Szörényi László

Szörényi László: Curriculum vitae

Budapesten születtem 1945. március 22-én. Az V. kerületi Eötvös József Gimnáziumban érettségiztem 1963-ban. 1963 és 1968 között jártam egyetemre az ELTE Bölcsészkarán, előbb másfél évig magyar–latin–görög–iranisztika–finnugrisztika szakon, majd két szak leadása után latin–görög–iranisztika szakon végeztem. Szakdolgozatomat Telegdi Zsigmond professzor úrhoz készítettem iranisztikából, Zamakhsarí 11. századi arab–perzsa szótáráról, amelynek legrégebbi ismert kézirata jelenleg Bolognában van, ahová Budáról került a főmufti könyvtárából. 1968. szeptember 1-jétől dolgozom az MTA akkor Irodalomtörténeti, utóbb Irodalomtudományi Intézetében, előbb gyakornokként, majd tudományos munkatársként, és 1982 óta tudományos főmunkatársként, 1996. május 1-jétől igazgatóhelyettesként, 1997. augusztus 1-jétől 2012. december 31-ig igazgatóként. Azután tudományos tanácsadó voltam, a Neolatin témacsoport vezetője. 2015 március 22-e óta emeritus kutató professzorként dolgozom tovább.

Mellékállásban 1975–1977 között sorozatdramaturgként dolgoztam a Pannónia Filmgyár Rajzfilmstúdiójában.

Emellett 1973-tól 1991-ig, valamint 1997/98-ban az ELTE Eötvös József Collegiumában voltam szeminárium-vezető, illetve magyar irodalomtörténetből szakvezető tanár. Elsősorban a XX. századi magyar regény, illetve Arany epikájának köréből vezettem szemináriumokat. Ezen kívül egy évig (1974–75) óraadóként tanítottam különböző iranisztikai tárgyakat az ELTE iranisztikai tanszékén, valamint 1985 és 1987 között szemináriumokat vezettem az ELTE XIX. és XX. századi magyar irodalomtörténeti tanszékén.

Szegeden 1973 óta tanítok. Előbb az I. számú Magyar Irodalomtörténeti Intézetben voltam adjunktus és reformkori irodalmat (1973–1978), majd óraadóként az Altajisztikai Tanszéken tanítottam ó- és közép-perzsa nyelvet, valamint továbbra is az I. számú Magyar Irodalomtörténeti Intézetben vezettem Berzsenyi-szemináriumot. Azután az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékre kerültem adjunktusként, 1988-ban vettem át docensi kinevezésemet. (Világirodalmi előadások és szemináriumok.) Továbbra is tartottam azonban olyan órát is, amelyek az I. és II. számú Magyar Irodalomtörténeti Tanszék profiljába vágnak (Magyarországi humanizmus; neolatin irodalom; Arany János epikája). XX. századi irodalomtörténeti előadásaimat, illetve az élő irodalom bemutatását irodalmunk jeleseivel való beszélgetés keretében 1987-től 1991-ig tartottam havi rendszerességgel a JATE Móra Kollégiumában. 1995–1998 között az Olasz Tanszéken, majd az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszéken tanítottam, s ennek keretén belül 1998. január 1-jén megalapítottam a Neolatin Tanszéki Csoportot. 1997-ben kaptam meg az egyetemi tanári kinevezést. 2004–2009 között az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék vezetője voltam. Jelenleg a Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszéken tanítok. 2003 óta az Irodalomtudományi Doktori Iskolán belül megalapítottam és vezettem a Neolatin Doktori Alprogramot. Eddig tizenegy hallgatóm védte meg sikerrel doktori értekezését. 2015 március 22-e óta emeritus professzorként dolgozom tovább.

1991. augusztus 1-jétől 1994. augusztus 30-ig – ideiglenes áthelyezéssel – a Külügyminisztérium állományába kerültem, és 1991. október 23-tól 1995. július 31-ig nagykövetként szolgáltam Rómában, akkreditációm kiterjedt Máltára és San Marinóra is. Nagyköveti minőségemben 1993-ban egy ízben részt vettem az EU által a tagjelölt országok számára rendezett brüsszeli konferencián is.

Egyetemi doktori címemet 1981-ben szereztem meg közép- és újlatin filológiából az ELTE-n. A kandidátusi értekezésemet 1982-ben védtem meg a következő témából: A magyarországi latin nyelvű hősi epika a XVII–XVIII. században.

Habilitációmat 1996. december 4-én tartottam meg Szegeden, a JATE BTK-n. Habilitációs előadásom címe: 1. A neolatin filológia jelentősége a magyar irodalomtudomány szempontjából; 2. Arany János nagyepikai koncepciójának kialakulása. 1999-től Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesültem. 2000-ben védtem meg MTA doktori értekezésemet, amelynek címe: Philologica Hungarolatina.

Ösztöndíjjal kutattam az egykori Csehszlovákiában és Jugoszláviában, valamint Ausztriában, Olaszországban és az Egyesült Államokban. Konferenciákon vettem részt Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Nagy-Britanniában, Franciaországban, Finnországban, Svédországban, Olaszországban, Lengyelországban, Romániában, az egykori Jugoszláviában, majd Horvátországban, Szerbiában és Szlovéniában, a hajdani Szovjetunióban, majd Oroszországban és az Egyesült Államokban, valamint Kanadában, Vietnámban és Kínában. Egy évig (1980/81) Harvard-ösztöndíjjal dolgoztam Firenzében, a Villa i Tattiban. Az 1990/91-es tanév első félévében a bolognai egyetemen, második félévében Kolozsvárott tanítottam vendégtanárként a Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékén.

Fő kutatási témáim: a magyarországi humanizmus kezdetei; olasz–magyar kapcsolatok a késő középkor, a reneszánsz, a barokk és a felvilágosodás korában; a magyar reneszánsz és barokk eszmetörténete és poétikája; II. Rákóczi Ferenc; a magyarországi jezsuita kultúra a barokk korban; a klasszikus magyar irodalom (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai); a XX. századi magyar regény; a retorika elmélete és története; filmesztétika.

1968 óta több-kevesebb rendszerességgel írtam tanulmányokat és kritikákat kortárs irodalomról, illetve filmekről. Ezen felül 1989-es alapításától évekig Nagytakarítás címmel volt tárcarovatom az Igen című folyóiratban és a Hitelben. 2012 óta a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinban van háromhetente tárcarovatom Sorokszorító címmel.

A szépirodalom körébe sorolható műveim eddig két novelláskötet, ezek közül az egyik, a Hosszúlépés finnül is megjelent; továbbá négy kötet a Nap Kiadó Magyar Esszék című sorozatában, amelyek a Sorokszorító tárcáit tartalmazzák. Készítettek velem két interjúkötetet is, továbbá találhatók tárcák és glosszák a Delfinárium című, többször megjelent kötetemben is.

Magyar nyelvű publikációimon kívül (amelyek nemcsak hazánkban, hanem a szomszéd országok magyar nyelvű folyóirataiban láttak napvilágot), még a következő nyelveken jelentek meg tanulmányaim: latin – 5 (Hollandia, Magyarország), lengyel – 3, francia – 10 (Magyarország, Hollandia), angol – 6 (Magyarország, USA és Hollandia), német – 11 (Ausztria, USA), holland – 1 (Hollandia), olasz – 61 (Franciaország, Magyarország és Olaszország), orosz – 1, horvát – 5, finn – 1, lett – 1, kínai – 2, cseh – 2, szlovák – 1. Ezen kívül egy másodmagammal szerkesztett tanulmánykötet Magyarországon megjelent angolul, németül és oroszul; egy tanulmányom egy vegyes, cseh-magyar tanulmánykötetben magyar nyelven, de cseh rezümével jelent meg, tudomásom van egy Vörösmarty-tanulmányom lengyel kiadásáról is (sajnos ebből nem kaptam példányt); szintén Lengyelországban, Varsóban 2013-ban jelent meg egy Jerzy Axerral együtt szerkesztett lengyel nyelvű tanulmánykötetem, benne saját tanulmányommal is, amelyben a magyarországi latin irodalomról szóló legfontosabb tanulmányokat gyűjtöttük össze. Ennek párdarabja Budapesten jelent meg a recitinél 2015-ben Békés Enikő és Szilágyi Emőke szerkesztésében, a lengyelből fordított tanulmányokat Jerzy Axerral válogattuk, és mindketten írtunk hozzá előszót is. Ezen kívül Franciaországban megjelent 25 lexikoncikkem. Két olasz nyelvű tanulmánykötetem jelent meg a Rubbettino Kiadónál (Cosenza, 1999), illetve a Lithos kiadónál (Róma, 2007), egy angol nyelvű itthon (Lucidus Kiadó, 2012), végül egy novelláskötetem finnül.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1989-ben Toldy Ferenc Emlékéremmel, 1991-ben a Széchenyi Társaság Széchenyi Emlékéremmel tüntetett ki. Bologna városa a magyar-olasz kapcsolatok előmozdításáért 1994-ben Arany Páfrány-díjat adományozott nekem. 1999-ben József Attila díjat kaptam. 2002-ben az Olasz Köztársasági Érdemrend Parancsnoki fokozatával tüntettek ki. 2009-ben Klebelsberg Kunó-díjban, 2010-ben Arany János-díjban, valamint ugyanabban az évben az Irodalmi Jelen folyóirat által kiadott, az év legjobb esszéjének járó díjban, 2011-ben Széchenyi-díjban részesültem. 2016-ban pedig a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét kaptam meg. 2018. január 19-én Szekszárd városa Mészöly Miklós-emlékéremmel tüntetett ki.

Tagja vagyok a következő tudományos társaságoknak: Magyar Irodalomtörténeti Társaság, International Association for Neo-Latin Studies (2003–2006 között másodalelnök, jelenleg felügyelőbizottsági tag), Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Hungaria Latina Magyar Neolation Filológiai Társaság, Nemzetközi Retorikatörténeti Társaság. Ezen kívül 1986 óta tagja vagyok az Írószövetségnek, a Választmánynak pedig 1989–92-ig, illetve 1998-tól a mai napig; közben két cikluson át az elnökség tagja is voltam. Alapítása óta tagja vagyok a Sziveri-díj kuratóriumának, továbbá a Mészöly Miklós Egyesületnek jelenleg elnöke vagyok.

A következő folyóiratok, illetve hetilapok szerkesztőségében dolgoztam: Mozgó Világ (az utolsó évben, 1983-ban kolumnista voltam); Magyar Napló (1989–1990); Budapesti Könyvszemle (BUKSZ) (1988–1991); Vigilia (1988-tól napjainkig); Irodalomtörténeti Közlemények (1991-től 2012-ig főszerkesztő, jelenleg szerkesztőbizottsági tag). Pirnát Antallal, Pajorin Klárával, majd Békés Enikővel együtt sorozatszerkesztője voltam a jelenleg Kecskeméti Gábor, mint főszerkesztő által jegyzett Bibliotheca Scriptorum Recentis Mediique Aevorum című, közép- és neolatin szövegkiadásokat megjelentető könyvsorozatnak. Szerkesztettem a mintegy negyven kötetből álló Matúra című, klasszikus írókat kommentárral megjelentető könyvsorozatot, jelenleg Margócsy Istvánnal együtt szerkesztem A magyarok emlékezete c. irodalomtörténeti sorozatot a Kalligram kiadónál (eddig hét kötet).

Tagja voltam néhány kuratóriumnak, így a Felsőoktatási Pályázati Iroda keretében működő egyetemi tankönyv- és szakkönyvkiadási kuratóriumnak (utóbb ennek neve Misztótfalusi Kis Miklós kuratórium); a Nemzeti Kulturális Alapprogram irodalmi kollégiumának, valamint a Móricz Zsigmond–ösztöndíj és az AEGON-díj kuratóriumának is. Jelenleg tagja vagyok a Corvina Alapítvány kuratóriumának, az MTA Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának Társadalom-, Gazdaság- és Humán Tudományi Szakbizottságának. 2017 májusában az MMA Közgyűlése megválasztott az Irodalmi Tagozat levelező tagjának, az erről szóló oklevelet 2017. július 4-én vettem át.

Az irodalmi ismeretterjesztés területén is tevékenykedtem, ezért a TIT Budapesti Választmánya 1985-ben díszoklevéllel tüntetett ki. Emellett gyakran tartottam és tartok rádió- és TV-előadásokat (legutóbb a Hungaria Litterata című TV-sorozatban vettem részt – Gergely Andrással; a sorozatszerkesztő Csonka Erzsébet volt, a rendező pedig Kovács Béla. Összesen elkészült 45 epizód, 1999-ben nívódíjat kaptam érte Sára Sándortól, a Duna TV akkori elnökétől). Tagja voltam a Kossuth Emlékbizottságnak, amely Kossuth halálának 100. évfordulóját rendezte. Ennek keretében sok kiállítást és konferenciát rendeztem Olaszországban. Tagja voltam a Szőcs Géza kormánybiztos mellett működő tanácsadó bizottságnak, amely a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjának programjait készítette elő. Jelenleg tagja vagyok az MTA elnöke által létrehívott emlékbizottságnak, amely az Arany János születésének 200. évfordulójára tervezett rendezvényeket szervezi.

[2018]

----------------------------------------------------------------------------------------

Életrajzi adatok

Budapest, 1945. március 22.

Tanulmányok

1959–1963: Eötvös József Gimnázium, Budapest V. kerület

1963–1968: Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészkar, másfél év magyar–latin–görög–iranisztika–finnugorisztika szak, végül latin–görög–iranisztika szak

Munkahelyek

1968–: Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézet (MTA-ITI) (gyakornok, segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, tudományos tanácsadó, igazgatóhelyettes, igazgató, majd újra tudományos tanácsadó; 2015– emeritus kutató professzor)

1973–: Szegedi Tudományegyetem (adjunktus, docens, majd egyetemi tanár és tanszékvezető egyetemi tanár, 2015– professzor emeritus a következő tanszékeken: II. számú Magyar Irodalmi Tanszék, Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék, Olasz Tanszék, jelenleg: Klasszika-filológia és Neolatin Tanszék).

1973–1991: Eötvös Collegium (előbb szeminárium modern magyar irodalomról, majd magyar szakvezető tanár; 1997–1998 szeminárium klasszikus magyar irodalomról)

1974–1975: ELTE BTK, tanítás (iranisztika), 1985–1987 (magyar irodalomtörténet)

1991–1995: Külügyminisztérium, Római Magyar Nagykövetség, nagykövet

2005–: Szegedi Tudományegyetem, BTK Klasszika-filológiai és Neolatin Tanszék, professor emeritus

2016–2019: MTA BTK Irodalomtudományi Intézet, emeritus kutatóprofesszor

2020, 2021–: ELKH BTK Irodalomtudományi Intézet, emeritus kutatóprofesszor

MTA–SZTE Antikvitás és Reneszánsz: Források és Recepció Támogatott Kutatócsoport szerző, lektor, sorozatszerkesztő

Művészeti, szervezeti tagság

1998–: MTA Irodalomtudományi Bizottság – tag

1996–2001: Felsőoktatási Pályázati Iroda egyetemi tankönyv- és szakkönyvkiadási kuratóriuma (utóbb ennek neve Misztótfalusi Kis Miklós kuratórium)

1996–2000: Nemzeti Kulturális Alapprogram irodalmi kollégiuma

1997–: Móricz Zsigmond–ösztöndíj kuratóriuma

2014–: AEGON-díj zsűrije (elnök)

2016–: Corvina Alapítvány kuratóriuma

2012–2018: MTA Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának Társadalom-, Gazdaság- és Humán Tudományi Szakbizottsága

2007–: Mészöly Miklós Egyesület (elnök)

1970–: Magyar Irodalomtörténeti Társaság

2003–2006: International Association for Neo-Latin Studies (2003–2006 között másodalelnök, jelenleg felügyelőbizottsági tag)

1977–2002: (új néven alakult újra): Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság

2014–: Hungaria Latina Magyar Neolation Filológiai Társaság (elnök)

2017–: Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, Irodalmi Tagozat

1973–1976: Nemzetközi Retorikatörténeti Társaság

1986–: Magyar Írószövetség, választmányi tag

1992–: Sziveri-díj kuratóriuma

1997–: Quasimodo Nemzetközi Költőverseny (zsűrielnök)

1997–: Martinkó András-díj (zsűrielnök)

2004–: Faludi Ferenc Alkotói Díj (zsűritag)

2006–: Tarnai Andor-díj (zsűritag)

2002–: Klaniczay Tibor-díj (zsűritag)

2015–: Sava Babić-díj (zsűritag)

2012–: Janus Pannonius költészeti díj (zsűritag)

1998–2002: Magyarország Babérkoszorúja díj; Kiváló Művész; Érdemes Művész (zsűritag)

2007–2022 Mészöly Miklós Egyesület elnöke

2017-: Magyar Művészeti Akadémia, levelező tag

2019-: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag

2019-: MMA Oktatási, Kulturális és Tudományos Bizottság, tag

Szerkesztőbizottsági tagság

1983–1984: Mozgó Világ (1983-ban kolumnista volt)

1989–1990: Magyar Napló

1988–1991: Budapesti Könyvszemle (BUKSZ)

1988–: Vigilia

1991–: Irodalomtörténeti Közlemények (főszerkesztő, jelenleg szerkesztőbizottsági tag)

1985–: Bibliotheca Scriptorum Recentis Mediique Aevorum (szerkesztőbizottsági tag)

1992–2001: Matúra Klasszikusok (főszerkesztő)

2005–2015: A magyarok emlékezete (Margócsy Istvánnal közösen)

2004–2008: Camoenae Hungaricae (főszerkesztő)

------------------------------------------------------------------

INTERJÚ

„Előjön-e a medve az irodalomban" – Szörényi Lászlóval beszélget Fogarasi Attila

„Isten háromszor fordult az emberiséghez: először a Szentírásban – ezt le sem szarták; másodjára elküldte Ő egy Szent Fiát – megölték. Ekkor Isten így szólt: Na jó, adok még egy lehetőséget – s megteremtette Mozartot." Ez Szörényi László 70. születésnapjára írt köszöntőbeszédek közül az egyik, amelyre Huszty Ádám emlékezett vissza egy közös kocsmázás során Bécsben.

A beszédes anekdota mellett, a neolatin irodalom szerelmesét így lehetne még egy-egy szóban jellemezni: irodalmi ismeretterjesztő, rémtörténész, kíváncsi, filosz, hattyú, macikat szerető és gyűjtő, szókimondó, olvasó- és mesélő gép. Tüzetesebben: egyik legjobb barátja a humor. Az irónia még ezen is túlmegy, fivéri elfogadásban élnek együtt. Szellemi rokonságban áll Arany Jánossal, kedvenc műfaja az eposz. Stílusa könnyed, feszességnek nyoma sincs. Kemény témákról is oldottan, könnyen beszél. Arcán Arlequin mosolya, huncut szemében a harcok során kiköpült derű és a letisztult hangulat csípős, olykor profán humorral elegyedett megnevezhetetlen színe csillog. A kommunizmus teljes súllyal nehezedett rá minden téren, miközben az élet megpróbáltatásai is marcangolták, de nem tört meg. Szolgalelkűségnek, önbecsapásnak, áltatásnak, hazugságnak, megalkuvásnak helye nincs életművében. A súlyos téves társítások elvekkel, elnyomó rendszerekkel, célokkal, törekvésekkel, irodalommal – a léttel, mai napig az igazsághoz hű katarzisban emelkednek fel Szörényi László életében és munkásságában. „Amint nem illik csodálkoznod azon, hogy a fügefa fügét terem, úgy azon sem, hogy a világegyetem azt szüli, amivel terhes" – mondta Marcus Aurelius római császár. Szörényi László számára a teher átlényegített minőségben, az irodalomban szublimálódik. Ezért művei mindig fesztelen, közvetlen és emberséges modorban születnek, karakterének tiszta habitusából fakadnak. Nem szennyezi harag, kétségbeesés, megkeseredettség, mint annyi embert, ugyanakkor nem megy el mellette, nem tesz úgy, mintha ezek nem lennének – pontosan tudja, mi van. Vándorló irodalmár. Utazásai során a meglelt bizonyosság megzavarhatatlan, éber mámorában nyelvelméleti expedíciók útjait is rója.

Dolgozószobájában Döme és Kuksi társaságában találtam. Egy másik barátja Ady Endre portréja előtt ül fent az egyik könyvespolcon. A negyedik, egy széken omlatag pózban. Kicsik-nagyok. „Hagyománytisztelő és konzervatív gyerek módjára locsolkodtam. De egyszer csak megláttam Dömét, a medvét, aki ott ült a Deák téri buszmegálló büféjében. 13.50 forintba került, ami óriási összeg volt, úgyhogy elkezdtem szokásomtól eltérően pénzt kérni a locsolásért. „Egy világ omlott össze bennem, elpirolisodtál Lacika", – mondták az ismerőseim. Nem árultam el nekik szívem titkát, megvettem Dömét, és azóta is együtt vagyunk. Vele alszom." „A lányomat is Dömének hívom, a nagyobbik eredetileg Diána, de én Dömének becézem." Éppen egy cseh jezsuita történetíró – Pešina – „Mars Moravicus" című munkáját böngészi a 17. századból, mikor belépek hozzá. Régebben már olvasta, most újra felfedezte és kutatja. Megjegyzett belőle egy történetet, amit rögtön meg is oszt velem. Mátyás Király cseh ellenes hadjáratáról szól, amelyben egyszer a terepet kevésbé ismerő Mátyást egy erdőben körbe fogja Podjebrád György és felszólítja, adja meg magát. Mátyás király erre kér egy hét fegyverszünetet, közben pedig kémjei jelentik, merre lehet kislisszolni az erdőből. Meg is tette, Podjebrádot majd megette a düh. „Kedves uram, maga tudta, hogy én oláh vagyok, maga hitt egy oláhnak?" – kérdezte Mátyás. Szörényi nevet.

Mátyás király oláh származású lett volna?

Egyesek szerint igen. Hozok egy példát. Jósika Miklóstól sokat olvastam. Hazajött egyszer egy hagyaték Amerikából, amelyben az író teljes emigrációs levelezése megvolt. Ez a legérdekesebb dokumentum az egész magyar emigrációtörténetben a forradalom, ('48) ideje alatt és után. Két tanítványom dolgozta ezt fel, én voltam a lektora. Ebből többek között kiderül, hogy őt az ellenségei megvádolták azzal, hogy oláh, azaz román. „A csehek Magyarországban" c. művében a negatív főhős oláhozza le Mátyást. Amikor Mátyást lefesti, akkor saját maga jellemképét, önképét is belevetíti a királyba.

Magát „filoszként" tételezi, van is egy könyve, aminek címe „Önfiloszhattyú". Mi ennek a szónak a háttere?

Nagyon egyszerű. Ez a hely szelleme. Az Eötvös Kollégium alapításától kezdve, mint minőségi tanárképző „filoszokat", vagyis bölcsészeket és természettudósokat – „dögészeket" – is képzett. Ez diáknyelv, kollégiumi szleng.

Az ön életét is húsba vájóan áthatotta a kommunizmus. Osztályidegen besorolása miatt egzisztenciálisan próbálta ellehetetleníteni a rendszer családját, barátait, környezetét. Mindezek dacára soha egy percig nem rejtegette megvetését, nyíltan felvállalta nem tetszését.

Természetes, hogy '56-os megalapozású világnézetem van, már legkorábbi emlékeim között benne van a forradalom és az a rendszer, amelyben az oroszok, meg a Kádár elvtárs megkapták a maguk helyét, és megkapták a helyüket a mártírok is. A lehető legjobb területekről tanultam meg mit hirdetett átfogóan a kommunizmus, milyen az igazi arca – vagy mi volt, lehetne, mi lehetett volna. Tudom, hogy mint elmélet hogyan jött létre a restauráció évében Franciaországban, a Buonarotti-féle összeesküvéstől ösztönözve, (francia utópista kommunista forradalmár, teoretikus, publicista – a szerk.), és mi lett abból valójában, hogyan torzult el. A Marx egy egészen más irány. De nem kellett hozzá szakirodalmat olvasni, hogy kialakuljon bennem a pontos kép a kommunisták viselt dolgairól, tényleges céljukról. Kaptam elég „gyakorlati képzést". Apám részt vett a Bajcsy Zsilinszky-féle összeesküvést támogató körben. Zsidókat és kommunistákat mentett meg, köztük Major Tamást, színészt. A nyilasok majdnem a Dunába lőtték ezért. Aztán a szovjetek leszerelték a gyárat, aminek akkor lett a frissen megválasztott igazgatója, azon a címen, hogy az hadizsákmány. Hiába bizonyította jogilag, hogy a gyár nem német érdekeltség, és ezért nem szerelhetik le. Az igazgató azonban elmenekült a németekkel mivel náci volt – ezért lehetett ő utána ott egyáltalán vezető –, így elvesztette a munkahelyét. 1945-ben ugyan felkérték ipari miniszternek, de mondta, hogy „esze ágában sincs miniszter lenni". 1949-ben aztán letartóztatták. Jól emlékszem ezekre a napokra. Az elvtársak szétverték a lakásunkat. Anyámat is verték. Kis húgom, aki akkor egy éves volt ordított, mint az ördög. Apámat végül elvitték. Öt évet ült. Sztálin halála után jöhetett csak haza, éppen Sztálinvárosból. Leghosszabb ideig Sajóbábonyban volt, ahol a ruszkik földalatti rakétabázist építettek. Apámtól minden különösebb rábeszélés nélkül tanultam meg mi a helyes magatartás: utálni, gyűlölni, és a sátánnál rosszabbnak tartani a kommunistákat.

Az intézet nyújtotta a tapasztalatok másféle olvasatát. Lukácsy Sándor volt a főnököm sokáig, a 19. századi irodalom és főképp Petőfi kutatója, aki maga is az '56-os érába tartozott. Összeismertetett az akkor szintén nálunk dolgozó Vásárhelyi Miklóssal, a Nagy Imre per egyik elítéltjével, aki akkor Nagy Imre sajtófőnöki pozícióját töltötte be. Egészen közeli élményeket szállítottak tehát ezek az ismeretségek a rendszerről. Petőfi és Táncsics, akikről Lukácsy sokat írt, történelmi értelemben „ideális kommunisták voltak". Mikor tehát én kommunistának mondtam a bolsevikot, nem én állítottam azt, hogy ők kommunisták, hanem ők állították magukról.

Ha visszatekintünk az emberiség történelmére mondhatjuk, hogy Thomas Hobbesnak igaza van? „Homo homini lupus", (ember embernek farkasa)?

A farkas is olykor megtámadja a másik farkast, de az ember ennél jóval rosszabb, nincs benne szolidaritás. Megdönthetetlen alapigazság, csak az ember sokáig nem hiszi el. Teoretikusan tudom mennyi baj van ma is, mennyi gazember van – de hogy ennyi! Ez múlik el lassan. Már nem csodálkozom rajta. Szophoklész írása: „Sok van mi csodálatos, de az embernél semmi sem csodálatosabb" egy fordítási hiba, amelyen nemzedékek nőttek fel. A „deinotatosz" a görögben első jelentése alapján ugyanis „borzasztó", „rettenetes", „szörnyű". Ki akarsz fogni egy aranyhalat, de kifogsz egy cápát. Azt mondja nagyon helyesen, hogy egy rettenetes vadállat az ember, amit az Antigoné alátámaszt. A magyarban is a csoda régen azt jelentette, hogy „szörnyszülött". Ha megnézünk egy etimológiai szótárat, akkor láthatjuk, a csodalény eredendően szörnyszülöttet jelent, (kétfejű gyerek pl.).

Írásaiból kitűnik nem hódolt be a kommunizmusnak. Hogyan lehet ezeket megélni egy rendszerellenes, filosz hátterű irodalomtudósnak?

Egész korán megéreztem ennek hátrányait. „Az emberke tragédiáját" kívülről tudtam. El is szavaltam egyszer az általános iskolában, de intőt kaptam érte. Azt hitték kigúnyolom Madáchot, nem tudták, hogy ezt valójában Karinthy Frigyes írta. Aztán a gimnáziumban ez megismétlődött, mert megint azt hitték a saját szerzeményemet adom elő. Nem ismerték a verset. A másik, amiből ezt követően botrány lett, fegyelmi, de utólag kiderült igazam van, az egy rendezvény, ahol felkértek, hogy szavaljak el egy József Attila verset. A „Szabados dalt" választottam. Herczegi tanár úr, a magyartanárom megint csak azt hitte én kreáltam, csúfolkodok, ezért durva botrányt csapott. Nem hitte el, hogy József Attila ilyet is írt.

„Hol titkolni kell a harcot, / burzsibőrbe kösd be Marxot; / de ne Marxot, hanem inkább / Bakunint és Kropotkinkát, / ugy biz édes cimborám!" (József Attila – Szabados dal, részlet)

Ellenállásom később már a Népköztársasági Ösztöndíjamba került. Az ösztöndíjhoz évekig kitűnőnek kellett lenni az egyetemen. Rendeztek egy műsort a latin-görög tanszéken, ahol „az antik irodalom hatása a magyarra" volt a téma. Ott rámutattam például, hogy Devecseri Gábor – akit ismertem és szerettem, később cikket is írtam róla – Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjára annak idején megírt sajnos iszonyatosan seggnyaló versét minden bizonnyal egy antik görög költőtől kellett ellopnia, aki valamelyik királyt dicsőítette. Ezen mindenki rettenetesen röhögött, majd elvették a népköztársasági ösztöndíjamat. Közben Trencsényi-Waldapfel Imre meg is fenyegetett. Falus Róbert tanár úr pedig azt mondta: „Szokta maga hallgatni a pekingi rádiót?" Azt se tudtam, hogy van pekingi rádió. „Magát ott pedig nagyon megdicsérték, hogy milyen szovjet ellenes. Nem lesz ennek jó vége Szörényi! Vannak nálunk olyan szervek, amelyek magát előbb-utóbb el fogják vinni. Ott nem csak enni fog kapni, hanem ruhát is. Érti? – Igen értem, meg fognak ruházni." – válaszoltam. Végül ez nem történt meg.

A kommunizmus mégsem temette maga alá, nem nyomorodott, keseredett meg.

Megőriztem azt, hogy röhögni tudok. Legfontosabb lelki táplálékom, pici gyermekkoromtól kezdve Karinthy Frigyes – Az „Így írtok ti" volt a „Bibliám". A „Capillária", az „Utazás Faremidóba" című könyveit nyolc-tíz éves koromban már olvastam, ezeken nőttem fel. Úgy kellettek nekem, mint egy falat kenyér. Mi több, volt azért jó oldala is. Például megehettem életem első narancsát. Éppen agyhártyagyulladással feküdtem. Kétszer történt meg, 1951-ben kaptam az elsőt. Nem lehetett tudni meghalok-e vagy sem. Betegségem alatt Rákosi elvtárs az Operában tartott épp egy fogadást, ahol Piri néni, Székely Mihály operaénekes felesége fogott egy narancsot és elvitte. Rákosi megkérdezte tőle: „Hova viszi a narancsot Székely elvtársnő"? „Lacika alattunk lakik, agyhártya gyulladása van, neki fogom odaadni," – felelte. Megettem és aztán évekig nem ehettem újra. A narancs aztán nagy jövőt futott be. Ez a magyar narancs ihlette a „Tanú" című filmet, majd lett a hetilap neve, és a Fidesz szimbóluma is egyben.

A zene nagyon fontos életében. Még irodalmi pályáját is „veszélyeztette" a zene csodálata.

Közel laktunk az Operához, (Andrássy út 7). Alattunk élt Székely Mihály, szemben Maleczky Oszkár operaénekes. Hetente jöttek össze barátaikkal, operaénekesekkel (Simándi Józseffel, Ilosfalvy Róberttel). Székely Mihály és felesége Piri néni nagyon szeretett engem – nem volt gyerekük – és amikor az összejövetelek alkalmával a pohár fenekére néztek, lehívtak engem, hogy énekeljek. Énekeltem pl. „A Csitári hegyek alatt" című dalt. Akkor Székely Mihály elsírta magát, és azt mondta „Lacikám, te leszel az utódom". Hát nem én lettem, de az opera szeretete megmaradt gyerekkoromtól kezdve. Ez aztán odáig ment, hogy a zene minden területe megkerülhetetlen része lett az életemnek. Az általános iskolában az iskolai kórusban folytattam az éneklést. A rádióban is felléptünk, néha pont Mozart Varázsfuvoláját adtuk elő – öt kockacukrot kaptunk érte a tanártól. 1953-at írunk ekkor. Gergely Ferenc orgonaművész fiával, Tónival együtt jártam gimnáziumba. Nagyon nagy barátok voltunk. Ők az Erkel utcában laktak, Arany János lakásában, így nem mellesleg napi vendég lehettem a költő egykori otthonában. Ma is ott van az Arany János emléktábla a költő arcképével és domborművével. Szóval sokszor ültem a lábánál és hallgattam, ahogy az orgonaművész gyakorol. Volt egy speciális orgonához való pedál beépítve a zongora alatt. Magyarázott és tanította fiát is és engem is a zene műhelytitkaira. Emellett saját magamat is képeztem. Mindent, amit lehetett elolvastam a zenével kapcsolatban. Főleg persze Mozartról. Tizennyolc és húsz éves korom között zongorázni tanultam két évig. Zongoratanárom azt mondta kicsit rövidek hozzá az ujjaim, de bizonyos tornával lehet rajta segíteni. Sőt azt is mondta, hagyjam abba az egyetemet és szenteljem az életem a zenének. Elég nagy dilemma elé állított, de már nem akartam abbahagyni a tanulmányaimat, így a zongorakarrierem is megmaradt az éneklés szintjén, mint vágyakozás.

Egész életét végig kísérte Euterpé. Rengeteg komoly zenét hallgat, de Mozartot mindenekelőtt.

Elképesztő erejű hatással volt és van rám az osztrák zeneszerző. Akárcsak Karinthyt, egész pici gyermekkorom óta szeretem. Amikor életemben először voltam nyugaton 1970-ben, akkor Salzburgon át utaztam Olaszországba. Természetesen elmentem már Bécsbe is, egészen oda, ahonnan Mozart halottas kocsija indult, a Szent István templom mögül. Meglátogattam a Mozart Múzeumot. Ennek a helynek magyar vonatkozása is. A zeneszerző lakása, ahol a Varázsfuvolát is írta, később fogadó lett. Azoknak, akiknek Bécsben az Udvarnál volt dolguk, a Monarchia végéig ott szálltak meg és intézték társadalmi ügyleteiket. Az évek során végig jártam azokat a helyeket, ahol Mozart koncerteket adott.

Milos Forman „Amadeus" filmjéről mi a véleménye?

Nagyon tetszett! Mozart egy nagy gyermek volt benne. A rendező jól megragadta a karakterét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy leveleit azért nem adták ki sokáig, mert tele volt trágárságokkal. Úgy írt sokszor, mint egy kocsis, úgy is beszélt, és élvezte, hogy disznólkodhat. De amúgy szellemes. Nemrég megjelentek magyarul is Kárpáti János jóvoltából. Kedvenc történetem Mozarttal kapcsolatban egyébként Salvador de Madariaga „Elyziumi mezők" c. angolul írt művében van. A Lukianosz által megteremtett „túlvilági beszélgetések" műfajában íródott könyvben hat történelmi személyiség beszélget szellemesen a világ problémáiról: Stuart Mária, Voltaire, Washington, Goethe, Napóleon és Karl Marx. Veszekednek, majd hirtelen muzsikát hallanak, Mozart G-moll szimfóniájának menüettjét. Mind felfigyelnek. Erre Goethe megszólal: „Mozart isteni kedvében van. Ez rendszerint az Úr küldöttének jöttét jelzi. Az is meglehet, hogy Ő maga szól hozzánk…"

Bölcsész karaktere ellenére egy időben mégis „dögészi" pályán gondolkozott.

Már tizenhat évesen a Magyar Földrajzi Társaság tagja voltam. Koch Ferenc fel akart venni az egyetemre. Középkori tanulmányi versenyen nyertem ugyanis egy dolgozatommal, ezért felvételi nélkül is bejutottam volna földrajz-geológia szakra, de akkor már az irodalom „győzött". Ehhez az is hozzá járult azért, hogy elmentem egy informális felvételi beszélgetésre Koch Ferenchez, akitől megkérdeztem: „mit tudnék kezdeni ezzel a két szakkal? El lehet helyezkedni kutatónak pl. a Földrajztudományi Intézetben – felelte, majd megkérdeztem ki most ott az igazgató. Pécsi Márton – hangzott a válasz. Pécsi Márton? Az a kommunista!? Rám néz. Azt mondja: „az!" Pécsi Mártont tehát mindenképpen el akartam kerülni – hiszen többször halottam őt beszélni, és egyértelmű volt szovjet és kommunista elköteleződése, így a bölcsészkarra jelentkeztem végül.

Nagyon sok minden szeretett volna lenni. Rendkívül sok mindennel foglalkozott, tanult. Hogy lehet ennyi tudományt összeegyeztetni? Földrajztudós, zenész, énekes, pap, végül irodalomtudós. Lehet, mindegyikből van egy picit önben?

A filológia nem ellentéte a hermeneutikának, vallásfilozófiának, hanem nélkülözhetetlen alapfeltétele. Nagyon sokáig pap akartam lenni. A végső döntés, hogy nem, elég későn született meg bennem. Tulajdonképpen, amikor beiratkoztam a bölcsészkarra. De még akkor is úgy gondoltam, hogy elvégzem az egyetemet, a latint meg a görögöt, később aztán a keleti nyelveket, amelyek úgyis tipikusan a teológia tudományos műveléséhez szükséges szakirányok. Nem valamiféle lelkipásztor szerettem volna lenni, aki a nép között végzi a munkáját, hanem inkább valamiféle szerzetes tanár-szerű. Nagybátyám nyomdokaiba léptem volna, igaz ő világi pap volt, de tanár. Egyetemista koromban nyári munkaként a Pálos könyvtárban dolgoztam, a központi szeminárium műemlék könyvtárában. Ott régi, meghatározatlan latin nyelvű nyomtatványokat kellett katalogizálnom. Tíz Ft-ot kaptam egy céduláért. Nem volt villany, sokszor este 10-11-ig gyertya mellett dolgoztam és olvastam a fóliánsokat. Egy 1930-as írógépen gépeltem le a könyvtári katalóguscédulákat. A piarista Szentgyörgyi tanár úr tanított itt. Egyfolytában pipázott, emiatt pipáztam én is nagyon sokáig, de már felhagytam vele. A trinitáriusok, a rabkiváltó szerzetesek történetével foglakozott, valamint középkori latin nyelvű drámákkal. Vele beszélgettem leendő szerzetesi pályámról. Ő azt mondta: „Laci nehogy azt hidd, hogy a mi életünk fenékig tejfel. Persze nagyszerű, hogy az embernek nem parancsol senki, ül, dolgozik, gondolkozik. De ne felejtsd el mielőtt döntesz, hogy itt fegyelem van. Az egy dolog, hogy milyenek a gyerekek, akiket tanítani kell, de kőkemény fegyelem van. Nem csak a gimnáziumban van hülye igazgató, vagy az egyetemen hülye tanszékvezető, hanem egy rendházban is lehet hülye, és akkor megnézheted magadat. És neked engedelmeskedni kell. Hidd el, hogy a szüzességi fogadalom betartása sokkal egyszerűbb, mint az engedelmességi fogadalom megtartása." Ez szöget ütött a fejembe. Így megint bejött a „Pécsi Márton effektus". Nem akartam hülye főnököt." Ugyanaz a dacreakció jött elő belőlem, mint mindig, amikor a szabadságom korlátozását kellett volna így-úgy elfogadnom. Nem bírom elviselni a hülyéket. Akkor inkább nem leszek földrajztudós, mondtam magamban, mert akkor csak a Pécsi Mártonhoz kerülhetek. Azt hittem, hogy a rendfőnökök mind szentek, de nem azok. Akkor mondom, nekem ugyan ne legyen hülye rendfőnököm, és inkább megnősülök! Ha az embernek a saját főnöke a felesége lesz, az persze más dolog."

A főnöke lett a felesége?

Nem. A feleségem lett a főnököm. De az mégsem olyan, mint egy igazgató.

Miért az irodalom? Németh László író és Németh Antal rendező neve ugrik be, akik hivatástudatukat a tudomány rangjára is emelték egyúttal. Hatalmas rendszerező munkát végeztek. Nem csak írtak, rendeztek, hanem területük tudományos igényű finomhangolására törekedtek. Alakították az író, a színházrendező, a szöveg, a színház feladatát, új irányokat jelöltek ki, régi sémákat lényegítettek át. Ön hasonló hivatástudattal él.

Németh Lászlót életemben egyszer láttam messziről egy temetésen. Egyetemista koromban egy informális baráti társaságba kerültem Széky Péter jóvoltából, aki aztán nagyon jó cimborám lett. Ők évfolyamtársak voltak, Péter magyar-orosz szakos. Felesége tanárnő volt. Barátai közé tartozott többek között Kulin Ferenc, akivel nagyon egymásra találtunk, kapcsolatunk most is eleven – életrajzi interjút készítettem vele, ő pedig a laudációmat írta meg az akadémiai székfoglaló előadásomhoz. Volt még ebben a társaságban egy pár filosz-szerűség, akik mind rajongtak Németh Lászlóért. Ez tartotta össze a társaságot. Gyakorlatilag azt csináltuk ezeken az összejöveteleken, hogy végigolvastuk az író műveit. Az ő ösztönző lényeglátása Szabó Dezsőével egyetemben segített hozzá, hogy kritikusan szemléljük „azt a szart", ami körülvett bennünket akkor.

Az irodalom aztán érdekes ívet írt le életemben, ugyanis tanulmányaim során leadtam. 1963-ban kerültem az egyetemre. Pestiként nem költözhettem be az Eötvös Kollégiumba, de felvettek, mint „bejárót", ami azt jelentette, hogy este 10-ig a könyvtárban lehettem, és bent is voltam. A görög-magyar szakom miatt az egyetem biztosított számomra fiókot és íróasztalt is. Szakórákra jártam. Tolnai Gábor volt a régi magyar professzor – részeges, másrészt kommunista. El akartam kerülni. Az óra abból állt, hogy felolvasta a Klaniczay-jegyzeteket, ha el nem aludt rajta. Csak az idő ment vele. Főleg akkor ábrándultam ki belőle, amikor egyik óráján megjelent Sinkó Ervin, (magyar-jugoszláviai költő, író, irodalomtörténész, zágrábi egyetemi tanár, a Horvát Tudományos Akadémia tagja – a szerk.), aki a bolsevizmusról meglehetősen közeli és riasztó képet tudott festeni regényeiben. Természetesen ez titkos irodalom volt, én is csak kölcsönbe kaptam. Ő volt az, aki személyes befolyásával megmentette azokat a srácokat, akik 1919-ben a „dunai monitorlázadásnak" nevezett puccskísérlet során elkezdték lövöldözni a „Szovjet Házat", ahogy akkor az országházat nevezték. Főbe akarták lőni őket, mire Sinkó mondta, hogy ők még „nincsenek megnevelve", majd ideológiai továbbképzésben részesíti őket, bízzák csak rá, és akkor minden jó lesz. A marxizmus „szívhez szóló tanai" helyett aztán Buddháról tartott nekik előadást. Később, amikor őt keresték, hogy felakasszák, az egyik fiatal tiszt mondta neki, hogy „ne erre menjen, hanem arra, amúgy meg nagyon köszönöm tanár úr!" Sinkó egyszer csak azt mondta: „Tudják maguk mi a különbség a jugoszláv és a magyar szocializmus között? Maguknál ír valaki valami ellenzékit, akkor azt ki se adják, viszont az illetőt lecsukják. Nálunk sajtószabadság van, kinyomtatják ugyan, de aztán életfogytiglan jár érte." Így okított minket. Tolnai tanár úr halál sápadt lett erre. Amikor elment, azt mondta magából kikelve, hogy „ne higgyenek ennek a titoista ügynöknek!" Elegem volt, ezért első év második félévében le akartam adni a magyar szakot. Elmentem Kardos Tiborhoz, hogy vegyen át olasz szakosnak. „Édes fiacskám nem veszlek át." – mondta. „Jó, mondtam, le vagytok ti szarva!" Felkerestem a művészettörténet tanszéket, és ott is kérvényeztem felvételemet. Zádor Anna művészettörténész nagyon kedves volt velem, de ő is visszautasított. „Sajnos nem tudom átvenni magát Robi". – Mondta. Mire én: „nem vagyok Robi." De folytatta: „Szóval Robi én átvenném magát, de korlátozott a létszám, nem fér be." Annyi embert vettek fel csak akkoriban amennyinek biztos állása volt kimenetkor. Ha öt, akkor öt. Később kiderült Zádor Anna tanárnő a kutyáját hívta Robinak, és akit szeretett vagy rokonszenvezett vele Robinak nevezte. Persze akkor ezt nem tudtam, és azt sem, hogy akkor mit csináljak. Semmi reményem nem volt arra nézve, hogy megszabaduljak a magyar szaktól, ezért először fölvettem a finnugor szakot. Tehát magyar-latin-görög szakosból így finnugor szakos is lettem – ezzel már négy stúdiumra jártam, de a magyartól még nem sikerült megszabadulnom. És akkor Isten segítségével és Maróth Miklós tanácsára, (Magyar Corvin-lánccal kitüntetett, Széchenyi-díjas magyar klasszika-filológus, orientalista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja – a szerk.), felvettem a perzsa szakot, melyet pont akkoriban hoztak létre. A felvételihez nyáron elolvastam mindent, ami magyarul volt Iránról, meg a perzsa költészetről. Sikerült, bekerültem. Tízen kezdtük, félévre maradtunk hárman. Drasztikus módszerek voltak ott. Bodrogligeti András Tanár Úr, (1925-2017) például egyik napról a másikra feladta a komplett perzsa abc-ét, aki nem tudta egyest kapott. Félév végére már a „Vak bagoly" című „rém regényt" kellett olvasnunk Szádeq Hedájattól, aki a 20. század legnagyobb perzsa írója volt, kokainista, öngyilkos. Később a dékáni hivatalban üvöltöztek velem, hogy az ember nem lehet egyszerre öt szakos. Mondtam nekik ne aggódjanak, bírom a terhelést, engedjék nyugodtan. Közel ötven órát látogattam egy héten! Annyi engedményt tettem nekik, hogy a magyart szívesen elengedem, de ezt újra csak visszautasították. Végül kacifántos kapcsolatháló felhasználásával oldódott meg az ügy. Nagybátyám, Szörényi Andor, aki teológia professzor volt a Hittudományin, barátja, Kádár Miklós György egyházi festő apjának, Kádár Miklós jogász professzornak segítségével elintézte Sinkovics István kari dékánnál, hogy végre leadhassam. Pálinkás elvtárs, a Dékáni Hivatal vezetője, ÁVO-s őrnagy nem tudott velem ezek után mit kezdeni. Nagy felindultságában behívott, és azt mondta nekem: „Szörényi Úr, mindent megtettem, hogy ne teljesítsék kívánságát, de sajnos nem tudtam megakadályozni, Sinkovics elvtárs ugyanis jóváhagyta kérelmét, de arról gondoskodok, hogy maga soha ne kapjon állást, legfeljebb Tiszafüreden lehet tornatanár. Azóta nem merek elmenni Tiszafüredre, hátha a jóslat valósággá válik, és valóban tornatanárnak kell lennem ott."

Végül perzsából írta szakdolgozatát. Mi ragadta meg annyira Iránnal kapcsolatban?

Eredetileg Moravcsik Gyulához írtam volna bizánci görögből, a „Digenisz Akritasz" című epikus dalfüzérről. Érdekelt még a latin-görög kombináció is, amihez okvetlenül meg kellett volna tanulni héberül és arameusul is. Ezesetben „Jézus példabeszédeinek folklorisztikus hátteréről" írhattam volna Hahn Istvánnál. De végül a perzsát választottam és Telegdi Zsigmond professzor úrhoz készítettem iranisztikából, Zamakhsaríról, aki az egyik legnagyobb Korán-magyarázó volt. A Korán-kommentáron kívül ő írta az első arab-perzsa szótárt. Századokig ebből tanultak arabul a perzsák, és más közel-keleti népek. Fönnmaradt töredék-kéziratokban pl. hvárezmi nyelven (azóta kihalt), amit abban a sivatagi oázismetropoliszban is használtak, ahonnan Zamakhsarí is származott. Ez nagyon izgatta a nyelvészeket, hiszen a munka egyúttal az iráni irodalmi műveltség előfutára. A szótár története tehát jó alapanyag volt a szakdolgozathoz – ezért esett rá a választás.

Versében az angol költő Tennyson kitépi a virágot a helyéről és úgy gyönyörködik benne, Basho, a japán poéta nem tépi ki, a csodálat mégsem marad el. Basho a gondolataiba fogadja a látványt, egyszerűen szemléli, erőszakos konceptualizáció nélkül, Tennyson analitikus csodálata a virág halálához vezet. Tényleg ekkora különbség van Kelet - Nyugat között?

Alapvetően csak a perzsa helyzetről tudok nyilatkozni, és azt elhelyezni nagy távlatokban. A perzsa jó példa ennek a kérdésnek a körüljárásához, megválaszolásához, ugyanis beletartozik abba az elsüllyedt világegyetembe, amelyet Hellénisztikus kultúrának hívunk. A Nagy Sándori birodalom Irán meghódításával kezdődik, aztán folytatódik India, Egyiptom felé, gyakorlatilag egyesíti a közel-keletet. Ebben volt minden. Ha a vallást nézzük, akkor a mazda hit, Zarathustra hitvallása, a misztikus irányzatok, szúfi, püthagoreus iskola etc. De ne felejtsük el az örményeket, a szkítákkal való érintkezést sem. A világbirodalom egyik legvirágzóbb része volt a Jón-tengerpart és az ottani görög városok. A görögök természetesen tudták, hogy az ő kultúrájuk viszonylag kései az egyiptomihoz képest. A különbségeket próbálták is magukban tudatosítani és e szerint orientálni magukat. A hellenizált Irán a legnagyobb kihívásokat is túlélte. Sokan úgy gondolják, hogy mind a Mutazilita felekezet, mind pedig a Síita-Szunnita szakadás, a legmélyebb perzsa-arab ellentéteknek az ütköződéséből adódik. És valóban, az Arab-félsziget lakói merőben más viszonyban voltak a Római és a Görög Birodalom idején élő mediterrán kultúrákhoz. A klasszikus 10. század utáni perzsa szellemiség képviselői, (miután az arab igát kezdik magukról lerázni), már az írásos és klasszikus költők fémjelezte nagy irodalmi nyelvvé teszik a perzsát. A mediterrán görög és az iráni kultúrának az érintkezése Szíria. Szírre fordítják az összes görög klasszikust – filozófusok, orvosok, földrajztudósok, csillagászok, mágusok stb. írásait, műveit –, ami hozzájárult ahhoz, hogy Perzsiában megtermékenyítse és fölélessze az elsüllyedt görög műveltséget. Hozzájutnak egy olyan szellemi előnyhöz, amivel, (ha nem tör be közben belső Ázsiából az oszmán társulat és nem pusztítja el Bizáncot), akkor Irán békés viszonyt tudott volna fenntartani, anélkül, hogy világhódítóként lépett volna fel Európában. A törökök Iránt nem tudták elfoglalni, hiába vetettek véget Bizánc aranykorának, így saját sorsukat determinálva Európa fele kellett menniük. Az iráni kultúrának van tehát egy olyan oldala, ami görög, hellénisztikus – klasszikus korszakában virult a csillagászat, az orvostudomány, a metrika. Ami attól keletre van Afganisztántól kezdve, az meg misztikus áramlatok formájában jött át a perzsákhoz, pl. Zarathustra, vagy Dzsalál ad-Dín Rúmí révén, aki az egyik legnagyobb perzsa költő, szúfi misztikus filozófus volt. Nagyon sok rokonságot mutat pl. a középkori ferences misztikával. A perzsa a görögön kívül így egy ind hatást is magáénak tudhat, és mindkettő föl tudja venni a kapcsolatot az Európaival.

Életművéből kiderül nem akart gimnáziumi tanár lenni. Miért?

Végzős koromban, Agárdi Péter, (József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár – a szerk.) KISZ titkár, egy mozgalmat hirdetett, melynek értelmében csak az kaphatott állást, akinek a KISZ ajánlást ad, és aláír egy olyan papírt, hogy mindenképpen tanítani fog középiskolában. Nem voltam hajlandó aláírni. Érveim, hogy a perzsa amúgy sem tanári szak. Göröggel sem lehetett már nagyon elhelyezkedni akkor. Latin egy szakos tanárt ráadásul sehol nem vesznek fel. Nem is lett így állásom. Alapvetően kutató szeretettem volna lenni. A Trefortban ugyan gyakoroltam egy kis görög tanítást – ott volt egyedül görög abban az időben, de csak rövid ideig. Tíz gyerekből állt az osztályom. Egy közülük Párizsban lett később agykutató.

Mihez kezdett így az egyetem befejezése után?

Volt egy hirdetés. Az Akadémiai Kiadó keresett lexikon szerkesztőt. Megkérdezték melyik nyelven beszélek a legjobban. Németül, mondtam. Itt van ez az egy kötetes lexikon, nagyon hasznos, de nem veszi senki. Írjon egy ajánlót németül – mondták. Az ajánló szövegem kb. így nézett ki: „Meg akarja gyilkolni a nagynénjét úgy, hogy sose tudják meg milyen mérget használt? Ehhez természetesen először meg kell találni a megfelelő hozzávalókat, amiből elő lehet állítani a mérget. Utána meg kell tanulnia azt, hogyan lehet eltüntetni a nyomokat. De önnek se ideje, se pénze arra, hogy bejárjon a könyvtárba, meg akkor talán le is bukhat? Vegye meg az Akadémiai Kiadó egykötetes kis lexikonját, abban mindent egy helyen megtalál, és biztos a siker!" Azokat a tekinteteket, amikor elolvasták sosem felejtem. Nem vettek fel. Ma már úgy gondolom, sikerrel járnék egy ilyen reklámszöveggel. Na de akkor szólt nekem Pirnát Antal, aki nagyszerű tudós volt, és mesterem is. Volt egy pályázat. Az Irodalomtudományi Intézet keresett latinos gyakornokot. Beadtam a pályázatot, és megnyertem. Közben ismeretlen eredetű láz kapott el, és befektettek a „bajmegállapítóba", a Péterfy Sándor utcai Kórházba. Oda azok kerültek, akikről nem tudták megállapítani mi bajuk van. Ott feküdtem hetekig, minden létező vizsgálatot elvégeztek rajtam, miközben egy dolgozatot írtam: „Rákóczi Ferenc jezsuita tanulmányairól Csehországban" címmel. Bevittem magammal egy egész könyvtárat. Éjszaka megengedték, hogy a halottak ravatala mellett egy szobában dolgozhassam. Ide szállították az elhunytakat a ravatalozóba szállítás előtt. Az egyik ilyen vasalódeszka szerű hullaszállítót használtam íróasztalnak. Közben megkaptam az értesítést, amelyben felvételi beszélgetésre invitálták. A felvételin kérdeztek arról, ki volt az egyetemen a mintaképem. Mondtam Kerényi Károly, (görög vallástörténész, magyar klasszika-filológus, vallástörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a szerk.), vagyis ő lett volna, ha maguk kommunisták nem kergették volna el. Kiutálták az országból, Svájcban világhírű lett. Istenként imádtam, példaképem volt, már csak azért is, mert Falus Róbert utálta. Így is felvettek.

Volt már szó mumusokról, de példaképeiről is. Mondana még néhány embert, aki döntő hatással volt életére?

Sokan voltak. Elsősorban a családom. Mészöly Miklós Kossuth-díjas író nekem felszabadító mestert jelentett. A legjobb barátaim egyike az a Szabó G. Zoli volt, akivel a „Kis magyar retorikát" írtuk. Nem régen halt meg sajnos. Ő a legváratlanabb pillanatokban fel tud merülni, mint emlék. Példaképem továbbá Tamási Áron, aki szüleim jó barátja volt, és aki heti rendszerességgel megfordult nálunk. Kisgyerek koromban ringatott és mesélt nekem. Ráadásul élő írót látni, nagy élménynek számított. Apám a temetésére is kiutazott Erdélybe. Nagybátyám pap volt. Ószövetségből doktorált. Kiküldték Rómába a világhírű Pontificium Institutum Biblicumba, ami bibliai posztgraduális képzést nyújt. Ott is doktorált. Felkínálták neki, hogy legyen püspök Olaszországban, de nem vállalta. Felajánlották neki, hogy menjen Amerikába a Washingtoni Jezsuita Egyetemre tanárnak, de ezt sem vállalta. Helyette hazajött káplánnak egy faluba. Prédikációi közben a népi írókat dicsőítette. Földosztást javasolt az érseknek. Emiatt sosem léptették elő. '45-ben elvitték az oroszok és fel akarták akasztani. Sokan ismerték és szerencsére megvédték valahogy. Kelenföldön volt három évig internálótáborban, végül elengedték. Utána visszament Kalocsára 1948-1951-ig. Majd lefokozták az érseki szemináriumot ahol tanított, és megszüntették a papneveldét is. Feljött Pestre tanítani. Egy idő után kapott útlevelet, és nemzetközi konferenciákon vehetett részt. Nem sokkal ezután agydaganatot kapott és meghalt 1967-ben. Huszonöt nyelven tudott. Itália szeretetét, Róma iránti szenvedélyemet, és a nyelvekhez való kötődésemet ő ültette belém.

A sort folytatva a már említett Maleczky Oszkár és Székely Mihály operaénekeseket is példaképeim között tartom számon. Mind a kettőt nagyon szerettem. Vagy Gergely Ferenc orgonaművész, zenetudós, a Zeneakadémia tanára, a pesti Ferences Templom kántora. Ő a zenét szerettette meg velem. Az Eötvös Gimnáziumban két tanár volt rám nagy hatással, mind a kettőről írtam is. Az egyik Bánhegyi György, Eötvös Kollégista, latin tanár. Kémia szakkörön tudománytörténetet tanított. Itt rengeteg filozófiatörténet adott át. Hatalmas tudással bírt. Amikor pl. Niels Bohr-ról beszélt előadta az egész század elő filozófiai válságot is, amit az atomelmélet idézett elő. Képes volt összefüggéseket találni stúdiumok, diszciplínák között, mindent lefedett egy-egy téma kapcsán, az egész odavonatkozó szellemtörténet felhasználásával. A „Hadjárat a semmibe" Babits verset együtt tanította Niels Bohr kvantum fizikájával. Elég kevés ilyen ember volt abban az időben. (Babits eredetileg filozófus akart lenni, nem filosz. Őt hallatlanul izgatta az atomelmélet. Versének van egy ilyen tudománytörténeti olvasata is, ami az atomelméletet foglalja magában). Akik ott voltak, őket egész életükben végigkísérte Bánhegyi tanár úr „kémia szakköre". Aztán óriási kedvenc Kubínyi László. Eredetileg tüzértisztnek tanult. Amerikai hadifogságba esett a háború vége felé. A második világháború után elvégezte az egyetemet. Negyven nyelven tudott hozzávetőlegesen. Egyszer megbetegedett a japán tolmács, amikor itt volt a japán külügyminiszter. Erre Kubinyit kérték fel a feladatra. Japánul is tudott. Akkor folytak továbbá a Benkő-féle etimológiai szótár előkészületei. Ennek ő az egyik fő munkatársa volt, és neki adták a „megoldhatatlan szavakat". Tudott például kecsuául. Ilyen nyelvérzéke volt. Két szakkört is vezetett a gimnáziumban, ahova én lelkesen jártam. Úgy kezdte az órát, hogy mindenkivel hozatott csirizt. Azzal be kellett kenni a magyar nyelvtankönyv minden egyes lapját igen gondosan. A szöveggyűjteményt is, és aztán rá kellett ülni, hogy soha többé ne lehessen kinyitni. „Ebben baromságok vannak, majd én tanítok nektek rendesen" – mondta. Ekkor már ugye a tankönyvek szocialista ihletettségűek voltak egytől-egyig. Tematikusan felosztotta a féléveket. Egy év Madách, fél év Kosztolányi, fél év József Attila. A szemléltetés és beleérzés mélyítése véget el is játszatta velünk. Majd jelenetenként megbeszéltük az egészet. Faustot is végigolvastuk és eljátszottuk. Én voltam Faust. Keményen számonkért mindent. Tőle tanultam vogulul és gótul. Gót nyelven gimnáziumban már a Wulfila-féle középkori Biblia fordítást olvastuk.

Az ő hatásukra vált végül filológussá, irodalomtörténésszé?

Persze. Nagy részük volt nekik is benne. De tulajdonképpen én a római költészetet imádtam, ezért mentem latin szakra. Görögre, mert imádtam a görög költészetet. Magyarra, mert imádtam a magyar irodalmat.

Írók közül kik a példaképei, és mik a számára felejthetetlen olvasásélmények?

Thomas Mann. Tizenkettő-tizenhárom évesen kezdtem el olvasni. Gimnáziumi éveimet két részre lehet bontani. Első felében Thomas Mann, második felében Dosztojevszkij kötött le leginkább. Stendhal szintén nagy hatással volt rám. Ha regényre gondolok, akkor vagy az „Ördögök", Dosztojevszkijtől, vagy „A pármai kolostor" Stendhaltól. Ide sorolnám még Thomas Mann több művét: „A kiválasztott", a József tetralógia elejét – „József és testvéreit", és a „Doktor Faustust". Utóbbit négyszer olvastam el. „Don Quijote" Cervantestől azonban mindenekfölött! Nagyon szerettem a kalandregényeket, a sci-fit, mindenféle futurológiai írást is; Verne Gyulát, May Károlyt.

Mikor tudatosult önben, hogy író (is) akar lenni?

Rájöttem nem illik olyanokat mondani, hogy én író akarok lenni. Volt két lány – latinosok – akik megkérdezték: „Lacika te mi akarsz lenni"? Mondtam én író. Erre úgy néztek rám, mint egy elmebetegre. De jóindulatúan, aki még gyógyítható ebből az állapotból. Kérdezték, „miért"? Mert nagyon szeretem Nagy Lászlót, Illyés Gyulát és Juhász Ferencet. Oké, azokat ők is szeretik, de miből gondolom, hogy én is tudok olyanokat csinálni? Nem tudom biztosan, de valami ilyesmit szeretnék csinálni. Na és ekkor jöttem rá, hogy nem illendő ilyet mondani. Aztán tovább nem mondtam, csak gondoltam valami lesz.

Alexandriai Kelemen „Sztrómata" – „Szőnyegek" című munkájában azt írja: „minden nagy eszme végül egy könyvbe torkollik. Aztán megkérdezi: „Szabad-e könyvet írni"? Érvelése az volt, hogy ami egy könyvbe zárul, nem tud fejlődni. „Szabad-e tehát könyvet írni?"

Alapvetően az orális költészet írásos rögzítése kezdettől fogva fölvetette ezt a problémát. Platón elég későn pl. maga is utal arra, hogy a hagyomány szerint Peiszisztratosz foglalta írásba először Homéroszt, amelyek ettől nem lettek jobbak. Költeményei tökéletesek voltak addig amíg élőszóban terjedtek. Az írás az emlékezetet rongálja, az erkölcsöt lazítja. Az ember alapvetően azt gondolja, hogy amit írásban rögzít, az tovább van adva, ugyanakkor megfeledkezik arról, hogy saját belső kozmoszába építse, és ott tovább éltesse. Ez a típusú kultúrpesszimizmus nem a művek ellen van, hanem úgy gondolom, hogy az írás maga nem alkalmas minden funkció betöltésére, amit az elkövetkező nemzedékeknek tudnia kell, és amit át kell nekik adni. Ezért adták az ismereteket otthon szóban tovább. A „Fides ex auditu" – „A hit hallásból van" – alapvető. Nem csak azt jelenti, hogy élőszóban kell hirdetni és tovább adni az Evangélium üzenetét, (hiszen könyvből magából nem lehet elsajátítani az üdvösségre vezető tudást). Pl. amikor a 19-20. századtól az orális epika kutatása tetőponton volt a délszláv hősénekek lejegyzésével, akkor kiderült, hogy élnek olyan vak aggastyánok a balkánon, akik negyvenezer verssoros eposzokat tudnak fejből. Volt egy bunyevác plébánosa Zombornak (a családom zombori, szüleim ott éltek, nővérem ott született) – aki 1915-ben Ferenc Ferdinánd meggyilkolását szerb hősi metrumban, a „deseterac" versmértékben adta elő. Ez még élő epika. Az élő szó lelkesít, lelket ad. A lélek abban adódik tovább; a tanításban, a mesében és az énekben, míg az írás ehhez képest alacsonyabb rendű. Balogh József, aki Szent Ágostont fordított, írt egy könyvet a hangos olvasásról („Voces paginarum." Adatok a hangos olvasás és írás történetéhez. (Bp., 1921; németül: Leipzig, 1927), amiben kifejti, hogy a könyvnyomtatással meghal a hangos olvasás. Addig az olvasás olyan volt, mint mai napig a katolikus papoknak a mise. Csak ajakmozgatással – élő ajakkal – szabad a napi breviáriumot elolvasni. Anno tv nem lévén az apa maga köré gyűjtötte a családot és olvasott. És még egy: Nagyon sok európai nyelvben, (fríz, svéd, katalán stb.), az archaikus rétegében, egyes nyelvjárásokban az olvasás annyit jelent, mit imádkozni.

Ön több holt nyelven is tud. Holt nyelv és népnyelv közötti különbségről a tudás hozzáférhetősége szempontjából mi a véleménye? A beszélt népnyelven is közel kerülhetünk ahhoz, ami az embert lényegi ponton érinti? Nem kéne minden embernek tudnia legalább egy holt nyelven?

Ez visszavezet ahhoz a kérdéshez, ami az írásos és orális kultúra különbségéről szól. A tudás írásban maradt ránk, de nagyon sok mindent megőriztek a különféle népek abból a beavatási szövegtípusba tartózó „kijelentéshalmazból", beszédekből vagy liturgikus szövegekből, amelyek lényege a titkok közlése a lehető legtömörebb és legköltőibb nyelven. Ezeket szolgálják a holt nyelvek is. A holt nyelv abban a pillanatban, hogy az ember megtanulja, olvassa és használja is, élővé válik, (ahogy használják ma az ógörögöt, latint, szanszkritot etc.). Ha az ember egy holt nyelvhez fordul, akkor azt mindig valamifajta kanonikus szöveg corpus hitelesítése végett teszi, (Ír nacionalizmus számára a „Leabhar Gabhála", illetve a „Dinnshenchasa", a görögöknek Homérosz stb.). Hozzájuk tapad olyan fajta gazdagság, amely egy élő nyelvnél nagyon nehezen képzelhető el.

Arany Jánost kutatta, kutatja ma is, akadémiai székfoglalójának témája is ő volt.

Apámnak megvolt otthon az „Arany János munkái" című nyolckötetes Ráth Mór-féle kiadása. Megvolt hozzá a négy plusz kötet is: „Hátrahagyott iratai és levelezése" – amit már a fia, Arany László szerkesztett. Rettenetesen tetszett. Még az is, amit akkor még nem nagyon értettem, mint pl. az „Aristophanes vígjátékai" és Shakespeare fordításai. A magyar szakot otthagyván, másfél év után az egyetemen én Aranyról soha egy előadást nem hallottam. Aztán amikor bekerültem az intézetbe, körülbelül ott is másfél év telt el a bibliográfiai osztályon, mikor történt valami. Mint minden gyakornoknak segédmunkákat adtak tárgykörök szerint. Nekem magyar és német nyelvű folyóiratokból kellett cikkeket kigyűjtenem az OSZK-ban. De, ami ennél is fontosabb, hogy egyszer elmentem a wc-re a Nemzeti Múzeum épületében. Ott volt a könyvtár akkoriban – itt egy potencianövelő afrodiziákumot reklámoztak, a Johimbint. Nagyon röhögtem rajta. Ezt elmeséltem az egyik gyakornok társamnak, kérdeztem nem kell-e neki egy kis Johimbin, mire ő is elkezdett nevetni, majd mondta, hogy Németh G. Béla azt üzeni, hogy látni akar. A tanár úr meghívott egy Arany szemináriumra. Természetesen ott ragadtam. Szép időben a Gellért hegyen szokratikus módon dumáltunk, és Arany kapcsán átvettük a világ dolgait is. Aranyban minden van, elég sokrétű. Ezekből született meg „Az el nem ért bizonyosság" című tanulmánykötet, amiben egy száz oldalas munkám olvasható lírájáról. Később ennek pilléreire húztam rá az „Álmaim is voltak" című könyvemet.

Tankönyvszerzőként az 1980-as évek elején még „delfinizálták" – azaz cenzúrázták, hogy az ön szakkifejezésével éljek.

Ennek külön fejezetei vannak, de ami pl. egy sarkalatos támadási pont volt, az Szabó Dezső beemelése a könyvbe, amit ráadásul én írtam. Ez különösen fájt szegényeknek. Őt ellenforradalmának, fasisztának, irredentának tekintették. Amit ma Wass Albert vagy Nyírő József nyakába szoktak akasztani az elvtársak, azt akkor Szabó Dezső nyakába akasztották. Mi pedig úgy gondoltuk, hogy Szabó Dezső nélkül nincs magyar irodalomtörténet. Elsősorban, mint pamfletíró tetszett. Az intézet viszont megvédett, beleértve a pártitkárt is. Kortárs problémaként: A kötelező magyar oktatás kétszáz éves, most akarják például újra írni az „Egri csillagokat" is, vagy Jókait, mert azt ma már nem értik a gyerekek. Ezt csak tudatlan idióták, technokrata dögészek képesek kigondolni és keresztülvinni.

Mi lett a mitológiai állatok lexikonával?

Sajnos nem írtam meg. Azóta a Borgest nagyon szeretem, akinek szintén hasonló ötletek pattantak ki a fejéből. Ő már írt egy lexikont a témáról, de azt annak idején még nem ismertem. Amikor a „Magyar tallózó" című sorozatot szerkesztettük, akkor Mészöly Miklós odaadta nekem barátjának – aki ma is él, és az MMA rendes tagja – Ferdinandy Györgynek a doktori disszertációját francia nyelven, („L'oeuvre hispanoaméricaine de Zsigmond Remenyik" címmel). Azt én elolvastam. Reményik Zsigmond életéről és emigrációs tevékenységéről szól. Nagyon szerettem őt, de azt nem tudtam, amit Ferdinandy tárt fel, hogy mikor Reményik megérkezett Buenos Airesba, összebarátkozott Borghesszal. Ketten együtt megalapították a Dél-amerikai avantgárdot, és írtak egy kiáltványt, amivel letették a Dél-amerikai irodalom alapkövét. „A képzelgő lámpagyújtogató" – ennek egyik eklatáns szerzeménye Reményiktől.

Istenhívőként, keresztényként elfogad, befogad-e más vallásokat, akár tételesen, vagy nem tételesen, életformaszerűen?

Én igyekszem sokat tudni Buddháról, elég sok buddhista szöveget olvastam. Persze csak magyarul, páliul nem tudok. Az Upanisádoknak van egy teljes német fordítása, ami nagyon jó. Próbálom művelni magamat. A Zen buddhizmussal Miklós Pál, filosz és sinológus révén ismerkedtem meg, illetve egyéb kínai bölcselettel. És hiszem azt, amit Arany János „Honnan és hová" című költeményében ír: van az istenhitnek egy olyan változata, ami minden népnél azonos, és amely a világ kezdetéig megy vissza.

Hraballal milyen volt találkozni?

A Móra Kollégiumban Szegeden volt egy olyan irodalmi sorozat, ahova én mindig hívtam írókat. Külföldi még soha nem volt addig, és felvetettem, mi lenne, ha meghívnánk Hrabalt. Varga György segítségével – aki fordítója volt, később prágai nagykövet – végül 1985-ben eljött. Beszélgettem is vele németül. Megkérdeztem tőle, „Ne haragudjon, mondták már magának, hogy nagyon hasonlít a Pápára, (Karol Wojtyla-ra)?" Elővett a zsebéből, az irattárcájából egy képeslapot, amit a pápa írt neki. „Hrabal Úr! Magának van egy ikertestvére Rómában!" Azt is elmesélte, hogy volt egy gyermekkori látomása, ahol Buddhával és Jézussal találkozott egy disznóólban. Írtam erről, a „Túlságosan zajos magány" című könyvéről, ami a könyvzúzdáról szól. Aztán többször találkoztunk Prágában. A Hrabal körben is tartok néha előadásokat.

Az MTA volt a második otthona. Megtalálta itt azt, amit keresett? A szakmai kiteljesedésnek lehetőségeit?

A tudományos élet csúcsa az akadémikusság. Engem négyszer javasoltak akadémikusnak, egyszer sem választottak meg. Ilyen értelemben nem teljesedtem ki. Ennek ellenére a nagy doktorim megvan, a többi státusz legtöbbször politikai gesztus. Megkaptam az Intézettől, amit megkaphattam. Hálás voltam nekik amiért visszafogadtak a nagykövetségem után. Hivatali életet követően nem nagyon van visszatérés a tudomány világába.

Nagykövetként Rómában szolgált. Kalandnak élte meg?

Az „Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán" c. könyvem erről az időszakról szól. Igyekeztem kötelességszerűen betartani a tőlem elvárt dolgokat. A parlamentben akadt egy külügyi képviselő, aki megkérdezte, hogyan fogok én dolgozni kellő intenzitással, hiszen én, mint filosz folyton írok. Nyugodjon meg, csak éjszaka kettő után fogok irodalommal foglalkozni, mondtam, és ezt be is tartottam. Hamar kiderült az is mindezek mellett, hogy ez egy olyan munka, amiben nincs nyugalom, pláne nem Olaszországban, ahol az éjszakák kicsit másképp néznek ki. Ők alszanak délután (szieszta), én nem aludtam. Kétségtelen, nem voltam kipihent akkoriban. Kivittem egy mikrobusszal több ezer könyvet, és egy nagy busszal hoztam aztán haza őket, mert természetesen kint szaporodott a számuk. A „Hunok és jezsuiták" előszavát ott írtam, és kijelöltem bizonyos irányokat készülő írásaim kapcsán. Csorba László, (az MTA doktora, 1998-2003 között a Római Magyar Akadémia tudományos igazgatója, 2003-2007 között igazgatója – a szerk.), azt írta rólam legfőbb érdemként a nagyköveti munkámból, hogy a két világháború között egyszer már létező, de aztán megszüntetett tiszteletbeli konzuli hálózatot újjászerveztem és kibővítettem. Most van tíz egynéhány, azokat mind én alapítottam. Megkerestem hozzájuk a megfelelő embereket, akik egy-egy tartományban szervezték a magyar kötődésű eseményeket Velencében, Torinoban, Nápolyban, Genovában, Firenzében, Perugiában, Bolognában etc. Ennek van látszata. Ma is konferenciákat szerveznek, a magyar-olasz kapcsolatoknak szélesebb körét teszik lehetővé, mint korábban. Néhány olasz diplomáciai jellegű tanulmányom megjelent kint olaszul – azoknak is jó visszhangja volt. Nem volt hiábavaló az a tevékenységem, úgy gondolom. És ami nagyon fontos, hogy a végén vissza tudtam illeszkedni az akadémikus életbe, nem lettem politikus.

Azt mondják, aki tanul megismeri a világot, aki utazik, megismeri magát. Ön mind a kettőből alaposan kivette a részét.

Egyiket sem ismertem meg kifejezetten. Még mindig tudok magamnak meglepetéseket okozni a hülyeségből kifolyólag. Az utazásnak két fajtáját tudom megkülönböztetni ennyi év után. Az egyik, amikor az ember egy olyan tájra kerül, ahol soha nem volt, de mivel vágyott oda, meg olvasott róla, teljesen beépítette világába és úgy érzi, haza érkezik. Nekem ilyen Róma. 1970-ben voltam ott először. Nem volt bennem idegenségérzés. Nem úgy éreztem, hogy külföldön vagyok, hanem Rómában vagyok, otthon." A másik utazási forma az olvasás. Olvasni olyan tájakról, ahol sosem voltam.

Most min dolgozik, mik a távlati tervei?

Eredeti tervem az volt, mintha mi sem történt volna, írom tovább az Arany tanulmányaimat. Ezt most fel kellett függesztenem, mert nem jött össze annyi tanulmány, hogy egy újabb könyv szülessen belőle. Jövőre mindenképp meg fog azért jelenni. Idén pedig már készen áll egy kötetem, címe még nincs. Ez júniusra várható, és kilenc vagy tíz ív terjedelmű lesz. Az első felében tárcák vannak, utána pedig tanulmányok főképp a 18. századi magyarországi latin irodalomról, prózákról, versekről. Az utolsó pl. Révai Miklósnak, a klasszikus triász tagjának az antik klasszikusokból készült fordításairól szól. Ő ugyanis egy nyelvű, azaz latin költőként kezdte, és csak később merte magyar nyelvű költeményeit is publikálni. Majd végleg anyanyelve mellett döntött, sőt egyike lett a latinból kiinduló magyar műfordítás úttörőinek. Ezen kívül évek óta tartó hosszú töprengés után úgy döntöttem, hogy beszállok az Arany kritikai kiadásba is, az újba, és megcsinálom „Toldi szerelmének" az apparátusát, (a történeti hátteret, a forrásokat, az értelmezéseket). A Corvinákról is szeretnék még tanulmányt írni. Jelenleg dolgozom a Hunyadi Jánosról szóló 1457-es szicíliai latin eposzon, amelynek nem rég került elő a kézirata Madridban.

Megszámlálhatatlan esszét, tudományos értekezést, könyvrészletet, cikket írt. Mit tart ön a legfontosabbnak?

Több száz, ezer hivatkozás van a retorikára („Kis magyar retorika"), meg a Hunokra („Hunok és jezsuiták"). A szakmai olvasóközönség ezeket hasznosította a legjobban. Szépirodalomban egyes fejezetek a „Hosszúlépésből", és az „Éljen ​Kun Béla! Suzy nimfomán" című könyvem. Ezeket nagyon szeretik.

[2019]