Szabó Marianne

Szabó Marianne textilművész a magyar textilművészet műfaji megújulásának meghatározó személyisége. Textilek mellett grafikákat, papírmasé plasztikákat készít. 1974-ben elnyerte a II. Fal- és Tértextil Biennálé 2. díját, 1975-ben Munkácsy-díjat kapott. A Magyar Művészeti Akadémia Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozatának 2014 óta rendes tagja.

Szabó Marianne az Iparművészeti Főiskola kézifestő- és nyomottanyag tervező szakán tanult, ahol 1955-ben diplomázott. A főiskoláról kikerülve elsősorban kézi festéssel és sablonnyomással, majd monotípia eljárással készült függönyöket, falképeket és sálakat tervezett. A textilgyárak kínálta egyhangú tervezőmunkák helyett a kötetlenebb szellemi szabadfoglalkozást választotta. Első, nagyközönség előtti bemutatkozására Hübner Arankával és Szenes Zsuzsával közös kiállításon 1959-ben a Műcsarnokban került sor. Még ebben az évben csatlakozott a frissen megalakult Komplex Textil Stúdióhoz, ahol a stúdió fiatal textilművészei között a hivatalos irányzattal szemben olyan alternatív textiles munkaközösség tagjaként tevékenykedett, akik – a kor lehetőségeihez mérten – a kötöttségektől mentes, szabad tervezést, kísérletezést tartották szem előtt. Rendkívül jó rajzkészsége, grafikai látásmódja textiljein is nyomon követhető. Munkáira kezdetben a főiskola hatását magán viselő apróbb felülettagolás, majd a nagyobb mintaelemek ismétlése volt jellemző, amit végül a kompozíció egységes megfogalmazása váltott fel. Színvilága sötétebb tónusú, tartózkodó, leginkább a barna, sárga, téglavörös, szürkéskék színeket használta. Montázskompozícióinak legkedveltebb mintaelemei az emberi alakok, madarak, apró állatfigurák és növénymotívumok (ág, levél, mákgubó, toboz, magvak). Síkszerű, dekoratívvá stilizált, kissé groteszk emberi figuráinak – főként női alakjainak – mozdulataiban, fejtartásában, illetve környezete ábrázolásában ragadta meg a pillanatot (pl. Eszpresszós függöny, Emeletes ház). Finom kidolgozású, kézi nyomású és festésű méterárui kisszériás termékek, egyéni méteráruk voltak. A textiltervezés mellett könyvillusztrációk (pl. Dobszay László: A hangok világa, mesefüzetek, adventi naptárak) és műszaki rajzok készítésével is foglalkozott.

Az 1960-as évek közepétől kötetlenebb formálás- és gondolkodásmód, illetve új technikák felé fordult. Bámulatosan aprólékos, részletgazdag rajzai festett függönyein, kárpitjain, paravánjain keltek életre, amiken éppen a kidolgozatlanul hagyott részletek hívják fel magukra a figyelmet. Ekkor jelentek meg munkáin először antropomorf tulajdonságokkal rendelkező szárnyas lényei, az angyal, a lepke, a madár és a szirén. Bár mindegyik tud repülni, mégsem tudnak szabadon szárnyalni, valami a földi világhoz köti őket. Szomorkás, melankolikus hangvételű alakjai a két létsík között ragadt, átváltozásra vágyó és váró lelkeket ábrázolják (pl. Lepke, 1964; Szirén, 1969). A szárny, szárnyalás, repülés témája a későbbiekben – már nem csak festett, hanem plasztikus alkotásaiban is – többször újra megjelenik, például kora földhözragadtságának kritikájaként (Köpeny, 1974), a mesebeli Kiskabát című minitextiljén (Kiskabát, 1975) vagy csak önmagában fakeretbe zárva (Szárny, 1978).

Korábbi munkái mellett újdonságként a horgolás és a hímzés – számára rutinszerűen alkalmazott – technikáinak az iparművészetbe való beemelése újfajta kifejezési lehetőséget teremtett. A könnyed, légies hatású, hagyományos kézimunka technikák és a rusztikus alapanyagok együttes használata (pl. kenderspárga horgolás, zsákvászon alapú hímzés) szokatlan, újfajta dekoratív élményt nyújtott és egyben nosztalgikus érzéseket keltett. Falképei készülhettek horgolt technikával (Kert III., 1967), vagy áttört alapként, légies hordozóiként is szolgáltak egy-egy alaknak (Angyal, 1969). Későbbi plasztikus művein azonban a múlt fátyolaként nyertek új értelmet (Pókhálós, 1973; Emlék, 1974). Hímzései elsősorban rusztikusabb falképeken jelentek meg, mintegy katalógusát adva a változatos hímzéstechnikáknak (Kert II., 1966). Harsányabb színei, játékossága, biztos technikai tudása, szokatlan megfogalmazásai különös erővel hatottak.

Új munkáit 1968-ban első önálló kiállításán a Csók Galériában, majd az Ernst Múzeumban rendezett nagy hatású Textil-Falikép 68 kiállításon mutatta be. A Textil-Falikép kiállítás – Szabó Marianne és kortársai úttörő munkája nyomán – az első, nagy lépés volt a magyar textilművészet megújulása felé, ahol nyilvánvalóvá vált az ipar- és a képzőművészet korábban zárt határainak átlépése. A textil így kilépett a háttérből, az alkalmazotti, csupán kiegészítő szerepből és a dekorativitáson túl – vagy helyett – legfontosabb feladatává az önkifejezés, gondolatközlés vált.

A művésznő a '70-es évek elején még párhuzamosan haladt a többiekkel. A textilművészet aktuális kérdései, a struktúrák vizsgálata, majd a síkból kilépő textilek és a térkompozíciók iránt kezdett érdeklődni, műveivel fokozatosan hódította meg a teret. Az Angyal kétrétegű, a Lepke című munkájában két sík kapcsolódik össze, míg a Triptichonban a klasszikus szövéstől eljutott a szabadon lógó szálak játékáig. Filcből készült plasztikus, emberarcú égitesteket, keveréklényeket ábrázoló falképei domborítással, varrással, ragasztással készültek (Álmos Nap, 1974; Hold, 1974; Szirén, 1974; Három angyal, 1976).

A Pad (1972) című művével távolodott el először igazán a textil síkjából. Egy növényekkel benőtt fülke padján embernagyságú magányos női alak ül. Mérete, kidolgozatlan arca, a teljes kompozíció visszafogott kék színvilága, mozdulatlansága kimerevíti az időt, amivel az időtlenség és az elmúlás kettősségét érzékelteti. Idillikus nyugalom helyett nyugtalanság, magány, egyéni arc helyett tetszőlegesen behelyettesíthető személy, a tollakkal borító testet lefogó köpeny a sorsnak való önátadást érzékelteti. Egyszerre fogalmazza meg az élet és az elmúlás, a lét és nemlét kérdését. A madridi magyar textilművészeti kiállítás Mese című műve is hasonló alkotás, egy hatalmas filc háttér hasítékából egy fiatal lány lép ki. Térplasztikáinak – és eddig alkalmazott technikáinak – összegzése az 1974-es Történet (más néven Életút) című nagyszabású alkotása volt. A 24 méter hosszú, a térben spirálisan kiállított juta háttérből a női lét életszakaszait jelképező figurák lépnek elő: a kislány, a fiatal lány, a sok gyermekes anyuka, az idős asszony, a halott és a földön túli létező. A témaválasztás precízen kidolgozott életnagyságú textilszobrai, a háttér hol természetesen eső, hol kimunkált részei, apró gesztusai mélyen megérintik, szinte a tér részévé teszik a szemlélőt. A halál utáni lét talányos megfogalmazása nem köti meg a képzeletet, hanem továbbgondolásra készteti a szemlélőt. A mű érdekessége, hogy jobbról balra, azaz a megszokott iránnyal ellentétesen építi fel a történetet.

Az évtized második felének munkáira rányomta bélyegét a minitextil új műfajának megjelenése és tárgyszemlélete, illetve a Néprajzi Múzeum perui kiállításának varázslatos, mitikus világa. A kisméretű tárgyakba, a minitextilekbe belesűríthető kedves játékosság, a mesék világa újra felbukkant témai közt, pl. a szétnyílt, szövött felületű fonalgombolyagból lett Gumó (1975), a szárnyas Kiskabát (1975) vagy akár az apró szemekkel látó fél pár Kesztyű (1976) alkotásaiban. A mesés varázserő a „Dobozok" sorozatásnak is vezérfonala lett. Az inka kiállítás egykor vallási célú, mára műtárggyá vált tárgyai hatására dobozokba zárt sejtelmes pszeudokultikus tárgyakat készített. Első darabjai, a Varázsszeres zacskó és a Zanza (1978) inkább reprodukcióknak hatottak. A Varázsigék és Rigmusok című munkáinál a khiput, az inka csomóírás dekorativitását próbálta leképezni és átírni saját elképzelése szerint. Az egykori kultikus tárgyak funkcióvesztettsége megidézte benne az élő vallások tárgyainak lehetséges funkcióvesztését is, ezért dobozba zárta a Mária kultusz Istenanya ikonját megidéző textilbabáit offereivel együtt (Kegyhely, 1976), és mintegy ellenpontként az okkult szertartásokhoz használt babákat (Bábuk mágikus gyilkosságokhoz, 1976). A vallási mellett a profán tárgyak, az egyéni lét kellékeit is bedobozolta. A régi és talált tárgyak, megfakult rózsák, félbehagyott szövés, az összegabalyodott színes fonalak, a szabályos rendben elpakolt anyagdarabkák (Pókhálós, 1973; Szalagok, 1977; Nosztalgia, 1978; Hagyaték, 1977; Maradékok, 1978) a felejtés szimbólumai. A régmúlt emlékeit őrzik a dobozok az utókor számára, akik már nem tudják a tárgyak eredeti történetét, mégis megőriznek valamit a múltból. Azonosítatlan kultikus tárgyak sorozata pedig egy elképzelt vallás különös, szalagokból, tollakból, gyöngyökből készített tárgysorozatait tartalmazza (Kultikus tárgyak, 1978).

Az 1960-as évek közepétől a rendszerváltásig az ún. kétezrelékes rendeletnek köszönhetően – aminek értelmében a közösségi épületek bekerülési költségeinek két ezrelékét művészeti alkotásokra kellett fordítani – kb. harminc hotel, szálló, üdülő, étterem és művelődési ház részére készített munkákat. A teljesség igénye nélkül a budapesti Halászbástya Étterem, Hotel Duna Intercontinental és Taverna Szálló, a hévízi Aqua Hotel és SZOT üdülő, dobogókői Belügyminisztériumi üdülő, a sárospataki Borostyán Szálló, a mátrafüredi Avar Szálló. Kis- és nagyméretű festett, nyomott, hímzett, domborított filc, quilt és arax technikájú falképek mellett méteráruk (függöny, baldachin) és papírmasé figurák is készültek az építészek és belsőépítészek megrendeléseire. Legnagyobb faliképe a balatonszemesi Minisztertanácsi üdülő részére készült 130 x 6200 (!) cm falikép fríze volt.

Az 1980-as évektől a textilt elhagyva már csak papírmaséval dolgozik, kisebb-nagyobb bábukat, madarakat, angyalokat készít. Legnagyobb szabású munkái, a négy magyar és négy török vitézt ábrázoló, embernagyságú papírszobrai az egri Flóra Szálló számára (1988) készültek. Az ezredforduló táján korábbi, faliképeken ábrázolt alakjai, átmeneti lényei és emberi alakjai háromdimenziós formában, életnagyságban is „életre keltek". (Szirén, 1999; Angyal, 1999; Babák, 1998–2000, Marionett, 2000). A színes ruhákba öltöztetett papírfigurákat aprólékosan kidolgozott, finom vonású, derűs babaarcok jellemzik.

[2016]