Szakonyi Károly
Kossuth-díjas és József Attila-díjas író, drámaíró, dramaturg, a Nemzet Művésze
A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas író, drámaíró, dramaturg. A Digitális irodalmi Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja.
Budapesten született 1931. október 26-án. A család Sopron megyéből származik, nagyapja uradalmi cseléd, parádés kocsis volt Zsirán, apja Fülesről került föl pincérnek a fővárosba, majd vendéglősök lettek a Dob utcában. Családi neve Németh volt, apai nagyanyja szülőfalujának neve után választotta előbb írói névként, első novellája megjelenésekor, majd 1963-ban polgári névként is a Szakonyi nevet.
Ifjúkora „pályája emlékezetének”, a Családi töredékeknek az emlékképei – a régi fotók illendősége szerint – patinásak, megnemesedettek, szinte idilliek –ha nem a múlt század történelme adná a hátteret. Ez az önéletrajzi családregény a társadalom mélyéről indítja az író rokonainak, szüleinek a felemelkedését. Apja pincéresztendeinek képeit, majd a jobb módú vendéglősévek történeteit az iparkodás jellemzi, és a tisztesség, a nemes tartás, a köznapi erkölcs méltósága vonja be fénnyel. Ha teljesebb és testesebb lenne ez az önéletrajzi vázlat, akár valóságos családregény lenne. De a „töredékekből” is megismerhetjük, milyen örökséggel a tarsolyában érkezett az irodalomba Szakonyi Károly, milyen alapzaton építette föl írói világát.
A családi legendáriumból sokat tanult, de gyermek- és ifjúkora is adott számára érzelmi és tudati feldolgozni valót. Írói „egyetemi évei”: a háború megpróbáltatásai, a koalíciós korszak zűrzavarai, a fagyos ötvenes évek, a forradalom lángja… S a földrengéses országban az előtérben szülei budapesti vendéglőinek légköre, vendégeinek sorsa, a családi események, viszályok, gyászok, sikerek, a nagycenki rokonok élete, a kovácsműhely korma és fényei, a tömegsírba lőtt áldozatok látványa, – nem mindennapi képeskönyv. Nemcsak élményeit, hanem törvényeit is ebben a forrongó, zaklatott világban, s ebben az iparkodó, emelkedő, értéktisztelő családban gyűjtötte.
Tanulmányait a Szív utcai Elemi Népiskolában kezdte, majd a VII. kerületi Madách Imre Gimnáziumban tanult. A VI. osztály után kimaradt, felvételizett a Színművészeti Főiskolára, színész szakra. Nem vették fel. Ekkor a Repülőtiszti Főiskolára jelentkezett. Kérelmét elutasították, viszont behívták tényleges katonai szolgálatra, Piliscsabára. Rajz- és festőképességét dekorációkon próbálgatja, s pallérozza írói tehetségét. Kétévi szolgálat után szerelt le, őrvezetőként.
Megkezdődik munkás és tisztviselő korszaka. Segédmunkás lett a MEGÉV mezőgazdasági gépértékesítő vállalatnál, majd csomagoló, raktáros. Egy idő után anyagbeszerző, kocsikísérő; majd a vállalat vidéki, kecskeméti telepén telepvezető. 1954 tavaszán „racionalizálták”, a Belügyminisztériumba került polgári alkalmazottnak, ekkor vezették be az új személyi igazolványokat. Járta az országot, Baranya, Somogy, Tolna, Hajdú-Bihar megyét. Ezután a Zuglói Kötöttárugyárban betanított munkás lett, nyolc gépen dolgozott. Éjszaka a gépek mellett Balzacot olvasott, s más Olcsó könyvtári könyveket. 1956–57-ben betanított munkás a Dekorációs Vállalatnál, majd a Képzőművészeti Alap rézkarcügynöke (egy darab rézkarcot sem adott el). Ezután az SZTK-nál betegellenőr; 1958 augusztusától novemberéig a Budapesti Hajtóműgyár anyagmozgató segédmunkása. S közben gyűjti élményeit, sorsokkal ismerkedik, olvas és tanul – készül igazi hivatására.
Megjelenik első novellája a Népszabadság december 14-i, vasárnapi számában, a Kuzmics fusizik, s elkezdődik szabadúszó korszaka. Albérletről albérletre vándorol, presszókban alkot, klubokba jár. Itt ismeri meg kortársait, barátait, Szabó Istvánt, Kiss Dénest, Csukás Istvánt, Kárpáti Kamilt. Sorra jelennek meg a novellák, az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban, a Pest Megyei Hírlapban, a rádióban, a Népszavában, az Új Írásban, a Kortársban. Első kötetét a Magvető Kiadó jelenteti meg, 1961-ben.
Miniszteri engedéllyel egyetemre jár, magyar–népművelő szakra, Szabó Istvánnal, Kertész Ákossal – de hamarosan kimarad. 1963 januárjától dramaturgiai ösztöndíjas a Nemzeti Színháznál. Megírja első drámáját, az Életem, Zsókát. Ettől kezdve élete a színház világához kötődik. 1966-ig a Nemzeti Színház, 1975-től 1978-ig a Miskolci Nemzeti Színház, 1982-től 1988-ig a győri Kisfaludy Színház, 1989-től a pécsi Nemzeti Színház, 1993-tól a debreceni Csokonai Színház dramaturgja. Közben 1984-től 1990-ig a Magyar Nemzet munkatársa.
Nős, négy gyermek apja.
Elbeszélései, regényei mellett sorra mutatják be drámáit, tévéjátékait, színpadi adaptációit. Gyakran hangzanak el rádiójátékai, és a hetvenes évektől kibontakozik gazdag tárcaírói munkássága.
Rendkívül tevékeny az irodalmi élet szervezésében is. 1977-től 1982-ig a Kortárs, 1989–1991-ben az Új Idő szerkesztőbizottságának, 1990–1991-ben az Új Írás Tanácsadó Testületének a tagja, 1993-tól a Lyukasóra címzetes kiadója, szerkesztőségi tagja.
Az irodalmi élet résztvevőinek elismerését, bizalmát fejezik ki testületi, kuratóriumi megbízatásai. 1962-ben vették fel a Magyar Írók Szövetségébe és az Irodalmi Alapba; a hetvenes évek elejétől az Írószövetség választmányában, majd a drámai szakosztály vezetőségében tevékenykedett, az utóbbi években annak elnökeként. A hetvenes évek elejétől két évtizedig részt vett az Irodalmi Alap vezetésében. A hetvenes évek végétől tagja a Kazinczy-díj kuratóriumának, majd a Szabó Lőrinc Alapítvány kuratóriumának. 1992-től a Domján Edit Alapítvány kuratóriumának elnöke. Részt vett a Nemzeti Kulturális Alapprogram könyv-kollégiumában, majd a Páskándi Alapítvány döntéshozó testületében. Évekig tagja volt a Kossuth-díj Irodalmi Albizottságának, s tagja a Francia Drámaírók Szövetségének (Société des Auteurs et Compositeurs Dramatique), 1996-tól a Magyar Művészeti Akadémiának, valamint a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének.
Valamelyik fiatalkori lakása falán ott függött Hemingway hatalmasra nagyított fényképe. Féltették is tőle akkoriban. Utóbb Csehovtól féltették, másik mesterétől. Nem került egyikük uszályába sem. Tanult Kosztolányitól is, szerencsére, de nem lett Kosztolányi. Szakonyi lett.
„Csak arról ír, amit nagyon ismer, és a magáénak vallhat” – írta a pályatárs, Gáll István. – „Életrajzot lehet összeállítani kötetei anyagából.”
Gazdag írói lelőhelye a gyermekkor. Novelláiban, tárcáiban föl-fölbukkan apja vendéglője a törzsvendégekkel; a nagycenki major tág világa, a mesteremberek arca, mozdulatai. Első nagy sikerű elbeszélése, az Ezüsthasú halak mutatja, milyen mélyen maródott belé a kamaszkor, a háború szörnyűségei. Majd a sorkatona-élet, olyan elbeszélésekkel hátteréül, mint A fogoly, az Emberi üdvözlet, a Francia tanya. Hányódása éveiből, a segédmunkás, az utazó ügynök, a kocsikísérő emlékeiből novellák sora született. A tisztviselő-időből, évtizedek múlva, a Bolond madár című regény nagy szerelmi vihara s a rettegés analízise. Felnőtt, írói életében a felbukkanó arcok, a megtapasztalt sorsok – férfi-nő viadalok – válnak novellává, drámává. Mindig az átélt vagy közelről látott élet.
„Meglesem, meghallgatom, kihallgatom az embereket. Fülelek…” – vallotta be. Szemlélődik az utcán, a vonaton, a lélekben, s mint kutya a bogáncsot, szedi magába a történeteket, alakokat, jelenségeket. Nyugodt kezű plasztikai sebész, aki élő anyagból veszi anyagát az új archoz, a mű-archoz.
Majd minden műfajt meghódított. A hatvanas években aggódva és szerkesztőként féltékenyen néztem, hogyan hálózza be őt dramaturgként a színház. A legnovellistább novellista hűtlenkedett. Sorra levette lábáról a dráma, a rádiójáték, a tévéjáték, a tárca, a kispublicisztika, emlék, köszöntő, karcolat. – Verset nem ír, verseit novellának írja meg.
Kikről ír? – szinte nem fontos. A katonák, hivatalnokok, házastársak, elesett öregemberek, komédiások nem osztályukkal vagy foglalkozásukkal szerepelnek, hanem viselkedésükkel, érzelmeikkel, lelkükkel. Botos tizedest az Emberi üdvözletben a kitagadás, a szeretetlenség szorítja az embertelenség, a tragédia felé. Az Életem, Zsóka! a megalkuvás drámája, szereplői elvesznek „az ösztönök útvesztőjében”. A lélek gesztusa, mimikája a fontos, nem az arcé, nem a testé.
Nem kedveli a kalandos, elképesztő történeteket, a romantikus dráma zengését. Tékozlóan lemond az erős hatás eszközeiről, a rémes, a megrendítő, a szívet tépő, a káprázatos cselekményről: köznapi történetekkel, tárgyilagosan elmondott drámákkal kápráztat el, rendít meg. A halál, az erőszak is megszelídül írásaiban. A porcelán babában Johanna, apja gyilkosának a cinkosa eszelősen szoptatja a porcelánbabát, de mintha függöny mögött látnánk a jelenetet, tompítottan, elmosódottan.
Ez Szakonyi karaktere. Nincs benne gyűlölet, prófétai szigor, türelmetlenség. Nem ahhoz a Krisztushoz húz, aki kiverte a kufárokat a templomból, hanem ahhoz, aki lecsendesítette a tengert, s példázatokkal igézte tanítványait. S aki elsorolja ugyan a világ bűneit, de nem sújt le botjával, hanem varázslatokat, példázatokat rajzol vele.
Szemérmesen érzelmes, szeretettel moralista. Naturalista is, merthogy szereti megrajzolni a világ apró jelenségeit, pontos, finom vonásokkal az arcokat, az élet ízeit, érdességeit. Intellektuális, a jó író szintjéig: szereti értelmezni, kommentálni a látottakat. Lehet, hogy egyik-másik karakterjegyének uralma zajosabb írói sikert hozna neki, több rajongást és szörnyülködést, de nem lenne becserélhető erre a becsülésre, rangra, amivel most számon tartjuk.
Sikere, szerethetősége legfőbb titka: érzékletes, színes, leleményes, hajlékony, sejtető, opálos, elegáns, melodikus, enyhén választékos elbeszélő stílusa. Ízléssel díszít, tartózkodóan. Mint a részleteket tisztelő festő, kelti életre a tárgyakat, apró fényeket rak a felületekre, gyengéd, puha jelzőket tűz az alakokra, s hangulatukkal, környezetükkel együtt kelti életre őket. S egy-egy ízes, simogató vagy groteszk jelző finoman megérzékíti az író véleményét: viszolygását vagy ámulatát.
Nem kísérletező író, nincsenek forma-mutatványai. Természetes módon elfogadja az új próza természetes anyagait, de nem mámorosodik meg tőlük. Ahol szükséges, anyanyelvi szinten fordítja a szót groteszkre, sejtető szimbolizmusra, iróniára, képtelenségekre.
Iróniája külön is említendő: ez erős karakterjegye. Legnagyobb sikerű darabjának, az Adáshibának – hatvannál többször mutatták be, tíznél több országban – ez a ragyogó humor, csípős, de szeretetteljes csúfolódás az egyik hatáseleme. A másik az író groteszk ötlete, ahogyan a csodatévő Krisztust odavarázsolja napjaink családi otthonába, hogy keserűen tanúsítsa: ezt a közönyös, kisszerű, gépies világot neki sem sikerül megváltania.
Szemlélődésében van egy kis távolságtartó fölény, megértő, de föl nem mentő kritika. A bölcs, de tehetetlen Gondviselő, a szeretetvallás papja lenéz az ideák magasából a kis emberekre, örvendezőkre, fontoskodókra, a tüskéik kiszedésével bíbelődő sérültekre, a terhek alatt görnyedő és belerokkanó Emberfiakéra. Alakja mögött fölsejlik a művészet embergyógyító erejében hívő, érzékeny lelkű, egykor zenélni tanuló, festegető, verset író kisfiú.
Novellái a hatvanas évek óta bizonyítják, milyen érzékenyen figyeli az emberi sorsokat, a markáns, különös figurákat, de köznapi hősei életét is nagy beleéléssel és megértéssel ábrázolja. Ám a megértő író mellett mindig ott van a szelíd szavú, de szigorúan ítélkező író is, az értéket fölmutató, következetes moralista. A Tudatom, jól vagyok kötetben szép példája ennek az Idegen a hegyen című elbeszélése. a csavargó idegen, aki a városból a szőlőhegyre menekül, mert „nincs hová lennie”, s akit az árnyakat látó, gyanakvó, gyűlölködő hegyközségiek meg akarnak lincselni, ez a kiszolgáltatott, nyomorult Idegen – szinte ő maga. De együtt küszködik, azonosul a novella másik szereplőjével, az öregasszonnyal is, aki megsejti a kószáló vándor nyomorúságát, mentené őt, aztán egy váratlan fordulattal mégis „feszítsd meg”-et kiált rá. Jól ismeri, megszenvedi az elvadítottak sorsát, indítékait is, a gyanakvás, gyűlölködés lélektanát.
Szereti monológként elmondani a történeteket, ez maga is a megértés, az azonosulás szándékának a bizonyítéka. Pedig a maga sorsát, nem közvetlen élményeit meséli bennük, s nem csak az életformában hozzá közel álló értelmiségiekét, a divat diktálta entellektüell vívódásokat, hanem az egyszerű falusi emberek, pincérek, légtornászok, szűkös életű öregek, üzemi munkásnők sorsát, a küszködve vegetálók redukált gondolatvilágát is értően ábrázolja. „Az emberiség legkiszolgáltatottabb részéhez vonzódik, a nőkhöz és az öregekhez” – írta róla Gáll István. Éppen ezért bravúros és hatásos e novellákban a mozdulatok, szokások, reflexek aprólékos és elhitető megjelenítése, a köznapi helyzetek s az egyszerű jellemek kidolgozott, finom erezetű rajza. Általuk lesz hiteles a legelképesztőbb ellentétből adódó feszültség is, az emberi lélek megmagyarázhatatlan működése is. Beleborzongunk, mi játszódik le egy katonában, amikor a háború egy hétköznapján – alig veszi észre , olyan közönyösen – megöli egy embertársát. /Tudatom, jól vagyok./ Vagy amikor az ösztön és a tudat ellentétes működését látjuk az Idegen a hegyen-ben. A Testvérpár című novella hatalmas, indulatos, lüktető monológja a gyűlölet arcával megjelenő szeretetet jeleníti meg, miközben egy mondatnyira sem szakad ki a lélektani és hétköznapi valóságból. A dohszagú, nyomorúságos szobában mintha jelen lennénk, hallgatjuk a ziháló, akadozó szóáradatot, a magatehetetlen öregasszony ingerült, vádaskodó – de a szeretettől, a féltéstől elfulladó panasz-vallomását a másik elesettről, édes testvéréről.
A nagyregény műfaja, úgy látszik, nem áll Szakonyi kezére. Egyszer-egyszer nekiindul, hogy szélesebben alapozott, sokszereplős epikát írjon, de legtestesebb írásai is kisregények. A Francia tanya, a Bolond madár vagy a Szívek zárkái kamaradarabok lettek, prózai „egyfelvonásosok”.
A színház, a dráma tartós szerelem lett Szakonyi életében. Mai „mellékfoglalkozása” is dramaturg, s egyre-másra mutatják be darabjait. Első színpadi műve, az Életem, Zsóka! a megalkuvás és a helytállás ütközete: hogyan s miért csábulhat el egy író a könnyű siker felé. Önzésben megromlott házasságok konfliktusai később is témái maradnak. Miként a hamis utak, a karrierizmus és a szerzésmánia is /Hongkongi paróka, Holdtölte, stb./ A közönynek, a felületes életnek, elgépiesedő korunknak erős, csípős komédiája az eddigi legsikeresebb drámai műve, az Adáshiba. Alapötlete a tévémánia, amely már a hatvanas években elborította életünket, s célpontja a sekélyes élet: a kis napi hívságokkal bíbelődő s a tévét bódultan figyelő család nem veszi észre, hogy ott jár közöttük, ismét eljött Krisztus, hogy újra megváltsa a világot. – Ilyen képtelen helyzetekre épül az Ítéletnapig című dráma is: a rab és a börtönőr összebilincselt kettősének viaskodását látjuk, s már nem tudjuk, ki a rab, s ki őrzője.
Sikeres lett és tartós a másik hódítása is, kirándulás a rádiójáték, tévéjáték világába. Ezekben a nagy hatású, sokakhoz szóló műfajokban a novellákból megismert ütközeteket, családi drámákat és perpatvarokat, kis hamisságokkal vigasztalódó embereket, szorongásaikból értelmesebb életre vágyókat jeleníti meg: mimagunkat. A verseny az anyagi javak gyűjtögetésének értelmetlen pusztító versenye, a Milyen nap van ma? egy köznapi család életének sivársága.
[2024]