Sinkó István

Sinkó István életpályáját egy irányból megközelíteni lehetetlen feladat, az pedig szintén, hogy néhány oldalban bemutassuk ezt a sokirányú, mai napig rendíthetetlenül aktív, alkotó energiákkal teli életutat. Sinkó nem csupán rajztanár, képzőművész, zenész, művészeti író, hanem különféle alkotóközösségek motorja, a kortárs művészet egyik meghatározó teoretikusa, mindemellett folyton megújuló alkotó. Nélküle a hazai múzeumpedagógia nem lenne az, ami; újszerű, kortárs szemléletű művészeti foglalkozásai több generációnyi fiatalt „szoktattak” rá a művészettel való életvitelszerű foglalatosságra, a múzeumba járásra. Sinkó polihisztori tevékenységét érdemes évtizedről-évtizedre haladva, a teljességet legalább némiképp megközelítve bemutatnunk.

Budapesttől Szegedig

Sinkó István 1951-ben született Budapesten, édesapja festő, édesanyja hegedűművész volt. Sinkó Károly, az apa 1933-1935 között Lyka Károly tanársegédje, később tájképfestő, emellett kiváló grafikus és reklámgrafikus. A fiatal Sinkó korai művészeti élményei közé tartozott az édesapjával együtt folytatott plain air festés, illetve az édesanyán keresztül kapott komolyzenei impulzusok. Eleinte zenésznek készült: a szegedi Tanárképző Főiskola zenekarában játszott, 1982-ben pedig saját háromtagú zenekart alapított. „A zene mindmáig az egyik legfontosabb motiváció az életemben.” Írja akadémiai székfoglalójában.

1971-9175 között a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola hallgatója volt, itt szerzett rajztanári diplomát. Egyik tanára Fischer Ernő (1914-2002) festőművész, akit mesterének tekintett. Fischer poétikus, intellektuális művészete hosszú távon hatást gyakorolt alkotói szemlélete alakulására, s mestere melletti elköteleződését mutatja, hogy Sinkó jelenleg a Fischer Ernő Alapítvány elnöke. 1978-ban tagja lett a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, és aktívan bekapcsolódott a hetvenes évek végének művészeti világába. Ugyanebben az évben készítette első jelentősebb sorozatát Mesék a majorról címmel (1978),melyről egykori főiskolai csoporttársa így ír: „A Mesék a majorról című korai zsengéjén Sinkó mintha Henry Rousseau Luxemboug kertjét idézte volna meg virágokkal, madarakkal, havas hegyoldallal, felhők közül érkező folyóval, dombon sorakozó meseházakkal, égben röpködő Chagall figurákkal. Ecsetje idilli állapotsort rögzített, talán magát az édent. S az is volt itt mifelénk e kép születésekor: jó magas kerítés mögött, a legvidámabb paradicsomban éltünk.”

Gyermekvilág

A major-képek a hetvenes évek második felében lángra lobbanó, a gyermeki mesevilágba vágyódás tendenciájához sorolható művek, melyeknek Schéner Mihály kortársi munkái képezhetik analógiáit. A neoavantgárd művészeknek – mint az érintetlen tisztaság metaforikus terepe – a gyermeki világ, a gyermeki kreativitás is fókuszába került, a művészetpedagógiai nevelés pedig új erőre kapott. 1971-ben jelent meg a hosszú évekig Japánban élő Székácsné Vida Máriaművészeti nevelés fontosságát hangsúlyozó, a művészeti nevelés szerepét Magyarországon fókuszba hozó módszertani könyve, a Gyermekrajzművészet Japánban. 1975–1977 között tartotta a budapesti Ganz-MÁVAG Művelődési Házban kreativitási gyakorlatait Maurer Dóra és Erdély Miklós, hogy a felnőttekben fellobbantsák a gyermek „természetes” kreativitási hajlamát. 1975-ben a Magyar Nemzeti Galéria felkérésére létrejött a gyermeki kreativitás fejlesztését megcélzó GYIK Műhely (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely) Szabados Árpádvezetésével, melynek 1979-től Sinkó is tanára, később műhelyvezetője volt. A Műhely a 20. századi magyar múzeumpedagógiai szemlélet kialakításában, intézményesülésében felmérhetetlenül nagy szerepet játszott, ahogyan Topor Tünde írja: „Szabados Árpád (a többi alapító és az ötletgazda akkori MNG-vezetés mellett) fel nem foghatóan sokat tett azért a Gyermek és Ifjúsági Képzőművészet Műhely létrehozásával, hogy az elmúlt negyven évben megváltozzon a régi, rossz beidegződéseken alapuló felfogás, és rengeteg gyerek viszonyuljon a legnagyobb természetességgel az alkotáshoz.”Sinkó István a GYIK Műhely szellemiségében képzőművészeti ismeretterjesztő filmeket készített: 1979-től a hatrészes Játék a GYIK Műhelyben,1993-1999 között a Múzeumosdi,1997-98-ban a hétrészes Cimbora-Hétszínvirág,1999-2000-ben a 10 részes Játékhangolta a múzeum-és a művészet szeretetére az iskoláskorúakat.

Vízizene és fájdalomzászló

Mindeközben Sinkó képzőművészként is izgalmas és változatos fejezetét nyitotta meg kortárs művészetünknek. Évtizedeken átívelő alkotómunkája számtalan kiállítással, performansszal és projekttel gazdagította a hazai és nemzetközi művészeti életet. Emlékezetes állomások, különleges megjelenések és újszerű művészeti megközelítések kísérték végig eddigi munkásságát, melyek közül most a teljesség igénye nélkül emelem ki a legfontosabb állomásokat.

Első fontosabb csoportos bemutatkozása az 1980-as Stúdió kiállítás, melyről Hegyi Lóránd írt hosszabb kritikát. Egész bekezdést szánt a fiatal Sinkó műveinek, Andy Warhol Mick Jagger sorozatának hatását fedezve fel rajtuk.Első önálló kiállítására 1981 szeptemberében került sor a kecskeméti GANF Művelődési Házban, melyről Vadas József írt máltatást Nyitott ablaknál címmel.Ugyanezen év novemberében a kiskunfélegyházi Vak Bottyán Múzeumban is kiállított. 1982 tavaszán a Fiatal Képzőművészek Klubjában bemutatta megépített grafikáját, a Vízizenét, ezt a műfajilag hibrid, posztmodern installációt, melyet Losonci Miklós „muzsika, plasztika, tér összhatásaként” jellemzett.

1983-ban a progresszív, avantgárd irányokra nyitott szegedi Stúdió Galéria rendezett neki önálló kiállítást. Sinkó a Galériában egy tizennyolc lapos grafikai sorozatot állított ki, amiről Gyetvai Ágnes írt szép kritikát, érdemes belőle hosszabban idézni: „Az asztal színpadterében hol akvarellel, hol tussal, színes ceruzával jelzett tibláboló alakok, székek, egyszer nagy étvágynak megfelelő kövér csirke, másszor virágzó gyümölcsfák, érett gyümölcsök, helyi háború az asztal lába körül becsapódó golyókkal, csodás, színes énekesmadarak, persze kalickában, álom, nő, szerelem. Élet. Halál. Amint látjuk, a világ nem kínál a színes élményekből túláradó bőséggel. E szerényen lehatárolt, de rendkívüli következetességgel megfigyelt terepen, munkaasztalnyi mikrokozmoszban minden élménynek jelentősége, értéke, súlya van, és méltó, szép visszhang is fakad finom belső rezdülések formájában. A nagyon rokonszenvesen és hitelesen felvett, tenyérnyi valóságdimenziókban a teljességre vágyó emberi személyiség tükrében, teljes, valódi és szép valóságkép kerekedik.”

A Stúdió 1984-es kiállításán Kalmár Istvánnal a négy magnetofonra komponált Kereszt című művet mutatták be. Ahogyan Chikán Bálint írásából rekonstruálni tudjuk, „A magnókat természetes anyagokkal (moha, nád, száraz fű) vattával és festett (vörös) nádszálakkal vették körül.” A művészpáros itt olyan fundamentális, direkt ellentétpárokra mutatott rá, mint „a természetes-mesterséges; fehér-fekete; csendes-hangos stb.”

1985 szeptemberében a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának éves kiállításán, Ember-tájfutás címen Kalmár Istvánnal közös térinstallációt mutatott be.Az öt objektre, zenére és pecsétekre épülő terepmunka a kiállítás egészén, interaktívan vezette végig a nézőt.

Ugyanezen év kiemelkedő művészeti eseménye volt a „Jegyzetek” című önálló kiállítás a Stúdió Galériában, amelyet Szemadám György nyitott meg, és egyedi performansz kísért: a megnyitón Sinkó István és Kalmár István közösen adták elő csellóra, írógépre és magnóra írott „akusztikus vázlatukat”. Itt kiállított installációjuk, a Vízizene Kalmárral közös tevékenységük egyik legszebb, legpoétikusabb darabja, melyre a kortársi recepció is felfigyelt. Nagy Zoltán a Művészetben úgy ír a Vízizenéről, mint a leghétköznapibb, abszurd jelenségek — beázás, csöpögő csap — átpoetizálásáról. Szemadám György alapos szakcikkben számolt be a kiállításról, kihangsúlyozva Sinkó kísérletező attitűdjét. „Sinkó István is a furcsábbnál furcsább megnyilvánulások embere. Eddigi tárlatain éppúgy láthattunk saját fényképére applikált, festett, lapozható celllapokat, mint hangszerré előléptetett és vízcsöppekkel megszólaltatott, kifeszített műanyag fóliákat, különös összhangzatot keltő, végtelenített szalagokat forgató magnókat, vagy festékspray-vel fújt fóliákat és kórházi géztekercseket.”Írja. Szemadám – aki nem csak a művész ítésze, hanem jóbarátja is – hosszabb elemzést szánt a Fájdalomzászló című térinstallációnak, mely a szakmai recepció tükrében is a nyolcvanas évek egyik főműve. Születésének hátterében Sinkó 1982-es súlyos motorbalesete állt, ami miatt hónapokig kórházban feküdt. Ez ezidő alatt készült rajzokat, emlékeket, s magát a sérülés okozta traumát dolgozta fel egy többméteres térplasztikán. Ahogy Szemadám nevezi, „kamaszosan antiművész” világa itt kapott először komoly, plasztikus formát, és rajzolta meg művészettörténeti helyét a nyolcvanas évek kísérletező, új hangokat kereső művészei között. Egy korszak lezárását is jelenti a Jegyzetek kiállítás, hiszen a nyolcvanas évek közepétől a konceptualitással kísérletező művész líraibb, személyesebb hangvételű képzőművészetre hangolódik át.

Tanítás és GYIK Műhely

A nyolcvanas évek közepére tehetőek a Kós Károly Általános Iskola diákjaival végzett környezetalakító, térformáló (land-art) projektjei, melyekről Sinkó a Művészet 1985/5. számában is beszámolt. A nyolcvanas évek magyar művészetében megfigyelhető térben való gondolkodás, a térinstalláció, mint műfaj megerősödése Sinkó István tevékenységében is megfigyelhető, a gyerekekkel közös, téralakítást megcélzó projekt pedig hazai viszonylatban páratlan, előremutató kezdeményezés volt. A kilencvenes években még az is felmerült, hogy Szabics Ágnessel és Kalmár Istvánnal GYIK Műhely kiállítást kurálnak a Velencei Biennálé magyar pavilonjába, de ez sajnos nem valósult meg.

1986-ban Kazincbarcikán és az Óbudai Pincegalériában mutatta be a hagyományos technikák határait feszegető kompozícióit, 1987-ben pedig Nyugat-Berlinben részt vett a rajztanároknak és vizuális nevelési szakemberek békepedagógiai-és vizuális nevelési kollokviumán.

1987 telén Kalmár Istvánnal és művészeti szakközépiskolás diákjaival (több közülük ma sikeres képzőművész/tervező, pl. Benczúr mese, Ujj Zsuzsi, Braun András stb.) megfestették a budapesti Vidámpark új Szellemvasútjának kulisszáit. A tizenkét pannó a föld és az emberiség történetét mutatta be mitikus képek formájában, ennek folytatásaként Sinkó egy kutatás keretében feldolgozta a művészi vidámparkok kortárs művészeti megjelenéseit.

Külföldi jelenlét

A magyar művészet a nyolcvanas, kilencvenes években jelentős átalakuláson ment keresztül: a politikai és társadalmi változások hatására új művészeti formák, szabadabb artikulációk jöhettek létre. Az avantgárd irányzatok és a posztmodern művészet hatása polifonikussá tette a kortárs művészetet, miközben a fiatal alkotók a nemzetközi áramlatokkal is próbáltak diskurzust kezdeményezni. Ebben a dinamikusan változó kulturális környezetben Sinkó István művészete előtt is megnyílt a nemzetközi recepció.

1988-ban Passauban részt vett a „20 Ungarische Künstler” című kiállításon, amely a magyar művészet reprezentációjaként szolgált a nemzetközi szakma számára: az ilyen nemzetközi megjelenések kiemelt szerepet játszottak abban, hogy a magyar művészek a rendszerváltozást követően bekapcsolódhattak a nemzetközi diskurzusba.

Historizálás és összművészetiség

1989 szeptemberében főszervezője volt a Zánkán megrendezett, három napos Országos Vizuális Konferenciának,1990 júniusában pedig a Józsefvárosi Kiállítóterem adott otthont Kalmár Istvánnal közös, „Akropolisz” című tárlatuknak. A kiállított anyag a klasszikus esztétikának megfelelő és a progresszív művészet határterületein mozgott, a posztmodern historizáló attitűdjére jellemzően ötvözte a művészettörténet klasszikus hagyományát a kortárs kifejezésmódokkal. A tárlat különlegessége az volt, hogy a vizuális elemeket zenei aláfestés és performance egészítette ki, tette összművészetivé. A historizálás és a performativitás ötvözete különleges, állandó szentendrei pincekiállításukon, a Kalmár Istvánnal komponált Ars Amandi Panoptikum negyvenkét gipszalakján is tetten érhető volt.

Ugyanezen évben Szegeden a Bartók Béla Művelődési Központban is önálló kiállítása volt, itt kiállított munkái a posztmodernizmus mentén nemzetközi kontextusba helyezhetőek. A szegedi kiállításon bemutatott munkákon egyértelműen érezhető volt az a szándék, hogy a hagyományos festészeti eszközöket egy új, friss kifejezésmóddal ötvözze. A képek az érzelmi intenzitást és a szellemi mélységet egyszerre igyekeztek megjeleníteni, miközben a művész folyamatosan reflektált a kortárs művészeti diskurzusra.

1991-ben a budapesti Fortuna Galériában állított ki Kalmár Istvánnal „Négy egyszerű nap” címen, és megjelentek első írásai a Művészetben. Ezt követően rendszeresen publikált a kortárs művészet eseményeiről az Élet és irodalomban, illetve a Művészetben (később Új művészet), és művészeti íróként, műkritikusként is ismertté vált.

Miami Art, képzenélés

1992 szeptemberében a Vigadó Galériában állított ki Kalmár Istvánnal Tűzivízi zene címmel, decemberben pedig Barabás Mártonnal és Leskowsky Alberttel a kecskeméti Ráday Múzeumban a „Kontrapunkt” című kiállításon. A szentendrei posztavantgárd stílusához kapcsolódó Kontrapunkt-kiállítókra nagy hatást gyakorolt a rock zene, és Sinkó is hangszerélményeit jelenítette meg kiállított munkáin. Ehhez kapcsolódik, hogy 1992-ben Képzenélés című kerekasztal beszélgetésen vett részt a Magyar Napló estek keretében, a Tűzivízizene című kiállítás kulisszái között. A résztvevők (György Péter, Sinkó István, Kalmár István és Bérczes László) zene és képzőművészet kapcsolatáról, az audiovizualitás kortárs művészeti lehetőségeiről vitáztak.

1992-ben a Miami Art Fair és a brüsszeli Zinzen Galéria eseményei adtak lehetőséget Sinkó számára, hogy munkáit nemzetközi közönség előtt is bemutassa. A Miami Art Fair, mint a kortárs művészeti tendenciák közvetítésének fontos színtere mérföldkőnek számított munkásságában, olyannyira, hogy zenekarukat is erről a művészeti vásárról nevezték el. Sinkó a Művészet júniusi számában részletesen beszámolt a Miami Art Fair-en szerzett benyomásairól, kiemelve, hogy az Éri Galéria által kiküldött művészeken – Kalmár Istvánon, Koncz Andráson és rajta kívül – nem volt más magyar kiállító a fesztiválon.

Múzeumosdi

A 1990-es évek első fele jelentős eseményeket hozott Sinkó István számára, aki nemcsak mint festőművész, hanem mint pedagógus is aktív szereplője lett a kortárs magyar művészeti életnek. 1993-ban a TV1-en „Múzeumosdi” címmel elindult Szemadám Györggyel közös műsora azzal a céllal, hogy segítse a kortárs művészetek megértését, befogadását a fiatalok számára. Ennek előzménye, hogy Sinkó 1979 óta tagja, majd vezetője volt a GYIK Műhelynek, amely a képzőművészetet beszélhető és értelmezhető nyelvként, kommunikációs formaként mutatta be az ifjúságnak, szoros kapcsolatban a zenével, a mozgással, a filmmel és a videó művészettel. Ez a holisztikus megközelítés lehetőséget adott a gyerekeknek, hogy a különböző művészeti ágak segítségével kialakítsák saját kreatív kifejezésmódjukat. Sinkó a kortárs média vizuális kultúrájával is foglalkozott, Klip címmel írt szakcikket a videoklipek képi világáról és a popkultúrális tendenciák magasművészeti összefüggéseiről.

Halott cselló

1994 júliusában Sinkó István egyéni kiállítással mutatkozott be a balassagyarmati Horváth Endre Galériában, majd az Újpest Galériában Kalmár Istvánnal közösen állított ki. Balassagyarmati kiállítását Lajta Gábor nyitotta meg, kifejezve, hogy a Sinkó-képekben korábban fellelhető „pőre test drámája” metaforikusabbá, humorosabbá vált, fő témái pedig a hangszerek lettek.A Hangszerek a vasgyárban, Csellószikla, Vízben álló zongora, Halott cselló képcímek a szürrealista objekteket idézik, melyek Lajta szerint „nem általában a test drámáját jelenítik meg, mint korábbi képein, hanem bizonyos testeket, bizonyos közegben, bizonyos múlttal, bizonyos emlékekkel terhelten. Közép-Európában vagyunk, távol Amerika vagy a Kelet végtelen tereitől, és Sinkó ehhez is hű, akárcsak a gesztusaihoz. Homályos, szűk szobák, rossz boltív, elhagyott gyár — jellegzetes színtere.”A sorozat művészettörténeti helyét a kilencvenes években kibontakozó posztkoloniális elméleti diskurzus szabhatja meg, hiszen Sinkó egyrészt reflektál a posztszocialista múltra, másrészt a „sehová sem tartozunk” érzését fejezi ki metaforikus hangszer-testjeivel. Ezekben az években készített átdolgozott fotói (pl. Piranesi a belvárosban) a hiteles médium kérdéskörét feszegetik, és tovább dekonstruálják a fotó – a keleti blokkban már a hetvenes években kikezdett – objektivitás-koncepcióját.

Lávahangok

1995 februárjában a Dorottya Galéria adott helyet a „Lávahangok” című, Kalmárral közös tárlatnak: A Dorottya utcai galéria mindig is a kortárs művészetre koncentrált, és kiemelkedő színtérül szolgált a rendszerváltozás utáni időszak kísérletező, friss hangú művészeinek. A „Lávahangok” cím szimbolikus volt, hiszen utalt a művészek dinamikus és lázadó természetére, valamint a műveikben megjelenő, „lángoló” érzelmekre, eruptív kifejezésmódra. A kiállítás apropója a Miami Art zenekar új, Lávahangok című CD-jének megjelenése volt, melyet Csikor Ottó „az első magyar képzőművészeti CD-ként” definiált.A kiállítás a két művésztől öt-öt darab azonos méretű és technikájú, ugyanakkor festői felfogásában gyökeresen eltérő képet mutatott be. Tatai Erzsébet szerint „míg Sinkó István egyértelműen a nyugati hagyományokat folytatja, addig Kalmár István képein inkább a keleti, meditatív, finoman kalligrafikus előadásmód látszik.”Tatai szerint a képek formai hasonlósága erre az ellentétre csak még inkább felhívja a figyelmet, ugyanakkor egymást erősítő kontrasztot teremt a két alkotó között. Vadas József szintén kettőjük különbözősége mentén értelmezi a tárlatot, ugyanakkor hangsúlyozza a zeneszeretetben megragadott közösséget is.Vadas József ugyanekkor új helyet talál a művészettörténeti recepcióban Sinkó számára, amennyiben a Kállai Ernő-féle bioromantikus hagyományban helyezi el műveit.

Sinkó kilencvenes évek közepén készült grafikái a recepciótörténet tükrében újszerűen hatottak, L. Menyhért László szerint például a „szigorú” grafika területén megjelenő gesztusos, oldott festői vonulatot képviselik Kovács Péterrel, Kopasz Tamással egyetemben.

Fegyverhangszerek

1995 tavaszán a Vigadó Galériában nyílt Kalmárral közös kiállításuk Mélyhűtött zene címmel. Szegő György ezzel kapcsolatban a képek metafizikus mélységeire fókuszál. „Különös, egyszerre metafizikus formákból épülő, de vért-tüzet okádó hangszerekből állítja össze kiállításának zenekarát. Vásznain nincsenek zenészek – emberek –, csak furcsa, képzeletbeli, antropomorf instrumentumok, tréfás, mégis fenyegető, őshüllőszerű szörnyek. Így szabadabban kimondható magunkról az elmarasztaló ítélet.”A kritikus Sinkó fegyver-hangszer képeiről írt ilyen érzékletesen, melyeket először ezen a kiállításon mutatott be a művész. A zene szublimált rombolás, állítja Sinkó, felidézve ezzel Marinetti és a futuristák antiművészeti gesztusait. Szemadám György a hangszer-motívum antropomorf vonatkozásaira hívja fel a figyelmet, a szinte antropomorf zongora-csellóra, illetve azokra az alapmotívumokra, melyek az ember „nembéli lényegéhez” tartoznak.

1995 márciusában Szekszárdon, a Művészetek Házában három festővel, Gémes Péterrel, Kalmár Istvánnal és Schnell Károllyal állított ki, áprilisi „Negyvennégy” című tárlata pedig a Játékszín előcsarnokában valósult meg, amely nem csak művészi értéke, hanem személyes vonatkozása (a művész 44. születésnapja) miatt is fontos eseménynek számított. Sinkó István, aki ebben az időszakban már elismert művésznek számított, a kiállításon barátai és tisztelői körében ünnepelhetett.

1996 áprilisában a Merlin Színház előcsarnokában mutatta be „6/b/n” című kiállítását, szeptemberben pedig a szegedi Ifjúsági Ház Galériája adott otthont Sinkó István újabb kiállításának; utóbbit Szemadám György nyitotta meg.

Zene és képzőművészet összekapcsolását célozta meg 1997. áprilisi kiállítása egy nem hétköznapi helyszínen, a Salgótarjáni Zeneiskolában. Az ilyen típusú helyszínek különösen fontosak voltak Sinkó számára, hiszen a művész szoros kapcsolatot ápolt a zenével és a gyermekekkel, és a hangszer, elsősorban a cselló ennek az alkotói periódusnak vezérmotívumává válik. 1997 szeptemberében és októberében a Budapest Galéria Kiállítóházában nyílt egyéni tárlata, amely az egyik kiemelkedő állomás volt művészi pályafutásában. A Budapest Galéria a kortárs művészeti kánon csúcsa volt ekkor hazai viszonylatban, terei pedig alkalmas keretként szolgáltak Sinkó dinamikus, érzelem gazdag festészeti világának.

1998 áprilisában a Vízivárosi Galériában Sinkó István az „ÉS” című csoportos tárlaton vett részt. Az Élet és irodalom magas igényű képzőművészeti alkotások reprodukcióit közölte, és ezen a kiállításon eredetiben mutatták be az ÉS-ben publikáló művészek munkáit.

Vízlépcső

1999 tavaszán – ismét a Vízivárosi Galériában – Ganzhaug Miklóssal (1946-2020) állított ki, Sinkovics Péter megnyitójával. Sinkovits interpretációjában az új, „vizes” képekre, a víz motívum megjelenésére helyezte a hangsúlyt. Úgy vélte, hogy az állandóan kereső művész a sodródó víz témájával rátalált arra a vezérmotívumra, ami „elég erős ahhoz, hogy képi eszköztárát mozgásba hozza.”Leeds-i utazása során látta meg Sinkó azt a csatorna hálózatot, amely hol felbukkanó, hol alábukó vízfolyamával lenyűgözte képzeletét. Ahogy Sinkovits Péter fogalmaz: „Festői gépezete beindult az áramló víz nyomába; sejtelmes utakat, mélybe vesző folyosókat keresett. Igazi grafikus alkat, aki a skiccek mestere, a lejegyzett látvány a festményen érik igazi látomássá. Itt is így történt, a felvázolt környezet, bonyolult téri viszonylataival a folyosókon nyargaló víz.”

2001 februárjában ismét Kalmár Istvánnal együtt mutatta be műveit a Dorottya Galériában, a kiállítás címe, akárcsak hat évvel korábban, „Lávahangok” volt. Tavasszal a Vigadó Galéria adott otthont egy szintén Kalmárral közös kiállításnak „Áttűnések a térben” címmel. Az „áttűnés” a térbeli formák és a festészet kapcsolatának izgalmas kérdéseire vonatkozott, valamint utalt Kalmár és Sinkó különböző, mégis egymást kiegészítő képi világára is.

2002 márciusában a B32 Galériában nyílt önálló kiállítása Arkhétektúra címmel: a kiállított akrilképek, akvarellek és litográfiák a víz tematika köré fonódtak, melyekről Hemrik László írt értő elemzést. Hangsúlyozta: a víz alkalmas anyag Sinkó számára, „hogy minden fontosat elmondhasson általa, amit a festészetről, a művészetről, a világ működéséről megtanult, s amit önmagából fontosnak tart megmutatni.”Az itt kiállított munkák művészettörténetileg fontos helyet foglalnak el az ezredforduló hazai festészetében, hiszen a zúduló víz a fenséges esztétikai kategóriája mentén értelmezhető/megolvasható, és közérzet-festészetként is definiálható.

2003-ban ismét külföldön, Ottawában szerepelt munkáival, majd a víz tematikát tovább gondolva a Budapest Galériában mutatta be Aquametria című kiállítását. 2005-ben a Pataky Galériában kiállított víz tematikájú képekkel kapcsolatban már egyértelműen artikulálta a fenséges egyszerre fenyegető és egyszerre lenyűgöző esztétikájához való kapcsolódását. „A mindenütt jelen lévő víz, még az úszómedence vize is mintha éppen akkor törne be valami alagsorba, földalatti terembe, s az úszó ember kinyúló karja görcsösen keresne valami fogódzót. Azok a csontos, meredező ujjak valami egyetemes félelmet, a bezúduló víz kozmikus fenyegetést sugall. A természeti erők, de az erőszakos eszmék fenyegetését is.”

2006 októberében a Vízivárosi Galériában Sóváradi Valériával volt közös kiállítása. A korábban textilművészként tevékenykedő Sóváradi most festményekkel mutatkozott be, stílusa, attitűdje a Sensaria csoporttal rokonította munkáit. Sinkó drámai, eruptív erejű képei szép dialógust képeztek Sóváradi nyugodtabb, szemlélődő festményeivel. Sinkó vezérmotívuma ekkor már évek óta a víz (akárcsak korábban a hangszer), mely az emberi lélekhez hasonlóan örök változásban, örök hömpölygésben van. „Örök változás, mint maga az élet, az identitáskeresésnek szimbolikus festői eszköze.”Írja kritikusa. Nagy művészettörténeti előképként eszünkbe juthatnak itt Leonardo kései, apokaliptikus víz-tanulmányai, és a romantika festészetének természetábrázolásai.

Álommunka

Következő jelentős kiállítása a Symbol Art Galériában volt Álompárok címmel 2011-ben. Ez a tárlat azért jelent újabb fordulatot az életpálya szempontjából, mert Sinkó a hangszer és a víz tematika után ismét új témával jelentkezett: érdeklődésének fókuszába az álom került. A téma, valamint a vízionárius látásmód – ahogyan arra Somhegyi Zoltán is rámutat – felidézi a német romantika, elsősorban Caspar David Friedrich festészetét.A párokba rendezett képek hasonlóak, ugyanakkor mégis eltérőek voltak, ösztönösek, ugyanakkor mégis tudatosak. Sinkó alkotói attitűdjére jellemző ez a „barokkos”, drámaian ellentételező szemléletmód, melyet következetesen alkalmaz pályája kezdete óta, s mely talán legfontosabb állandó stílusjegyének tekinthető. Álom sorozatának művészi értékét az adta, hogy képes volt a saját álom szubjektív témáját kollektívvá emelni, szimbolikus jelentőségűvé növelni.

Az álom-koncepció folytatása a 2015-ös Álommunka című kiállítás az Újlipótvárosi Galériában. A bemutatott húsz kép (Álom a falról, Álomtöredék stb.) a pszichológiából ismerős fogalmat, az álommunkát járja körbe, s arra keresi a választ, hogy hol van a határ álom és valóság, személyiségünk alvó, öntudatlanul álmodó és tudatos, éber állapota között. Sinkó a vízhez hasonlóan az álom tematikával ismét egy romantikában kedvelt motívumhoz nyúl, miközben a természeti, külső erők, és az ember ösztönös, belső ereje között von párhuzamot. Ahogyan Rudolf Anica fogalmaz: „Vizuális álmoskönyvében" Sinkó nem konkrét álomjeleneteket, hanem sejtéseket, mozzanatokat, hangulatokat idéz meg. „Az ébredést követő első pillanatot, azt a momentumot, amikor kisiklik, elillan, elmúlik az álom emléke. Az álom és ébredés határát, átlépést onnan Ide, amelynek nyomán nem marad más, mint a benyomás.”

Keretek között

2017 tavaszán az Artézi Galériában nyílt kiállítása Szemrevételezés címmel. Egyre absztraktabbá váló képi világa paradox viszonyban áll a kiállítás címével, hiszen szó sincs már perceptuális észlelésről, sokkal inkább egy harmadik, vagy belső szem felnyitásáról, imaginárius látásmódjának kiteljesedéséről. Egyre intenzívebben foglalkoztatja az elmúlás, a halál, mint művészi téma, így kerülnek érdeklődésének homlokterébe a váci múmiák múzeumi dokumentációi, és a japán filmekben megjelenő élő-halott viszonyrendszerek. Faludy Judit találóan mutat rá ezen képek esetében a keretek szerepére: „A keretek meghúzása, majd azok átlépése, a kereten kívüliség a festői mondanivaló lényegi eleme. Az időbeli és térbeli keretek a fókuszálásnak és az absztrakciónak is meghatározói.”Írja. Az ablakkeret egyébként szintén a romantika, pontosabban Friedrich festészetéhez vezet vissza minket, illetve köti Sinkó festészetének ontológiai gyökereit a romantikához.

2021-es Etüdök fényre című, Józsefvárosi Galériában rendezett kiállításáról Hemrik László írt értő kritikát. Hemrik összefoglalja Sinkó eddigi munkásságát, és stílusát két alapvető jellegzetességhez kapcsolja: egyrészt a kulturális vonatkozásokkal teli tárgyválasztáshoz (őselemek, hangszerek, keretek), melyek „jellemzően a nyugati civilizáció kulturális tudatának alakzatai.”Másrészt a „vehemens, mégis intim, materiális-technikai karakterhez.”Ez a kiállítás azért jelent fordulatot Sinkó pályaképében, mert először mozdul el a hagyományos technikai eljárásoktól, és printekkel kezd kísérletezni: a mobiltelefonnal készített, majd kinyomtatott képekre rárajzol, ráfest, izgalmas mediális hatást érve el ezzel. A nagymérető printek ismét egy kulturálisan telített témát, ezúttal a kertet járják körül, a keretet pedig a japán paravánokra emlékeztető, kertek elé feszített geometrikus alakzatok jelentik.

2021-ben két fontos kiállítása volt, és Nátyi Róberttel közösen jegyzett könyvet szerkesztett Szabados Árpád művészetéről.

Kicsuk, benyit

Kicsuk, benyit című, Érdi Galériában tartott kiállítása ars poeticaként is értelmezhető volt: Pataki Gábor szerint a két ige Sinkó egyszerre rebellis, társadalomformáló, és egyszerre bezárkózó, csak a művészetre fókuszáló karakterére utal.A kalligrafikus és geometrikus elemeket sorjázó akrilképek eddigi munkássága szintéziseként is értelmezhetőek, hiszen feldolgozza bennük saját művészetének hatástörténetét, megfogalmazza művészi alapállását. Ugyanakkor – ahogyan erre Pataki Gábor is rámutat – ezek a képek kicsit sem didaktikusak, moralizálóak, hanem cikázó emlékképek saját alkotói pályájának állomásairól, festőtársairól, barátairól. Képek „dilemmák nélkül.”

Disztópia Celestis

A Jelek, kis képek című, 70. születésnapja alkalmából rendezett kiállítás hasonló konzekvenciákat tükröz, ugyanakkor az addigiak összegzésén túl felsejdít valamit a jövőből, felvillantja új kísérleti terepét: a fotó, a digitális művészet világáét.

A művészettörténeti kánonba kerülés megkérdőjelezhetetlen stációja, ha egy művész bemutatkozhat a Műcsarnokban. Erre Sinkó István esetében 2022 augusztusában került sor a rá jellemzően kánontörő, kliséket félredobó módon: a pálya csúcsán nagyot kockáztatott, és számára teljesen új területre érkezve kizárólag printeket állított ki. A japánkert-sorozatot gondolta tovább ekkor, és készített hozzá még tizenegy, különleges technikájú képet: tévéképernyőről készített fotókat manipulált tovább, megidézve ezzel a barokkból ismerős black mirror (fekete tükör) jelenséget, fekete tükrön keresztül szemlélt puha árnyékvilágét.

Napjainkhoz három fontos kiállítással érkezünk el: a Rajzok, karcok, nyomatok a K Galériában, az Unexpected Jurney a Kahan Art Space-ben, a legutolsó Disztópia Celestis című pedig a Fugában volt. A Rajzok, Karcok, nyomatok – ahogyan címe is sejteti – kizárólag grafikai lapokból állt, és évtizedes motívumát, az ablakot/ablakkeretet helyezte grafikai vonalak sűrűjébe, diskurzusba hozva ezt a konstruktív, szögletes formát hulladékanyagok lenyomatával, esetlegesnek ható felületekkel. Ezekkel a rajzokkal Sinkó visszatért alkotói pályája kezdeteihez, a gesztusos, bátor, grafikus felületekhez, és az általánosabb emberi kérdéseket feszegető drámai előadásmódhoz. Az Unexpected Jurney (Váratlan utazás) című kiállítás ismét rámutatott a Sinkó számára évtizedek óta megkerülhetetlenül fontos és inspiráló romantikához való kötődésre. Ezúttal természet, táj és műalkotás viszonyát járta körül saját festői működése szempontjából, arra a kérdésre keresve választ, hogy mit kezd a festő, az alkotó ember egy váratlan léthelyzettel, nem tervezett, szokatlan eseménnyel. A váratlanság, előre meg nem tervezettség transzgresszív élethelyzetbe hozza a festőt, amely váratlan művészi megoldásokat igényel. Valójában ezeknek a képeknek a témája ő maga, s a művészi intuíció analízise.

Tanít, rendez, szervez

Az utolsó, Fugabeli kiállítás apokaliptikus víziókat fogalmaz meg, ugyanakkor fel is oldja azokat egy pozitív jövőképben. A klímaválságot, a háborúkat, a szemünk láttára összeomló természeti, emberi értékeket dekódolja ugyan a művész, ugyanakkor nem a szokásos választ adja rá, és nem temeti el egy trecentot idéző apokaliptikus cunami alá az emberiséget. Sinkó István, az örök pozitív úgy véli, hogy az ember van, volt és lesz. Bármennyire őrülten, bármennyire szertelenül és menthetetlenül ostobán, de mégiscsak halad a saját útján. Sinkó megbocsájtó, és a művészet legnemesebb eszközével vezet minket egy etikusabb jövő felé.

Összegezni nem lehetne szebben, találóbban a művészi életpályáját, mint Pataki Gábor Sinkó István személyiségét körvonalazó mondataival:

„Tanít, rendez, szervez, kiállításokat nyit, kritikát ír, zenél, tevékenysége átfogja a szcéna egész spektrumát, képzőművészek százaival van valamilyen kapcsolatban, legyenek azok idős mesterek vagy szabadiskolai hallgatók. S elemi érdeklődéssel, hol finom érzékenységgel, hol pedagógiai tapintattal fordul mindegyikük felé, és mindenkor a megértés szándékával.”

[2024]