Sipos Mihály
Kossuth-díjas zeneművész
A színpadon és az életben sugárzik belőle a derű. Miközben alapvetően csendes, befelé élő, a belső hangokra figyelő ember. Toleráns és empatikus, mindenkiről akad jó szava, kedves jelzője. Mestere annak, hogy miként lehet úgy nemet mondani egy felkérésre, hogy az valójában ne hangozzék annak. Vagy miként kell elsőre vállalhatatlannak tűnő ajánlatokat úgy átfogalmaznia, hogy a végén minden fél csakis azt akarja. Mindig is igyekezett mások érdekeit figyelembe venni, mindenben az előremutatót keresni. Nem véletlenül ő a kezdeményezője a Muzsikás hosszú távú működése talán legfontosabb alapját jelentő vétós demokráciának, azaz, ha adott kezdeményezés bármely zenekari tagnak ellenére van, a többiek is inkább lemondanak annak megvalósításáról. S miközben kifejezetten pozitivista tudományelvű embernek vallja magát, azt is belátja, ha a tapasztalat más eredményekre vezet.
Az egyetem elvégzése után, 1972 augusztusában egyik építész barátjával, a kalotaszegi településszerkezetek sajátosságait kutató Kovács Sándorral jutott el először Erdélybe. Egyik este pedig Mérába, ahol éppen lakodalmat ültek. Akkor még nem tudta, hogy a lakodalom arrafelé nem családi, hanem falusi ünnep, ahol bárki szívesen látott vendég, így csak kívülről hallgatták, hogy az öreg „Árus" bandája mennyire lenyűgö zően muzsikált. Ott találkozott először Kallós Zoltán népzenegyűjtővel és tőle tudta meg, hogy szeptembertől Martin György javaslatára Budapesten a Bartók Táncegyüttesben a próbákon és az előadásokon is olyan élőzenés táncolás lesz, mint ott a falusi lakodalomban.
Sipos Mihály megfogadta a tanácsot, és már a legelső próbára elment. A látvány és a zene teljesen lenyűgözte. A táncosokat kísérű zenekar vezetője, Halmos Béla érdeklődött nála, van-e hangszere, és miután bólintott, még aznap este felment Siposék lakására, kért egy éles bicskát, és szó nélkül egyenesre vágta a hegedű húrlábát. Majd kijelentette, hogy ez mostantól már nem hegedű, hanem brácsa. Merthogy arra van szükség a zenekarban. S hogy gyorsan tanuljon meg játszani rajta, mert egy hónap múlva az Operett Színház nagyszínpadán kell kísérni az együttest. Így került bele Sipos Mihály a táncházas mélyvízbe, ahol bizony időre volt szüksége, mire megtalálta a maga helyét az amúgy baráti, segítő közegben.
A táncházmozgalom történetében 1973 februárja sorsfordító pillanat: a Fővárosi Művelődési Házban ekkor rendezték meg az első budapesti, immár mindenki számára szabadon látogatható táncházat. A havi rendszerességű vasárnapi eseményen a Bartók együttes kísérőzenészei húzták a talpalávalót, amelynek két tagja, Hamar Dániel és ifjabb. Csoóri Sándor 1973 májusában – barátjukkal, Szíjjártó Csabával – úgy döntöttek, trióban beszállnak a Népművészet Ifjú Mestere díjért való versengésbe. A meghallgatás előtt nem sokkal azonban Szíjjártó váratlanul kilépett, mire Hamarék segítségképp az idősebb kollégához fordultak.
Miként Sipos Mihály később felidézte a történelmi pillanatot: „Komoly dilemma elé állítottak. Bár gyerekkorom óta hegedültem, a Bartók együttesben mégiscsak brácsáztam, így a prímás szerep önmagában komoly kihívást jelentett. Másrészt sosem szerettem zenében a versenyzést. Harmadrészt egyáltalán nem ambicionáltam, hogy szólista legyek. Így csak annyit mondtam nekik, hogy szívesen segítek, de nem versenyzem. Úgyhogy nem is adtam be pályázatot. A szereplésünk után azonban odajött a zsűri – amelyben olyan komoly szaktekintélyek ültek, mint Martin György, Olsvai Imre, Timár Sándor és talán Maácz László –, hogy ezúttal kivételesen elfogadnak utólagos jelentkezést. Közvetetten ezzel jelezték, hogy nem lehettünk annyira kutyaütők. Aztán június végén megjött a hivatalos értesítés, hogy megkaptuk a díjat. Sebő Ferenccel és Halmos Bélával, a táncosok között pedig Pálfy Gyulával és Tóth Lajossal egyetemben. Ez a szakmai kitüntetés nyilván elgondolkodtatott. Meg ambíciót erősített. Egyben elfogadtam, hogy attól kezdve a nyilvánosság előtt is hegedülök."
A trióhoz amúgy már a kezdetektől „állandó vendégként" csatlakozott a Sebővel zenélő, korábban néptáncosként ismert Éri Péter, aki 1978-ban lett „hivatalosan" is a Muzsikás tagja. Sebőékhez hasonlóan Sipos Mihályék is az eredeti parasztzene megismertetésére és terjesztésére esküdtek fel, igyekeztek azok művelőitől („a muzsikásoktól") eltanulni, ellesni a hiteles zenélési módot. 1973 októberében elsőként indítottak rendszeres tánctanítást a Fővárosi Művelődési Házban. Később párhuzamosan a Belvárosi Ifjúsági Házban is vezettek nagysikerű és nagyhírű táncházat, de törzshelyük végig az FMH maradt. Az átlag 150 főt vonzó klubban az évek során egyre bővült a tanított táncok repertoárja, nagyjából a következőképpen: a széki táncrend csonka változata (lassú, négyes [vagy magyar], csárdás, 1973), szatmári verbunk és csárdás, illetve dunántúli ugrós (1974), palatkai és gyimesi (1975), méhkeréki (1976), marosszéki (1982). A táncrendek többször ismétlődtek, a csonka változatok mellett a teljes változatok is sorra kerültek (széki 1976, dunántúli 1978, mezőségi 1979, gyimesi 1980). Heti rendszerességgel zajlott ott tánc- és énektanítás, falusi előadók beemutatása, diavetítés, szabad tánc, időnként egyéb program. Valójában ezt az új „városi szórakozási formát" nevezték attól kezdve táncháznak.
1977-ben a Muzsikás együttes debütáló albuma nyitotta meg a táncházmozgalom első hangzó dokumentumát jelentő Élő népzene lemezsorozatot is, amelyen a magyar nyelvterület különböző tájairól gyűjtött dallamokat szólaltattak meg. A nyolcvanas évekre pedig műfajában talán a legismertebb zenekar lett, gyakori vendége volt a hazai és európai folkfesztiváloknak, tagjai szerepeltek az István, a király-ban. Az angol Hannibal Records-nak köszönhetően pedig nyugati klubok, majd később koncerthelyszínek kapui is megnyíltak az ekkor már Sebestyén Márta énekessel kiegészült folkformáció előtt. Az első amerikai turnéjukon – 1990. március-április – huszonhét koncertet adtak. Bérelt, maguk által vezetett mikrobusszal utazták végig az Egyesült Államokat, játszottak többek között Bostonban, New Yorkban, Atlantában, Los Angelesben, San Franciscóban és Seattle-ben.
Az igazi nemzetközi áttörést az 1995-ös év hozta meg számukra: a Hannibal elhatározta, ideje kilépni a klubok és fesztiválok világából, és kibérelte egy estére az egyik legpatinásabb londoni koncerthelyszínt, a Queen Elisabeth Hallt. A siker frenetikus volt, több százan az utcán rekedtek, a nagyteremben pedig nem akarták leengedni a Muzsikást a színpadról.
A következő mérföldkő kétségkívül a hosszú időn át érlelt, végül 1998-ban kiadott Bartók-album – a zenekarban eddigre ifjabb Csoóri Sándort Porteleki László váltotta fel – volt, amelyen a népzenegyűjtő Bartók Bélát kívánták a középpontba állítani. Deklaráltan nem katalógusszerű, tudományos lemezt szerettek volna készíteni – Bartók és a népzene kapcsolatáról a zenetudósok több kötetet írtak már –, hanem élményszerűen próbáltak az anyaghoz közelíteni. Azt akarták, hogy a hallgatót a hagyományos paraszti zene ereje ugyanúgy érintse meg, mint ahogy megérintette Bartókot a század elején, vagy ahogy megérintette őket a hetvenes években. A Bartók-album óta a Muzsikás szédületes nemzetközi karriert futott be. Amerikától Új-Zélandig, Japántól Dél-Afrikáig zajos sikereket arattak, a világ legnevesebb koncerttermeiben léptek és lépnek fel, a londoni Queen Elisabeth Halltól a Royal Festival Hallig, az amsterdami Concertgebouw-tól a párizsi Theatre de la Ville-ig, a Római Zeneakadémiától a New York-i Carnegie Hallig. Koncertjeikről és lemezeikről rendre elismerően írnak a legnagyobb napilapok, folyóiratok, és a zenei szaksajtó. A kétezres évek közepére a Muzsikás és a vele addig szimbiózisban élő Sebestyén Márta fokozatosan eltávolodott egymástól. Ezzel párhuzamosan egyre gyakoribb vendégük lett Petrás Mária, moldvai születésű keramikus-iparművész, énekes. Alkalmanként fellépnek olyan falusi „adatközlő" zenészekkel, táncosokkal is, akik beleszülettek a hagyományos kultúrába. A nagy hangversenyek mellett rendkívül fontosnak tartják a legkisebbeknek tartott rendszeres gyerektáncházat és az összevont rendhagyó iskolai ének-zeneórákat (lásd később).
Munkásságuk elismeréseként 1999-ben – Sebestyén Mártával közösen – megkapták a Kossuth-díjat. 2000-ben nekik ítélték a Magyar Örökség és a Magyar Művészetért díjakat, 2008-ban kategóriájukban Prima Primissima-díjasok lettek. 2008. november 2-án pedig – nemzetközi sajtótájékoztatóval egybekötött ünnepi hangverseny keretében – Sevillában átvehették a népzene/világzene műfajának legjelentősebb nemzetközi kitüntetését, a Womex-díjat. Utóbbi elismerés jelentőségét növeli, hogy a díj történetében ők lehettek az első európai együttes.
A Muzsikás együttes korai időszakában a prímás Sipos Mihálynak még számos olyan feladatot is magának kellett intéznie, amiről később kiderült, másoknak jobban megy. A Muzsikás-klubban folyó tánctanításhoz az archív felvételekről ő jegyezte le a fontosabb dallamokat, a többiekkel megvitatva ő állította össze a félév anyagává. Bár habitusától idegen volt, az első években a színpadi konferálásokat is bevállalta, ahogy a vidéki klubokkal való levelezések, egyeztetések is rá hárultak, jobb híján. Idővel azonban ezek a funkciók kezdtek szétválni, differenciálódni, a maguk természetesen módja szerint szétoszlani a zenekaron belül. A Muzsikás használatába ifjabb Csoóri Sándor vont be egyre újabb és újabb hangszereket, és az ő kezében szólalt meg először úgy a brácsa, a tekerő és a duda, mint a falusi mestereknél. Később kiderült, a konferáláshoz Hamar Dánielnek több ambíciója van és hatásosabban is tud a közönséggel kommunikálni, ahogy egy idő után a külföldi (elsősorban angol nyelvű) koncertszervezési feladatok is neki jobban kézre álltak. Így onnantól kezdve Sipos Mihály – a prímási feladatokon túl – a Muzsikás-koncertek műsorainak összeállítására koncentrálhatott.
Ezzel párhuzamosan módosult az együttes különböző zenei programjaiban vállalt kezdeményező szerepe is. A Muzsikás első két évtizedének zenei irányvonalát egyértelműen ifjabb Csoóri Sándor – és részben Éri Péter – ötletei, víziói, törekvései határozták meg. Az 1993-ban megjelent, az erdélyi zsidó népzenének emléket állító Szól a kakas már című album előkészítésében azonban már sokkalta tevékenyebben vett részt. Ő volt az, aki Kőbányai Jánoson keresztül megismerkedett Simon Zoltánnal, aki Kodály Zoltán tanácsára zeneakadémiai növendékként 1946-ban Magyarország különböző vidékeit járta és többek között hazai zsidó, és erdélyi zsidó dallamokat is lejegyzett. Sipos Mihály áttanulmányozta az egykori kéziratokat, majd a tájegységnek megfelelő kísérettel műsort készítettek belőlük. Evvel indult az a folyamat, amelyből megmegszületett a Szól a kakas már.
Az 1998-as Bartók album kezdeményezése már egyértelműen Sipos Mihály nevéhez fűződik. A Muzsikás pályáján ekkortól vált hangsúlyossá a klasszikus értékekhez való vonzódás és viszonyulás. A bartóki tiszta forrásokhoz való visszatérés persze eléggé magától értetődött, hisz a huszadik századi magyar kortárs zenének mégiscsak a népzene az alapja. Bartók Béla és Kodály Zoltán pedig a kulcsfigurája.
Miközben mindez a klasszikus zenei gyakorlatban alig jelent meg. Legalábbis meglehetősen kevés olyan előadóművész akadt, aki késztetést érezne arra, hogy magát a népzenét, főleg a hangszeres népzenét mélyebben megismerje. A falusi muzsikusok előadásmódját ugyanis – a maguk szűk szakmai szempontjai szerint voltaképpen jogosan – alapvetően rossznak, „tisztátalannak" tartják, hisz a játék ott néha nyiszog, meg nem olyan szépen csillogó a hangképzés, ráadásul sokszor hamisnak érzik a nekik szokatlan hangközöket, harmóniákat. A ritmus sem feltétlen úgy lüktet, ahogy a metronóm. Szokatlanok számukra a vibrato nélkül megszólaltatott, ám körülírásokkal gazdagon díszített dallamhangok, a „szőrös", a ritmust kidomborító vonótechnika, a régies harmonizálási mód, a bélhúros, sokszor gyantaporos hangszerek.
Ez a hozzáállás lényegében a másik oldalról sem pozitívabb. A népzenészek között szintén viszonylag ritka, aki egyáltalán eljár klasszikus koncertekre. Vagy legalább otthon feltesz ilyen CD-ket. A népzenei gyökerű művek előadásmódját olykor túl sterilnek, kimódoltnak, túlontúl tökéletességre törekvőnek érzik. Épp azokat a rezgésbeli finomságokat, apró, de életteli pontatlanságokat, ritmusváltásokat hiányolják belőle, ami szerintük a zene zamatát adja.
A klasszikus előadóművészek és a népzenészek tehát két, egymástól eléggé elváló zenei univerzumban mozogtak. Ezért is volt újszerű, amikor a Muzsikás 1998-ban előrukkolt a Bartók projekttel. Ötletét sem véletlen, hogy Sipos Mihály vetette fel, hisz ebből a szempontból az ő helyzete kétségkívül különleges volt: neveltetésénél és érdeklődésénél fogva mindkét zenei világot jól ismerte, egyaránt szót tudott érteni a klasszikus zenészekkel és a falusi muzsikusokkal. És azóta a Muzsikás megvalósította a huszadik századi magyar komolyzene és a hagyományos népzene egy CD-n, egy színpadon való bemutatását. Neves szólistákkal (többek között Alexander Balanescu, Roel Dieltiens, Jandó Jenő, Kende Levente, Keller András), kamaraegyüttesekkel (Takács, Keller, Bartók Vonósnégyes), kórusokkal és szimfonikus nagyzenekarokkal (Danubia Zenekar, BBC Skót Szimfonikusok, London Sinfonietta) léptek fel itthon és külföldön.
2007-2008-ban szintén Sipos Mihály ambicionálta azt a tizenkét koncertből álló sorozatot, amelyben, amelyben a Muzsikással közösen hazai – főként felnőtt – amatőr kórusok szerepeltek. Arra volt kíváncsi, hogy Kodály Zoltán munkásságának hatása mennyire hangsúlyosan van jelen e kórusok mindennapjaiban. Azt kellett tapasztalnia, hogy várakozásaival ellentétben e kórusok repertoárján elvétve szerepelnek Kodály-művek. Ezért az egyes műsorok összeállításához külön konzultált a karnagyokkal, és ha szükséges volt, megpróbálta őket további Kodály művek betanítására rábírni. Így jött létre koncertenként az a koncertsorozat, amelyben a kórusok által ismert kórusművek, illetve az azok mögött lévő gyűjtések egymás mellett, egymást erősítve hangzottak el.
A 2012-es Budapest Folk Fest szenzációját a Muzsikás együttes és a Szászcsávási kórus közös koncertje jelentette, amelyet ugyancsak Sipos Mihály kezdeményezett. A szászcsávásiak ugyanis – az autentikus hangszeres népzene és népdalok mellett – a többszólamú református zsoltár és dicséret éneklésben is jeleskednek. Köszönhetően a faluban nyolcvan éven át működő iskolaigazgatóknak és papoknak. Ez a többszólamúság ráadásul helyenként a hagyományos népdalokban is megjelent, ami egészen különlegessé tette a velük közös műsorokat.
Szintén Sipos Mihály ambicionálta azokat élményt adó ingyenes iskolai koncerteket, rendhagyó énekórákat, amelyek 2004 óta tart – eleinte általános iskolákban, később már gimnáziumokban is – a Muzsikás együttes. Az első évben még önkéntesen vállalt, majd a MOL Rt. támogatásával ma már az egész országra kiterjedően zajló iskolai programsorozat célja elsősorban az, hogy élményszerű előadást tartson a magyarság népzenéjéről. Mindezt élvezetes formában, érdekes és fontos történetekkel elmesélve, közösen énekelve, csujogatva, zenés hangszerbemutatóval, ahol sor kerül a vonósok bemutatásán túl olyan népi hangszerekre, mint a hosszú furulya, az ütőgardon, vagy a tambura. Így közvetlen zenei élményhez juttatják azokat a gyerekeket, akik zöme még életében nem járt koncerten. Főleg nem olyanon, ahol népi hangszerek szólalnak meg. Abban a 45 percben viszont olyan közös élményben lehet részük, ami kinyithatja a szemüket. Merthogy a történelem során az emberi közösségekben mégiscsak három lényegi azonosságot találunk: a hit, a nyelv és a zene. Ezek nélkül nincs közösség és egészséges lelkű, harmonikus emberek is nehezen lehetünk.
Sipos Mihálynál egész pályája során fontos volt, hogy a hagyománynak azt a részét, amit szeret és ismer, azt megmutassa másoknak, hogy ők is valamilyen formában használhassák azt a saját életükben. Hisz örömet ad, készséget fejleszt, segíti az emberek közötti kapcsolatokat. Ehhez a küldetéshez kapcsolódott az emlegetett Kodály koncertsorozat, a rendhagyó énekóra, vagy a klasszikus zenészekhez fűződő kapcsolat. És ehhez kapcsolódnak legújabb kezdeményezései, a még kísérleti stádiumban lévő „Mester és Tanítvány" továbbfejlesztő módszertan és a „Daloló iskolák" projekt. Ő maga így vall ezekről:
„Lórántffysként, ha összejövünk a többiekkel, máig énekelünk. Ez nekünk érzelmi szükséglet. Számomra a Kodály-ideát testesíti meg a Szabó Dénes vezette nyíregyházi Cantemus kórusműhely. Általános iskolás gyerekekből állít össze fantasztikus kórusokat, amelyekkel nemcsak helyben vagy a szűkebb környezetükben aratnak sikereket, hanem az Egyesült Államokban, Japánban és Kanadában is. Minden művészeti területen vannak Szabó Déneshez hasonló Mesterek és vannak olyan remek tanárok a 'Tanítványok', akik – posztgraduális képzés formájában – szeretnék magukat még tovább fejleszteni. Ennek megvalósításához próbálok segítséget nyújtani.
Másik mániám a Daloló iskolák, amelynek lényege, hogy az adott oktatási intézményben minden nap legyen 5 perc örömteli dalolás. Ennek szép példáját sikerült megvalósítani Budapesten az Ádám Jenő általános iskolában, ahol reggel az iskolakezdéskor énekelnek a gyerekek. Hétfőtől csütörtökig az osztályokban tanulják az adott dalokat (általában népdalt), pénteken pedig az összes alsóosztályos tanuló közösen adja elő az egyik lépcsőfordulóban. Ezekben az öt percekben a tanítók-tanárok nem fegyelmeznek, csak olyan instrukciókat adnak, hogy lassabban, gyorsabban, halkan, vagy hangosan. Kiderült, hogy már egy hónap alatt látványos eredményt lehet ezzel a módszerrel elérni. Az örömteli dalolásban a félelem, a gátlás, a megszégyenítéstől való tartás egyszerűen eltűnik a gyerekekből. S remek példája annak, hogy milyen egyszerű módszerekkel lehet fejleszteni az éneklési kultúrát az iskoláinkban."
[2016]