Sipos László

Játék? Végül is a Szólószonáta sátáni hegedűse is... játszik...

Sipos László festő, grafikus kompozícióin olyan képtereket épít, amelyekben a legegyszerűbb alapmotívumok, a mindennapi tárgyak, szegek, fogók, palackok, biztosítótűk, csatok, láncszemek dráma, cirkusz táncosai lesznek, világszervező elemmé válnak. Axis mundi a fogó, sorsszimbólum a biztosítótű. A Költő fekete zongorával játszotta, képszerűsítette az élet melódiáját, Sipos László tárgyak menetelését, táncát, játékát, danse macabre-ját követi. A folyamatot, ahogy végül nagyobb rendszerré épülnek. „Hangos" képek ezek és nemcsak a szegek, láncok, tűk, fogók idézte fémes hangképzet miatt, vagy annak hangsúlyozott hiányával. A képszerűsí- tett gondolat erejét fokozza így. „[...] képeiben a gondolat, mint látvány hat a nézőre" - írja Szilágyi Júlia kritikus, e művészi világ első értő interpretá- tora, Sipos László maga pedig már pályája elején kijelentette, hogy: „Nem tetszeni: hatni akarok."

Festménye, grafikája egy-egy történet, végül is a történet, ahogy a csoda felépül. És ugye, sok van, mi csodálatos, de az ember az, mi legcsodálatosabb.

Ki hát ez az ember?

Az erdélyi művészet térképét követve a kolozsvári iskolát képviseli. Kolozsvár szellemi erőtere nyilván külön téma lehetne, a kolozsvári művészi iskola sajátosságairól most címszavakban csak annyit, hogy a patinás hagyományok intellektualizált tiszteletben tartása jellemzi. A modern művészet legjobb hagyományainak erdélyi leképezését találjuk, irányzatos polarizálást, erdélyi magyar témákat avantgárd feldolgozásban. E művek ábrázolás- és/vagy kifejezésmódjukban erdélyi és összeurópai sajátosságok ötvözetei. És számításba kell vennünk természetesen a kalotaszegi - és Sipos esetében a csángó - népművészet ihletését is.

Szeretettel beszél Erdélyről, Kolozsvárról: „A munkámra mégsem az utcák, az épületek, a környező dombok, hegyek hatottak, annál inkább az a lelkület, míves, mesterségbeli becsület, a szakma ismerete - és miért ne? - mágiája, mely főleg a belváros épületeinek részleteiből árad: az Aranyműves házának mészkőbe faragott ablakkeretei - reklámként kelyhekkel (Király utca) - a kapuk felett még szerencsére sok helyt láthatók a lakók foglalkozására utaló kis címerek - olló, ár, csizma, tű stb. -, meg a Főtér kis udvaraiban megbúvó napóra, a gótikus faragott ablakok." „Ezeknek a névtelen mestereknek a jelenlétét érzem meghatározónak." „Mintaképeim a régi mesterek, szakmai tudásuk, becsületességük a szakmában."

„Erdélyiség" - Sipos László alkotásain az nem köcsögök, szőttesek, valamely népi, népies szemlélet témáinak, elemeinek puszta jelenléte és legfeljebb jelenléte. Témái - tárgyak, növényi és állati eredetű formák, emberi arc, ujjlenyomat stb. - művészi átlényegítésében, metaforikus általánosításában, expresszionista, kubista és legfőképpen szürrealista aktualizálásában, mint időszintézisben, a mai Erdélyből ezredekbe láthat.

Ez az ő erdélyisége.

A festmények és grafikák első látásra a képszerűsítés különböző, öntörvényű területeit képviselik, az életmű egyre kiterjedtebb témavilágát és motívumrendszerét, egyre szövevényesebb vonulatait jelzik. És legfőképpen ugyanannak a már letisztult alkotói szemléletnek az objektivációi. Akár a figuratív, akár az absztrakt képek vonulatát követjük, minden motívum - Nap, Hold, csengettyű, hal, illetve körív, rombusz - egy nagyobb egész részeként kel életre, míg ennek az elvnek az alapján a többlépcsős építmény emberszerűvé válik. Elméleti munkák, filozófiák, módszerek sorát hívhatnánk segítségül az értelmezéshez, mégsem segítenek, mert ennek az emberteremtésnek a folyamata egészen személyre szabott közelítésmódot igényel.

Jelképes tárgyai „alakjai (bohóc, tudós, tábornok) a XX. század európai művészetéből régóta ismerősek, mégis képes őket újabb tartalmakkal,

jelentésekkel felruházni" - írja jámborné Balog Tünde kritikus. „A személyiségétől is megfosztott, manipulált ember modern Krisztusként jelenik meg egy kollázsán. Arca helyén felnagyított ujjlenyomat, nyakán újságból fonott kötél." A képek gondolatisága „nem párosul szárazsággal, rajzi ötletek sziporkáznak a papiroson. Bohóca szája cipzárra jár, tábornoka fejében óramű, egy rajzán szétesett kalitka darabjai madarat formáznak". „Kemény és kegyetlen, kafkai világot mutat meg Sipos László lapjain, s kerülve az egyperces ideológiákat és a pillanatnyi időszerűséget egyaránt«." Melyik lesz hát az az elméleti konstrukció, amelyikben, amelyik által e művészi világ sajátosságait megragadhatjuk, leírhatjuk, értékelhetjük?

Largo. Papírrepülő, szegek, palackok, láncok - együttesük az emberi szellem keresését, útjait jelzi, ahogyan az a világot megéli. Ki hát ez az ember? Milyen az a világ? Emberszabású formák, azaz hát... embernek készülő, embernek lenni akaró, emberré válni akaró renddé épül a tárgyak halmaza, és a mindennapi tárgyak csodálatos metamorfózison mennek át. A képben először a dobok szólalnak meg, ütemes lüktetésükre, ritmusképleteikre ütőhangszerek fémes muzsikája épül. Hangzavar? Ahogy egy tű és egy lánc zöreje egymásba épül? Az, ha ilyen az élet melódiája, ezek a hangtömbök először is leképezik azt a melódiát. „Kísérletező, meditatív hajlamú művész Sipos László, képeinek üzenete gondolatilag is világosan megfogalmazható - írta Krajnik Nagy Károly újságíró már 1989-ben.

- Erőteljes és következetes az ábrázolt tárgyak, a felületek és a vonalak jelképszerűsége, hiszen a részletek mindegyikéhek, de még a szerkesztés rejtett finomságainak is pontosan elképzelt (javasolt...) üzenete van." Jelképválasztása, kisebb mértékben színösszeállítása is „a népművészet, a népi motívumok elmélyült ismeretéről, alkotó felhasználásáról tanúskodnak".

Sipos László műalkotása úgy szép, mint a kristályok. Képeinek hatását, műalkotásának működését követve a folyamatot írjuk le, ahogyan köznapi tárgyakból építkezve, a lélek terét mutatja be, metamorfózisokat, tárgyak emberré válását, emberek géppé alakulását megjelenítve, látleletet ad, erkölcsi portrét nyújt az emberről. „Hideg és tárgyilagos - írja Jámborné Balog Tünde. - A ráció felől közelíti meg témáit, »a népművészét ősi jelképrendszerétől a cirkuszig, a tudós felelősségétől a reklámok világáig«. Szándékosan mond le az érzelmekről, mert hisz a gondolat erejében. Sajátos jelképekkel írja le az elembertelenedő világot, benne a kiszolgáltatott emberrel." „»Kakas kolomppak Maga a merő abszurditás! [...] Az erdélyi magyarság egyszersmind metaforája [...], mely azonban korántsem csupán magyar-magyar párbeszédek alkalmával használható, alig akad tája a világnak, ahol ne lehetne aktualizálni. Eszmei üzenete egye¬temes" - értékel kritikájában Farkas Csaba. „Miért sugallja a Sipos László teremtette rend a fenyegetettség érzését? - teszi fel a kérdést Szilágyi Júlia. - A látványból árad ez a néma feszültség, vagy a látó - aki több a szemlélőnél - viszi bele a maga helyzettudatát?" Ez a műalkotás a konkrét helyzettudaton és annak változásain túl - 1989 előtti periódus, fordulat stb. - egymást váltó politikai ideológiák előtt, fölött egyetemes emberi válasz a mindenkori kérdésre: kik és milyenek vagyunk?

Olló, biztosítótű, vasfogók - a felhasznált kompozíciós elemeket követve válaszában ember-gép-állat hármasában gondolkodik tehát, kultú- ra-civilizáció-természet hármasának, pontosabban egységének emberivé élhető dimenzióját építi - írja Szilágyi Júlia. Epikum és absztrakció párhuzamában azt olvashatjuk le, ahogy az animációban, az emberré válás cirkuszában kiépíti utópikus világát is. Az avantgárd megalkotta a „tiszta" festészetet: addig a műalkotás a Biblia, a görög, a latin mitológia jeleneteire alapozott, történelmi alakokat ábrázolt, és így bibliai, mítoszi alakok, helyzetek, történetek ismerete nélkül egyszerűen érthetetlen, megragad-hatatlan volt. Az avantgárd műalkotás minden történetmondás nélkül, az epikai vetület kikapcsolásával, kizárólag pikturális úton sugározza mondandóját. Sipos László grafikáinak, nyilván avantgárd - sőt neo-, poszt-, transz- stb. - grafikáinak ugyanakkor határozottan van egy epikai vetülete. Képtörténeteket kapunk itt, zenével, persze, etűdöket, szonátákat, concertókat, sőt szimfóniákat. Az emberré válás témájára.

A műsor tehát? A mutatvány? Játék. Tánc. Danse macabre. Cirkusz! Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan! - mondja Ka- zantzakisz hőse, Zorba, a görög. Nos, a zene, amelyet Sipos László művészcirkusza hoz, itt szervezőerő. Zenei műfajok széles skáláját találjuk ezekben a képekben, a Levelek-sorozat borongó hangnemétől a Trombitás a városban, a Ló álarcban, a Tábornok papírcsákóval, a Peps/s Krisztus ironikus játékán át a Koponyák-sorozat drámájáig, a Balladák komplex, lírát, epikumot, drámát egyesítő világlátásáig ível az az érzelmi skála, amelyen vezeti a befogadót. Mi készül itt? „A látvány logikája a képszerűség, amely gondolatébresztő, kép ébresztette gondolat, amely látomást idéző, látomást, amely újra kép - írja Angi István esztéta. Új kép, amit a művészi látvány ébresztett, mert a művészi látvány olyan rendezett kép, amelynek rendezettsége általánosítás, és általánosítása eszmét hordozó: a művészi eszme képszerűsítésében ható gondolat." „A grafika a látomást láthatóvá teszi, és egyben látomásra késztet." „[...] és tisztelt nézősereg, ha itt gyönyörködni nem is lehet, méltányolják legalább azt, ami az ilyesmit szüli, az igazmondás dühét."

Staccato. Kemény bevezető. Kijelenti a témát. Itt még magányos mindegyik hangszer. Csak a maga szólamát játssza. Az életre keltett emberalak kilép a világosságba. Megszólalnak a kürtök, fémes hangszerek, a nagybőgők, az üstdobok - Bartók műhelyében medvetáncoltatónak hívják. Felhangzik a főtéma. Előáll a hoppmester. Fogó és gombostű - ez az Arlequin szaporán kopog. Komikus? Igen. Tragikus? Igen - ez az irónia, úgy ötvözni a kettőt, hogy nem tagadják egymást, épphogy fokozzák hatásukat. Ez a zenemű, ez a látható zene tulajdonképpen az interpretáció, variációi az emberalakra értékek rendjét vizualizálja. Axiológiai alapfogalmak: a való és a kellő rendjét. Illetve azok kölcsönös viszonyát. Vagyis a teljes emberi létezés alternatíváit. Nem valamely, sokat emlegetett közösségi megrendelésről, társadalmi mondanivalóról van itt szó, végképp nem aktuálpolitikával szembeni állásfoglalásról. And the Queen is stepping in. Sipos László a szabadságról sokkal univerzálisabban gondolkodik, elrendelés és személyes szabadság viszonyát vizsgálva költi újra az embert. Sors... It's my life. Az etikák alapfogalma évszázadok óta. Sorsról gondolkodni eleve azt jelenti, hogy folyamatosan az emberi megismerés határain jár, hiszen... no, nem a válaszok, arra ember nem képes, hanem már a kérdések helyesnek tudott megfogalmazása ezeken a határokon, sőt ezeken túl kezdődik. És... a ház, a kert körül már másodjára tűnik fel az elegáns, feketébe öltözött férfi. Nézd csak, Kaspar, micsinál a kertész! mondta Kaspar Hausernak, mielőtt megölte.

A tárgyak halmaza emberré épül tehát, és hogy milyenné, az az első, az esztétikai létpozíción túl az erkölcsi vonatkozásban tisztázódik. Úgy épül itt portré az emberről, hogy a művész alapvetően három irányzatban hisz: „Abban a realizmusban - mondja felvinci műtermében -, amelyet a reneszánsz képvisel, abban a szürrealizmusban, amely Bosch festői gondolkodásával indul, és a kubizmusban, amelynek hihetetlen forma- és térteremtő hatalma van. Az már igazi mágia."

Már ennek a képépítésmódnak a ténye jelzi, hogy Sipos László a mítoszi pillanatot igyekszik megragadni, mikor a szellem megnyílik a világ felé, amikor minden önállónak tűnő részlet egyetlen nagy egészet alkot. A nagy egészet ugyanis csak így lehet egységében megélni, és csak egységében megélve lehet szólni, látleletet adni róla. A manierizmus kedvelt játéka volt ez, a festők rothadó zöldségekből, gyümölcsökből alakították ki emberalakjaikat. Ahogyan ez a játék akkor az emberközpontú reneszánsz válságát jelentette, Sipos László játéka most a reneszánsszal kezdődő modern kor végének és válságának jeleként értékelendő. Század- és ezredfordulós manierizmusa egy, a saját összetevőire már félve figyelő, bomló világot tükröz. Az Agresszió témája egy papírrepülő, egy olló és... Mi fenyeget? Mit? Ironikus ez az ábrázolásmód, és ennek felfedezéséhez leginkább a grafikák nyitnak egyenes utat. Az alapmotívum ugyanis, amelyen egy-egy kép egész építménye nyugszik, például egy palack. Egy csigaház. Az persze mintegy rejtőzik valahol mélyen a képben, a befogadó feladata, hogy látásban, az alkotóval való együttgondolkodásban eljusson, leásson odáig. A következő lépés az építmény geometrizálása, absztrak- tizálása - népművészeti gyökereivel a Mária a XX. század végi erdélyi ikonok egyik legsikerültebbje. Figuratív „megfelelője" - immár mindenféle „játék" nélkül a Csángó Madonna: a szempárok, de leginkább a kép központi háromszöge, a madárfészket idéző anyai kezek, a gyermek egyik kezébe adott galamb és a kép közepére helyezett másik keze pontosan jelzik ezt. Ez a kép figuratív, a gyermek keze természetesnek hat, ugyanakkor csonka. Ahol a képek tere a kétdimenziós felé közelít - Mária, Sámándob ott hangsúlyozottan nem lokalizált, könnyedén segíti a befogadót az elvonatkoztatás követésében. A színek... Hogy festményekről szólva elsősorban nem a színekről esett szó? Nem, ugyanis alárendelt szerepet játszanak, így lesznek a komponensek komponensei a kép felépítésében. Egy olyan racionalizált világéban, ahol a gondolat ereje kíván hatni a befogadó gondolatvilágára. A színekkel kialakított érzelmi utak csak járulékosak.

így árad Sipos László szegekre és láncokra írt szonátája, szonáta egy erőszakos, a saját agresszivitásába belepusztuló világról - és hogy öngyilkosán agresszív, az itt nem kiindulópont, axiómaszerű kijelentés volt, közhelyes igazság, hanem eredmény, művészi megismerésének eredménye. Az alapmotívum köré élt világ ilyennek mutatkozik végül. Einstein szemét, mint a betörőkét... A sztárnak csak a vigyora, egyébként felci- comázott lóé... Az Einstein III. - palackokat takaró - baglyának olyan... emberien szomorú a pillantása. Játék...

Scherzo. Emberszabású formák, azaz embernek készülő, embernek lenni akaró, emberré válni akaró renddé épül a tárgyak halmaza, és a mindennapi tárgyak furcsa zenét játszanak. A kubista kontúrok, tengelyek, formák rendjére szürrealista kép- és hangjátékok épülnek. A szürrealizmus gondolatkísérletei. Először a dobok szólalnak meg, ütemes lüktetésükre, ritmusképleteikre ütőhangszerek fémes muzsikája épül. Hangzavar? Ahogy egy tű és egy lánc zöreje egymásba épül? Az, ha ilyen az élet melódiája, ezek a hangtömbök először is leképezik azt a melódiát.

„Sipos László azt mutatja meg nekünk, hogy az ember a művészet által válik egésszé ismét, hogy a művészetre vár az a feladat, hogy ebben az értékvesztett világban felmutassa a maradandót."

„[...] képeiben a gondolat mint látvány hat a nézőre, aki a világ sokféleségére ismer egy-egy művészi vállalkozás eszközeinek változatosságában. Ezek az emberszabású formák, ezek a politúrra rögzített képletek és zaklatott kigondolójuk, a szomorú Tudós, ezek a világra szegzett ágak és madarak, ez az olló és tűbe fűzött fonal, a talpas bürökpohár - ezek a majdnem csendéletek, majdnem portrék - mind a mi világunkhoz tartoznak, életünk díszletei, kellékei, egy kiürülő - mert túlzsúfolt - civilizáció szorongását közvetítik."

„Miért sugallja a Sipos László teremtette rend a fenyegetettség érzését? A látványból árad ez a néma feszültség, vagy a látó - aki több a szemlélőnél - viszi bele a maga helyzettudatát?

Létező emberalakok, ismert személyiségek, alkotók - Einstein, Bartók - arca, alakja olyan metamorfózison megy át, hogy valamely egyszerű leíráson túl egyszerre mindhárom, az esztétikai, az erkölcsi, a vallási létpozíción teremtik újra az embert.

Molto vivace. Az Einstein-gondolat mind a grafikák, mind a festmények visszatérő szimbóluma. „A huszadik század embere maszkokkal takarja el az arcát - mondja Sipos László. - Úgy élünk, hogy nem mutatjuk meg magunkat. Hosszú időn át kerestem a számomra elérhetőt, általam ábrázolhatót... Majd kikötöttem a zseninél. Amit akartam: a szimbólum sugalljon felelősségérzetet. Az értelmiség felelősségérzetét mindazért, ami a mai világban történik."

Sipos László, e képtörténetek narrátora nem - hagyományos módon - közvetlenül szól műalkotása befogadójához, hanem képei emberalakját, Bartókot, még gyakrabban Einsteint különböző helyzetekben, alakokban variálja. Humor, fanyar irónia, groteszk láttatás - az Einstein- sorozat tudás és kiszolgáltatottság ellentétére épül. Einstein bohócmaszkot hord? A sorozatban a meztelen tudóssal, az emberabsztrakcióval, a bohóccal a képtörténet narrátora gondolkodó modellt keresett és talált a XX. század szellemi portréjához. A Bartók- és Einstein-arcképek első értelmezésben alkotók portréi, másodszor az alkotó ember condition humainjének kutatásai, harmadszor a XX-XXI. század szellemi portréi. A képtörténetek narrátora a század- és ezredforduló feloldatlan feszültségeit képszerűsíti.

A rejtőzködő alkotó? Távolról sem. Sipos László játékai. Nem hagyományos módon alkotó szól itt befogadójához, hanem szerepeket öltveváltogatva mondja, muzsikálja képeit. Ahogy Kovács András Ferenc költő egyszer Lázáry René Sándorként, másszor Jack Cole-ként szól versével. Igen erős elidegenítő effektus az eredmény - a XX. századvég hozta ezt a változást, a narrátor távolságtartással, sőt iróniával követi a szereplőket.

Mit mond mindezzel? Mi ez a műalkotás? Egyáltalán... minek festeni, rajzolni? Variációkat az emberre, lehetséges embertársakat. Minek felidézni emberkedő mutációk keserédes muzsikáját? Minek megrajzolni ezt a hangzavart? Hangzavart? Minek rendet vinni bele, mikor... „A világvén csecsemő markában még a madár sem mosolyog." (Hervay Gizella: Sipos László képei alá, A Hét, 1972. 35. 9.) Halljátok ezt az üvöltést, amelyet csendnek hívtok? - kérdi Werner Herzog német filmrendező a Hauser-film nyitányaként. Sipos László képein ebben az ízig-vérig intellektuális kavargásban az alakok egyre gyorsabban tűnnek fel, pörögnek, zörögnek, fémeset kacagnak és tovatűnnek - a befogadó hajlamos valamely rendet keresni. Get back to your piacé' - rivall rá a cirkusz porondján a hopmester a körtánc elcsellengő alakjára Fellini Bohócok című filmjében. Körtánc? Naiv gondolat. Álomvilág, mi kár, hogy gyermeknek való. Körtánc... A kultúra és civilizáció hajnala óta sokan megírták, megfestették, megfilmesítették, fölösleges most neveket sorolni. A danse macabre - talán sohasem körtánc. A kör feltételez, kimond, megvalósít valamely összetartást, összetartozást. A danse macabre úgy istenigazából soha, és ha átmenetileg igen, akkor cinikus paródiája egy nem létező emberi közösségnek, a sokat emlegetett nagy álomnak. Mikor a kicsi ördög a képébe röhög az álmokat kereső befogadónak. Sipos László danse macabre-ja nem körtánc és nem álom - lásd például Csontváry festményeit -, az alakok szakadozott, töredezett tánca nem is lineáris, az is valamely rendet hozna. A befogadó keresése az ő keresésüket találja.

Az alkotó három húron zenélve mondhatja el gondolatait, a részvét, a humor, a borzalom húrján - fogalmazott Puskin. Nagyformátumú alkotók pedig ötvözik a három regisztert. Sipos László emberről, alkotásról, világteremtésről, XX-XXI. századról nem is szólhatna másként. Ezt az alapgondolatot dolgozza fel a Balladák-sorozatban. Balladák? Aktok? A század utolsó éveiben „aktokban gondolkodni" témabeli és műfaji sajátosságokat tekintve változatlanul bizonyos szakrális hagyományokhoz való visszatérést jelent, közösségi képviselet a változó - változó? - emberi viszonyok lemeztelenítését. Balladák? Az egész kultúrát, népet érintő átalakulások „érzelmi részét képviselik a balladai történetek - írja Vargyas Lajos -, míg a történeti adatok csak a gazdasági folyamatok és következményeit árulják el. Vagyis itt egy társadalmi átalakulásnak a kifejezését kapjuk, pontosabban annak az előző állapotnak elítélését, amiből ez az új állapot létrejött." Egyetlen emberalak, egyetlen tánclépés, ez itt a történet vége, maga a drámai végkifejlet. A rajzok „hangneme" azonban nemcsak erre alapul, Sipos László képei - szegek, dobpergés, lánccsörömpölés - sosem voltak „csendesek". Puskin gondolata ma is aktuális, az alkotó, legyen az akár költő, akár festő, három hangnemben, a részvét, a humor, és a borzalomkeltés hangján szólalhat meg - mondta nagy művészek pedig mindig is ötvözték-párosították ezeket. Az avantgárdra, főként a kortárs művészi gondolkodásra végképp nem jellemző az éles műfaji elhatárolás - ezek a balladák is átminősülnek. Jancsói a hangnem, az ő filmjeiben a gyakori „Vesd le az inged!" felszólítás, fegyveres parancs hátborzongató kiszolgáltatottságot jelent. Itt az „aktokban gondolkodás" is balladás szomorúságot - hiszen drámát - és „félhomályt" jelent, népi és Arany János-i hagyományt, mégis az ironikus távolságtartás ráadása lesz a meghatározó. Mert racionális cirkusz ez, a kételkedés cirkusza, „világ", a filozófus óta már nem a létezők összessége, hanem egy közösség döntéseinek összessége. Ballada. Amely változatlanul esztétikai és erkölcsi értéket ötvöz. Sipos László balladája erkölcsi látlelet. Fejre állt világ ez, a lány, a betyár, a rossz feleség képtörténete, bukása iróniával beszéli el, amint a világ fejvesztetten összezavarodik. Ez balladatéma. De... ennyi? A rajzok nemcsak egyfajta múltba fordulás eredményei, régiek újrafogalmazása, hanem aktualizáló újraköltése. A fent és a lent, a jobb és a bal, az elöl és a hátul felcserélése, a kezekből, a lábakból, a mozdulatokból, testtengelyekből, viszonyaikból, összképükből félkörök, végül is körszerkezet áll össze, sodró körforgás, benne a szemek hiánya, az arc hiánya, az áldozat arctalan, az áldozat takarja el gyilkosa arcát, enyém, tied, övé, „s neked én te vagyok", és ki vagy te? És kezdődik elölről az egész. Ősi történelem, hármas számmisztika, mely félelmetesen ismétlődik, ma épp - és újra - lehetőséget ad a köszönetre.

Balladák. Sipos László helyesen gondolkodik.

Az emberi jelenlét tárgyi lenyomatai, burleszkfigurák, önmaguk ellen¬tétébe forduló képtörténetek - antikatartikus képek? „A csoda az, ami a művész jóvoltából mindennek ellenére vagy éppen ezért szeretetté alakul bennünk, azzá a szomjúsággá, melyet csak a művészet csillapíthat" - írta Szilágyi Júlia a művész 1994. júliusi, kolozsvári kiállításának a katalógusában.19 Sipos László képeit először is „fordítva" olvassa le a befogadó, a látványtól a gondolatig, a visszaútban tulajdonképpen az alkotás folyamatát újrakövetve értelmezi a kezdeti gondolat Sipos László-i értelmezését. Tárgyakból lett embere tragikus burleszkfigura, alakjainak zajos története a determináltságban a szabadság keresése.

Sipos László műalkotása az ember tragédiája szegekre és láncokra írt zenében megfestve, megrajzolva.