Timár Sándor
Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező, a Nemzet Művésze
A Magyar Művészeti Akadémia számtalan állami és szakmai díjjal kitüntetett tagja, a Nemzet Művészének pályája hatalmas életművel gazdagította a hazai és a nemzetközi néptáncművészetet. Táncos pályája – az 1930. október 2-án Szolnokon született – művésznek 1946-ban indult a Verseghy Ferenc Gimnázium 1946-ban alakult regöscserkész tánccsoportjában. Előadói tehetsége korán megmutatkozott, az 1948. évi gyulai Centenáriumi Fesztiválon nevével az egyéni döntős táncosok névsorában két kategóriában is találkozunk az indulók között: egy Szóló verbunkkal és - Sajti Sándor táncos társával - a Juhásztánc c. koreográfiával vett részt a versenyben. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével az orvosi egyetemen szeretett volna továbbtanulni, de nagygazdának számító szülői hátterével – a korabeli politikai doktrínák értelmében – nem kerülhetett be az egyetemre.
Az 1951-ben Molnár István vezetésével megalakult SZOT Együttes. tánckarába jelentkezett. A magyar néptáncművészet első generációs mesterei között számontartott koreográfus, Molnár István a korábbi versenyről ismerve Timár előadói kvalitásait, szerződtette a fiatalembert. Az együttes 1955. évi megszüntetése után kezdte el Timár hajdani táncos társával, Martin Györggyel első néptánc gyűjtő munkáját a Galga mentén – elsősorban a hagyományairól nemzetközi szinten is ismert - Bag községben. Ezzel egy időben munkatársként csatlakozott a Novák Ferenc vezette Bihari János Táncegyüttes munkájához. Itt mestere, Molnár István által kidolgozott néptánctechnikát tanított, s bagi gyűjtése alapján elkészítette első koreográfiáját a „ Bagi leánytánc”-ot. E koreográfiájának különös érdekessége, hogy formálás módjában követi a molnári szerkesztés hagyományát, de táncmatériájában szinte előrevetíti – a Timár Sándor nevéhez köthető - ú.n. autentikus táncstílus előképét. A leánytáncban nem találunk egyetlen más táncágazatból, technikából kölcsönzött motívumot se.
A Vegyipari Szakszervezet támogatásával megalakult a koreográfus nevéhez köthető – máig regnáló – Bartók Béla Táncegyüttes. „Szeretettel üdvözöljük a három vegyipari üzem támogatásával újonnan szervezett „Bartók Béla” Táncegyüttest. Az együttes vezetői: Simay Zsuzsa és Timár Sándor.”Alig egy esztendővel a megalakulás után szakmai bemutatót szervezett a két együttesvezető, amelyről az alábbiakat olvashatjuk: „A Vegyipari Szakszervezet Bartók Béla Együttese 1959 decemberében nyilvános próbát tartott a budapesti szakemberek részére.
A próbán Timár Sándor bemutatta saját technikai előkészítőjét. Ez Molnár István technikáján alapul, s ezt különböző gimnasztikai és jóga gyakorlatokkal egészíti ki. Ez a bemutató igen alkalmas a további viták megindítására e kérdésben is... A próba második felében a gyakorlóteremben, de jelmezekkel mutatták be eddigi számaikat.
Timár Sándor: Fehér liliomszál, Bagi leánytánc és Hazai délszláv táncok c. kompozíció, valamint Molnár István: Huszárverbung, a Magyar Képeskönyv egyes tételei és Simay Zsuzsa: Német tánc c. számok szerepeltek a műsoron.
Az együttes végtelen tudatos munkája, mintaszerű önfegyelme és a látott művek precíz, kidolgozott, de ugyanakkor életteli volta fogta meg a jelenlévőket.
Az ilyen jellegű házi próbákat, tréning és repertoár bemutatókat igen hasznosnak tartjuk és jó lenne, ha több együttes is megrendezné s ezzel a műhelymunkát is megismernék a többi pedagógusok is.”- olvasható a korabeli szakperiodikában.
Meg kell jegyeznünk, hogy az éppen hogy egy év alatt végzett munka, a bemutatott koreográfiák nemcsak arról tettek bizonyságot, hogy a fiatal koreográfus ígéretes alkotó, hanem arról is, hogy e korai művek példaértékűekké válhatnak az egész néptáncmozgalom számára. Nagyon hamar, egymás után kiadványként /nyomtatásban, találkozhatunk a bagi gyűjtésből készült leánytánccal és a „Fehér liliomszál” c. koreográfiákkal.. A Pomáz környéki szerb hagyományokból készült összeállítás a Népművelési Intézet országos táncoktatói tanfolyamainak törzsanyagában is nagy szerepet kapott. Annak ellenére, hogy a tánckomponista korai műveiben már megcsillantotta hosszú pályájának stílusjegyeit, még érezhető volt mesterének komponálási módszere, amely tény nem von le semmit munkája értékéből. A Fehér liliomszál, amely ma is él a „Csillagszemű” társulat repertoárján ékes példája annak, hogy milyen módon él az igazi művész a mesterjegyekkel. A lírai indítás, a gyermekjátékok hamvas hangulatát idéző kezdés láttán a nézőben felsejlenek Molnár Dobozi csárdásának kezdő képei, technikájának elemei, a rá jellemző koreográfiai hangulatváltások.
Az 1960-as években a magyar néptáncművészetben találkozunk a kísérletezők nemzedékével. Nemcsak az ú.n. „Hatok” (Galambos Tibor, Györgyfalvay Katalin, Novák Ferenc, Szigeti Károly, Timár Sándor, Vásárhelyi László), és a tőlük függetlenül - de azonos szellemi intuícióval - koreografáló Kricskovics Antal keresett új komponálási lehetőségeket, akarta másképp használni a táncfolklór kínálta lehetőségeket a táncszínpadon. A koreográfusok jelentős számban – főképp az akkoriban hazánkba jutott, új hangon megmutatkozó táncfilmeket látva, - főképp Maurice Béjart új szemléletének hatására – keresték azokat a népzenei indíttatású zeneműveket, amelyek révén többet tudnak elmondani korukról, mint amire egy szvitszerűen komponált táncfüzér ad lehetőséget. Bartók munkásságának alapos megismerése kínálta az adekvát lehetőséget A formát, a színpadi megjelenést pedig óhatatlanul befolyásolta a táncvilágban akkoriban divatos trikós megjelenés. Meg kell jegyeznünk, hogy e jelenségben a Pécsi Balett országos és nemzetközi sikere is nagy szerepet játszott.
A kísérletezés természetesen Timár munkásságában is jelentős szerepet játszott, így született meg Bartók Hegedűduók-ra készült koreográfiája. Ez a mű azonban csak kísérlet maradt pályáján, nagyon hamar visszatért arra az útra, amelyre ifjan a Galga menti gyűjtéssel elindult. Reveláló erővel hatottak a magyarországi románság körébenvégzett gyűjtések alapján született koreográfiák mint az Eleki román táncok és a Kezdődik a zsok.
Az országos koreográfiai versenyek, Szolnoki Néptáncfesztivál, Zalai Kamaratánc Fesztivál többnyire a fent említett „Hatok” győzelmeit hozta. Többek között ezt olvashatjuk egy zalai verseny beszámolójáról: a versengés húzó erővel inspirálta az alkotókat, s tulajdonképpen így született meg a „Magyar iskola”. A Táncművészeti Értesítő 1966. év 1. számában a Fesztiváldíjas koreográfiák bemutatójáról összeállított beszámolóban például így írt Vásárhelyi László: “...a Bartók Béla táncegyüttes Sári – Timár: „Magyar párostáncok” című műve ritkaszép táncolási módjával... gyönyörködtette a közönséget.” Ez a megjegyzés nemcsak a koreográfiáról, hanem arról is szól, hogy Timár Sándor nagyon komoly táncpedagógusi munkát végzett az együttesnél. Meg kell jegyezni, hogy az 1950-es évek végén és az 1960-as esztendők első periódusában Heksch Katalinnal - első feleségével – a Bartók együttesnél végzett munkához hasonlóan nagyszerű munkát végeztek a Gyöngyös együttesnél is. Ennek bizonyítéka, a Lakodalmas c. koreográfia Szolnokon nyert első díja is. E koreográfia érdekessége, hogy a tánckar megmozdulásaiban „vegyes” a táncmatéria, dunántúli és kelet magyarországi táncanyag egyaránt része a táncnak, csak a mátkapár táncol egy stílusban, az észak-magyarországi régió motívumkincsével. E jelenség akár kezdőképe is lehetne a Timár Sándor nevével fémjelzett autentikus táncolási módnak. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy e koreográfiában a „vegyes matéria” mind a korábbi táncgyűjtésekből merített táncanyag.
Az 1970-es évek nagy változásokról tanúskodnak. 1972 májusában 4 együttes részvételével (HVDSZ Bihari, Építők, Vasas, Bartók) megszületik az első táncház. Tímár Sándor lett az a szervező személy, aki magára vállalta azt a tánc-és művelődéstörténeti feladatot, hogy mozgalommá szélesítse a táncházak először fővárosi, majd országos szintű szervezését. E mozgalom nem akart, és napjainkban sem akar táncosokat nevelni, célja a magyar néptánckincs megismertetése, és elsajátítása, a falukincs, a közösségi hagyományok megismertetése. E közösségi szórakozási forma egyszerre alkalmas az autentikus táncanyag széleskörű megélésére, és alkalmas a táncos anyanyelv elsajátítására. Az eltűnőben lévő táncos hagyományok újra-, vagy visszatanításra kerülnek e közösségi összejöveteleken. Timár Sándor „Bartókos tanítványai” kiemelten fontos szerepet kaptak a táncházakban, mesterükkel együtt tanították az eredeti táncokat, s így „jegyzett táncosok”-ként
országosan ismert táncos személyekké váltak mellette.A fiatalok lehetőséget kaptak arra is, hogy az anyaegyüttesben elkezdjék koreográfusi szárnypróbálgatásaikat amelyek már első műveikkel sikeresnek bizonyultak. A siker mögött csoportos tanítási lehetőségük, anyagismeretük és mesterük alkotói módszerének alapos ismerete állt. Tanítványai között kiemelt szerepet nyert második felesége, Nagy Erzsébet (Timár Böske), későbbi pályáján állandó asszisztense illetve munkásságának ma is folytatója, életművének gondozója. Feleségével – Timár Böskével – együtt alapították meg 1997-ben a Timár Folklór Kft-t, amelynek művészeti igazgatói feladatai mellett a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes vezetője volt. Az együttes vezetésében óhatatlanul közrejátszott az a tény, hogy a személyes életében nagy szerepet játszó gyermekei növekedésében is kipróbálhatta, felhasználhatta a gyermektánc tanításának metodikáját, a testi- szellemi adottságokhoz igazodó variációs lehetőségeket. Nem véletlen, hogy a kisgyermekkortól keze alatt nevelkedett táncosok ma már felnőttként is tagjai az együttesnek, és az is szinte törvényszerű, hogy gyermekei közül többen ma már a néptáncmozgalom professzionális oktatói, munkatársai. Felesége és gyermekei a https://www.timararchivum.hu létrehozásával teszik elérhetővé alkotóművészetének dokumentumait, amely további kutakodások során még feltételezhetően bővíthető. Az archívum nem csak az alkotó művészi útjának különböző periódusaiból készült koreográfiából ad ízelítőt, hanem a több részes dokumentumfilmek összeállításában megszólalnak az egykori adatközlők, folkloristák, kritikusok, hajdani táncos társak is. Így a több éven át készült dokumentumfilmek révén végig követhető – elsősorban a táncfolklorista – gyűjtő munkássága, illetve az a kutatói érdeklődés változás, amely az elmélyült vizsgálódástól a műalkotások megszületéséig vezette a koreográfust. Többek között emlékezést hallhatunk olyan egykori hivatásos SZOT együttesi társtól, aki Timár szobatársaként tanúja volt kollégája mindennapi „elszánt” táncos gyakorlásainak, amelynek révén igazán mélyen, későbbi pedagógiai munkáiban hasznosíthatta, illetve átértelmezhette mestere, Molnár István koreográfusi test- és színpadi térhasználatát. Ugyanez a gyakorlat jellemezte zenei ismereteinek gyarapítását, amely nem csak a népzene, a paraszti muzsika gondos válogatására korlátozódott, hanem a műzenében megismert kompozíciós módszerekkel közelített az eredeti táncanyag koreográfiai feldolgozására, a nézőközönséggel történő felismertetésére is. (Ezúttal azonban meg kell jegyeznünk, hogy sok esetben a színpadméretek bizonyos mértékig akadályai is lehetnek e sajátos – és valóban zenei szerkesztést közvetítő – komponálási mód tényleges felismerésének).
Pedagógusi munkásságának igazolásaként értékelhetjük azt is, hogy külföldi tanításának hatására több idegen ajkú táncos – mesterét követve – Magyarországra jött professzionális néptáncosnak. Előadói munkájukon egy pillanatra sem érezzük, hogy táncos anyanyelvük nem a magyar folklórhoz köthető.
1971-es év azért is jelentős Timár alkotóművészi-és táncpedagógusi pályáján, mert ez évben indult először hivatásos néptáncművész képzés az Állami Balett Intézetben. Az új tanszak vezetésével Timár Sándort bízták meg. Pedagógustársa Györgyfalvay Katalin volt, így a növendékek a színpadi néptáncművészet két ellentétes pólusából egyszerre kaptak professzionális képzést. Timár az autentikus stílusra helyezte a hangsúlyt, míg a koreográfusnő az újító kísérletek képviselőinek máig egyik legjelesebb képviselője. A növendékek mára jeles alkotó-előadóművész képviselőivé váltak e táncágazatnak. A „Mesti” – ahogy tanítványai nevezték – gyakran vitte gyüjtőútjaira tanítványait, azt vallotta, hogy a saját körülményei között kell megismerni a még élő folklórhagyományokat, csak így lehet hitelessé tenni a színpadi megjelenítést. Nem csak az előadásmód elsajátíttatása volt a cél, hanem a folklórismeretek alapos megismertetése, a hazai kutatógárdával való szorosabb kapcsolatok kialakítása is. E kettős nevelési cél, az Állami Balett Intézetben elért eredmények is hozták azt az eredményt, hogy 1981-ben a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője lett egészen 1997-ig. Vezetésével átalakult az együttes struktúrája: megszűnt a tánckar, az énekkar és a - korábban sajátos előadói stílus képviselő, bizonyos mértékig szimfonikus művek előadására is alkalmas - cigányzenekar hármas egysége, helyüket az autentikus stílus zenekíséretét kiszolgáló paraszti zenekari felállást képviselő muzsikus gárda vette át. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Timár színpadi műveiben pregnánsan jelen van a zeneiség figyelembe vétele, a muzikális formálás. A korábbi balett tréningek lényegesebben kevesebb helyet kaptak, ellenben nagy hangsúlyt fektettek a különböző régiók stílusgyakorlataira, a paraszti ének-zenei hagyományok elsajátítására. Mindez nem jelenti azt, hogy Timár Sándor felhagyott volna korábbi amatőr együttesénél végzett munkásságával, hiszen olyan emblematikus művek, mint az Öt legény tánca, a Szlavóniai karikázó, avagy a Nagy László versére született Táncbéli táncszók eredetileg a Bartók-os táncosok lábán kerültek bemutatásra. Természetesen a professzionális színpadi megjelenítés bizonyos változásokat hozott, de alapjaiban nem változott az alkotói koncepció. Különös jelentőséget képviselt a Két Sárköz táncainak színrevitele, amely az egymáshoz közel álló régiók analógiáját és eltéréseit vonultatta fel a nagylélegzetű koreográfiával.
Elméleti felkészültségét nagyban segítette a Színművészeti Főiskola Koreográfus szakának elvégzése 1970-ben. Folyamatos együttműködése folklorista társaival, elsősorban Martin Györggyel és Borbély Jolánnal, valamint rendszeres gyüjtőútjai Szatmárban, Erdélyben, Szlavóniában és a Felvidéken. Együttesvezetői munkássága mellett a táncházmozgalomban elsajátított tapasztalatait, Japántól Dél-Amerikáig tartott tanfolyamain osztotta meg nem csak a szórvány magyarság csoportjainál, hanem nemzetközi szintű oktatói módszert dolgozott ki a néptáncoktatásban. Alkotói periódusának utolsó szakaszában feleségével alapította meg a „Csillagszemű Táncegyüttest” amely csoportban kisgyermekkortól kezdődően foglalkoznak a gyermekek anyanyelvi szintű táncos nevelésével. Hazai pedagógiai módszerét oktatta a Magyar Táncművészeti Főiskola Koreográfus szakán – itt címzetes egyetemi tanári rangot nyert –, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Tánc- és Drámapedagógia szakán. Az első professzionálisan képzett néptáncos évfolyamon végzett tanítványok között Kossuth-díjas, és számos állami kitüntetéssel jutalmazott növendék nevével találkozhatunk, akik – nem szolgai módon – de mesterük szellemiségét őrző módon viszik tovább a táncfolklór színrevitelét, a tánckincs megismertetését.
[2024]