Szemadám György

Életrajzi adatok

Budapest, 1947. október 25.

Munkahelyek

1967–1975: Fővárosi Állat-és Növénykert, nagyragadozók ápolója, majd főápolója

1982–1993: Magyar Nemzeti Galériában működő GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti) Műhely tanára; 1988–1993: a Műhely vezetője

1992–1993: Magyar Művelődési Intézet, főmunkatárs

1997–1999: Magyar Televízió Vizuális Művészetek Szerkesztősége, főszerkesztő

Oktatói tevékenység

1979-1993 Gyermekek és felnőttek részvételével vezet képzőművészeti köröket és alkotótáborokat, egyéb képzőművészeti foglalkozásokat tart, elmegyógyintézetekben végez művészetterápiás munkát, családsegítő központokban pedig hátrányos helyzetű gyermekek, és fiatalok kreatív foglalkoztatását vezeti.

1982-88 A Magyar Nemzeti Galériában működő GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti) Műhely tanára.

1988-93 A GYIK Műhely vezetője.

Művészeti szervezeti tagság

1977–: Művészeti Alap (1991-től: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete) festő szakosztályának tagja

1980–2006: Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége, tag

1981–1983: Fiatal Képzőművészek Stúdiója, tag

1982–1984: Amatőr Képzőművészek Tanácsa, elnök

1990–: Kállai Ernő Kör (Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége művészeti írói szakosztályának tagjaiból alakult)

1990–1993: Magyar Mozgókép Alapítvány játékfilmes szakkuratóriuma, tag

1991–2007: Szinyei Merse Pál Társaság, tag, 2002–2007: elnökségi tag

1993–2009: Magyar Mozgókép Alapítvány (később Közalapítvány) Animációs Szakkuratóriuma (később: Szakkollégiumának), elnök

1992–1995: Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége festő szakosztály (később Magyar Festők Társasága), társelnök

1994–: Altamira Egyesület, tag

1995–: Magyar Festők Társaság, tag

1999–2002: Csepeliek Művelődéséért Közalapítvány, elnök

1998–2001: Magyar Művelődési Társaság, elnökségi tag

1998–2014: Magyar Festészetért Alapítvány, elnök

2000–2003: Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) Képzőművészeti Szakmai Kollégiumának tagja

2001–2008: Unikornis csoport

2003–2011: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet tagja; 2010–2011: elnökségi tag

2005–: Patak Csoport, tag

2005–: Németh László Kulturális Alapítvány, kurátor

2007–: Magyar írószövetség, tag

2010–2011: Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) Mozgókép Szakmai Kollégiumának tagja

2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag; 2012–2014: Képzőművészeti tagozat vezetője, 2014–: elnökségi tag; 2022–: felügyelő testületi tag

2012–: Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) Könyvkiadás Kollégiumának tagja

2015–: Patronus Arts Művészeti Alapítvány kuratóriuma, elnök

2016: Pécsi Vizuális Művészeti Tanács tagja

2017-: A műcsarnoki Egy/Kor című kiállítás Félárnyékban című részlegének a kurátora.

2018- A Műcsarnokban rendezett A motívum működése című Halmy Miklós-kiállítás kurátora.

2021-töl a Nemzeti kulturális Alapprogram (NKA) Ismeretterjesztő és Környezetvédelmi Kollégiumának a tagja.

2021-től tagja a Képgrafikusok Olgyai Viktor Egyesületének.

Madarak, oroszlánok, égő zsiráfok

Szemadám Györggyel beszélget Csontos János – életről, irodalomról, képzőművészetről

Polihisztorok manapság köztudomásúlag már nincsenek, Szemadám György mégis sokműfajú alkotó: Munkácsy-díjas festőművész, művészeti író, filmrendező, ismeretterjesztő tévéműsorok szerkesztője és közreműködője, azonkívül a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozatának a vezetője. Az avantgárd performer pályakezdés gyermekbetegségeit kinőve művészete klasszicizálódott, alkotói és közéleti gondolkodásában pedig egyéni harmóniába rendeződött az újítás és a hagyomány.

A pályakezdésed a lefojtott kádárizmus időszakára esett. Hogyan lettél képzőművész?

Erre illene azt válaszolni, hogy kora gyermekkoromtól remekül rajzoltam – ez egyébként igaz –, de azért mégsem volt olyan problémamentes a pályaválasztásom. Utólag úgy látom, Isten ujja is kellett hozzá. Az életemben nagyon sok teljesen váratlan, véletlenszerű külső beavatkozás történt, amit csak úgy tudok értelmezni, hogy a Jóisten – vagy a sors – keze nyúlt közbe. Én igazából nem is képzőművész akartam lenni, hanem biológus, azon belül pedig ornitológus. Zárójelben megjegyzem: engem a madarászok mind a mai napig számon tartanak. Járom a terepet és figyelem a madarakat.

Ennek a szenvedélynek a műveidben is temérdek nyoma van…

Jobb híján, mert a madarakat ismerem a legjobban. A madár nagyon szerencsés motívum, mert színben, formában rendkívül sokféle lehet. Primitív megközelítés, de egy madár akárhol elhelyezhető a képen: úszhat a vízen, lebeghet a magasban. Gyermekkoromban a rajzolás afféle mellékes tevékenység volt: a humaniórák mellett a természettudományos érdeklődés is jellemzett – elsősorban a természetrajz vonzott. Vesztemre elsőként ezt céloztam meg: a gimnáziumban azért mentem például humán tagozatra, latint tanulni – ami mai ésszel az elmebajjal határos –, merthogy a madarak elnevezése is latin. Anyám, aki egyedül nevelt, lehetett volna annyira észnél, hogy ebben kiigazít engem.

Orientált valamerre a család?

A szüleim nagyon hamar, hatéves koromban elváltak. Tizenhárom évesen lett egy nevelőapám, de meglehetősen független voltam.

A Szemadám történelmi név. Tudatában voltál valamennyire ennek?

Erre csak utólag jöttem rá. Tudtam, hogy apám francia hadifogságból jött haza. Az ötvenes–hatvanas évek légköre olyan volt, hogy az emberek bizonyos dolgokat nem nagyon beszéltek ki, még házon belül sem. Amúgy Semadam György Jenőként születtem, de valamiért átírták a személyi igazolványban a nevemet fonetikusan, Szemadámnak. Állítólag svájci francia eredetű név, egy falu is van ilyen, egy betű különbséggel. Azt tudtam, hogy a régi világban volt valami híres ősöm, de nagyon ködösen. Egyébként nem egyenes ági leszármazottja vagyok a katolikus néppárti képviselőnek, pénzügyminiszternek, miniszterelnöknek, aki arról nevezetes, hogy az ő regnálása alatt írták alá a trianoni békét: kerestek a Parlamentben egy olyan embert, aki hajlandó feláldozni magát, a presztízsét.

Úgy tudni, nem tolongtak a jelentkezők…

Néhány hónapig volt csupán miniszterelnök, utána vissza is vonult a politikától. Ebből kifolyólag engem a középiskolában kétféle módon is lehetett utálni. Viszonylag jó tanuló voltam, de a magatartásommal állítólag mindig valami probléma mutatkozott: év végén, az utolsó tanítási napon széttéptem például a latinkönyvemet. A Rákóczi Gimnáziumban egyrészt patinás, régi vágású paptanárok; másfelől gyorstalpalón kiképezett, veretes kommunisták is tanítottak. Előbbiek azt jegyezték meg, hogy én a trianoni országvesztő leszármazottja, tehát egy nyilvánvalóan teljesen elvetemült család sarja vagyok. Az utóbbiak meg úgy néztek rám, mint aki olyan rossz nevet visel, ami még az ántivilágból jön, magyarán valami elvetemült arisztokrata lehet. Az, hogy az anyám nagy nyomorban, egyedült nevelt, a kutyát nem érdekelt. Ez a kétfelől jövő gyűlölet megmérgezte a gimnáziumi éveimet, emiatt – meg kell mondanom – sem az intézményre, sem a tanáraimra nem gondolok jó szívvel. Nyilván jó okuk volt rá, hogy engem nem is nagyon javasoltak továbbtanulásra – mondjuk azt: úgy voltam duplán hátrányos helyzetű, hogy erről nem is nagyon tudtam.

Akartál amúgy egyetemre menni?

Az érettségi után jelentkeztem biológia–kémia szakra; természetesen nem vettek föl. Az első számú feladat ezután az lett, hogy a katonaságot megússzam. Nem volt két évem rá, hogy megpróbáljanak belőlem egy sunyi, szolgalelkű férget faragni – még szimuláltam is a cél érdekében. Miközben céllövő voltam az egyesített tiszti iskola sportszakosztályában – hogy ha mégis behívnának, legalább sportszázadba kerüljek. Kétségbeesett menekülés volt, de sikerült – utána már csak munkahelyet kellett keresni.

Ekkor kerültél az Állatkertbe?

Igen, de véletlenek sorozatát követően. Schmidt Egon, a Kossuth-díjas író és ornitológus javasolta, hogy menjek az állatkerti madárosztályra dolgozni. Ám ott éppen nem volt hely – így kerültem az oroszlánbarlangba. Első menetben oroszlánokkal és medvékkel foglalkoztam. Néhány év múlva, amikor kineveztek főápolónak, már az összes ragadozó állat hozzám tartozott.

Meglehetősen romantikus pályakezdés: mintha egy kamaszkori álom beteljesülése volna…

Én egyáltalán nem ilyesmiről álmodoztam: elsősorban jó gyerek akartam lenni. Szorgalmas, jó tanuló, a társadalom hasznos tagja. De valahogy mindig rossz gyerek voltam, eleve oda soroltak be. Már a gimnáziumban is – felnőttként meg egyenesen a rendszer ellenzékéhez tartoztam. Az Állatkertben hatvanhéttől hetvenötig dolgoztam.

Klasszikus idők. Hogyan lett ebből képzőművészet?

Egy újabb elképesztő véletlen folytán. Ma is élesen van előttem: tizenkilenc évesen takarítottam az oroszlánketrecet a kollégámmal, aki egyébként háborús bűnös volt: öt évet ült Rákosi börtönében, ötvenhatban szabadult és nagyon kellett vigyáznia magára. Igen jóban voltam vele, s tudtam róla, hogy amatőr festő. Ketrectakarítás közben végiggondoltam az életem tökéletes kudarcát. Az osztálytársaim többsége egyetemre járt, én pedig, akárhogy is nézem, segédmunkás voltam. De gondoltam: a nullpont arra is jó, hogy most kitalálhatom magamat. Számot vetettem a képességeimmel, minek lennék alkalmas. Még a színház is eszembe jutott: nagyon sokat szerepeltem a gimnáziumi önképzőkörben, volt kedvem, s talán tehetségem is a színi pályához – de igen jó idegek kellettek volna végigverekedni magam a rostákon.

Jobb idegek kellenek, mint a képzőművészethez vagy az irodalomhoz?

Igen. Az írás meg a kép mögé el tud bújni az ember.

De itt is legalább olyan nagy a kenyérharc, az érvényesülésért folytatott küzdelem…

Engem ez nem érdekel. A képzőművészetben kasztokat lehet felfedezni: nem ugyanazért fest mindenki.

Ezt érdemes lesz majd később kibontani – de most vissza az oroszlánketrechez…

Végiggondoltam, hogy van egy olyan tehetségem, amit gyerekkoromban sokra becsültek: hogy jól rajzolok. Attól a naptól képzőművésznek gondoltam és mondtam magam. Onnantól az volt a cél, hogy ezt mindenki el is higgye rólam. Megpróbáltam kitörni a szürkeségből a távoli színek felé. A fényt számomra csak valami művészi pálya mutatta.

Autodidakta módon indult a pályád?

Igen. Kiszálltam a ketrecből, s megkérdeztem a kollégát, hol lehet olajfestéket és vásznat beszerezni. Akár hiszed, akár nem, ezt követően történt egy elképesztő véletlen. Otthon pasztellel kezdtem el dolgozni, de időnként terpentint is használtam, mert az a pasztellt érdekes módon oldja. Öten laktunk otthon egy nem egészen hatvan négyzetméteres lakásban, s anyámék megelégelték ezt a szagot – gondolom, engem is. Anyám albérletet keresett nekem, és merő véletlenségből egy kiváló, etikus művész, Vaszkó Erzsébet lett a főbérlőm.

Aztán meg a mestered is…

Ez valahogy bizonyíték volt arra, hogy jó utat választottam. Megmaradt néhány akkori munkám: nem dilettáns dolgok, csak naivak.

Terelgetett téged Vaszkó Erzsébet?

Nem nagyon. Inkább könyveket adott, úgy orientált. De amikor odaköltöztem, még nem tudtam, hogy ő kicsoda. Mindig azt mondják, hogy a mester keresi meg a tanítványt – így is fel lehet fogni a kapcsolatunkat: ő jött át hozzám, s kérdezett rá, hogy miket festek. Óriási korkülönbség volt köztünk – számomra először egy kedves, idős néninek tűnt, aki udvariasságból vagy unalomból érdeklődik a munkáim iránt. Ha engem húszévesen megpróbál módszeresen tanítgatni, valószínűleg nem hallgatok rá, mert a gimnázium végképp elvette a kedvemet mindenfajta tanuló státusztól: csakis saját magam akartam a világot feltárni. De ő nagyon tapintatosan egy Klee-kötetet adott a kezembe – ami hatvanhétben azért elég szokatlan volt –, hogy nézegessem. Amíg nála laktam, nagy tapintattal hozzászólt egyes képeimhez, s amikor már nem laktam nála, akkor is rendszeresen meglátogattam, s megmutattam a képeimet, amiket ő véleményezett. Teljesen mást csináltam, mint amit ő: én akkoriban egy geometrikus, absztrakt világban mozogtam, ő pedig egy puha, pasztelles, kicsit szürrealisztikus, a nonfiguráció határán álló, misztikus művészetet művelt – valóban közel állt Klee-hez. Ezt a tanítást inkább etikai tanításnak tekintettem. Rendszeresen jártam kiállításokra, s láttam a hatvanas–hetvenes évek magyar festészetét. Soha nem hittem volna, hogy azok a hatalmas nevek, akikkel akkor tele volt a Műcsarnok, mennyire elévülnek: mára leesnek a képeik a falról – azoknak az embereknek a nevüket sem tudjuk ma már.

Ez amolyan igazságtalanság az utókor részéről, vagy valóban nem időtállóak?

Az utóbbi. Emlékszem, egy szentendrei kiállításon Korniss Dezső nagyon erősen elkapott engem. Ő kirítt ebből a tömegből – nem mondhatom, hogy annyira tetszett, mindenesetre egy életre megjegyeztem a nevét. Vaszkó Erzsébetről úgy nyilatkoztak a barátai – Barcsay Jenő, Frank János, Schéner Mihály, Halmy Miklós –, hogy ő egy búvópatak. Kevés műve van, keveset állít ki, a háttérbe húzódik – de mindig fel-felbukkan, és a tiszta vizével megdöbbenti az arra járókat. Rendkívül erkölcsös ember volt. Előbb a bölcsészkaron filozófiát hallgatott, utána lett képzőművész Vaszary János tanítványaként. Az ötvenes években nem állt be a kórusba, inkább a két nővérével karácsonyfadíszeket festve tengette az életét. Vannak olyan festők, a kortársaim között is, aki mindent virtuóz módon meg tud csinálni: még szocreál képet is tud festeni, ha akar – például paródiaként, idézőjelben. S vannak olyan festők, akik nemcsak azért nem festettek Lenin- vagy Sztálin-portrét, mert nem akartak, hanem mert nem is tudtak volna. Minden művésznek vannak korlátai: előbb-utóbb kiderül, mi az, amit nem tud. Ez az egyik legnagyobb tudása a képzőművésznek: ha ismeri a korlátait.

Te ismered?

Én azt hiszem, hogy pontosan tudom, mi az, amibe ne vágjam bele a fejszémet, s mi az, ahol ki tudok dolgozni egy saját világot. Vaszkó Erzsébet valószínűleg nem is nagyon tudott volna Rákosi-portrét festeni, de ez egyáltalán nem baj, nem szakmai hiányosság. De meg lehetett tanulni tőle egyfajta emberi tartást. Itt térnék rá a már említett művészi kasztokra. Vannak olyan naiv művészek, akik maguk sem tudják, miért alkotnak. Vannak kismesterek, akik kiváló utánzók. De például az a Vermeer-hamisító egy igazi művész volt ezzel együtt. Vannak, akik csak a pénzért alkotnak, mint a kereskedők a hindu kasztrendszerben: a megrendelés mozgatja őket. Önmaguktól neki se indulnak. Vannak olyanok – ez már a harcosok kasztja –, akik a hírért, névért, dicsőségért csinálják. Semmi nem számít, a nyomor sem: egyszerűen csak megmutatni akarják magukat, hogy léteznek. S a két kezemen meg tudom számolni, hány olyan embert ismerek, akik a legfelső kasztba tartoznak, a brahmanok közé: ők a transzcendencia irányába tartva, a megvilágosodásért festenek. Vaszkó Erzsébet ilyen volt.

Feladtad a magas labdát: te magadat melyik kasztba sorolod?

Mindegyik kasztban lehet nagyon magas rendűt alkotni. Én még a harcosok kasztjába tartozom.

De van átjárás a kasztok között?

Valószínűleg alkati meghatározottság. Mindenesetre a harcosok kasztját a kórosan elhízott én-tudat jellemzi, és egy művésznél ezt normálisnak fogadják el. Én egy idő óta igyekszem a saját én-tudatomat letörni, hogy a transzcendens felé mozdulhassak. Ám ez amúgy is adódik magától: az ember előbb-utóbb rálép a saját útjára. Akkor már a képzőművészeti élet – hogy milyen trendek vannak, a művészettörténészek mit diktálnak – az embert, főleg így, a hatvanhatodik évében, annyira már nem befolyásolja. Ugyanakkor nyitott szemmel kell járni.

Ha nem a hiúság vagy az érvényesülés a mozgatóerő, akkor micsoda?

Amikor elhatároztam, hogy képzőművész leszek, az mozgatott, hogy megmutassam: én is vagyok valaki, saját magamnak is bizonyítsam, hogy létezem.

Mi volt az a pillanat, amikor nemcsak vágytál a művészi létezésmódra, de már bizonyosságod is volt e tekintetben?

Volt a pályámon néhány őrangyalom, idősebb barátom, köztük művészettörténészek is, akik segítettek e folyamatban. Frank János és Mezei Ottó mellém állt, noha – meg kell vallanom – azzal a fiatalemberrel, aki akkor voltam, ma nem szívesen találkoznék. Túlzottan frusztrált voltam, s meglátszott rajtam az erőlködés. Ahogy egy vidéki, tanyasi gyerek felkerül Budapestre, s igyekszik utánozni a laza viselkedést, megpróbál beilleszkedni abba a másik világba – annak eleinte ez nagyon rosszul áll. Nekem képzőművészként az első képeim és gesztusaim valószínűleg ezt a rettentő hátrányból induló görcsösséget mutatta – talán csak a hihetetlen energia szólt mellettem. Az viszont, hogy valamit kétségbeesetten keresek magamban, imponálhatott ezeknek az embereknek.

A puhább kádárizmusban az érvényesülésnek egészen furcsa csatornái voltak. Egyértelmű volt, hogy neked az undergroundhoz kellett sodródnod?

Igen. Egyrészt nem vettek fel a Képzőművészetire. Az Állatkert után egy hónapig dolgoztam a Magyarországon turnézó Aeros Cirkusznál, s épp közben felvételiztem a főiskolára. Én akkor már valakinek gondoltam magam: mint nagy állatokkal foglalkozó, olyasmit csináltam, amit az országban nagyon kevesen, s tudtam, hogy jól csinálom. A Bábszínházban tartott egy nagyon sértő beszédet a Képzőművészeti párttitkára. Elmondta: mi mindnyájan azt hisszük magunkról, hogy művészek vagyunk, holott nullák – őrületes hosszú tanulásnak kell jönnie, a főiskola megrostál bennünket, de már be se fogunk jutni. Én akkor azt mondtam magamban: barátom, fogadok veled, hogy amikor a te nevedre, mint képzőművészre már senki nem fog emlékezni, az én nevemet akkor is ismerik. A felvételin ott voltam két órát, s utána hagytam a csudába az egészet: nem lett volna belőlem jó képzőművészeti főiskolás. Próbáltam inkább magamat képezni, ellesni egy csomó mindent. E tekintetben nem vagyok kirívóan egyedülálló figura: abból a generációból sorolni tudnám, hogy kik voltak vízügyesek, hajóépítő mérnökök, tanáremberek, sőt papok, akik nem végeztek képzőművészeti főiskolát, mégis képzőművészek lettek. A nemzedékemnek legalább a fele ilyen volt. Az önképzésnek voltak persze vadhajtásai is: például Darwin összes művét is elolvastam, ami nagy marhaság volt, de akkor úgy éreztem, hogy ez valamiért fontos lehet. A Széchényi Könyvtárban viszont egyiptológiával és magyar néprajzzal is foglalkoztam – hogy bármikor le tudjak ezekből diplomázni, ha szükséges.

Ezek azért később mind hasznosulhattak a pályád során…

Hogyne, a Jelképtár cím könyvet például ezek a stúdiumok alapozták meg. Másfelől mindig írtam tanulmányokat, kritikákat, illetve meglepő témájú könyveket. Itt van például az Apokrif álattan című könyvem, amely kriptozoológiával, azaz bizonytalan létezésű állatokkal foglalkozik; írtam afrikai útleírást Leopárd a teraszon címmel; kultúrtörténeti tanulmánygyűjteményt Vándorok könyve címmel, amely lényegében Az ember tragédiáját elemzi; szépirodalom gyanánt pedig a Zé, Ó és Ó címmel az állatkerti élményeimet dolgoztam fel.

Ezek kiegészítik a képzőművészeti alkotásokat vagy egyenrangúak velük?

Öregkoromra már egyenrangúak. Korábban a képzőművészet volt elöl. Egészen másfajta alkotói folyamat az írás meg a festés – számomra az írás azért nehézkes dolog. Viszont lineáris ügy: egy adott gondolatmeneten haladok végig, esetleg visszaugorhatok ugyanazon a vonalon egy mondatot vagy egy jelzőt kicserélni. A festés viszont nem lineáris: egy képhez bárhol hozzányúlhatok, bárhol folytathatom.

Attól ez még időben lineáris…

Számomra a szöveg egy hosszú csík, a kép pedig egy felület. A festés – legalábbis ahogy én festek – emiatt sokkal szöszmötölősebb, játékosabb. És felszabadítóbb is, mert rengeteg dologra tudok közben gondolni – nem azt a fajta koncentrációt igényli, amit az írás. Ezért aztán nagyon jó váltogatni a kettőt.

Amiről eddig beszéltünk, az számomra egy konzervatív művész kontúrjait rajzolja ki, aki szorgosan kutat, elmélyült háttérmunkát végez, majd a kreatív adottságaira támaszkodva szintetizál. Ezzel szemben a te nevedhez avantgárd performanszok is fűződnek. Például egy kitömött zsiráfot is felgyújtottál, ami jól megidézi a tobzódó underground világát. Hogy jön össze ez a kettő?

Mint mondtam, én az ifjúkori magammal nem szívesen találkoznék. Akkor ezeket az akciókat happeningeknek neveztük. De én akkor csináltam ilyen akciókat és akkor festettem pimasz képeket, akkor voltam ellenzéki, amikor ennek nem volt szezonja. A nyolcvanas évektől már tudatosan leszámoltam ezekkel a performanszokkal, ezekkel a body art-os önmutogatásokkal. Az én performanszaim a baráti körömnek szóltak, akiket nem feltétlenül megbotránkoztatni akartam, hanem elvinni őket egy sajátos világba. Csináltunk például egy nyolcórás zenélést is, amibe bárki beszállhatott.

S a barátaid fogták az égő zsiráf üzenetét?

Nagyon egyszerű volt a kiindulási pont: Salvador Dalínak van egy Égő zsiráf című festménye, és Dalí hetvenedik születésnapjára szereztem az Állatkertből egy kitömött zsiráfot. Ez egy elpusztult kis zsiráf volt, s ezt gyújtottuk fel sajátos hódolatként. Tudatosan hagytam abba ezeket, mert elkezdett a dolog üzletiesedni. Tíz évvel azelőtt a balatonboglári kápolnatárlatokon még lelkesen részt vettem, de néhány év múlva átértékeltem magamban az ott zajló dolgokat. Utólag azt kell mondanom: tíz képzőművészre három besúgó jutott, és sok esetben ezek abból a tízből verbuválódtak. A Fiatal Művészek Klubjában is engedtek egy-egy ellenzéki figurát mozogni, hogy mint egy csali köré gyűljenek a többiek – így jobban meg lehetett őket figyelni. Egy idő után, tudva vagy tudatlan, provokatőr lehetett mindenki, aki ezekben részt vett. Én részt vettem, s vállalom is a felelősséget, hogy olyan embereket is belevittem ebbe a körbe, akikkel – úgymond – addig semmi baj nem volt; de az én performanszaimon látókörbe kerültek. Az első írásos jelentés, ami rólam szól és amit megkaptam, 1973-ból származik. Mivel nonfiguratív képeket festettünk és kiállítottuk a TIT-stúdióban, jobban féltek tőlünk, mint az íróktól, ami azért elég meglepő.

Lehet azt mondani, hogy hamarabb megcsináltad a saját rendszerváltásodat?

Járok egy utat, amelyet a tarot lapjai jól leírnak: az ember egyre inkább magára marad, és a külvilág reflexióitól függetlenül elkezd építkezni. Az a belső építmény persze időnként le-leomlik, és újra kell rakni: ez nem más, mint saját magamnak az érlelése és megújítása.

Miközben magadra maradsz, mind több közösségi cselekvésbe bonyolódsz. Nem ellentmondás ez?

Ez az érési folyamattal együtt jár. A gyerek még csak azt tudja: én, én, én. Ahhoz már egy serdültebb valaki kell, hogy észrevegye a másikat. Ezt pedig messze túlhaladja, amikor egy kollektív „mi" érzet jön be, amikor az ember rádöbben, hogy egy kulturális szövetbe ágyazódik, s felelősséggel tartozik mások iránt. Részt vettem például olyan dolgokban, mint a SZETA-aukció, amit az akkori ellenzék hozott létre, s ott eszméltem rá a szolidaritás fontosságára. Olyan szervezőtársaim voltak, mint Somogyi Győző, akivel ott barátkoztam össze. Nem a karrierünket építettük, mert nyilvánvalóan kontraproduktív volt részt venni ebben egy kommunista rendszerben.

A Magyar Művészeti Akadémia körül nagy viharok dúlnak. Képzőművészeti tagozatvezetőként miként éled meg ezeket a sokszor méltatlan és nemtelen támadásokat?

Az akadémiával kapcsolatos közbeszédben rendszerint az elnök, Fekete György személyéről esik szó, pedig lényegesebb az akadémia eszméje. A képzőművészeti tagozat például jó eséllyel megbonthatja a művészettörténészek, a kurátorok évtizedes monopóliumát, illetve az általuk kimunkált, mára meglehetősen unalmassá vált kánont. Az akadémia ellen intézett támadások irracionálisak, mert a művészeti akadémia eszméje ellen épeszű ember nem tiltakozhat. Államtitkári, ombudsmani gondolatmenetekben is megjelent már, hogy a két akadémiát – az MMA-t és a Széchenyit – egybe kéne fésülni. Kultúrpolitikusként én ezt nagyon normális dolognak tartanám. Nemcsak barátságok szövik át a két szervezetet, de kettős tagságok is vannak. El kell viselni és feledni a korábban átélt sérelmeket – mint képzőművészeti tagozatvezető mondom ezt. Nem lehet ugyanis a művészet megosztott – ez nonszensz. A képzőművészeti tagozat tagjainak a szeme nem rebbenne, ha a Széchenyi Akadémia képzőművész tagjaival egy fedél alá kerülnének. A kibékíthetetlen konfliktusok alighanem az irodalmi tagozatoknál vannak jelen: azt ugyanis, hogy Konrád György és Döbrentei Kornél egy légtérbe kerüljön, politikai okokból mindkét fél elképzelhetetlennek tartja. A döntéshelyzetet csak az állam hozhatja létre, s aki vállalhatatlannak tartja, az dönthet úgy, hogy nem kér belőle. A másik akadémia szóvivője, Ferencz Győző azt nyilatkozta: sem lehetőség, sem szándék nincs az egyesülésre. Már miért ne lenne lehetőség? Ha viszont szándék nincs, meg kellene vizsgálni, hogy miért. Csak nem azért, mert kirekesztő módon gondolkoznak? A mi akadémiánkra nem jellemző a kirekesztő gondolkodás, sőt teljes tudatossággal szélesítjük a spektrumot. A képzőművészeti tagozatba legutóbb olyanokat is felvettünk, akik egyaránt nem sorolhatók a tágabb értelemben vett jobboldalhoz.

Azaz vitatod és cáfolod azt a balliberális publicisztikai közhelyet, miszerint az MMA ideológiai alapozású szervezet?

Makovecz Imréből kellene kiindulni. Ő nagyon erős, határozott karakter volt, bizonyos dolgokat igen keményen elutasított. Minden szinten elutasította például a rasszizmust, a megalkuvást, a kommunizmust, mindenfajta diktatúrát.

Ezek mind vállalható elutasítások…

Azért sorolom őket. De Makovecz ugyanakkor olyan nagyformátumú egyéniség volt, hogy a puszta jelenléte is sértett embereket. Az egyik író, akit nem neveznék itt meg, látta és hallotta Makoveczet beszélni, s őrjöngött a jelenségtől: azt mondta, hogy ő a megtestesült fasizmus, akitől félni kell. Szó sincs pedig ilyesmiről: a formátumát volt nehéz egyeseknek elviselni. Ő nem az a pörgekalapos, csikós figura volt, amilyennek az ellenlábasai megpróbálják lefesteni.

A köztestület már az ő halála után jött létre. Rosszul gondolom, hogy új helyzet van?

Azt én vitatom, hogy az ő szellemiségével bárki is szembe menne az akadémián belül. Ehhez nagyon erősen ragaszkodunk, mert helyesnek tartjuk. Ebben természetesen nagyon hangsúlyosan szerepel a nemzettudat erősítése. Az akadémiánkkal kapcsolatos őrjöngésnek igen alacsonyrendű az indítéka: a sértettség, hogy észre kéne venni, más érdemesek is vannak a terepen.

A népművelői attitűd és az alkotás mennyire tud összebékülni a közéleti ténykedéssel?

Az egyik legvisszataszítóbb szöveg, amikor egy értelmiségi, egy művész azt mondja, hogy ő nem foglalkozik a politikával. Ez a negatív hozzáállás, és én nagyon utálom a negatív hozzáállást. A kritikai hozzáállás mindig könnyebb, mint a konstruktív: a konstrukció és a destrukció a képzőművészetben sem keverendő össze. Én azt gondolom: politikán azt kell érteni, hogy az ember a közügyekkel foglalkozik. Erre én felnőtt emberként nem mondhatok nemet: bármikor interakcióba kerülök a többi emberrel, tágabb értelemben az mind politizálás. Ezt elhárítani magamtól, úgy tenni, mintha nem volnék felelős a közösség dolgaiért, kimondottan aljasságnak tartom. Amikor azt mondja valaki, hogy minden politikus gazember, az azt jelenti, hogy nem érdemes emberi közösségben élni. Igenis lehet erkölcsösen gondolkodni és cselekedni, lehet igazat mondani, lehet az igazságot terjeszteni. Egy művész is ezt teszi ideális esetben.

Hogyan jellemeznéd szellemi-politikai irányultságodat?

Nemzeti konzervatív liberális vagyok. Úgy gondolom, hogy van bennem egy roppant erős mag, ami a múltat, a történelmi identitást, a kontinuitást foglalja magában. És van bennem egy nagymértékű, nyitott kíváncsiság is minden új iránt. Nagyon érdekel a kísérletező, más utakat járó emberek véleménye. Én ezt nevezem liberalizmusnak.

Ha az a húszéves pályakezdő képzőművész szembesülne azzal, hogy mára hová és mire jutottál, mit gondolna: milyen lett ennek a pályának az íve?

Nagyon sokszor gondolok arra, mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha elvégzem a biológia–kémia szakot az egyetemen? És így tovább. Van egy olyan érzésem, hogy – noha nagyon sokat alakítottam a sorsomon – alapvetően sokkal jobban is lehetett volna csinálni a dolgokat. De ha az a húszéves fiatalember felsorolná a legvadabb vágyait, hogy mi szeretne lenni idősebb korában, a mostani létezésemnek a felét sem tudná elképzelni. Annyival többet kaptam az élettől, a sors annyival többet adott két kézzel, mint valaha is gondoltam, hogy az meghökkentő. Van négy jól sikerült gyermekem, mindegyik a helyén; négy nagyon szép, egészséges unokám. Az emberek vagy szeretnek, vagy nem, de nagyjából megállapítható rólam, hogy ki vagyok – Isten ellen való vétek volna, ha egyetlen zokszavam is lenne. Úgy érzem, sokkal több jutott nekem, mint amit a képességeim alapján megérdemeltem.

(2013. augusztus, Nyitott Műhely II. 100 interjú a mai magyar irodalomból)

Filmjei

1988–1989 A szabadság mezeje (Lugosi Lugo Lászlóval)

1999 Az elvesztett Paradicsom

Televíziós sorozatai

1991–1997 – (H)arc-képek. – 60 rész. (Wiegmann Alfréddal és Sós Árpáddal)

1993–1994 – Jelképtár. – A sorozatból 13 rész. (Hoppál Mihállyal, Jankovics Marcellel és Nagy Andrással.)

1993–1994 és 1998 – Múzeumosdi. – 9 rész. (Sinkó Istvánnal és Rohonyi Gáborral)

1995–1997 – Játékos bestiárium A-tól Z-ig. – 25 rész. (Kremsier Edittel és M.Lukács Ágnessel)

2002–2003 – Madarat tolláról. – 12 rész. (Kocsis Tiborral)

2005–2006 – Társaink, rabszolgáink – a háziállatok. – 7 rész. (Tomcsányi Vilmossal)

Kiállítások

1969 – Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum, Budapest. (Megnyitotta: Lisziák Elek)

1970 – Technika Háza, Esztergom. (Megnyitotta: Mezei Ottó)

1972 – Fiatal Művészek Klubja, Budapest. Dlauchy Ferenccel. (Megnyitotta: Dlauchy Ferenc és Szemadám György)

1973 – Balatonboglári Kápolna Tárlat, Balatonboglár. (A megnyitó Szemadám György akciója volt)

1974 – Műegyetem „E" Klubja, Budapest. (Megnyitotta: Schranz Lajos)

1974 – Fiatal Művészek Klubja, Budapest.

1974 – Egyetemi Színpad, Budapest. Haris Lászlóval.

1975 – „A Budai Művész Kör." Toldi Stúdió Mozi. Budapest. Diner Tamással. (Megnyitotta: Kerékgyártó István)

1977 – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Klubja, Budapest. (Megnyitotta: Szemadám György)

1977 – Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest. (Rendezte: Frank János. Megnyitotta: Mezei Ottó)

1979 – Arany János Művelődési Központ, Tiszakécske. (Rendezte: Kerékgyártó István. Megnyitotta: Jankovics Marcell)

1980 – Fényes Adolf Terem, Budapest. (Rendezte: Frank János. Megnyitotta: Jankovics Marcell)

1980 – Petőfi Sándor Ifjúsági és Művelődési Központ, Győr. (Megnyitotta: Hoppál Mihály)

1981 – Bástya Galéria, Budapest.

1981 – Mini Galéria, Miskolc. Diner Tamással. (Megnyitotta: Földes László – „Hobo")

1982 – Erzsébetvárosi Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Hoppál Mihály)

1982 – Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest. (Megnyitotta: Czakó Gábor és Szőke Péter)

1982 – Megyei Művelődési Központ, Szolnok. (Megnyitotta: Sárközi Zoltán és Szőke Péter)

1983 – Erkel Ferenc Művelődési Ház, Budakeszi. (Megnyitotta: Szakály Ferenc)

1983 – Művelődési Központ Kisgalériája, Eger. (Megnyitotta: Sárközi Zoltán)

1983 – Liget Galéria, Budapest.

1984 – Komáromi Kisgaléria, Komárom. (Megnyitotta: Jankovics Marcell)

1984 – Kölcsey Kisgaléria, Debrecen. (Megnyitotta: Szakály Ferenc)

1988 – Kilián György Művelődési Ház, Kaposvár. (Megnyitotta: Mányoki Endre)

1989 – „Mű – zeum – Ötödik vázlat a Nagy Látványtárhoz". Duna Galéria, Budapest. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Attalai Gábor)

1991 – Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest. (Rendezte: Sulyok Miklós és Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Balaskó Jenő)

1992 – Collegium Hungaricum, Bécs. (Megnyitotta: Sulyok Miklós)

1992 – Művelődési Központ és Könyvtár, Oroszlány. (Megnyitotta: Czakó Gábor)

1992 – Mini Galéria, Miskolc. (Megnyitotta: Sulyok Miklós)

1993 – Magyar Intézet, Prága. (Megnyitotta: Sulyok Miklós)

1993 – „…csend…" Bartók '32 Galéria, Budapest. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Jankovics Marcell)

1994 – „Vándorok emléke…" Játékszín, Budapest. (Megnyitotta: Hernádi Gyula)

1995 – Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ, Moszkva.

1995 – Kaposfüredi Galéria, Kaposfüred. (Megnyitotta: Fellegi Ádám)

1996 – Stílus Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Lajta Gábor)

1996 – Klapka György Általános Iskola, Isaszeg. (Megnyitotta: Jankovics Marcell)

1996 – „Ad futuram memoriam" Merlin Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Sinkó István)

1996 – Csepel Galéria, Budapest. (A megnyitó Szemadám György video – akciója volt)

1997 – Vigadó Galéria, Budapest. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Andrási Gábor)

2001 – „Ünnep és kivonulás – Látványtári reflexió Szemadám – képekre" Cifra Palota, Kecskemét. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Nyitrai András és Radnóti Sándor)

2001 – Vaszary Képtár, Kaposvár. Prutkay Péterrel. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Wehner Tibor)

2002 – „Az „ismeretlen" Szemadám" Mű – Terem Galéria, Debrecen. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Mazsu János és Vörösváry Ákos)

2003 – Volksbank, Keszthely. (Rendezte és megnyitotta: Vörösváry Ákos)

2004 – Szatmári Múzeum, Mátészalka. (Megnyitotta: Jankovics Marcell)

2004 – „Hermetikus tárgyak" Vízivárosi Galéria, Budapest. (Rendezte és megnyitotta: Vörösváry Ákos)

2004 – József Attila Művelődési Ház kiállítóterme, Vecsés. (Megnyitotta: Antall István)

2005 – „Madarak és mandalák" Várnegyed Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Szakolczay Lajos)

2006 – József Attila Művelődési Ház, Dunaharaszti. (Megnyitotta: Szemadám György)

2007 – Szepes Gyula Művelődési Központ, Érd. (Megnyitotta: Novotny Tihamér)

2007 – „Szemadám 60" Volksbank Galéria, Budapest. (Rendezte: Bretus Imre. Megnyitotta: Sturcz János)

2008 – Csepel Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Gyulai Líviusz)

2008 – Forrás Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Temesi Ferenc)

2008 – Bertha Bulcsu Művelődési Ház és Könyvtár, Balatongyörök. (Megnyitotta: András Ferenc)

2011 – Mestermű Galéria, Veszprém. (Megnyitotta: Dr. Korzenszky Richard)

2011 – „Családtörténet és önéletírás" Forrás Galéria, Budapest. (Megnyitotta: Czakó Gábor)

2012 – Városi Képtár, Orosháza. (Megnyitotta: Lőcsei Gabriella)

2012 – „Madarak" Kis Zsinagóga Galéria, Eger. (Megnyitotta: a Kaláka együttes)

2012 – Kálmán Imre Emlékház, Siófok. (Megnyitotta: Rein Lang, észt kulturális miniszter.)

2012 – „Bestiárium" Kis Szikla, Budapesti Állatkert. Haris Lászlóval. (Megnyitotta: Uhl Gabriella és a Kaláka együttes)

2013 – „Arabuko sokoke" Gorka Múzeum, Verőce. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Czakó Gábor író)

2013 – Eötvös Galéria, Baja. (Megnyitotta: Kovács Zita művészettörténész)

2015 – „Enigmatikus helyek" Vörösmarty Színház Forrás Galériája, Székesfehérvár. (Rendezte és megnyitotta: Haris László)

2015 – Csokonai Művelődési Ház, Budapest. (Rendezte és megnyitotta: Stefanovits Péter képzőművész)

2015 – „Oszétia" Közösségi Ház, Farmos. (Megnyitotta: Szemadám György)

2016 – „Szemadám" Műcsarnok, Budapest. (Rendezte: Vörösváry Ákos. Megnyitotta: Sturcz János művészettörténész)

2017- Városi Galéria, Szigetszentmiklós. (Rendezte: Skonda Mária és Völgyi Miklós. Megnyitotta: Lajta Gábor festőművész, művészeti író)

2017 - „Távoli utakon" Arany János Művelődési Központ, Tiszakécske. (Rendezte: Gyalai Béla. Megnyitotta: Gyalai Béla festőművész és Haris László fotóművész)

2022 – „Két köszöntés" Földi Péterrel. Balatongyörök, Bertha Bulcsu Művelődési Ház és Könyvtár (Megnyitotta Földi Péter és Szemadám György).