Szilágyi Varga Zoltán

A képcunami korában élünk. Legtöbben néhány óra alatt több képpel találkozunk, mint bárki a 18. században, akár egész életében. A képek – milyensége, szükségessége, szerepe – körül kialakult diskurzus nem csupán a digitális térnyerésnek köszönhetően sokak számára elérhető képalkotási technikák elterjedéséről, az így keletkező vizuális anyagról, és az ebben a környezetben alkotói, képzőművészeti szándékkal létrehozott munkákról szól, hanem arról is, hogy milyen szemmel tekintünk a már létrejött festményekre, grafikákra, fotográfiákra, filmekre és sorolhatnánk. Hogyan hat ma a már létrejött képek aktív minősége? Kölcsönözve Horst Bredekamp gondolatait: milyen erő teszi ma alkalmassá a képeket arra, hogy amikor megfigyeljük őket a megfigyelésünk külső hatásba, érzésbe, cselekvésbe, gondolkodásba forduljon át? Leegyszerűsítve: milyen mechanizmusok és üzenetek mentén lehet hatással ma ránk egy kép?

Bredekamp a képekről beszélve úgy tartja, hogy amikor a fejlett társadalmakban azok egyedülálló helyiértékhez jutnak, akkor a nyelvet nem azért hívják ki, hogy általa gyengítsék, hanem megerősítsék magukat, ami csak egy ilyen próbatételből következhet. Sokszor gondolhatjuk úgy, hogy a rohanó világunkban, ahol a mindennap használt nyelvi készlet egyre inkább sorvad, a kommunikációs teret betöltő tartalmatlan kifejezések milliói szállingóznak már csökkent a beszéd vagy az írás jelentősége. A képekről folytatott elmélkedés azonban nagy igénnyel fordul a nyelv felé – így annak szövetségeseként a képzőművészetről folytatott gondolkodás egyik legalapvetőbb eszköze. A következőkben a szövegek és képek jótékony viszonyára támaszkodva, lányaként Szilágyi V. Zoltánt, műveit és munkáiról született írásos munkáit közelről ismerve kísérlem meg az életmű legfontosabb mozgatórugóinak és karakterisztikumainak felvázolását.

Szilágyi V. Zoltán, erdélyi magyar grafikusművész és rajzfilmrendező 1951. június 23-án született a beszterce-naszódi Kékesen. Születésekor mindenperces várandós édesanyját az aratási munkálatokból szólította el a sors. Amikor ütött az óra, egy lovas szekér indult el vele a bába asszonyhoz Kékesre. A szekér zötykölődése még a városba érkezés előtt világra rázta édesapám – a vénasszonyok pedig évekig azt suttogták, hogy ilyen kezdettel bizonyosan dadogós felnőtt lesz belőle. Kétszer ugyanoda nem csap a ménkű, a kocsis dadogós volt, így senki más nem lett dadogós körülötte – így Szilágyi V. Zoltán sem. A népmesei kezdés, szerető családi környezet és gyermekévek után előre ugorva: 1970-ben végezte el a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolát, majd 1976-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán szerzett diplomát. 1976-1985 között a bukaresti Animafilm rajzfilmstúdió munkatársaként dolgozott, mindeközben 1984-86 között pedig a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakán tanult. Romániában több sorozatfilm, díszletezés, figuratervezés, filmgrafika után írt és rendezett három „szerzői” rajzfilmet, amelyek bekerültek a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) gyűjteményébe. 1979-ben készült el az első filmje, a Gordiuszi csomó, amely eszmei és technikai megújulást indított el a romániai animációban. A filmet a legtöbb fontos európai fesztiválon díjazták, majd ezt követően született meg a másik két Romániában létrejött filmes alkotás, az Aréna és a Monológ.

Grafikusként több csoportos kiállításon vett részt, könyvterveket, borítókat, címlapokat és illusztrációkat készített a Kriterion, az Ion Creangă, a Meridiane és a Didactica kiadók számára. Miután a neve románosítására akarták kényszeríteni 1987-ben települt át Magyarországra, 1992-ben megkapta a Balázs Béla-díjat, majd 2015 márciusáig a kecskeméti rajzfilmstúdió művészgrafikusaként és filmrendezőjeként dolgozott, ahol több nemzetközi koprodukcióban is részt vett, azóta pedig szabadúszóként jegyzi egyéni filmjeit. Magyarországon készült filmjei a Tiszta kép, az Origo, az Ajtó 13, az Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat, az Apropó, a Temesi Ferenc írásaiból inspirálódott Koan sorozat, a Kányádi Sándor meséjét animáció formájában megelevenítő A világlátott egérke sorozat (megvalósult részei), a Mansfeld Péter elítélésének szövegkönyvét feldolgozó Jegyzőkönyv – Mansfeld Péter emlékére, a Hunyady Sándor azonos című novelláját feldolgozó A jókedvű örmény temetése, illetve a holokauszt nemzetközi emléknapja előtt tisztelgő Mementó.

A szerzői filmjei mellett készült európai koprodukcióban dolgozott forgatókönyv rajzolóként (L' oeil de loup), kivitelező rendezőként (Ritter Rost, Pomme d'api, Temetői mesék, Lieber Dachs…), illetve art direktorként (a J. F. Laguionie rendezte egészestés Majmok kastélya), tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a kecskeméti rajzfilmstúdió bekapcsolódjon az európai filmgyártás vérkeringésébe.

Filmjei számos fesztivál versenyprogramjában szerepeltek – többek között a németországi Berlinale-n és a franciaországi Annecy International Animation Film Festivalon – és sok díjat és fődíjat nyertek el, így az Oberhauseni Fesztivál érdemoklevelét, a zágrábi Opera Prima-díjat, a bilbaói „Aranymedvét”, az esphinoi Ezüsdelfin I. díjat, a Román Filmszövetség Díját, az Annecy-ben rendezett, Jules Chéret-díjként ismert plakátverseny I. díját és az Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztivál Storyboard Grand Prix díját.

A továbbiakban az alkotói életmű legjellemzőbb olvasatainak felsorakoztatására teszek kísérletet – de pontosan mik is ezek? Szilágyi V. Zoltán lányaként éveken keresztül a legnagyobb természetességgel figyeltem a tényt: édesapám, jókedvét megőrizve órák hosszat ül asztalánál és rajzol – a keze közül kikerülő papírlapokon pedig egytől-egyig a szubjektíven alkalmazott fotórealizmus jegyeit magukon viselő grafikák láthatóak. A rajzokban biztosan minden esetben közös volt az emberi szem természetes működésének megfigyelésén alapuló képszerkesztési elv alkalmazása: a fókuszpontban álló részlet teljes kidolgozottsága, a járulékos elemek jótékony, a felismerést segítő felvázolása és a képzeletbeli horizonton kívül eső momentumok leheletfinom vonalakkal történő, jelzésértékű körvonalazása. Az érdekesség az, hogy ezek a hosszú órákon keresztül rajzolt motívumok sok esetben nem egy-egy saját címmel és kerettel a falra kerülő mű, hanem egy adott, éppen aktuális szerzői film fázisrajzai voltak. Szilágyi Aladár a Várad lapjain A jókedvű örmény temetése apropóján megjelent, de Szilágyi V. Zoltán munkásságának egészére is általánosítható sorait idézve: “A kiinduláshoz készült, visszafogott rajzok rétegelése, különböző színekre konvertálása, összevonása, árnyékolása hangyaszorgalmat, kódexmásoló szerzetesi kitartást, önmegtagadást igényelhetett.” [1] Ennek tekintetében lenyűgöző a kimerevített képkockák minősége – valamint a rajtuk keresztül megfigyelhető alkotói attitűd következetessége. Orosz István így írt az Artmagazin Online felületén: “Szokták mondani, hogy egy animációs filmben fölöslegesek a jó rajzok, elég, ha a rajzok összessége, a mozdulatsor tökéletes, hiszen ki tudna koncentrálni arra, ami csak egy villanásra tűnik fel, csupán a másodperc töredéke alatt látszik, konkrétan egy-tizenketted, gyakran csak egy-huszonnegyed másodpercig jelenik meg a vásznon vagy a képernyőn? Vannak persze minden hájjal megkent öreg kollégák, akik kiszúrnak pillanatokat, akik számára egy villanás is élmény, akik emlékezni képesek az elfutó filmkockákra is, és sokáig emlegetnek egy-egy jelenetet, amelyet mások észre sem vettek. Ha Szilágyi Varga Zoltán filmjeit vetítik, elnyomják cigarettájukat, megtörlik a szemüvegüket és előrébb hajolnak a zsöllyékben. Az animációs filmek között alighanem az övé, Szilágyié a legigényesebb grafikai világ. A grafikai életművek közt pedig az övé, ami a leginkább rajzfilmre érett. De fölösleges a különbségtétel, a két műfaj nála kezdettől összefonódik, és hogy egy filmszínház vásznán, vagy egy galéria falain találkozunk a munkáival, majdhogynem mindegy.” [2] Szilágyi V. Zoltán munkáira többek között az álló- és mozgóképben rejlő lehetőségek médiumokon átívelő hasznosítása jellemző. A mozgókép, a videó, ezek közvetítési hibáiból és időbeli meghatározottságából fakadó szemlélete, az előtér-háttér, a motívum szemünk előtt bejárt útja ugyanúgy hatással volt a kimerevített időpillanatok ábrázolására, mint ahogyan a technikailag magas színvonalon űzött rajzolás gesztusa, az ebben történő elmélyülés, a rajzolás általi kontempláció, a képgrafikai elemek milyensége is hatással voltak animációs filmek képi megoldásaira.

A fotorealisztikus végeredményt megközelítő rajzok – és fázisrajzok – sikeres kivitelezése nem a rajzasztalnál kezdődik. Habár Szilágyi esetében a fotók inspirációs forrásként történő használata része alkotói munkamódszerének, annak legjellemzőbb eleme mégsem az adott fénykép rajzpapírra történő átültetése. A részletgazdag, humoros, emberi, sokszor groteszk, de a kép határain belül egységet és békességet teremtő ábrázolások legfontosabb eleme az a mindenre nyitott és a jelenségeket a legnagyobb természetességgel – nem a hibát, a mulasztást, a szépet, a csúnyát, vagy bármilyen más (esztétikai) minőséget keresve – megfigyelő attitűd, ami lehetővé teszi, hogy a képi elemeket egymásra építő alkotó egyszerre az élete több időpillanatából kimerevített motívumot rendezzen egymás mellé és ábrázoljon teljes hitelességgel. A világban tudatos szemmel járó alkotó létezésének minden pillanatában saját képi szótárát bővíti: a látott mozdulatok, gesztusok, arckifejezések, reakciók, viseletek, mintázatok mind mind a sosem szűnő megfigyelés eredményeképpen adódnak az alkotó kifejezés-szótárához, hogy később egy animációs filmben vagy grafikán nézzenek szembe velünk. Gondoljunk itt akárcsak a Gordiuszi csomó a feladaton túljárni igyekvő főszereplőjének erőfeszítései közben látható arckifejezéseire, az Aréna emberi viselkedéssel megszemélyesített kiöregedett sárkányára vagy A jókedvű örmény temetése című, karakterekben dús film figuráinak összevillanó tekinteteire.

A közösségi média snapshot-szerű tartalmai mentén a legtöbb képelmélettel foglalkozó szakértő azt állítja, hogy ma már szinte mindannyian akaratlanul is elsajátítottuk a képekkel történő kommunikálás nyelvét. Szilágyi V. Zoltán ezzel a képekben rejlő üzenet-értékkel dolgozott akkor is, amikor egy az ő véleményével egyet nem értő rezsim idején rajzokban, animációkba bújtatott álláspont segítségével tudott egyenes hátú férfiember maradni. Mert a romániai filmek szimbólumrendszerében benne van minden, amit akkoriban el lehetett mondani. Aztán persze ennek is meglett a böjtje – a Monológ végén a rendszer úgy döntött, mégse foszoljon szét a román zászló, de a hányavetin elvégzett cenzúra meghagyta a film hangsávját, így került tizenhárom villódzás a kivágott zászló helyére, és így vált önmaga fricskájává a rendszer cenzúrája. Hiszen a film megvalósult, a rejtett üzenet pedig – még talán nagyobb hangsúllyal is – ott maradt, ahova eredetileg került volna, azzal a különbséggel, hogy most, már csak erről beszélvén is, évtizedekkel később is lehetőséget ad az akkori rendszer kritikájára. Persze elkészültét követően a film forgalmazását a nemzetközi fesztiválokon kívül betiltották… Ahogyan Palotai János írta, Szilágyi V. Zoltán munkái az ideológiai tűréshatárt lépték át. [3] “Voluntarizmus-kritikája a diktatúra ellen szólt. Arénája az ikonok, kánonok, a »szép, jó, igaz« szentháromság tagadása. Képfelbontása, a síkok csúsztatása (a sárkányölő keresése) ahhoz a gesztushoz hasonló, amellyel Maurer Dóra kereste Dózsát. A szakrális után a világi jelek kiürülése foglalkoztatja: tévészignál, álmok, zászló — utóbbit a szekusok vágták ki a filmből, helyébe fekete-fehér kockákat rakott Szilágyi. Így a film nyersanyaga lett jel, üzenet, ami a magyar neoavantgárdban úgy szólt: amiről nem lehet beszélni, arról beszélni kell. Szilágyi a zászló devalválódását vizsgálja, a forradalmi trikolortól a Miki egeres reklámig; az emberi testen, festményen, gyufásdobozon, pop-ikonon megjelenő jelekig (Tiszta kép; Apropó).” [4]

A fals ideológiák sorsokra gyakorolt tragikus hatásának egyik kiemelkedő példája az 1956-os forradalom, Szilágyi V. Zoltán annak 50. évfordulójára 2006-ban erős szimbolikájú történelmi emlékfilmet készített, Mansfeld Péter 1959. március 21-i kivégzésének hivatalos jegyzőkönyvének felhasználásával. A szénrajz animációban – amely az NFI Alapfilmek programjában is saját edukációs oldalt kapott – a jegyzőkönyv teljes szövege elhangzik miközben az alkotó által tolmácsolt fekete-fehér világban összesűrűsödik a tragédia és megtörténik az indokolatlan megtorlás, a 18. életévét éppen betöltő Mansfeld Péter kivégzése.

Ismét Orosz Istvánt idézve: “Szilágyi az atmoszférateremtés nagymestere. A részletek ismerője, pontosítója. Motívumai a merengés útjelző-karói. Balladás hangú, mítosz derengésű grafikái alatt elmúlt évekre, életekre fonódó gyökerek sejlenek elő, épül, lebomlik, újraépül bennük a teremtés, a grafikák, s a képek sorozatából összeálló filmek genezise. Hogyan pásztázzák a harcteret a jelzőrakéta fények, milyen mintázatot követ a sárban cuppanó bakancs talpnyom, hogy fénylenek szentjánosbogarakként a rohamsisak kobakok, s miként bukkan föl az archaikus jelképiség álmaink naturalista vérilluziójában? Aki látta, ráismer az Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat világára. Milyen a küküllői fahéjas forralt bor íze, s miféle geometriák íve rajzolódik a pohár falára, midőn az első korty előtt megforgatja kezében az ivó? Hogyan sistereg a tepsiben a szalonnával tűzdelt pulyka? Hogy kell lecsavarni egy petróleumlámpást? Milyen érzés a hűvös, ropogós, levendulaszagú dunyha alatt összekeveredni egy másik testtel? Vagy beszéljek a sparhert alatt sorba állított csizmák sűrű gőzeiről? A gázlámpa körül rajzó árvaszúnyogokról? A cigányozásról, a zabostarisznyáról, a szivarfüst karikákról meg arról, ahogy a vonatsín továbbkattogja a fáradó szív süllyedő, emelkedő ritmusát? Ugye megvan a Jókedvű örmény világa is? Vagy mondjam a Mansfeld-film dadogó szürke rettenetét, a Gordiuszi csomó filozofikus példázatát, a Koan bölcsességét?”[5]

Szilágyi V. Zoltán grafikáit és animációit sokszor nosztalgia, vagy valamilyen színezetében ehhez közel álló érzelem lengi körül. A főhőssé váló tehetetlenül bámészkodó ember (Video), a vigyora mögé bújó félkegyelmű (Álom), a kezét összekulcsoló és békességet sugárzó idős táti (Bapó), a gravitáció ellen dolgozó alak (Atlasz) mind-mind egy megélt és megtapasztalt világ alakjai, akik a rajzokon vizuális kellékekké válva mesélik el a történelem megélésének nehézségeit, a társadalom nyáj-jellegéből fakadó problémákat, egy a saját derűjét, őszinteségét, lényeglátási képességét és nem utolsó sorban humorát megőrizni igyekvő művész tolmácsolásában.

Épp amikor erre a képeket belengő valaminek a megnevezésére kerestem a választ jutott eszembe, hogy Földényi László azt írja A melankólia dicsérete című könyvében: „a melankólia (...) a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet jogos önvédelemből, a többség nem kíván észrevenni. (...) A világ mindenkori berendezkedését a melankolikusok, bármikor éltek is, soha nem tudták végérvényesnek látni. (...) A melankólia mindenekelőtt nem búbánat, rosszkedv, hanem belső erő, aminek birtokában az ember másra figyel, máshol fedezi fel azt, amit korábbi civilizációk »lényegnek« neveztek, s szakadatlanul rákérdez minden olyasmire, ami látszólag magától értetődő és evidens.” Szilágyi V. Zoltán animációit és grafikáit pedig tekinthetjük egy ehhez hasonló melankolikus hozzáállás ma is érvényes állításainak.

Azt, hogy ma milyen tekintettel nézünk képzőművészeti vagy filmművészeti alkotásokra szinte megszámlálhatatlan fejlődés és változás előzte meg. Új technikák és technológiák, friss filozófiai iskolák és politikai nézetek, a történelem tapasztalatai, a generációk során megszerzett tudás és sorolhatnánk. Ebben a történetben talán az a legszebb, hogy az alkotók tekintete is ugyanazt az utat járja be, mint a miénk – talán azzal a különbséggel, hogy a tekintet mögötti tudatosság terén ők valamelyest előttünk járnak. Szilágyi V. Zoltán szeme először a grafikákban, a rajzolás adta lehetőségekben találta meg a tekintetét lekötő fókuszpontot. Majd az időből kiszakított pillanat egy ponton kevésnek tűnt, ezt felülírta az egymásra torlódó időpillanatokban rejlő lehetőségek iránti kíváncsiság. És ez a kíváncsiság találkozott azzal a rajzolás iránti vággyal, ami talán a legtöbbünket lenyűgözi, amikor filmjeivel találkozunk. Merthogy a megmozgatott figurák, motívumok ugyanolyan körültekintő, részletgazdag, finom rajzossággal mozognak a szemünk előtt, mintha egy-egy egyéni grafikát néznénk. Szilágyi V. Zoltán nem az egyik médiumból menekült a másik adta lehetőségek után kutatva, hanem tökéletesen egyesítette azt a két dolgot, ami a tekintete számára legkedvesebb.

Hivatkozások:

[1] Szilágyi Aladár: Önálló életre kelt filmkockák – Szilágyi Varga Zoltán alkotásairól. In. Várad VX. 1. 42-55. oldal
[2] Orosz István: „… Mindig befelé figyeltem.” – Szilágyi V. Zoltán munkáiról, Artmagazin Online https://www.artmagazin.hu/articles/cikk/mindig_befele_figyeltem
[3] Palotai János: Határátlépők – Háy Ágnes és Szilágyi Varga Zoltán kísérleti filmjei. In: Balkon, 2011/7-8. 56-57. oldal
[4] Palotai János: Határátlépők – Háy Ágnes és Szilágyi Varga Zoltán kísérleti filmjei. In: Balkon, 2011/7-8. 56-57. oldal
[5] Orosz István: „… Mindig befelé figyeltem.” – Szilágyi V. Zoltán munkáiról, Artmagazin Online https://www.artmagazin.hu/articles/cikk/mindig_befele_figyeltem

Varga Zoltán: Rajzolt siratóének : A jókedvű örmény temetése. In: Filmvilág. 56. évf. 12. sz. (2013. dec.), p. 32-33. https://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13142

Borzák Tibor: Nem halványuló emlék és emlékezet. In: Szabad föld. 76. évf. 43. sz. (2020. okt. 22.), p. 11. https://szabadfold.hu/orszag-vilag/2020/10/nem-halvanyulo-emlek-es-emlekezet

[2024]