Szőcs István

Munkássága olyannyira szerteágazó, hogy – jóllehet összességében irodalmi minőségekről tanúskodik – nem lehetséges sem műfaji, sem tematikai megfontolások alapján a szokványos kategóriákkal jellemezni. Szépirodalmi műveket is közölt: három regénye jelent meg, kritikai visszhangjuk sem volt jelentéktelen, igazi alkotói erejét mégis más területeken bontakoztatta ki.

Első korszakát a Kántor–Láng-féle irodalomtörténet annak a sodró polemizáló erőnek a dominanciájával jellemzi, mely a teljes erdélyi kulturális életre kihat: „szüntelen párbajai mozgalmasságot visznek az irodalom […] életébe. Általában a ráérző képesség, elemző- és asszociatív készség, szókimondás és következetlenség a fő jellemzői." (Romániai Magyar Irodalom. Kriterion, Bukarest, 1971. 47.) A teljes életmű ismeretében ma már megállapítható: ez a látszólagos következetlenség tudatosan vállalt szerepkör egy zárt szerkezetű kulturális régióban, analogonja a – Szőcs István által is gyakran emlegetett – szociálpszichológiai attitűdnek, a retorikából ismert „ördög ügyvédjének". Hetvenes évekbeli munkássága kapcsán a Bertha–Görömbei-féle irodalomtörténet is (1981) felfigyel polemizáló hajlandóságára, de már arra is, hogy „az egyetemességet […] nemcsak a nyugati, európai műveltség elemeinek asszimilálásában, hanem a keleti, ősi, mitikus univerzalitás […] közösségvállalásában is elérhetőnek vallja".(A hetvenes évek romániai magyar irodalma. Budapest, é.n., 143.) Ez a szemlélet munkássága minden területét egyre inkább áthatja, és – különösen a kilencvenes évektől – némiképp szűkíti is érdeklődési körét.

Bár az irodalomtörténeti összefoglalások nem emlegetik, az élete derekán írt három regénye közül kettő addigi esszéírói, publicisztikai, kritikai munkásságának és a gondolkodó széles világképi panorámájának egyfajta összegzése, illetve későbbi, más irányú írástudói megnyilatkozásainak előképe.

A Kritikus holdtölte (1965) a korszakra általánosan jellemző alaphelyzetből indul ki, a lapos témától azonban lélekelemzői igényességet is felmutató emberi, magánéleti konfliktusok felé kanyarodik el. Főhőse, Mezei Gábor a zenekritikai rovatot vezeti a – korszak hangulatát kifejező Lobogó című – megyei lapnál; munkaköre személyiségének gyöngéit jelzi: zeneszerzőnek nem elég tehetséges, újságírónak nem elég elkötelezett. Ugyancsak a korszakra jellemző feladatnak eleget téve megy riportútra egy vegyes (magyar-román) lakosságú kis mezőségi faluba, a kollektív gazdaság (TSZ) belső viszonyait és termelési eredményeit feltárni. Itt ismerkedik meg a családos, kétgyerekes nagyvárosi értelmiségi férfi egy fiatal, csodálatos szépségű tanítónővel, és azonnal múlhatatlan szerelembe esik. A történetnek (fent jelzett) penzumszerű tematikai keretét a kibontakozó szerelmi háromszög, magánéleti válság emeli az irodalomtól akkoriban még elvárt sémák fölé: a kollektivitás ideológiájának érvényesülése mellett (az új típusú mezőgazdasági szövetkezetben, a vádaskodások ellenére, kiderül, hogy az elnök, Mitru elvtárs kifogástalanul, az irányelvek szellemében végzi munkáját) kísérlet történik a magánéleti válság, a szerelmi három-, csaknem négyszög pszichológiai értelmezésére. Gábor titkolt szerelme, a német nemzetiségű, magyar érzelmű Johanna vállalja közös gyermekük világra hozását, de formális házasságot köt egy román agronómussal, aki ezt a hivatalossá tett kapcsolatot karrierje építésére használja fel. A főhős bonyolult, lélekelemző beszélgetéseket folytat kollégáival a hagyományos családmodellről, és szeretné feleségét és szerelmét, valamennyi gyermekét egyetlen, nagy családban egyesíteni. Elvei oly szembeötlően ütköznek a korszak erkölcsi értékrendjével, hogy törvényszerű: távoznia kell felelős munkaköréből, a tanári életforma középszerűségébe kell alámerülnie. A főszerkesztő rezonőr hangja fogalmazza meg az alapelveket: „Gábor viselkedése… nem egyeztethető össze a mi családról vallott eszményünkkel. Gábor kommunistának tartja magát. Mégis belement egy ilyenbe. […] A hazugság az első lépés minden más disznóság felé… Egy kommunista nem élhet hazugságban."

Az Üvegfedő (1971) kompozíciójában már érzékelhető a korszak ideiglenesen szabadabb szellemi légköre. A szerző játékoselméleti előhangja azáltal, ahogyan a fikció és valóság összemosódásáról, a különféle beszédmódok váltakozásáról folytat diszkurzust az olvasóval, esszéisztikus regényt ígér. Főhősét, Buttkai András tanárt is egy efféle, labirintusra emlékeztető, a sors legváltozatosabb lehetőségeire nyitott közegbe helyezi bele, akivel a véletlen szeszélye folytán bármi megeshet; nem önarckép, nem is rezonőr, mégis rendelkezik mindazzal a tudással, amit az elsődleges elbeszélő mindeddig fölhalmozott a tudatában. Az elvált, magányosan élő tanár nem rendelkezik az önérvényesítés képességével, szakmai pályaívén ezért hol kudarcok érik, hol véletlenszerű elismerések, irodalmi alkotásokban is megnyilatkozó tudását és tehetségét azonban még önző, csak a karrierre figyelő környezete is méltányolja: „Az embereket leginkább a tetteik és gondolataik jellemzik; az írás tett, főleg ha gondolatok is vannak benne." Ez az ironikus és önreflexív ismeretkoncentrátum aztán némiképp túlterheli a regény történetszövését. Betétnovellák, önálló, terjedelmes tanulmányok, mitológiai, sumerológiai, csillagászati, a freudi pszichológiát elemző, nyelv- és magyarságtörténeti eszmefuttatások mellékvágányra terelik a tulajdonképpeni eseményszálakat, amelyek egy krimiszerűen bonyolított bűncselekményben futnak össze. (Egy ugyancsak ősi eredetű, művelődéstörténeti értékeket hordozó műkincsről van szó.) Viszont igen szemléletes, ironikus ábrázolásban jelennek meg a korszak tipikus, mindenkin átgázoló karrieristái, egyebek közt a tisztességes besúgó; tisztességes, mert „ezt úgy tudja intézni, hogy még a lelkiismerete is tiszta marad, hiszen csak azokat jelenti fel, akik csalnak"

Első publikációitól, az ötvenes évek közepétől kezdve Szőcs István bő három évtizedig elsősorban mégiscsak irodalom- és színikritikákkal, irodalomtörténeti esszékkel van jelen az irodalmi életben. Kevésbé firtatja a művek irodalomelméleti értelemben felfogott esztétikai értékét; pszichológusi végzettsége és autodidakta nyelvészeti, nyelvlélektani, etimológiai stúdiumai következményeként, sokkal inkább érdekli őt a művek emberi és közösségmegszólító üzenete. Gondolkodásmódjára nagy hatással voltak egykori kiváló egyetemi tanárai, Gunda Béla, Entz Géza, hangsúlyosan László Gyula, irodalomfelfogását pedig egy életre meghatározta tragikus sorsú tanára, Szabédi László. A nyolcvanas évek végéig nemcsak az erdélyi, a magyarországi, de a világirodalom mozgásirányait is intenzíven és írásaiban reflexiókkal követi. Bár kedvenc írói (saját bevallása szerint) a „tudálékosak, […] akiktől valamit tanulni lehet", például Jókai, H.G. Wells, Huxley: a mindenkori legfiatalabb, induló nemzedékek megjelenését figyelemmel követi, térnyerésüket az irodalmi életben kritikáival támogatja. Nem játssza ki egymás ellen az egyes írói csoportokat, hovatartozástól függetlenül ugyanazzal a provokatív indulattal bírál minden alkotást, amely ízlésével ellenkezik. Az a véleménye ugyanis: „A kritikusokat […] nem azért nem szeretik, mert szigorúak, a kritikust sokkal gyakrabban támadják, gyalázzák, amiatt, hogy megdicsér, mint amiatt, hogy bírál valakit…. A kritikának semmilyen más szerepe nincs, mint hogy 'bizonyos kavarással' a szellemi erjedést szolgálja […]. A szellemi életnek nem szabad megülepedni." (Helikon, 2008. aug.10.) Szőcs István elsősorban nem kritikáinak cáfolhatatlan igazságerejével hat, sokkal inkább a provokáció indulatával: gyakorta rámutat a kulturális és irodalmi jelenségek rögzült, kanonizált képének fonákjára, valamely szokatlan nézőpontból közelítvén azokhoz.

Sokoldalú munkásságának jelentős vonulatát képezi hozzájárulása a könyvkiadás megújulásához. A romániai magyar könyvkiadásban évtizedekig mellőzött klasszikusok megjelentetését segíti (a hatvanas, hetvenes években) a válogatás felelős munkájával. Ady, Babits, Dsida líráját, ugyancsak Ady, Babits meg Kosztolányi és a sokáig tiltott Makkai Sándor prózáját adja át a széles olvasótábornak, mindig eredeti szemléletű, új értelmezéseket kínáló előszók kíséretében. Egyetlen könyvet kivéve, egy versantológiát, amely föltehetően kényszerű „zászlóhajtás … a Párt előtt…, népünk pártvezette harcai előtt […]. Románia Szocialista Köztársaság… költőinek legszebb pártos, hazafias, békeharcos és életigenlő verseit gyűjtöttük össze" (Zászlóhajtás, 1974).

A kilencvenes évektől – saját bevallása szerint – nem követi a korábbi intenzív érdeklődéssel sem a magyar, sem a világirodalom legújabb tendenciáit. Elidegeníti a posztmodern irodalomra jellemző szabados beszédmód, a közösség, a nemzeti értékek iránti közöny. Az 1990 utáni nyitottabb szellemi légkör Szőcsöt az erdélyi irodalmi élet hagyományőrző és -feltáró, irányadó képviselőivel is szembefordítja. A „nem katedrai tudós" álláspontjáról (korábbi önmagának ellentmondva) kételyekkel teli véleményt formál az erdélyi irodalom egészének funkcióiról: „Az ilyen kisebbségi irodalmak sokkal inkább az életműködések klinikai jeleihez tartoznak, mintsem a világirodalom gazdagításához. Nem szabad… abba a tévedésbe esni, hogy kisebbségi helyzetben is tudunk világirodalmat alkotni." (Karácsonyi Zsolt interjúja, Helikon, 2008. aug. 10.) Különös módon keveredik kétfrontos harcba az erdélyi kultúra két olyan jelenségével, amelyek maguk is folyamatosan konfrontálódnak. Egyfelől posztmodernitás-bírálatának tárgyát kiterjeszti Tompa Gábor kolozsvári színházára; magas európai színvonalat képviselő, de szűk elit közönségnek szóló előadásaikon vitacikkek sorozatában veri el a port, populáris, széles közönséget vonzó bemutatókat követelvén. A másik oldalon puszta irodalmi kultuszteremtésnek tekinti mindazt, amit „Balogh Edgárék, Dávid Gyuláék és Kántor Lajosék szerkesztettek", vagyis a két világháború közti Erdélyi Helikon alkotóinak mostanság feltárt, kiadott és újraértékelt teljes termését haszontalannak, egy „úri társaság […] bekötött szemű lojális irodalmának" minősíti (Helikon, 2008. aug. 10.), és néhány olyan, a kánonból kiszorult szerzőt (Ignácz Rózsát, Daday Lorándot, Balázs Ferencet, Bözödi Györgyöt) állít szembe az erdélyi irodalom teljes panoptikumával, akik „tragikusabban fogták fel az irodalom szerepét".

Több százra, talán több ezerre taksálható irodalommal (is) foglalkozó cikkeinek, kritikának száma, rendkívüli olvasottsága, széleskörű műveltsége azonban egy más területen mutatkozik meg különös elevenséggel. Történelem és nyelvtörténet, őstörténet, nyelvpszichológia és etimológia szétszálazhatatlanul összefonódik ebben a különleges műveltséganyagban, következésképp művelődéstörténeti írásaiban is. Nem véletlen hát, hogy főművének maga is Selyemsárhajó című, több kiadást és témabővítést megért könyvét tartja, melyben imponálón mozgósítja évtizedek alatt rendszerezett őstörténeti, archeológiai, összehasonlító nyelvészeti, csillagászati, mitológiai, lélektani tudását. A címmel jelölt ősi magyar fogalom értelmezésével indít, felkutatja legmélyebben gyökerező népköltészetünk egyik darabját, a Selyemsárhajú Magyar Ilonát, és elvégzi etimológiai értelmezését: „…selyem sajhajú… Saly – bővült alakjában sajgó vagy salgó, eredetileg annyit, jelent, hogy fényes, tűzfényű, tűzsárga." Ezzel a gondolatmenettel tér át központi témájára, a Júlia szép leány komplex értelmezésére. Alaptétele: „A mennybevitt leány típusába sorolt Júlia szép leány kezdetű balladánk nem középkori eredetű, és egyáltalán nem is keresztény fogantatású ballada, mint ahogy azt több komoly tudós eddig állította, hanem a 'pogány' misztériumjátékokkal tart rokonságot […], de azokon is túlmutatva az ősi Egyiptom hitvilágában és művészetében gyökerezik" Saját koncepcióját tudománytörténeti paradigmaváltó jelentőségűnek tartja: „E balladát nem […] a felfedezés dicsősége miatt akarom a középkor előttre visszakeltezni, hanem mert egymagában egész művelődéstörténetünknek s egy sor tudományágnak, például nyelvészetnek, történetírásnak alapvető szemléleti hibái tárulnak fel elemzésekor." Újszerű megközelítésének megfelelően, a szöveg sugalmazásai alapján egyfajta emblematikus, lerajzolható jelrendszert készít: „Ábránkon […] a középpontban búzakalászok között egy leányalak; kezében, esetleg fején kalász- és virágkoszorúval; előtte egy kosfejű, a főbb égitestek jelével díszített, csillagruhájú rémalak; egyik »kezében« kulcs – füles kereszt –, a másikkal a mögötte kanyargó ösvényre mutat hívólag; az ösvény pedig a magasban megnyíló fényes kapuhoz vezet; a kép másik szélén egy füstölgő tüzecske fölé idősebb asszony hajlik, drámai kézmozdulattal, fölötte méhraj". A továbbiakban ezt az ábrát „csillagászati képletnek, az égbolton végbemenő jelképes esemény leírásának" fogja fel, miszerint „Júlia a zodiákus öv Szűz nevű csillagképe, a fodor fejér bárány pedig a Kosé". Eme csillagászati szempontot névetimológiai elemzésekkel kapcsolja össze, és vallásideológiai meg a magyar hiedelemvilággal kapcsolatos felismerésekre jut, azzal az indoklással, hogy „népmeséinkben… a királykisasszony testén titkos jegyek vannak", azaz csillagjegyek. A ballada Júliája tehát „az Állatöv egyik csillagképe, a Virgo, magyarul: Aratószűz". Ebbe a széles perspektívába állítva a levezetett és bizonyított szimbólumrendszert, cáfolja az eddigi őstörténeti kutatások alapvető hamisításait, miszerint az emberi civilizáció csak a „görög csodától" és a Biblia szövegeitől számítható. Szőcs István számtalan bizonyítékkal érvel a sumér eredettörténet mellett. Az általa vallott történelemfelfogás azért nem érvényesülhetett a tudományos életben, mert „a szumírok urál-altáji származását tagadták, másrészt félvén tőle, hogy ez egy napon mégiscsak bebizonyosodhat, igyekeztek minél több bizonytalan és megoldhatatlan mozzanatot kimutatni a szumír-kérdésben" Számtalan érve mellett mint az egyik legfontosabb bizonyítékot hozza fel az erdélyi Tatárlakán talált „három aprócska agyagtáblát", melyek „erősen emlékeztettek […] a sumér képírásra", de „1000 évvel bizonyultak régebbieknek, mint a sumér agyagtáblák!". A négy hatalmas, ősi civilizációs övezet (indoeurópai, sémita, hamita, turáni) kialakulását nyomon követve jut arra a konklúzióra, hogy elemzett balladánk a szumír eposzokkal is rokonságot mutat. „Balladánk tehát egy olyan kereszténység előtti művelődési körbe tartozik, amelynek élettere a Földközi-tenger keleti partvidéke és a Fekete-tenger, valamint a nagy orosz síkság közti vidék", vagyis „az egyiptomi-szittya" műveltségi körnek része. Hatalmas ívű dolgozatára kevés szakember reflektált. Hoppál Mihály az, aki egyetért Szőcs fontosabb téziseivel: „A magam részéről azt vallom, hogy nem kell túlhangsúlyozni az európai elemek szerepét a folklórban, […] vannak/lehetnek keleti elemek a magyar kultúrában, amelyeket mi hoztunk és honosítottunk Európában."

Szőcs számtalan más dolgozatában is foglalkozik a magyarság őstörténetével, eredetmítoszaival; általában vitatkozik a finnugor nyelvészek és katedratudósok kimozdíthatatlan dogmáival. Ő maga a szumír nyelvhasonlítás meg eredetkutatás híve, ám körültekintő összevetésre, módszertani rugalmasságra int, nem kizárólagosságot hirdet: „finnugorosok soha még olyan infantilis gyűlölettel nem támadtak érdeklődési irányt, mint a szumérost" (Félrejáró ingák. 2005. 136.). Másutt: „Jellemző… a szumír nyelvhasonlítás esete. Egyesek nem képesek tudomásul venni, hogy az nem zárja ki a finnugor nyelvrokonság tényét, sőt alátámasztja." (Uo., 341.)

Mint a kisebbségi helyzetben élő írók általában, Szőcs István is tevékenyen részt vállal politikai és közügyekben. Egyebek között publicisztikai írásokban érvelt határozottan a nagy múltú magyar nyelvű gimnáziumok (líceumok) visszaállítása érdekében, tiltakozott a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista városvezetése ellen. A legnagyobb, országos méretűvé duzzadt politikai botrányt egy televízióadásban kavarta fel, melyben ésszerű tényekkel cáfolta a dákoromán folytonosság elméletét.

Mindent egybevetve: Szőcs István munkássága, bár látszólag olykor egymástól távol eső témakörökben nyilatkozik meg, valójában holisztikus egységről tanúskodik. A tárgyilagos, szikáran tényközlő tanulmány, értekezés idegen az alkatától. Meghatározó műfaja a lendületes irodalmi publicisztika és a tudományos igényű, de olvasmányos, szubjektív hangvételű esszé. Ez utóbbi műformát éppenséggel az anyagon, tárgyon áthatoló személyiség jegyeivel, stiláris eredetiséggel gazdagította; mondhatni, a 17-18. századi erdélyi vitairatok hangulatát és a Gyulai Pál által meghonosított, erős retorikai szerkezetű emlékbeszédek hagyományát eleveníti fel (a nagy irodalomtörténész-kritikushoz képest sokkal lazább kohéziójú szövegekben) és tölti meg korszerű tartalommal.

És csupán az utóbbi években derült ki, hogy az önkifejezésnek egy másik módjára is rátalált: a festészetre. Erről azonban egyelőre még keveset tudunk.

[2012]