Szentkirályi Zoltán

Szentkirályi Zoltán a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású építészettörténész-professzora volt Magyarországon. Pályája jelentős része abban a korban konstituálódott, amikor az építészetet nem művészetként, hanem tömegtermelési feladatokat ellátó ipari ágazatként kezelték. Ebben az uralkodó szellemi közegben Szentkirályi nyíltan kiállt az építőművészet komplexitása mellett. Ennek történeti és elméleti kérdéseivel foglalkozott, világszínvonalú tudással és műveltséggel felvértezve. Ma elsősorban szakírói munkásságát ismerjük, de Szentkirályi inkább pedagógusnak tartotta magát, azt vallotta, hogy a tudás közvetlen átadása sokkal fontosabb az írói tevékenységnél. Az utókorra csupán könyvei, tanulmányai maradtak, de a budapesti Műegyetemen és a Mesteriskolán végzett pedagógusi munkájának köszönhetően több építészgeneráció viszi tovább kivételes szellemiségét.

Erdélyi református lelkészcsaládból származott. 1927-ben Debrecenben született, a debreceni és kolozsvári református kollégiumban végezte tanulmányait. 1944-ben, még érettségi előtt, a Szálasi-kormány által elrendelt teljes mozgósítás idején bátyjával együtt besorozták és a frontra vitték. Hosszú, több hónapnyi gyalogmenet után mindketten orosz hadifogságba estek és a romániai Foksány gyűjtőtáborába kerültek, ahol Zoltán elkapta a tábort megtizedelő hastífuszt. A tábor parancsnokai a még munkaképes foglyokat munkatáborba indították, a többieket, akik már annyira legyengültek, hogy alkalmatlannak minősíttettek a fizikai munkára, visszaindították Magyarországra. A báty, Szentkirályi Géza a Gulág felé induló csoportba került, de Zoltán nevet cserélt vele, hazaküldte őt, aki nagyobb valószínűséggel marad életben, és az ő nevében elindult a munkatáborba. Végül Zoltán is hazakerült Debrecenbe, felgyógyult és 1945-ben leérettségizett.

A Debreceni Tudományegyetem filozófia-pedagógia-esztétika szakára iratkozott be, itt Karácsony Sándor neves pedagógiaprofesszor tanítványa és demonstrátora lett. 1947-ben azonban, tapasztalva, hogy a politikai-ideológiai fordulat felé közeledve mestere egyre inkább elszigetelődik, Szentkirályi átiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára, ahol 1951-ben szerzett diplomát. Az egyetemen Rados Jenő és Kardos György előadásai voltak rá nagy hatással. Az építészettörténet felé fordult. Később ezen a tanszéken is demonstrátor lett, majd 1961-ben adjunktus; 1964-ben műszaki doktorátust szerzett, 1977-ben docens lett, 1990-ben egyetemi tanár, 1993-tól az Építészettörténeti Osztály vezetője. 1998-ban innen ment nyugdíjba. Egyetemi előmenetelét akadályozta, hogy nem volt hajlandó marxizmusból vizsgát tenni, ami annak idején a tudományos fokozat feltétele volt.

Óriási műveltséget halmozott fel, öt nyelven olvasott, sok ezer diapozitívval illusztrálta az óráin elmondottakat. Remekül rajzolt, több könyvéhez maga készítette az ábrákat. Utazni azonban ritkán volt lehetősége. Mindössze egy alkalommal kapott ösztöndíjat, 1959-ben, egy kéthetes olaszországi tanulmányútra. Diákjai több ízben is megválasztották az év oktatójának. Számos szakmai útra vitte őket Magyarországon, a Felvidéken és Erdélyben. Oktatói munkásságára emlékezve halála 10. évfordulóján, 2009-ben a BME Építészkara megalapította a Szentkirályi Zoltán-díjat, mellyel minden évben a karnak egyik, kiemelkedő teljesítményt nyújtó oktatóját ismeri el, aki oktató-nevelő munkájában hiteles személyiség, és akinek a karon túl is ható tudományos-szakmai tevékenységét az egyetemesség jellemzi.

1980-tól bekapcsolódott a Magyar Építőművészek Szövetsége Mesteriskolájának munkájába, Arnóth Lajos és Szendrői Jenő mellett az iskola vezetője lett, az általa vezetett tanulmányi kirándulások évtizedekig emlékezetes élmények maradtak. Szentkirályi kivételes tanári hatásának titka – a példa nélkül álló műveltsége és széles művészeti érdeklődése mellett – talán abban rejlett, hogy tudta és hirdette: az oktatás nem kinyilatkoztatás, hanem kölcsönösen aktív tevékenység, mely folyamatban mester és tanítvány egymást formálja. Pedagógiai elveit és a debreceni egyetemen elsajátított szellemiséget, Karácsony Sándor eszméinek tudatos továbbvitelét így fogalmazta meg a Mesteriskoláról tartott beszédében: „Karácsony Sándornak volt egy alapvető mondása, hogy pedagógusnak születni kell, azt nem lehet csak úgy csinálni. Ha ez igaz, és szerintem igaz, akkor a pedagógusnak született emberek valamilyen módon hasonló szellemben dolgoznak a tanításnak bármely területén, függetlenül attól, hogy hogyan indultak, vagy mivel foglalkoznak, és ez nyilvánvalóan érvényes a Mesteriskolára is vagy annak a vezetésére […] Kivétel nélkül minden eredményes pedagógiai tevékenységben […] az egyik alapvető követelmény az, hogy nem idomítani kell, hanem nevelni, nem megtanítani kell, hanem a valamilyenfajta ismeretanyag kölcsönös elsajátításában társulni. Például nemegyszer szokták mondani azt – Beuysnak volt az egyik alapelve, és többször ki is fejtette az előadásain – hogy nincs ilyen, hogy tanár meg tanítvány: mindig az a tanár, aki beszél, és az a tanítvány, aki hallgatja..."

Építészettörténeti könyvei közül az első 1957-ben látott napvilágot: a Détschy Mihállyal közösen írt Az építészet rövid története című, azóta számos kiadást megélt alapmű. A kötet pontos fogalomhasználata, közérthető és élvezetes stílusa, illetve a szöveghez mellékelt, külön kötetben közreadott rengeteg illusztráció a laikusok számára is jól érthető, de a szakmabelieknek is használható, mély tudásanyagot közvetítve vezet végig az építészet világtörténetén, az ókori Kelettől egészen a 20. század közepéig. 1980-ban publikálta – már önállóan – Az építészet világtörténete című munkáját, amely az első és azóta is az egyetlen magyar nyelven írt átfogó építészettörténeti mű, amely a nyugati kultúrán túl a keleti civilizációk, a prekolumbiánus Amerika és az iszlám építészeti kultúráját is részletesen bemutatja. Szalai András építészettörténész így méltatta a mű értékeit: „A könyv nem csupán bemutatja és tárgyalja az egyes történeti korszakok és bizonyos kultúrák építészetét, hanem azonos történeti és elméleti szempontok szerint elemzi és értelmezi is azok építészeti teljesítményeit, hozzásegítve ezzel a szakértő és a laikus olvasót is az építészet általános sajátosságainak elmélyült megértéséhez." Mindez egyetlen szerző tollából, egységes szemlélettel következetesen végigvitt gondolatmenettel, világviszonylatban is ritka vállalkozás.

Írásaiban sokat foglalkozott a barokk és a reneszánsz művészetével, az építészet és a társművészetek kapcsolatával. Az ő érdeme, hogy a Kádár-kor közízlésétől igen távol álló, értetlenség övezte barokk művészet a hallgatók – és az olvasók – szemléletében az őt megillető helyére került. Tisztázta a reneszánsz és barokk viszonyát, a statikus reneszánsz formákat az idő dimenziójába helyező barokk szemléletet, és ami még fontosabb, az egymásra következő korszakok művészeti formáinak általános érvényű alapjait: „a művészi formát a művész akaratától, tudatától függetlenül, objektíve, három tényező határozza meg döntő mértékben: 1.) A korra jellemző világkép, amely a természettudomány eredményeire támaszkodva törekszik arra, hogy az ismert világ minden jelenségének összefüggő, egységes értelmezését adja. 2.) Az ember történetileg kialakult, de hosszú idő távlatában lényegében változatlannak tekinthető pszichofiziológiai adottságai. 3.) A témán keresztül, közvetve, a társadalmi viszonyok." Ezzel a megközelítéssel Szentkirályi kimondja, hogy világkép és építészet szoros kölcsönhatásban áll – ennek alapján az építészet története felfogható egyúttal az emberi szellem történeteként.

Történeti összefoglalói mellett munkásságának kevésbé elismert része az építészetelmélettel foglalkozik. 1967-ben jelentette meg A térművészet történeti kategóriái című tanulmányát, melyben a kor uralkodó szemléletével szemben kimondja, hogy a formaalkotás egyetemes jelentést hordoz, és ezzel új megvilágításba helyezi a korszerűség fogalmát: „Az építészet és a tér kapcsolata nem elvont teoretikus probléma. A kettő közötti viszony tisztázása mindig a »korszerű« építés elengedhetetlen feltétele volt. Így érthető, hogy századunkban sem csak a történészek vagy teoretikusok vizsgálták, hanem az építészet új utat kereső gyakorlati mesterei is. S közöttük éppen a legnagyobbak példája mutatja, hogy számukra az »építészeti tér« fogalma sohasem szűkült le a használat módját, a funkciót szolgáló lehatároltsággá, hanem még konkrét, egyedi feladatok megoldásánál is őrizte egyetemesebb jelentését."

Szentkirályi teoretikus írásaiban egy komplex rendszert hozott létre: a tér, a tömeg és az idő koronként változó viszonyából következő szellemi irányok vonulatát. Valójában építészettörténeti munkáiban is ezt a rendszert mutatta fel konkrét történeti közegbe ágyazva. Az építészeti formák egyetemes sajátosságait kutatta, az építészetet, mint a térszervezés művészetét. A reneszánsz építészetet Arisztotelész és Platón filozófiájából, illetve a püthagoreusi számmisztikából vezette le, amely „két eléggé elvont feladat megoldására összpontosul: a térprobléma vizsgálatára és a jelenségek közötti rendet megteremtő formaösszefüggések tanulmányozására. Ez utóbbiból a reneszánsz arányelmélet bontakozott ki, a világegyetem alapvető törvényének hitt harmóniatan, az előbbiből pedig a reneszánsz térértelmezés tudományosan egzakt módszere, a perspektíva."

Életművének jelentőségét így foglalta össze Farbaky Péter művészettörténész, muzeológus a 2014-ben Szentkirályi Zoltán emlékére rendezett konferencián tartott előadásában: „Tanulmányai nem tagadhatják le, mely korban születtek. A modern építészet funkcionalizmusa éppúgy érzékelhető rajtuk, mint az 1950–1970-es évek tömegtermelésével szemben az építészetnek, mint térművészetnek a meghatározása, a művészi forma fontosságának hangsúlyozása: ez Szentkirályi határozott válasza a silány, elembertelenedett, lélek nélküli építészettel szemben."

[2017]