Szakolczay Lajos

Természetes, vagy éppen kiváltságos, szerencsés helyzet, ha az ember élete során, s lehetőleg minél korábban: találkozhat azokkal az alkotókkal és életművekkel, amelyek jótékonyan befolyásolják, irányítani tudják azt, hogy mi alapján s merre tájékozódjon, végtére is: hogy mivé legyen. Kivételesen rendhagyó, ha egy ítéletalkotásában, irodalomtörténészi és kritikusi tevékenységében utóbb szuverén alkotó számára éppen ilyen találkozások rajzolnak sorsszerűnek tűnő utat.

Szakolczay Lajos irodalomtörténész, kritikus és művészeti író, szerkesztő és még mi minden: Zala szülötte, nagykanizsai. Ott került először kezébe „a magyar irodalom" az erdélyi folyóirat, az Igaz Szó formájában, és aztán mind a többi, hogy manapság, 75 évesen havonként negyvennél is több folyóiratot, irodalmit és művészettel foglalkozót olvasson, lapozzon át. Az Igaz Szó indította útra, hogy egy estén, amelyen az erdélyi magyar irodalom kiválóságai voltak jelen, megkezdje „honfoglaló" látogatásainak sorát, az „erdélyi arany titkainak a megismerését", aztán tovább, többnyire mindig a határokon túl. Mert ott és akkor vett kezdetet a testvérközösség felismerése, a határainkon túli, kisebbségiként és nemzetiségiként egyaránt címkézett magyar kultúra világával életre szóló elköteleződése: hogy a Kárpát-medencét keresztül-kasul bejárja, élmények, a magyar irodalom és kultúra emlékezetes és kortársi, már megépült és éppen létrejövő életmű-épületei után kutasson. A szándék hátterében a cél is kirajzolódott: értékeiket megőrizni és a kortársak hasonló értékeivel gyarapítani, ezeket fel- és megismertetni, elismertetetni a hazai közegben. E gondolat vezérfonálként szolgált egész későbbi tevékenysége során: éppen csak követnie kellett, persze nem kevés megpróbáltatástól, küzdelemtől övezve. Erre tette fel tehetségét, idejét, élete egészét. Így kötött ki, csaknem véletlen a leginkább tisztelt Kós Károlynál, akinek nem csupán esztétikai szemlélete, de etikai-emberi tartása: követendő élet- és életműpéldaként szolgált Szakolczay Lajos számára, s szava vezérlő csillagként vezette: „az a miénk, amiért megharcolunk!"

Azon időszakban kezdett el foglalkozni a határainkon túli magyar nyelvű irodalom alkotóival és alkotásaival, nevezetesen az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején, amikor irodalmi életünk csaknem természetes tényként kezelte a magyar irodalom területi részekre tagoltságát, szétszakítottságát, izoláltságát, amely helyzetet Illyés Gyula „ötágú síp"-ként jellemzett. A romániai, jugoszláviai, csehszlovákiai és kárpátaljai magyar irodalomról keveset tudhatott meg az érdeklődő, a folyóiratok csak igen ritkán publikáltak a „külhoni" magyar szerzőktől írásokat, a magyar könyvkiadás pedig még inkább mostohán bánt velük, a síp ötödik ágáról, a nyugati magyar nyelvű irodalomról pedig szó sem eshetett. E körülmények között Szakolczay Lajos azon kevesek közé tartozott, akik mégis kiemelt figyelmet szenteltek a határon túli magyar irodalomnak: az ötágú síp minden tagja ugyan másképpen szólt, nem volt kérdéses, hogy a magyar irodalom szerves, egyként értendő részét alkotják.

Első könyve mindjárt élénk visszhang kiváltója. A Dunának, Oltnak fülszövege mára kétségtelen állítással él, akkoriban meg éppen meghökkenést, felháborodást keltett: hogy a nyugati, az emigráns magyar irodalom és kultúra éppúgy az egyetemes magyar irodalom és kultúra része, miként a határon belüli.

Babits írja, hogy a „művészetben aligha nélkülözhetők a hagyományok: hisz a művészet lényege maga hagyományszerű momentumokon alapul". Persze a hagyományhoz, a kultúrához úgy kötődünk, hogy bátran el is oldódunk tőle: így építjük tovább. Szakolczay Lajos életműve, noha kortársunk, jobbára az emlékezésen alapul, így a hagyományokon, ahogy írásművészetének, nyelvhasználatának magja is. „Az emlékezést nem lehet betemetni!" – jelzi egyik munkájában. Írásaival, az irodalmi-művészeti közéletben való jelenlétével ismereteket terjeszt, örökít tovább, vagy még inkább: művészetélményét és műveltségeszményét mint örökölt hagyományt osztja meg egy életen át.

Amikor Bertha Zoltán akadémiai ajánlójában azt jelzi, hogy „Missziószerű odaadással és áldozatossággal térképezi fel Szakolczay Lajos az anyaországi, az elszakított területeken (Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján) születő és élő kisebbségi, valamint az emigrációs, a diaszpórákban termő, a nyugati (európai és tengerentúli) magyar kultúra eredményeit. ": egy valódi peregrinusra, útivándorra mutat rá, aki mindig azért kell útra, hogy hazahozza, ami ide tartozik. Hogy tudjunk róla, hogy szellemünk hagyományává lehessen.

Érdeklődése, az ebből fakadó küldetéstudata ugyan önkeletű, ám épp annyira a körülmények szabta: a szétszóratás, a tagokra szabdalás viszonyai közt maga választott, maga szabta az előtte álló példák nyomán. Olyasmit vállalt magára, csaknem elsőként vagy mindenképpen az elsők között, amit irodalomtörténész vagy kritikus kortársai közt kevesen: a szétszakadni látszót, de tudottan összetartozót egynek feltételezte, mutatta és láttatta, lévén egylényegűek, egy tőről fakadók.

Életműve változatos, mégis egyetlen útbarangolás: mindig az éppen jelennek létezés a feladat végbevitele révén: értékek óvása és a továbbadás feszítő szándéka vezérli: könyvről könyvre, kiállító-teremről kiállító-teremre, színházról színházra. Életfeladatát éppen ebben látta-fedezte fel: a világba szétszóródott magyar kultúra alkotóinak és alkotásainak képviseletében, értékeik felmutatásában, őrzésében és továbbadásában.

Ugyan lehetett volna maga is, mint kezdetben ez sokak vágya, akár költő. Hogy mégsem lett, noha írásaiban az igény, a mondatok megformálása mindig művészi, ennek oka abban rejlik, hogy ideje kimerült az éjjel-nappal olvasásban, az utazásban, mások értékeinek közvetítésében, szétsugárzásában. „Hetvenöt évemből ötven vándorlással telt el. Ki sem mertem mondani, még magamban sem, hogy írónak készülök, csak annyit: újságírónak." – jelzi egy írásában. Szakmai életének három pillérét alkotja az utazás, az odaérés, a szüntelen olvasás, felkészülés, s végül az, amiért az élményen túl mindez történik: az írás. Sokat és sokfélét írt, szakmai bibliográfiája alig számba vehető.

Hogy ifjúkorában atletizált, középtávfutóként próbálgatta erejét, sok mindenre fényt vet, s jelképesen visszaköszön életpályája-életműve egészében. Az irodalomnak és képzőművészetnek nem csupán a belországi vagy éppen világviszonylatú jelenségeire fókuszál, hanem és elsősorban a köztes vidékekre, a határainkon túli magyar művészet fejleményeire. Hogy mi adott hitet, lelkesültséget, erőt ahhoz, hogy pályáját éppen így fussa meg? Példáira, példaképeire tekintett, azok vitték magukkal. A példaadó minták, amelyet elsőként Kós Károly sugárzott számára („Építenünk kell!" ) – s mellette még hányan: Tamási Áron és Sütő András, Cs. Szabó László és Faludy György, Mikó Imre, Jékely Zoltán, Kormos István, Szilágyi Domokos, PáskándiGéza, Harag György, de a köztük fiatal barát, Nagy Gáspár is. Életével és életművével, az örökségként hagyott és vállalt szavakkal Szakolczay Lajos maga sem tesz egyebet, mint épít, múltból és jelenből kultúrkatedrálist. Talán ismerte célját, de még inkább: célja ismerhette őt, s húzta, vitte magával: túl a határokon.

Kritikusi és esszéhangját sajátos emelkedettség, ünnepélyesség jellemzi, amely néha pátosszá növekszik. Esetében azonban a pátosz nem csupán az érzelmi és tudati érintettség, a sorsközösség felismerésének, a szolidaritás vállalásának kifejezése, vagy az azonosulás nyelvi-stilisztikai eszköze. Fontosabban szempont annak lehetősége, hogy az „emberi egzisztencia teljes mezítelenség"-ben mutatkozhat meg. Az esszé- és tanulmányíró, a kritikus azonosul egy beszédmóddal, amely eszközként szolgál számára, hogy valamiféle igazságra jusson, egyetemesre s benne a privátra, a személyesre.

Nem titkoltan gyakran elfogultságot hordoznak írásai: a feltétlen értéknek tekintettek iránti elfogódottság, amit néha felerősít, máskor árnyal vagy ellenpontoz az filozófiai és szellemtörténeti elköteleződés, az a szellemi mozzanatok elsődlegességét valló szemlélet, amely egyetemes összefüggésekre figyel, vagy egyszerűen az a kultúrtörténeti eredetű meggyőzőerő, az érvelés személyes hitele, ami munkáit kulcsmozzanatként járja át.

Mondatai néha barokkosan terjednek, fodrozódnak, súlyosan szerveződnek, máskor könnyeden kacskaringóznak gondolati lényegük körül, mondatról mondatra új izgalmakra nyitnak rá. A prózát, az értekezőt – legyen az esszé, tanulmány, vagy éppen kritikai észrevételeinek kifejtése – jellegzetesen poetizálja, sajátos fogalmazásmóddal, költői igényű mélységgel ruházza fel. Mindemellett írásainak olvasmányos, élvezetes jellege fennmarad, noha gyakran kihívást jelent a magyar nyelv használatának az a díszes és ízes, genealogikus alkalmazása, amelyet egy hagyományba ágyazódva jelenít meg. Nem jelez ez mást, minthogy magas minőségben használt nyelvezete, nyelvhasználata sem kíván egyéb lenni, mint nemzeti identitásának tükre.

Írásai olyan értékrend közvetítői, amely régtől fogva létezik, a közösség számára adott, tartalma a művészeti-kulturális megnyilatkozások legkülönfélébb formáiban érhetők tetten, mégsem mindig nyilvánvalóak. Talán éppen ezért a megörököltet azzal gazdagítja, arra hívja fel a figyelmet, ami a kortársi jelen alkotásaiban hasonló színvonalat, gondolatiságot, szellemiséget képvisel. Olyan tartalmakra int, amelyek kortársiak, ugyanakkor mindenkoriak, s ennek zászlója a nemzeti jelleg.

Életműve és szerkesztői tevékenysége azonos szemléleti talapzaton nyugszik: kultúra és nemzet, nemzet és kultúra egymástól függésén, szimbiózisán. Mert felfogása szerint egyik sem lehet, létezhet a másik nélkül, az egyik hiánya a másikat is felszámolja.

Ezért írásaiban rendre a nemzeti karakter jegyeit keresi az egyes művekben, életművekben. Ezeket tárta fel olyan jeles alkotók esetében, mint Csoóri Sándor, Ágh István, Oláh János, Utassy József, Nagy Gáspár, és a sor hosszan folytatható. Figyelme a „kismesterek" életművét is jelentőségük szerint igazítja helyre, ugyanakkor gyakran lát meg bennük olyan mozzanatokat, amelyek a nagyobbak építőköveivé lettek (Szécsi Margit, Bella István, Gérecz Attila).

Termékeny alkotó, aki kevéssé keresi írásai tárgyát, inkább azok találják meg őt – a felismert értékközösség jegyében. Ha mégis maga választja meg azt, amiről szólni akar – s ez minden általa gyakorolt műfajra áll, legyen az elmélyültséget igénylő tanulmány vagy könnyedebben és kötetlenebbül szökkenő esszé, vagy éppen az értékítélet szigora alatt formálódó kritika –: olyasmivel foglalkozik, amiben sajátjának tekintett értékre lelt, amit hitellel közvetíthet, adhat tovább. Művei közül talán az Erdélyi ősz címet viselő könyvére leginkább büszke (Napkút Kiadó, 2006), amely nagyobb látószögbe fogja több generáció életművét: a sajátjáét és az azt megelőzőét. E kötetben Kós Károlyig és Dsida Jenőig, Tamási Áronig tekint vissza az elemző, értelmező, értékeket feltáró tekintet, hogy mintegy ezek folytatásaként megérkezzen kortársaihoz, költőkhöz és írókhoz, közülük is a legkiválóbbnak tartottakhoz: Szilágyi Istvánhoz és Lászlóffy Aladárhoz, Sütő Andráshoz, Székely Jánoshoz és Páskándi Gézához. E kötet írásai ugyanakkor egyfajta összegzését is nyújtják az irodalomtörténész és műkritikus Szakolczay Lajos írói, alkotói eredetének, hitvallásának, mivel e könyv a legjelentősebb az értékek felmutatásában, a személyessé vált értékek megtalálásában. E tekintélyes, korábbi köteteiből tematikusan válogató, gerincét tekintve az erdélyi alkotókat, műveiket felsorakoztató alkotása (hogy az erdélyi alkotók mindig is különös súllyal voltak jelen, kiemelt szereplőivé lettek írásainak, erre a választott cím közvetlenül utal!): az életművek panorámája.

Tizenkilenc könyve jelent meg eddig, köztük irodalmi-, színházi-, képzőművészeti-tanulmányok, kritikák és esszék egyaránt és nagy számban fordulnak elő, de írt krimi-paródiát is Comberdő címmel, sőt maga is regényalakká avanzsálódott. Szerkesztőként, barátként ugyanis gyakran vált ösztönzőjévé költemények, olykor prózai művek születésének, amelyek rendre a Kortárs lapjain jelentek meg. Így került közlésre például 1990-92 között Kolozsvári Papp László esszéregénye Szakolczayval az aluljáróban címmel, amely szellemes, kissé torzított közelképét nyújtja a rendszerváltozás időszakának.

Szerkesztőként látókörében inkább a költők jelentek meg, hiszen mindene a vers, de a prózaírók útját is igyekezett egyengetni, korosztályi hovatartozásra való tekintet nélkül.

Az életmű jelentős szegmensét alkotja kritikusi tevékenysége. Talán rendhagyó módon ezen irányú munkáját is szolgálatnak tekinti, célját hasonlóképpen az értékek felismertetésében és átörökítésében, továbbadásában látja.

Manapság ritkaságszámba menő munka- és írásmódszere, annak előkészítése. Miután érdeklődése, lelkesedéséhez hasonlóan határokat nem ismerő, egyszerre több dimenziót érintő, az irányzatosságot kerülő – ennek felel meg munkabírásának kivételessége, s következménye, rendkívüli felkészültsége. Ugyanis írásainak létrejöttét mindig alapos és figyelmes háttérmunka előzi meg. A szépirodalmi műveket többször elolvassa, jegyzeteli, s csak a bőségesen összeálló ismeretanyag megérését követően lát hozzá, hogy tanulmánnyá, esszévé testesítse köréjük font gondolatait, vagy éppen kritikai megjegyzéssel illesse az adott műalkotást. Hasonló gondosság jellemzi színikritikái és operaelőadásokról írt munkái terén is, amelyek elsősorban, túl a napi- és havilapokban történt közlésükön a Kötél homokból című színikritika-kötetében láttak napvilágot. A színházi előadásokat több alkalommal megtekinti – de például a Csongor és Tünde kolozsvári bemutatója alkalmával az is előfordult, hogy filológusként vetette össze az eredeti szöveget a színpadra állított szövegkönyvvel –, és mindegy, hogy Kassára vagy Kolozsvárra, Újvidékre vagy Komáromba kellett utaznia érte.

Szakolczay Lajos az irodalomtörténész- és művészetkritikus azon ritka példáját képviseli, aki peregrinus-természetű, aki számára fontos, hogy ott legyen, ahol a művészet, a kultúra keletkezik, éppen történik. Szerkesztőként és kritikusként egyaránt arra törekszik, hogy kellő rálátása legyem mindarra, ami a különböző művészeti ágak területén, az egyetemes magyar kultúra és művészet körében jelentkezik.

Mindig is igénye volt az egészre való rálátás, az egységben szemlélés, hogy ennek ismeretében biztosabban tehessen érvényes megállapításokat az egyesről, az esetlegesről, amelynek kapcsolata azonban szerves az egyetemes magyar művészettel. Mindennek megismerésére és értékeinek közvetítésére hivatott élete, életműve, amely mintha nem is egyetlen emberé lenne, hanem egyszerre többé, soké. Talán éppen ebből fakad, hogy írásaiban a szakági kritikai szemlélet mellett mindig valahogyan magasabb látószögbe képes emelni tárgyát, s ezt nyilván nem tehetné, ha rendkívül kiterjedt ismeretanyaga és műveltségélménye ennek nem volna biztos támasza. Életműve annak példája, hogy eltérő műfajok keretében – lehet az tudományos természetű irodalomtörténet, tanulmány, szenvedélyesen csapongó esszé, éleslátó színikritika – lehetséges igényes, magas színvonalú, értékeket közvető írásokat létrehozni élvezetes, a magyar nyelv hagyományait is számon tartó nyelvezeten.

Csak ritkán él, vagy elégszik meg az egyes műfajok tiszta kereteivel. Így kritikája gyakran esszévé tágul vagy tanulmánnyá kerekedik, de közben portrét rajzol arról, akit-amit célkeresztbe fogott. Tájékozódása sokirányú, de egybetartó. Mintha mindig ugyanarról beszélne, noha egyszer verskötetben mélyed el vagy egy színházi előadás, opera rejtelmeiben, máskor egy képzőművész világának bejáratára mutat rá. Írásait csaknem minden műfajban gyakran a lírikus hangja járja át, mintha csak verset írna: hosszan elnyúlót, képekkel tűzdeltet, a személyes élmények költőivé érlelt lenyomatát.

Szenvedélyes ember, irodalomtörténészként, kritikusként is az. Elhívatott, elkötelezett, szakterületének olyan mestere, aki elsősorban azokra az írókra és költőkre, képzőművészekre és művészeti alkotásokra fogékony, akiknek és amelyeknek „világító lámpásuk az ethosz", akik időről időre képesek megújítani a nemzeti tudatot – Balassi Bálinttól Nagy Gáspárig.

Írói tevékenységének, kiterjedt, széles körben mozgó egész életművének legfőbb törekvése mindig is az volt, hogy a határainkon túl fekvő magyar irodalom és általában a művészet, művelődéstörténet legjobb értékei az egyetemes vagy összmagyar kultúra és közös tudat részévé legyenek, azzá lehessenek.

Írásművei létrehozása során nem csupán érzéseire hagyatkozik, hanem rendkívül széles körű műveltségére, tájékozottságára, s mindarra, amit megértett abból a világból, amit a művészetek kiváltságos módon közvetíthetnek. Műveltségforrása, esztétikai tapasztalatanyagának javát alkotják azon művek, amelyekkel több évtizedes, mintegy félszázados pályája során találkozott: műélvezőként és a művek kritikusaként egyaránt.

Az esztétikumról való gondoldása Dewey felfogásával rokon, miszerint „Az esztétikai tapasztalat mindig több, mint esztétikai." A művészeti megnyilatkozás számára nem csupán illúzió, fiktív utánzása a valóságnak, inkább oly módon része életének, mint olyan érvényű tett, amely etikai vonatkozásokat hordoz, szándéka építő és megtartó, az összetartozás tudatát létrehozó és gondozó.

Kivételes példája ennek, mondhatni egyedülálló kezdeményezése, egyszerre a szakmai és baráti tisztelet, a nagyrabecsülés kifejezése az a tíz, egypéldányos, verseket és grafikákat, fotókat egyaránt hordozó „kódex", megemlékező könyv, amelyeket éppen jubiláló alkotók (Csoóri Sándor, Deim Pál, Határ Győző, Korniss Dezső, Nagy Gáspár, Sütő András, Schéner Mihály) számára készített hosszú pályája során.

Szakolczay Lajos kétségtelenül a művészet megszállottja, erre és ebből épül koherens világképe, ezért alkothat szoros egységet szenvedélye és a róla való gondolkodásmódja. A művészet nem csupán mint gondolat szervezi tevékenységét, de érzékeit és érzelmeit átjáró, életének egészét mozgató szenvedélye. Irodalomtörténészként, művészeti íróként és kritikusként, a különböző területeken egyként azonos szándék vezérli: „a tisztán való szólás indulata" – s ebben éppen azokkal osztozik, akik kapcsán írásait megalkotja.

Illyés Gyula említi, hogy „a magyar irodalom ötágú síp – összehangolatlan". Szakolczay Lajos számára életfeladatként vállalt (önrendelt?) program, hogy ezek összehangolásán, szólamainak megismertetésén fáradozzon. Így életműve nem csupán e különböző sípok visszhangja. Személye és műve: maga a híd. Átkelő a magyar kultúrrégiók között, amelyeknek értékei egyetemesen a magyar kultúra részei, s miként azok voltak a múltban, az alkotó reménye szerint azok lehetnek jelenben és jövőben.

[2020]