Szőcs Miklós TUI
Kossuth-díjas és Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész
Rendhagyó, különös, titokzatos – ezek a jelzők Szőcs Miklós TUI pályaképére és alkotásaira egyaránt érvényesek. Ez a művész nem a szabályos utat bejárva vált szobrásszá – illetve már magát a szobrász szót sem használhatjuk, mert ez a fogalom egészen mást jelöl, mint ami Szőcs Miklós TUI tevékenységének irányultsága és lényege. Tehát rendhagyó utat járt be ez az 1953-ban született alkotó, aki nem végzett akadémiai stúdiumokat, és akinek nem voltak a hagyományos értelemben vett mesterei; fából faragott plasztikus tárgyainak, plasztikáinak mesterségbeli fogásait maga dolgozta ki, s szemléletében, jellegében, létezésmódjában egészen más műveket, más mágikus tárgyakat készít, mint szobrász vagy akár mesterember kortársai. Erre emlékeztetett Forgács Éva művészettörténész is, megállapítva, hogy ez az alkotó „egyedülálló arculatú művész, aki olyan sajátos művészi programon dolgozik, amely lassan talál utat a szélesebb közönséghez, de értékei félreismerhetetlenek. Alapvetően a fa szobrászi alakítása érdekli, mesterségének kétségtelen virtuóza, ugyanakkor olyan kulturális közegben él, amelyben a kézművesség anakronizmus. Szőcs alapvető témája ez az anakronizmus: műveiben olyan kulturális állapotot idéz, amelyben a plasztika kultikus, rituális és praktikus funkciói egybeesnek."
A művész alapanyaga kizárólagosan a fa: a ritka, nemes fafajták – mint a paliszander, ében, libanoni cédrus, mahagóni, citromfa, afrikai dió, törökmogyoró –, és a közelmúlt alkotóperiódusában egyre hangsúlyosabban a közönséges, az iparszerű bútorgyártásban is alkalmazott rétegelt lemez. A megmunkálás mindig egyedi, a készítés mikéntjét rejtő, az anyag tulajdonságait mintegy megkérdőjelező. Ennek az 1990-es évek óta a kiállításokon való bemutatkozások révén a nyilvánosság előtt is zajló famegmunkáló tevékenységnek a gyökerei a hetvenes évekig nyúlnak vissza: a művész ekkor készítette első jelentős munkáit; az Othelló mozgatható fa-bábalakjait és az orwelli állatfarm különös lényeit, majd következtek az első, a realitások és fantasztikumok határán egyensúlyozó állat-megjelenítések, a Hintaló, a Zebra, a Gepárd és az emblematikussá vált Jaguár, majd következtek a funkcionalitást és a plasztikai jelleget a talányosságokban egyesítő, a fantasztikus állatfigurákkal életre keltett, jobb kifejezés híján bútorszobroknak nevezett ágyak, padok, majd a tárolóedények illetve titokzatos tartályok. Ezeknek a rétegelt lemezből felépített, faragott, ragasztott, préselt, vájt és csiszolt állatalakos tárolóedényeknek, tartályoknak megjelölése, megnevezése azonban tévutakra visz, ugyanis nyilvánvaló, hogy e különös művek használhatósága csak mellékes tényező: a szellemi dolgoknak ritkán építünk szilárd tárolóhelyet. Sokkal fontosabb, hogy a merev és minden íves térbeli kialakításnak eleve ellentmondó rétegelt lemezből ez a művész hallatlan érzékenységű, a domború és homorú felületek váltakozásával, a kanyargó, indaszerű testképzéssel, az izgatottan futó körvonalakkal, a tömegek finom egymáshoz kapcsolásával, illetve a formák egymásból keletkező és egymást elnyelő burjánzásával fantasztikus gazdagságú, ugyanakkor mégis fegyelmezett egységbe foglalt, mérhetetlen nyugalmat és fenséget sugárzó formarendet teremt. Az ellentéteket finoman elmosva, észrevétlenül olvad harmonikus egységgé a mesterséges és az organikus: a geometrikus formákra hangolt elemek és a szerves jellegű motívumok eme kiegyensúlyozott összhangját a gyakran centrális, és csaknem mindig szimmetrikus komponálásmód, és az érzékeny plaszticitás vezérli: nincs megbillenő egyensúly, minden biztosan, szilárd lábakon, megingathatatlanul áll, s a merev szerkezetet, a tömegsúlyokat lágy palástok, a térbe kilépő domborművű alakformálások ellenpontozzák. A békákat és a teknősbékákat, a leguánokat idéző, a szellem-tartályokat övező, azokkal szervesen összeolvadó állatalakok az időtlenségekbe, a misztikus szférákba emelik e tárgyszobrokat, illetve tárgyakként rögzült plasztikai látomásokat.
A jelenkori tárgyalkotó művészetben, napjaink plasztikai törekvéseinek világában Szőcs Miklós TUI társtalanul dolgozik, alkotásainak párhuzamait sem a magyar, sem a nemzetközi művészetben nem lelhetjük meg. Ez az egyedülállóság, ez az autonomitás mind az anyagválasztást és megmunkálást, mind a technikai kivitelt, mind a művek létezésmódját meghatározó alkotói szemléletet, mind a munkák szellemiségét jellemzi, illetve ezen tényezők egységében, metszéspontjában kulminálódik. A modern szobrászattal csak annyiban rokonok e munkák, hogy anyagi valójukban, és maguk köré hallatlanul dinamikus tereket szervezve a térben, valamely belső, védett térben jelennek meg, de az ábrázolás, a valóságidézés, a megjelenítés, a szobrászi kifejezés hagyományos szoborművek interpretációja során használt fogalmait, illetve sablonjait itt nem használhatjuk: az átszellemített testek, a szellemi megtestesülések birodalmában járunk. A mű-értelmezés támpontjait, a forrásokat és a megfeleléseket az archaikus korokban, a múlt feneketlen mélyében és a keleti régiókban, a keleti gondolkozásmódban, létszemléletben, filozófiában kell keresnünk. A Szőcs Miklós TUI-művek zártságában és nyitottságában, telítettségében és ürességében, szabályosságában és szabálytalanságában, realitásában és fantasztikumában, fizikai megjelenésében és szellemi létezésmódjában, ellentéteiben és egységében a világgal viaskodó tudat és a lélek összecsapásai és megnyugvásai öltenek testet, s ezáltal indíttatnak komoly, mély meditációra. Ebben a mozzanatban fordul át a művek látszólagos anakronizmusa, múlt-idézése, múltban-létezése korszerűséggé, izgalmas érvényességgé, térben és időben kiterjesztett jelenvalósággá.
Szőcs Miklós TUI műveinek megközelítéséhez távolról, valahonnan nagyon távolról kell elindulnunk. Németh Lajos művészettörténész professzor A modern művészet vízválasztója című nagy ívű tanulmányában emlékeztet arra, hogy „A konvenciók válságakor a vizuális közlés új lehetőségeit kereső művészek fogékonnyá váltak az Európán kívüli vagy legalábbis a görög-reneszánsz tradíciótól érintetlen művészeti megnyilvánulások iránt. Ezért felfedezhették az európai művészet szemszögéből konvenciók nélkülinek ható primitív és naiv művészetet." E felfedezésekben az a Gauguin járt az élen, aki büszkén vallotta, hogy a parthenoni lónál jóval messzebbre nyúlt vissza, egészen a gyermekkor falováig – tehát az ősihez, a dolgok eredetéhez. Gauguin művészetének fogadtatása is azt igazolja, hogy itt egy hatalmas művészeti fordulatra került sor: Dujardin lassan másfélszáz évvel ezelőtt közzétett eszmefuttatása szerint a természet ábrázolásának az illúziója helyett a dolgok értelmét kell keresni, a dolgoknak nem a képét, hanem a karakterét kell kifejezni, a dolgok lényegére kell koncentrálni – mint ahogy az a primitív és a népművészetben is történt. E művészetek – hasonlóan az egyiptomihoz, asszírhoz vagy japánhoz – szimbolikusak, s mint ilyenek, inkább szolgálhatnak az új törekvések modelljeként, mint a kiszikkadt európai fejlődés.
Szőcs Miklós TUI aspirációitól távol áll a tradicionális faszobrászati konvenció, a hagyományos faragott szobor eszménye: keleti fantázialényekkel kapcsolatba állítható figuratív kompozíciói és titokzatos tárgyszobrai hallatlan leleményesen alakított, szívós munkával kivitelezett, öntörvényű formarendbe foglalt alkotások. De nemcsak a kivitel módja és a formai jellemzők miatt fedezhetünk fel a jelenkori, és a modern szobrászattól élesen elválasztó divergenciákat: a Szőcs Miklós-alkotta mű pozíciója, létezésmódja egészen más, mint egy szokványos, kiállítóteremben bemutatott, vagy egy gyűjtemény raktárában őrzött modern szoboré. A kilencvenes évek második felében és az ezredforduló utáni években született munkák a teret különleges módon hatják át és szervezik maguk köré: zárt és megnyitott felületekkel, palástokkal övezett tömegekként, vertikális tengelyre felfűzött centrális, szimmetrikus formarendbe komponált izgalmas, a központi tömegtől eltávolodó, majd ahhoz visszatérő nyúlványokkal, bemélyedésekkel mozgalmassá alakított testekként. A bent és a kint, a zárt és a nyitott, a telt és az üreges, a geometrikus és az organikus, az egymásnak megfelelő és az egymástól eltérő ellentéteinek és egységeinek egymásnak feszüléseiben és kiegyenlítődéseiben, a fenséges felemelkedésekben és a méltóságteljes horizontális kiterjeszkedésekben, a fények és árnyékok, a sugárzások és vetülések hatásaiban maga a transzcendencia kel életre: e művekben talán a tudat és a lélek megnyugvásokra vágyása és nem csillapuló háborodottsága viaskodik egymással.
A művészettörténet, az esztétika általában a műalkotások leírására és értelmezésére vállalkozik, a műveknek a világ jelenségeivel való összevetésével foglalatoskodik. Szőcs Miklós TUI mélyértelmű, összetett szimbolikájú, rejtélyes munkái kapcsán maradjunk meg csupán a leírás kísérleténél, a jellemzés bizonytalanságokkal operáló fokozatánál, s az értelmezés stádiumához érkezvén váltsunk feltételes módra, s a kijelentések helyett fogalmazzunk meg kérdéseket. Így őrizhetjük meg a művei által sugallt, végletekig korlátozott, lefojtott szabadságérzetünket.
[2015]