Somos Miklós

Előszó

Somos Miklóst, mivel lehetőség szerint gyakran állított ki, egyéni és csoportos kiállításairól folyamatosan jelentek meg kritikák; a művész alkotásai számos alkalommal képviselték hazánkat külföldön, közösségi tereinket mintegy tucat muráliája díszíti, illusztrációi több könyvet díszítenek, írásai életében és azt követően is publikálásra kerültek. 1997 karácsonyán a Magyar Posta Szent Család és Királyok imádása című festményeit bélyeg formájában adta közre, művei hazai és külföldi aukciókon szerepelnek.

Művészetének áttekintése során fontos tekintetbe venni felesége, Lieber Éva (1932–2005 ) textil- és festőművész munkásságát, mivel családi életközösségük alkotói-szellemi műhellyé is vált. A házaspár közös élete, műterme, művésztelepi részvételei és kiállításai, baráti kapcsolatai, tanulmányútjai művészi szemléletük és kifejezésviláguk alakulására mértékadó befolyással bírt. Hangsúlyozni kell, hogy két önálló, egymástól elkülönülő életművet hoztak létre a Somos-Lieber-házaspár tagjai, mindazonáltal művészetük szellemisége számos rokon vonást mutat.

A festői hivatását komolyan vevő Somos Miklós keze alól művészi munkásságának hat évtizede alatt egyedi szellemi töltésű, archaizáló stílusú, fajsúlyos életmű került ki, amelynek alkotásai részben köz-és magántulajdonban, illetve a család által kezelt hagyatékban találhatók. Érdemes megemlíteni, hogy festményeken, táblaképeken kívül számos freskót, mozaikmunkát is készíttetett, amelyek jobbára egyházi épületek, templomok falain láthatók. Életét a képzőművészetnek szentelte, munkanapokon reggeltől estig egyéni és csoportos kiállításain, megrendeléseinek teljesítésén dolgozott. Művészi mondanivalóját utazásai, olvasmányai készítették elő. Évtizedeken át tanulmányozta a keresztény ikonográfia kérdéseit, hogy ábrázolásai autentikusak legyenek. A művész úgy alakította sorsát, hogy kizárólag a festészeti alkotómunkásságnak élhessen, illetve abból tarthassa el családját. Oktatói tevékenységet nem vállalt. Művészeti íróként is jelentkezett, Georges Rouault francia festőről 1965-ben jelent meg önálló kötete. Posztumusz vers- és prózaírásai is kiadásra kerültek.

Pályája

A diákéveit Egerben töltő, már ekkor tehetséget mutató művész alkotói pályájának alakulásában rendkívüli jelentőségű, hogy 1951-ben felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára. A budapesti főiskolán Fónyi Géza osztályába került. Figyelmét az európai kitekintéssel rendelkező mester az olasz és francia művészet értékeire irányította. Somos 1955-től vett részt hazai kiállításokon. Az 1957-ben diplomázó Somos Miklós feleségével Budapesten telepedett le, és még ebben az évben felvételt nyert a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjába, amelyet később Magyar Művészek Országos Egyesületének neveztek. Tagjai közé választotta a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, majd a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége is. A művészeti egyesületekbe való felvétel lehetőséget biztosított számára ahhoz, hogy részt vegyen az ezen szervezetek által rendezett kiállításokon. A Művészeti Alap tagságának az volt a feltétele, hogy a Képcsarnok Vállalat üzlethálózata számára rendszeresen műveket vásároljanak tőle. A Művészeti Alap-tagság feljogosította továbbá a művészt arra, hogy a Művészeti Alap kezelésében lévő zsennyei, hódmezővásárhelyi, vagy más alkotótelepeken alkothasson.

1960 és 1963 között Derkovits Ösztöndíjban részesült. Ebben az időszakban az ösztöndíjasok számára előírták, hogy egy meghatározott időtartamot egy termelőközösség munkájának tanulmányozásával töltsenek. Somos Miklós Egercsehi bányatelepére került, ahol képeiből 1961-ben élete első önálló kiállítását rendezte. Ezt követően 1965-ben a patinás Ernst Múzeumban nyílt lehetősége arra, hogy nagyszabású, 120 művet bemutató kiállításon tárja a közönség elé művészetét. A harminckét éves művész ekkor már öt éve Hódmezővásárhelyen alkotott nyaranta, így vált a megújhodó magyar figurális festészet fontos műhelyének számító vásárhelyi művészcsoport tagjává. Az Ernst Múzeumban festményei mellett Somos Miklós bemutatatta tizenhárom, 1963-ban Hódmezővásárhelyen készített kerámiamunkáját is. A kiállítás első részében arcképei szerepeltek, amelyekről a katalógusba a festő az alábbiakat írja: „engem nem az egyén, hanem maga az ember érdekel".

Somos Miklós a hatvanas években négy alkalommal járt Itáliában. Ottani felkérésre 1968-ban Bolognában nyílt önálló kiállítása. Ugyanebben az évben Hincz Gyula Kossuth-díjas festőművésszel és Szabó Iván szobrászművésszel állított ki a bécsi Collegium Hungaricumban. Egyéni kiállításain kívül rendszeresen bemutatták munkáit ez idő tájt a Műcsarnok, az Ernst Múzeum, valamint Miskolc, Hódmezővásárhely, Eger, Szeged, Keszthely országos csoportos tárlatain.

A 60-as évek elején a naturalista festészet, illetve az expresszionizmus gyakorolt rá hatást, e korai korszakának stílusát Perneczky Géza művészettörténész „lírai realizmusként" jellemezte. Az évtized közepéig vastag festékfelvitellel és erőteljes színekkel növeli reliefszerű, plaszticitást mutató, kötött kompozíciójú, zárt, absztrahált formákkal rendelkező munkáinak szuggesztív hatását, ezt követően képeit vékonyabb, lazúrosabb festésmód, valamint visszafogottabb színvilág jellemzi.

A hetvenes évek elején némiképp változik festészete – kubisztikus, szürrealisztikus tereket alkot, csendéleteket kezd festeni, színesebbé váló palettával: „Aranyosbarnák, mélyzöldek, tompán szürkék áramlanak egymásba tömörre fogott képein. A plaszticitás sajátosan harmonizál bennük a síkszerűséggel. Árnyalt színei kiemelik a kompozícióinak finom relief-jellegét."– írja ekkori munkáiról Csapó György. [1]

Ekkor, 1971-ben előbb a Fészek Klubban mutatta be Arcok című kiállítását, majd a rákövetkező évben a Műcsarnokban állított ki. Horváth György művészettörténész, újságíró érdekes fejtegetést közöl kritikájában:[2] „Tárlatának termeiben járva ugyanis le kell szögeznünk: a többször is megerősítettnek tűnő benyomás ellenére, nem misztikus, sőt még csak nem is a miszticizmus felé hajló ez a piktúra. Mert igaz ugyan, hogy vannak – s miért ne lennének? – legendákra, emberi életünk hagyományaira utaló jegyei és jelei. Ám Somos nem merül soha általuk a meddő ikonografizálás »mélységeibe«. Sőt – egyetlen egyszer sem hagyja homályban mondanivalóját: szimbólumai és utalásai a legtöbb esetben áttörik a célzások falát, s konkretizálódnak, egyértelművé válnak a gyökereikkel kontaktust teremtő néző számára."

A Műcsarnokban 1970-ben rendezett Magyar művészet 1945–1969 című tárlaton éppen úgy szerepelt tőle kép, mint az ugyanitt tartott 30. jubileumi képzőművészeti kiállítás (1975), Festészet '77 (1977) és a Vásárhelyi retrospektív kiállítás 1954–1978 (1979) című programokon. A fővárosi és vidéki országos csoportos kiállításokon kívül festményei szerepeltek a damaszkuszi (1971–1972) és a szófiai (1976) kiállításokon.

A nyolcvanas években alkotásai lazább szerkezetűvé válnak. Kifinomult színvilágú, látomásszerű képeit lírikus formákba önti. Továbbra is az evilági és a természetfölötti lét közötti összefüggéseket és egységet keresi, szimbolikája mögött mindig ott rejlik a transzcendensre való utalás. Művészete továbbra is erős szálakkal kötődik a románkori, gótikus és reneszánsz művészethez. Munkásságának ezen vonulatára egyértelműen a színkontrasztoktól és drámai képszerkesztéstől mentes bensőségesség, a harmónia, a visszafogott színekre épülő szerkesztés és különös intimitás jellemző.

Csapó György megfogalmazásában: „Kevés tárgyból, alakból komponált képeiből valami csendes szuggesztivitás árad. Hogy mi a forrása, honnan ered belső sugárzásuk, azt nehéz lenne megmondani. Régi ismerőseinknek tűnnek, mégis, vagy talán éppen ezért, örömmel fedezzük fel őket újra meg újra. Van bennük valami, ami megunhatatlan és tűnődésre készteti a szemlélőt. Látványukban tartalmasak, szűkszavúak és sokat sejtetőek. Lírájuk értelmünkhöz szól, de absztrakciójukban nem rugaszkodnak el a matériától, sőt feltételezik annak súlyát, formáját, ízét. Egyszóval magukban hordozzák a közöset és az egyénit. A képek »testéből« a lélek szól, talán ezért régi-régi ismerőseink a Somos Miklós finom, tompa színszövedékében megjelenő átszellemített tárgyak. Arról beszélnek, ami összeköt valamennyiünket. Vallják és vállalják az emberi szolidaritást, s ezt félreérthetetlenül, folyamatosan és egyszerűen hozzák tudomásunkra." [3]

1981-ben a Dorottya utcai Galériában, majd 1983-ban a Csepeli Iskola Galériában nyílt önálló tárlata és ugyanebben az évben feleségével együtt Budakeszin állított ki. 1988-ban a Csontváry Teremben láthatóak képei. A 80-as években a hazai kollektív kiállításokon kívül Kassán, Amszterdamban, Londonban, Berlinben, valamint Oslóban állították ki festményeit. Ezekben az években tíz szekkót, egy mozaikképet, valamint egy festett textilképet készített különböző magyarországi római katolikus egyházi létesítmények, templomok, kápolnák számára.

Művészetének értékelése

Az 50-es évek közepétől országos kiállításokon részt vevő Somos Miklós a konstruktív festészettel rokon egyéni stílusa a 60-as évek elejére alakult ki. Szuggesztív erejű táblaképeire reliefszerű, erős plaszticitás, kötött szerkesztés, zárt leegyszerűsített formák, redukált színhasználat a jellemző. Munkaábrázolásainál, tájképeinél, aktjainál és portréinál túllép a valóság egyedi jegyein. A 70-es évek elején festészete megújult. Komor jelenetek helyett, színesedő palettával kubo-szürrealisztikus tereket, csendéleteket festett, majd a 80-as évekre művei még oldottabbá váltak.

Somos Miklós évtizedeken át festette szuggesztív, fiktív, a trecento festészet, az ikonfestés, illetve a kubista-expresszív iskolák tanulságait hordozó arcmásait, amelyek mintha egy-egy fiziognómiai típus változatai lennének. Művészete a világ összefüggéseit kutatja, festészete transzcendens elemekkel és allegóriákkal gazdagított; szürreális hatású kompozícióin gyakran különböző síkokon zajlanak az események, olykor keretek, belengő vásznak, kendők választják el egymástól a jeleneteket, a térsíkokat. Gyakran bibliai szituációba helyezi alakjait, akik pedig mai emberek vonásait viselik, legyenek épp jelet figyelő pásztorok, vagy a hódoló királyok. Választékos színvilága – mely hol meghatározóan kobaltkék, hol zöldes, szürkés árnyalatú – képeinek látomásszerű, sejtelmes lírai hangulatot kölcsönöz. Komoly gondolati tartalmakkal rendelkező művein szigorú rendszerben jelennek meg a táj elemei, a szereplők, a tárgyak.

Festői munkássága mellett publicisztikai munkát is folytatott, továbbá a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének is alapító tagja volt. A 60-as években a Belvárosi Kör tagjaként vett részt az irodalmi életben Weöres Sándorral, Nagy Lászlóval és Csóri Sándorral közösen. Verseket írt, műfordításokkal is foglalkozott.

Somos mértéktartó szerénysége, befelé forduló, humanista, művészeti és lelki értékeket kereső élete, festészetének témaválasztása nem tette lehetővé, hogy művészete 1989 előtt nagyobb népszerűségre tegyen szert. Munkássága – kortársait és baráti körét nem számítva – igazán csak az elmúlt fél évszázad hazai művészetét behatóan kutató szakemberek számára ismert, életműve jelentőségéről azonban számos rangos díj – köztük a Munkácsy-díj – tanúskodik, alkotásai az ország neves közgyűjteményeiben, így a Magyar Nemzeti Galériában is megtalálhatók.

[2013]

[1] Csapó György, Művészek, műhelyek: harmincnégy beszélgetés képzőművészetről, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1979, 169.

[2] Horváth György, Somos Miklós képei a Műcsarnokban, Magyar Nemzet 1972. február 22.

[3] Csapó György, Közelképek, Bp., Képzőművészeti, 1983, 162.