Supka Magdolna

A lexikoncímszavak azt fogják az utókorra hagyományozni, hogy az 1914-ben született, a budapesti Pázmány Péter Tudomány Egyetemen 1938-ban doktorátust szerzett művészettörténész csaknem hét évtizeden át fejtette ki rendkívül aktív munkásságát: muzeológusként, kutatóként, tudományos főmunkatársként, művészettörténeti jelentőségű kiállítások rendezőjeként, könyvek, tanulmányok, katalógusok írójaként, rejtőzködő, vagy háttérbe szorított életművek és törekvések felfedezőjeként és az értékek elkötelezett védelmezőjeként. A szakmai közvélekedés szerint Supka Magdolna a modern magyar grafika hatvanas-hetvenes évekbeli kibontakozásában és kiteljesedésében kifejtett munkálkodásával írta be nevét a magyar művészet történetének lapjaira, holott már 1938-ban könyvet adott közre egy látszólag periférikus művészeti jelenségről, a magyar úrihímzésről, és tudományos szempontból ő maga a legjelentősebbnek az 1959-ben publikált, Szempontok a képzőművészeti alkotótevékenység vizsgálatához, és az 1964-ben írt A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből című tanulmányait minősítette.

Alig-alig ismert az az életrajzi mozzanat, hogy Supka Magdolna művészettörténeti tanulmányai előtt ötvös-ékszerészként is megszerezte a segédlevelet, és hogy a modern művészet iránti érdeklődését az 1920-as évek végének mozdulatművészeti és dadaista költészeti kezdeményezései inspirálták. A kevéssé ismert elméleti munkák megírását követően, a hatvanas évtized második felétől az ismeretlen és elhallgatott életművek felfedezésének és dokumentálásának szentelte minden energiáját: így törvényszerű volt, hogy a rendszer hiteltelen eszményeivel, a kurrens művészetpolitikai elvekkel konfrontálódva kellett dolgoznia. Könyvek és tanulmányok sorozata tanúskodik arról, hogy szakmai küzdelmeit sikeresen vívta meg: Supka Magdolna műhelyében született meg az első átfogó feldolgozás Aba-Novák Vilmos festőművész munkásságáról – a művész székesfehérvári pannóinak bemutatásáért már a rendszerváltás után harcolt megalkuvásokat nem tűrve –, majd később nagyszabású monografikus összefoglalást írt Kohán Györgyről és Tóth Menyhértről. A kortárs művészet alkotói közül leginkább valóban a grafikusokra figyelt: nagyszabású tanulmányokkal és kismonográfiákkal kísérte Szalay Lajos, Kondor Béla, Szabó Vladimir, Csohány Kálmán és Rékassy Csaba művészetét. Elmondható, hogy ezek a művészek nem a szocialista realizmus manipulatív kánonjának alkotói, hanem progresszív, a konvenciókon túllépő alkotók. És mindemellett mindig előszeretettel figyelt a fiatalokra, az új és új tehetségekre: jelen volt a kiállítótermekben, következetesen vállalta döntéseit a zsűrikben, szenvedélyesen érvelt elvei érvényesítéséért a szakmai vitákban.

Az 1980–1990-es évektől Supka Magdolna körül állandóan jelen voltak – ha szabad így fogalmazni – legkedvesebb tanítványai: azok az alkotók, akik talán a legközelebb álltak hozzá, s akikkel nemcsak futó kontaktusa volt, hanem akikkel már-már alkotótársi kapcsolatokat ápolt, illetve akikhez nemcsak szakmai téren került közel. Azok a művészek, akiknek munkásságát folyamatosan figyelemmel kísérte, akiknek műveit rendszeresen elemezte, akiknek kiállításait fantasztikusan szellemes rögtönzésekkel megnyitotta, és akiknek katalógusait hallatlan mélyenszántó gondolatisággal átszőtt tanulmányokkal vezette be. Akiknek rendszeresen finoman „beszólt", egy-egy hümmögéssel jelzett, akiket egyszer az egekbe emelt, máskor meg a legmélyebb kétségekbe sodort. Ez a kortárs alkotók nemzedékeiből verbuválódott művészcsapat mintegy áttételesen megrajzolja Supka Magdolna művészettörténeti, művészettörténészi idea képét is: a komoly, a mély átélés által hitelessé érlelt, a forma szépségeivel éltetett, egyszeri és megismételhetetlen mű elengedhetetlen voltát, fenségének kikezdhetetlenségét. Az Ágotha Margit, Lévai Ádám, Püspöky István, Rékassy Eszter, Sáros András Miklós és Sulyok Gabriella grafikusművész, Földi Péter, Gaál József, Kárpáti Tamás, Kovács Péter, Krajcsovics Éva, Kurucz István András, Makó Judit, Muzsnay Ákos, Szentgyörgyi József és Tenk László festőművész, Kő Pál és Szabó Tamás szobrászművész – a tiszteletbeli Supka-tanítványok – munkáiból eredő sokszínűség, sokágúság azt is jelzi, hogy Supka Magdolna széles látókörű, rendkívül tájékozott, a modern művészet folyamataira figyelő szakember volt. Nem volt elkötelezettje egyetlen szemléletnek, valamely szűk stilisztikai körnek sem – bár az elvont művészet, illetve az általa „neoblablá"-nak minősített semmitmondás, a hiteltelenség, az átlátszó üresség, az alaptalan szenzációhajhászás, a szakmai túldimenzionálás értelemszerűen távol állt tőle –, minden esztétikai értékteremtést, minden kvalitást, minőséget tiszteletben tartott. Művészettörténészi ars poeticáját a nyolcvanas évek második felében így fogalmazta meg: „Egész munkásságom az értékek elsikkadásának, fel nem ismerésének ellenében alakult s áll máiglan: egyfelől a képzőművészeti hagyományaink feltáratlan jelenségei, másfelől az 1960-tól napjainkig született kortársművészet időálló értékeinek számon tartása és folyamatos írásbeli és kiállítási dokumentálása a műtörténeti profilom. Vagyis az a vonulat, amely a korábbi szocreál, s a mostani »avantgarde«-ok mögött húzódik." E tiszteletre méltó művészettörténészi vezérelv helyénvalóságát a munkásság és a művészettörténészi magatartás is igazolta. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy értekezéseit, tanulmányait, cikkeit és katalógus-bevezetőit mindenkor gyönyörű magyar nyelven, nemegyszer költői ihletettséggel – és korántsem mellékesen érhetően – fogalmazta meg.

Supka Magdolna szigorú, igényes és következetes volt: mérhetetlenül zavarta a tehetségtelenség, és soha nem adott engedményt a műnek: a rossz alkotásokon villámgyorsan túllépett, míg a nagy formátumú alkotók fontos munkáiért a végsőkig harcolt. Egy alig ismert magyar szobrász, az 1956-os emigrálása után Svédországban és később Japánban dolgozó Wagner Nándor még Budapesten megmintázott, drámai erejű József Attila-szobráról Supka Magdolna még az 1950-es évek első felében írt egy alapos elemzést, amely akkor sajnos nem segíthette a mű maradandó anyagban való megvalósítását. A gipszben maradt egészalakos szobrot Supka Magdolna ösztönzésének is eleget téve már a művész halála, az ezredforduló után öntötték bronzba, és 2005-ben, nagyváradi felállítása előtt, a Petőfi Irodalmi Múzeum kertjében mutatták be. Az öt évtizeddel megkésett szoboravatón ott volt Supka Magdolna is: az ötvenes években írt szoborelemző tanulmányát olvasta fel. Amiként a remekbe szabott szobron, a szövegen sem fogott az idő: minden szó súlyos, pontos és megkérdőjelezhetetlen volt.

[2015]