Tóth Bálint

Tóth Bálint irodalomtörténeti besorolása nehézségekbe ütközik. Költészete antik, középkori, reneszánsz, romantikus és modern forrásokból ered. Az időmértékes verseléstől az „idom nélküli" szabadversekig, a himnikus, pátosszal teli emelkedett versnyelvtől a köznapi, akár vulgáris nyelvhasználatig mindent kipróbál. Vonzódik az ellentétekhez, a l'art pour l'art elefántcsonttorony szépségkultuszával ugyanolyan könnyedén azonosul, ahogy a Nyugat második nemzedékét jellemző társadalomkritikus, megoldáskereső attitűddel. Kísérletező, de erkölcsi meggyőződését tekintve mégis önismétlésre hajlamos, következetes költő. Irodalmi munkásságának egy „könyörtelen szubjektív etika"[1] adja bázisát: az igazság szolgálata és a morális magatartás fenntarthatósága érdekli egy hazugság és erkölcstelenség uralta világban.

Nemzedékét meghatározni alig lehetséges. 1969-ben a költő már „idősnek" minősül a Hetek vagy Kilencek fiataljaihoz képest. S világnézete hiába is mutatott egyezést az új generáció morális és társadalmi irányultságával, élettapasztalatai, börtönviseltsége elszigetelte tőlük. Ha népi kollégista lett volna, talán az ő indulása is bekövetkezhetett volna 1949-ben, mint Nagy Lászlóé és Juhász Ferencé, de nem volt az… Egy elveszett nemzedék tagja lett: az ötvenes évek kerékbe tört karrierű nemzedékéé. És valljuk be, ha nem kerül börtönbe, sem tudott volna pályára lépni. Képtelen lett volna idomulni a „szocialista realizmus" könyörtelenül idealista, mégis valóságmániás elvárásaihoz. Tóth Bálint túl katolikus volt és túl büszke.

Életműve sokszínű, szertelen, sodródó; hajlékony stílusában rengeteg erő rejlik, ez azonban nem kedvez a befogadásnak. „Ha van ember, aki szinte mindent megenged ösztöneinek, indulatainak, aki teljesen átadja magát minden gyönyörnek és gyötrelemnek, minden ragadozó vágynak, könnyelmű szándéknak, véges kalandnak anélkül, hogy elveszítené az egész áldását, eltévesztené önmagát, akkor Tóth Bálint ilyen".[2] Elragadtatásában mégsem csak élménylírát művel, nemcsak az egyéni öntudata hangsúlyos, de a közösségi is. Befelé és kifelé is szemlélődik, de nem „érzeleg"; vallomásos és lázadó lelkület egyszerre hevíti, akárcsak Balassit. Küldetéstudatában hajlik a pózra, de verseiben nagyobb hangsúly esik a küldetésre, mint a küldetést vállalóra. Tóth Bálint madárjósként látja, érti és magyarázza a jeleket, de hogy nyitott fülekre talál-e, nem tőle függ.

Munkássága egyszerre én-költészet és közösségi költészet, s mindebben a hagyomány organikusan van jelen. Ez leginkább hozzáállásban, s nem a szöveg szintjén mutatkozik meg. Nem intertextuálisan kapcsolódik a magyar és európai irodalomhoz, hanem gyökereiben. Tradicionális költő, a szó legjobb értelmében. Hű krónikásként viszi tovább a hatalmas örökséget, hozzátéve önmagát, életét, mi adatott. Tóth Bálint művészete tudatosan kumulálja mind az apollóni, mind a dionüszoszi jellegű költői hagyományt. S hagyományhoz való viszonyában maximálisan beleillik a hetvenes évek törekvéseibe, még ha formanyelve távol is áll a posztmodern „új" irodalom-felfogásától. Lehet „korszerűtlennek" nevezni, mert reménytelenségét, bizonytalanságát le akarja és le is tudja vetkőzni. Mert nem hisz az élet értelmetlenségében és a halál utáni semmiben. Mert nem jellemzi az elszemélytelenítés, a lírai én felszámolása, a személyiség bomlasztása – melyek fokozatosan hódították meg 1945 után a magyar irodalmat. Tóth Bálintnál a beszélő gyakran azonos a biográfiai „énnel", ugyanis a személyes érintettség elengedhetetlen része a vallomásos és a véleménylírának.

A költő mégis leginkább azzal fordít hátat a posztmodern irányzatnak, hogy bátorkodik vágyni az eltörött egész restaurációjára. „Olyan költői hagyományt vállal Tóth Bálint, amelynek alapja, hogy az alkotó szubjektum képes a világ értelmezésére, az Igazság feltárására és őrzésére az értelmét vesztett vagy ellenséges közegben".[3] A szakirodalom, előfordul, hogy mindezt anakronizmusként értelmezi, hiszen a korban, ahol az igazságok, a nagy fogalmak megkérdőjeleződnek, a jelentések polarizálódnak, nem korszerű már semmilyen abszolútum létezését feltételezni. A költő egyfajta középkori vallásosságtól vezettetve, hiszi, érzi, hogy a világban minden okkal és jelentéssel van ellátva. S az Egy metafizikai jelentés jobban érdekli, mint a jelentések játéka. „Tóth Bálint szinte kihívóan hisz még a hagyományos emberi értékekben, tud az üdvösségről, tisztességről, igazságról vagy a kárhozatról, mert végtelenül hisz a szóban, a szépségben, a művészetben".[4] S a lista nemcsak nagybetűkkel értendő, de bővíthető is…

Füveskert (1954–56, 1988, 1995)

Öt Füveskert-antológia maradt fenn és került ki a börtönből: három műfordítás és két eredeti verseskötet. A világirodalmi műfordítások a keresztény, európai, tradíciót és szellemiséget hirdetik a hagyománytalanító orosz elnyomás idején. Tóth Bálint fordításaiban javarészt római disztichonokot, középkori himnuszokat, valamint angol, francia és német romantikus és modern költeményeket olvashatunk. Már itt lefekteti ars poeticájának egyik alappillérét Horatius III.30-as ódájának magyarra ültetésében. „Ércnél maradandóbb emléket emeltem", mely időtálló, túléli az alkotót. A szellemi halhatatlanságra és az emlékállításra egyaránt nagy hangsúly esik.

A húsz eredeti versből tíz szerepel a IV. Füveskönyv füzetben, tíz jobbára csak fejben létezett. A „megjelent" versek koherenciáját a közösségélmény adja. Ezekben nem találunk konkrét börtönre való utalásokat, tragikus tényeket, sőt a bizakodón látnoki, gondviselés hittel teli tónus a domináns pl. A tűz pilléi, Himnusz gyümölcsoltó Boldogasszonyhoz, Húsvét, Pünkösd. Az áldozati és szenvedő szerepek az isteni igazságszolgáltatás és a megváltás nagy fogalmai felől nyernek értelmet.

Titkos avagy „fejverseit" az igazság kimondásának vágya ihleti, a társadalmi tett. „S bár törjön erőszak, / nem hajlom, maradok: ember az emberekért." (Januári elégia). A költemények érzelmi hátterét az ártatlanság magabiztossága, a jövőre való feszült koncentráció, vagy az adott nap túlélési törvényei szervezik. A tónus ehhez mérten indulatos-retorikus, felfokozottan érzelmes vagy közönyös. Két szélsőséges példaként idézném a „Reggel a hóhér mértéket vett rólad" enervált kijelentését és a Mátyásnapi mákos tészta tiszta örömét. Óvatos lázadás e versek sora: létező, falakon belül terjedő, de nem bizonyítható művek. A Magánzárkán című vers nemcsak könnyű megjegyezhetősége, de nagyszerű hangulatfestése miatt is kaphatott szárnyra a fogházban: hétlépésnyi ketrec, szürketéglás tájak, „egyforma szerdák, szombatok".

A Füveskert verseiben Tóth Bálint egyfelől az emlékek és az irodalmi tradíció által megteremthető otthonosságot keresi; másfelől stratégiákat, magatartásokat dolgoz ki a túlélésre. A cím a műfajhoz híven a tudományos füvészkönyvek normáját követve definiálni, felismerni, s gyógyítani igyekszik, jelen esetben a lelki traumákat. A börtönversek belső tartást nyújtanak, továbbá a közösség minimális élményét: a szerzőnek olvasót, az olvasónak pedig a tudatot, hogy nem egyedül szenved, s hogy a falak közt is teremthető szépség.

Nehéz örökség (1969)

Tizenegy év szilencium után az első kötet valójában egy korabeli „Tóth Bálint összesként" jelent meg. A gyűjteményt ezért kissé szertelennek, csapongónak érezhetjük. Az olvasó sokféle lírai beszédmóddal találkozik: a hang váltakozva lázadó és csodálkozó; hangos és halk, parancsoló és baráti. A sorskérdéseket boncolgató tragikus versek és a kedves-bájos hangulatképek szépen megférnek egymás mellett. A Krisztinavárosi körmenet nemzeti halottakat seregszemléző pesszimista víziója, a Balassi Bálint keserves nótája című szerelmes-bús stílusimitáció, s A rét itt csupa kígyószisz játékos bája csak látszólag állnak ellentétben egymással. A kötet koherenciáját a költő őszinte erőfeszítése szervezi, hogy eljusson a diszharmóniából a harmóniába, vagy legalább afelé.

A költő egyéni harmóniáját a tájban és a szerelemben keresi. A bakonyi hegyvidék, s a Balaton gyakori színterei, témái a verseknek (pl. Keszthelyi látogatás, Badacsonyi bordal, Balaton! Nyár! ). Tóth Bálint tájidillel is kísérletezik, ez azonban olykor akadályba ütközik, mert a lélek kivetítésével túl sok tartalommal telíti az „objektív" természetet. „Nézd, a vén Badacsonyt hó fedi vastagon, / ködsubában hever túlnan az ősz Somogy, / megvénült a világ, üstöke hófehér / s mint a bölcs öregek, hallgatag és komoly." (Exegi monumentum).

A szerelem intenzív élménye, szignifikáns része Tóth Bálint költészetének. Vágyának tárgya hol tündéri-légies, kozmikus megtartó erő (Szép vagy, szép; Üvegtestedbe egész életem), hol szenvedélyes (A nyakán azt a harapást, Egy példás családanyára), akár ördögi hatalom (Ajkaid zárójele közt). A határok nyilván elmosódnak sokszor, s boldogság és szenvedés egymást gombolyítja. A kötet egyik legizgalmasabb képvilágú verse a Távolról madarak szállnak, melyben a megbélyegzett nő templommal azonosíttatik.

Transzcendenst emlegetve, feltűnő a változás a börtönversek isteni igazságszolgáltatásba vetett hitéhez képest. A Nehéz örökséget egyfajta ószövetségi büntető istenkép jellemzi: „agyam, szívem széttépi benn / egy tigrisfogú isten" (Tigrisfogú isten). A reménytelenül magányossá vált ember úgy él, hogy tudja, nincs kegyelem, nincs feloldozás. Az embernek el kell szenvednie az isteni „tervet", a hit tehát csak próbatételként elgondolható. E próbatételnek legérdekesebb példája a Jób című vers, mely az isteni akaratba belenyugvó, sokat próbált embert ábrázolja. A várakozás, a kitartás majd csak meghozza eredményét: „egy szép napon / végül is Jóbot megunod nagyon" – mondja a beszélő. A türelmét teszik próbára, így hát azzal kell lázadnia. „Lássuk, melyőnk türelmesebb?"

Nehéz kereszt, tűrni a ránk kiszabott sorsot, s nehéz örökséget vesz magára, aki magyar költővé érik, ez ugyanis nehezen elképzelhető morális felhang nélkül. Különösen nehéz, ha a kommunizmus lidérce csak annyira engedi lélegezni az embert, hogy meg ne fulladjon...

Hetedik évad (1975)

A második kötetet már javarészt egy keserű, végesség-tudatos, apokaliptikus hangnem szervezi. Ez Tóth Bálint legsötétebb könyve. A huszadik századi léttapasztalat, a tragikus történelem szivárog a versekből. A „vér a falon felcsorog / tűnődnek a géppisztolyok / s elpusztul egy korosztály" (Szakadékmély szemgödrökön). A Korszakváltás ciklus a Jelenések könyvét asszociálja. Pomogáts Béla az egész kötetet pokolra szállásról adott tapasztalatként elemzi.[5] A világról, az emberi(es)ségről már nem lehet a konvencionális jelentésekkel beszélni; az emberi kommunikáció ellehetetlenült. Tóth Bálint azonban Pilinszkyvel szemben nem tudja hitvallássá tenni a csendet. A krónikás attitűdből és a tanúságtevő szándékból nem enged (Felelek kérdezetlen). A csendpoétikával nem tud azonosulni, a hiánypoétikával azonban igen. Hetedik évad „én"-je „csak" a közösség érdekében képes nagyszerű erkölcsi tettekre, egyénileg boldogsághiánytól, magányosságérzettől, halálfélelemtől szorong. Köröttem minden szétesik állítja egy verscím.

Isten száműzetik a tematikából, vagy be nem avatkozó, külsős figuraként jelenik meg, akihez nem érdemes hozzá fordulni. A kötetcímadó nyitóvers rögtön „szakállas Semminek" nevezi az urat, akinek „légyölő galóca" szemei vannak. Nem nem-létező az isten, hanem valamiféle kegyetlen hatalom, aki morálisan megsemmisült. Az expresszív képektől hemzsegő Hetedik évad jelentősége abban is áll, hogy itt találkozunk először az abortuszkérdéssel, mely a későbbiekben meghatározó motívummá válik. Az abortusz gyilkosság és öngyilkosság, hiszen család- és nemzettervezés hull általa vödörbe.

A meg nem született gyermekeknek állít emléket a Könyörtelen őszinteséggel című „hármasvers" III. epizódja is: „és már ott lapulnak figyelve,/ hol a huzat leng a pincébe,/ ágyad szélére ülnek szembe/ s megcirógatják arcod félve."A szerelmi egyensúlytalanság meghatározóvá válik, az uralkodói és áldozati szerepek ráadásul kiegészülnek egy ördögi, sötét erőket uraló nőképpel, akitől nincsen szabadulás (pl. Litánia a magamramaradásért). A kötet legnagyobb erősségének a Vakító partraszállás című ciklust érezzük, melyben a szerelem egyetemes zuhanásként reprezentálódik. Utazás a semmiből a mindenbe, s a mindenből a semmibe. Lengyel Balázs szerint e ciklus a „bensőséges és férfiasan gyengéd szerelemnek az éneke."[6] A kozmikus térkezelés, a keserű hangnem és a kötetet jellemző fekete-piros színezés leghatásosabban a Minden világok partjainál című versben érvényesül. A helyszín a korlátlan „sehol", minden világok partja, hol „a semmi pipacsokat kínál" – rájuk fókuszálva azonban világossá válik, hogy ez egy „lefejezett nyakú rét", melynek „erei pipacs-feketék." Minden, ami a valóságban, a létben „élő" azaz piros, itt feketévé, holttá válik.

A piros-fekete körforgás játékos, humoros formában is megjelenik a kötet záróversében a Virágénekben, hol a fekete földdel teli torkú halott ember szájából előbb szőlő, majd vörösbor sarjad. A költő szatirikus humora e második könyvben realizálódik először (legélénkebben A Jézusszíve parkolóhely című versben), a hetedik költői korszakban – évadban –, a drámai tetőpont után feloldásnak kell következnie. A tragikus tónus tarthatatlanná válik, a keserűség kiirthatóvá és kiírhatóvá lesz az emberből.

Túl a vesztett kert fáin (1980)

A Hetedik évad apokaliptikus mellékzöngéjét e kötet félreteszi, s alapérzéssé az Édenen kívüli élettel való gyürkőzés, a tájban és a szeretetben való megnyugvás válik. A költő túl van a vesztett kert fáin, azaz maga mögött hagyja a visszakívánkozó kesergést, s megpróbálja berendezni életét. Istenes versekre itt nem lelünk, csak bibliai utalásokra; a komolyabb hangsúly a szenvtelen-beletörődő haláltudatra és a szerelemben, természetben megélhető boldogságra esik. Szorosabb bibliai történetiséget a Kiűzetés előtt című versben találhatunk. Ádám és Éva szerelmük tetőfokán egymásba feledkezve „tengődnek" a Paradicsomban, s nem észlelik a kígyó közeledését. A kiűzetés azonban „szerencsére" nem magányos büntetés. Ketten szenvedik el, s ha lehet, ez szorosabbra fűzi a kapcsolatukat. A szerelmi költészet leginkább e kötetben tölt be meghatározó szerepet. Két ciklust is szentel a költő az érzelemnek, a Kiűzetés előttöt és Ketten egyedült. Az említett két ciklus között árnyalatnyi eltolódást az okoz, hogy a „kettecskén"-létben az otthonosságot nem annyira külső tényezők, mint inkább a szerelem maga teremti meg. „minden tájon, földön otthonunk van,/ röpítjük egymást láthatatlan, ketten" (Ketten, egyedül). A szerelemben is megélhető szabadság gondolata talán itt fejeződik ki elsőként Tóth Bálint költészetében.

A harmadik kötet szerelmes verseit vizsgálva még röviden ki kell térnünk két roppant vulgáris, bizarr versre. Az egyik A pataki Borostyán Szállóban, melyben a beszélő egy misztikus libát tömő, tyúkot tépő, gyilkoló „nőstényördög" kéjes-véres alakját látja vendégül, kiről kiderül, hogy maga Mefisztó. A másik a Káromkodások a szerelemért, mely a Tóth Bálint-i életmű legdurvább „szerelmes" verseként minősíthető. A drámai monológban, indulatáradatban egy abortuszt elkövető „asszony" véget nem érő, tébolyig fokozódó szidalmazása, nyílt színi pokolra kívánása történik meg.

A magánélet dominánsan van jelen, a politikai és történelmi botrányok, az áldozatábrázolás visszaszorul. A katonás-háborús élmények ugyan megjelennek a képiség szintjén (Itt az ezüstkor, Indulás), de a „bármi jöhet", „az ősznek ezüst közönye" vagyis a sztoikus, bölcs belátás a meghatározó tónus. A halál körülszimatolta és nyomokat hagyott maga után, hogy készülhessen (Preparati per la tua morte). Az elmúlás melankóliáját hirdeti a természet, de benne rejlik a megújulás lehetősége is. Érdekesen jellemzi a Tóth Bálint-i attitűdöt a Non omnis moriar című vers: „Ha kinyujtom az ujjaimat, / kezem ráncosodik már, / de nyomban fiatal lesz, / ha ökölbeszorítom."

Latinizálást tekintve azt látjuk, hogy ebben a kötetben kifejezetten hangsúlyos az antik bölcselet és az időmérték, ezt tükrözi a Horatius-szal borozok ciklus. Találunk itt többek között disztichonokban írt elégiát (Huszonhétéves elégia), szapphói és alkaioszi strófaszerkezetű görög dalt (Két dal Mytilénéből), és hexameteres bukolikus költeményt is (Tavaszi eső) is. A cikluscímadó, prózavers és elbeszélés határán elhelyezkedő három részes mű két esszéisztikus, s egy novellisztikus részből áll. Az első részlet a költészetről, a második a költőről, a harmadik a költeményről szól.

Külön ki kell térnünk e kötet intermediális, társművészetekkel való kapcsolatára, mert itt virágzik ki a költő ez irányú érdeklődése. A két nagyobb kísérlet a Versbalett Beethoven Hetedik szimfóniájára és a Postludium – Hat vers Bartha László képeihez című ciklusok. A zenemű kapcsán az értelemadásra esik nagyobb hangsúly poétikai szempontból, a festmények kapcsán pedig az ábrázolásra. Beethoven életörömtől fűtött szimfóniáját, a ritmus apoteózisát Tóth Bálint boldogságtól és tánctól lüktetőnek szövegszerűsíti. A Postludium hat kép alapján írott szonettet foglal magába. A címadó költemény egy bölcs varázsló búcsúja a világtól, élettől. A Shakespeare Prosperóját asszociáló műben az egész kötetet jellemző énkép tárul elénk: búcsú a színektől az ezüstkor idején, a mindennel megbékélt, indulásra kész ember magatartása. De „Egyszer tán visszatérek/ még nem töröm el varázs-vándorbotom."

Nyiss kaput angyal (1988)

A negyedik kötet törekszik legvilágosabban a totalitásra. Az elmúlással megbékélt költő megért a megbocsátásra is. Uralkodó hangnemekké a családias, a derűs, a szeretettel teli válik, a hitvilághoz és az irodalmi hagyományhoz való kötődés meghatározó lesz. A haláltudat egyre többször változik üdvösségproblematikává. „A megnyújtott távolság rendezi át az arányokat: hogy az Androméda-ködig megemelt horizontban eltörpüljön, ami onnan lényegtelen."[7] A vég érzete s az üdvözülés lehetősége feltámasztja Tóth Bálintban a Kerthez tartozás vágyát is, ahonnan az ember kiűzetett: „vágj utat vissza/ a Kertbe a karddal // Nyiss kaput angyal" – hirdeti a kötetcímadó vers. Szoros kapcsolatnak, konkrét folyatásnak lehetünk tehát tanúi: az ember megtanult élni túl a vesztett kert fáin, de elege lett a kitiltottságból, s most karddal kíván visszatérni.

Totalitást említettünk, mert minden korábbi téma, motívum megtalálható a kötetben, bár a szerelmes versek száma jelentősen redukálódik, a népi-babonás hangulat és a szarvas-motívum ellenben itt bontakozik ki igazán. Az archaikus világ, a népi imádság a legtökéletesebb hatást időmértékkel keverve éri el a Sámánsirató című versben, melyben a ráolvasásszerű ritmust adóniszi kolónok szolgáltatják. A vers egy roppant izgalmas archaikus szertartásnak állít emléket: a közösség sámánjának elsiratását, temetését meséli el. A mű feltűnő kék-fehér színezése a túlvilági, természetfeletti eseményeket hivatott szolgálni, a szellem halhatatlanságára játszik rá. A halhatatlan lélek megjelenítése drámai célt szolgál. A ciklus, melyben helyet kapott, a kötet legnagyobb egysége: Requiem – Barátomért, Novotny Vilmosért. A nevezett költőbarát 1981 augusztusában hunyt el. Az alcímekkel szabdalt versfüzér darabjai egytől-egyig a halálról meditálnak, lélekről, halhatatlanságról, feltámadásról, fájdalomról és bizakodó örömről. Ez a requiem „irodalmi zeneműnek" készült: énekeket, himnuszokat, dalokat beszél el archaikus népi és keresztény „stílusban".

Tóth Bálint e kötetben sok versemlékművet állít: Zrínyi Miklósnak, Huszárik Zoltánnak, Béri Gézának, Papp Zoltánnak, Nagy Lászlónak, Tóth Árpádnak és Berzsenyi Dániel költészetének, Márffy Ödön festményeinek, s több családtagjának is.

A halálversek másik jelentős csoportját az ősz és kozmoszversek alkotják, az elmúlásérzés igen nagymértékben elegyedik természetlírával. „Már Orion jár szorgos vérebekkel / a véres erdőn, elhallgat a szarvas. […] Most ősz van és csend. Halottakkal hatalmas" (Őszi üzenet barátaimnak). Érdekes a táj konzerváló, megtartó szerepe a csángók megmaradását tematizáló két költeményben is (A moldvai csángóknál, A gyimesi csángóknál).

Ebben a kötetben a táj és természetkép hangsúlyossá válik, már nem a nő alakítja a természetet, hanem a természet válik nőiessé: tökéletes szépségükben felcserélhetővé válnak. „piros-fehérben jön a hajnal,/ hold-bimbója átüt ködingén" (Ibolyával, bőgő szarvassal). A költő univerzális figyelme is itt bontakozik ki igazán. A Nyiss kaput angyalt a felfelé tekintés gesztusa szervezi, s így az ég „materiális" oldala is dominánssá válik. „Tűnődöm. Immár csak csillagokról, űrről" (Szobám barlangjából). A Téli Szíriusz című ciklus ad helyet ezeknek a kozmikus érdeklődésű verseknek, s mint írja: „Ki az égen otthonra lelt / sohsincs egyedül" (Nem vagy egyedül).

Krisztinavárosi körmenet (1991)

A rendszerváltás után született válogatott verseskötet, több mint szelekció. A költő eddig sosem közölt (mert rendszerellenes) költeményeit itt teríti először nyilvánosság elé (Versek szalmazsákból és asztalfiókból). Már-már memoárba hajló szabadverset ír Barátom és zárkatársam, Gál Gyula emlékére címmel, akivel a Kozma utcai Gyűjtőben „ismerkedtek meg": együtt voltak vasba verve. Roppant érzékletes korlenyomat a József Attilának hatvanadik születésnapjára című pamfletszerű vers is, mely azt firtatja, hogyan zajlik egy kiváló művész államilag irányított félreértelmezése. A szexualitás dicsérete a nemi vágyak kiélhetésének érdekében szól: ez válik a diktatúra életlehetőségeinek utolsó mentsvárává. „ha az indulat másfele nem futhat, fusson / az asszonyi combok közé, ha már a lelked / kiherélték, legalább a tested ne hagyd." Hasonló retorika jellemzi a Dante Ravennában című szonettet is. A klasszikus formát szétfeszíti az indulat, a tizennégy sor kétsoros strófákra törik: „Írt. S míg az undor a torkáig áradt:/ Magából csinált pártot önmagának." A költő kidolgozza életre szóló egyszemélyes programját, méltán lett kötetzáró vers. Említésre érdemes még a fejezet két alciklusa: az Angyalos ajánlásban az égiek figyelmébe ajánlja eltávozott szeretteit, barátait, szellemi példaképeit; a Te mondod című alciklus pedig többnyire szerepverseket, „férfiverseket" és „nőverseket" tartalmaz.

A költő új verseit is önálló fejezetbe rendezi A Kert misztérium-színpada címen, s legfeltűnőbb jegyük a társadalmi téma. A biblikusság és a keresztény motívumok hangsúlyosak. A „dráma" szintje az anyagi valósághoz és a transzcendenciához egyaránt közel keresendő, talán „életen túl, halálon innen". A „főhős" a Jézust valló magára maradt ember élete, a témák pedig az élet bizonytalansága, tanácstalansága, a létfürkészés, a megválaszolhatatlan ontológiai kérdések. „Nem emlékezni lesöpört / padlásra, nem kezdeni pört. // Feledni faluvégi Krisztust, / Dicsértessék, »szocializmus«! // Élni hasábház vidáman, / mint rozsdás szeg tört keresztfában" (Dicsértessék). A mentalitásbeli változás nem köszöntött be a rendszerváltozással, a magyarság megtanult fejét elfordítva élni. Elzárkózott és elbutult. Az új versek legjelentősebbje a Madárjósok? című költemény. A madárjós nagy befolyással bíró papi tisztség volt az ókori Rómában, madarakból és égi jelekből levont következtetéseik megkérdőjelezhetetlen ítéleteket jelentettek. Tóth Bálint verséből azonban kiviláglik, hogy a modern korban a „madárjóslás" már csak valamiféle „légből kapott" képzelgést jelent, a megértésére irányuló törekvés anakronizmusát. Madárjósokra, azaz költőkre, „ma" nincsen szükség. Az „írott jelet" senki nem értelmezi, mert az emberek nem olvasnak. „Magunkra maradunk, mint egy rossz napfelkelte, / amit nem nézhet, csupán egy majom, / az emberréválás reménye nélkül."

A senki földjén (1998)

Az élet árnyalatait és a nyelv hangulatait tömören megfogalmazó költői beállítottság gyakran választja a novella, vershez hasonló művészi lehetőségekkel bíró, kisepikai műfaját, mert itt is hangulatokra és rezzenésekre helyeződik a hangsúly. Ez nagymértékben illeszkedik az impressziókat és tapasztalatokat jó érzékkel festő költő munkásságába. Az elbeszélések mindennapos életképek háborúból, diktatúrából, s bennük az egyén lehetséges magatartásformái. Mintha minden kicsit azt visszhangozná, hogy az embertől elvehetnek mindent, elveszíthet mindent, de a hangsúlyos valójában az, hogy önmagát elveszíti-e?

A kötetegészt figyelembe véve az elbeszélések között linearitást nem fedezünk fel. Bár feltételezünk egy visszatérő szubjektumot, aki behelyettesíthető a szerzővel, az elbeszélések koherenciája mégis csak térbeliségen alapul. Ez a szimbolikus tér pedig a címben is megmutatkozó: senkiföldje. Az a semleges terület, mely az ellenséges frontvonalak között található, s így két oldalról lövik. A senki földjén bárki bármit megtehet retorzió nélkül: a lehetőségek földje a kegyetlenek számára. A cím kapcsán a leghatározottabban Pilinszky János Senkiföldjén című versére és a köré szerveződő ciklusra asszociálhatunk. A vers az emberiség előtti-utáni békés magányt, s e magány törékenységét, a „mi"-től való félelmet ábrázolja. Ahol a többes szám megjelenik, ott rögtön kettéválnak a szerepek üldözőre és üldözöttre, fölérendeltre és alárendeltre. A „mi" nem nyújt mindig biztonságérzetet, két ember között a béke könnyen válik képlékennyé. A novellák tükrében a „mi" szorongással és szenvedéssel jár együtt, s csak az egyedüllét teremt alkalmat kontemplációra, befelé figyelésre. A Most osztják a vacsorát című elbeszélést a politikai „ők" iránt érzett ellenszenv és félelem uralja. A rettegést a börtönből való szabadulás sem enyhíti, mert éppen akkor számolódik fel az „én"-érzés, amikor a „szabad" ember kiegészül egy megfigyelő ügynökkel. Az Eső a szilfák levelén a szerelmi hatalmi viszonyokról szól: az „én" és a „te" állandó alá- és fölérendeltségének váltakozásáról szól. A Tiszti arany az őszinte és hű szerelemet mutatja be, mikor a „mi"-érzés fontosabbá válik az életnél. A nő kivégzett párja után hal: öngyilkosságot követ el. A senki földjén egyfelől a „mi" bomlását, elvesztését mutatja, másfelől viszont az „én" koherenciájának fontosságát emeli ki.

Érdemes kitérnünk a különböző elbeszélésmódokra is, Tóth ugyanis prózában is kísérletező típus: az asszociációs impresszionista (Eső a szilfák levelén), a filmszerű vágásokkal teli, valósidejű narrációt (pl. Händel jobb) is tehetségesen alkalmazza. A senki földjén című novella például nemcsak Krúdy Szindbádjának stílusát idézi, de egy objektív, szenvtelen behaviorista hemingway-i elbeszélői hangot is szerepeltet. Az említett novellák kiváló korlenyomatok; léttapasztalatuk jellemzően Tóth Bálint-i: kortárs antológiákban is helyük lenne.

Varázsduda (2000)

Az utolsó kötet gyermekeknek készült. Sokatmondó választás, Tóth Bálint a diktatúra idején tudatosan tartotta magát távol a költészet „léhább" regisztereitől, társadalmi elhivatottságának a hangsúlyosan retorikus hangvétel felelt meg. Az ezredvégen azonban már nem érzi a közéleti szerepvállalás prioritását; nyugodtan vált komolytalanabb hangra, felhőtlenebbül éli át a szépet. A „tartás költőjének" e kötetét mégis értelmezhetjük a jövőbe tekintő, a következő nemzedékekre hatni vágyó magatartás megnyilvánulásaként is: olvassa és élvezze a gyermek az irodalom szépségét, humorát, a nyelv zamatát.

A Varázsdudát nagyszabású kompozíció nem jellemzi. A pesszimizmust és az elmúlás fájdalmát mintha felváltaná a bencés parancsolat: „imádkozzál és dolgozzál". Ez a vékonyka kötet egészen más tónusú, mint a korábbiak. A tájidillbe, a természetkultuszba, a szerelmes vonzalomba nem lopódzik be a melankólia; az öröm éteri, tiszta. A létfilozófiai szemléletmódot felváltja a létre, a szépségére rácsodálkozó egyszerűség. Az etikai alapvetésű, ellentétes érzelmektől fűtött beszédmód helyét átveszi a fokozottan ritmusos, a csengő-bongó rímes, a nyelvet habzsoló könnyed költői hang. Költői maszkról is beszélhetünk, mert olykor eltagadhatatlanul előbújik az ismerős költő, s a gyermekversek „gyermekverssége" megkérdőjeleződik, mikor a kedves-játékos tónust olykor erotikával fűszerezi a költő (Keszthelyi alkony, Vadgesztenye). A Copfod című versben megjelenő leánykája zavartan morzsolgatja hajfonatát, míg a beszélő neki bókol. „Bal copfod, mint / a méz- / patak csordul, / egész / csípődig fut / s akác- / füzérszerű, / mi lánc- / formán csüng, míg / a méh / motoszkál rajt". A vers két pulzáló oszlopba tördelése ráadásul formájában is megidézi a lány két „aranyszínű kalácsát". A szelíd, bájos humorú versekben a könnyed fantázia veszi át a megérteni vágyó fantázia helyét. A jelenségek fürkészése egy mesés látszatvilágot, víziós álomképet teremt, melyben eljátszható a világban való otthonosság és elhihető a kiigazodás.

­­*

Tóth Bálint költészete aktív és passzív, szenvedélyes és letisztult, eszményi és alulstilizált, fájdalmas és jóleső, apokaliptikus és édenkerti. Az ellentétek nemcsak összeférnek, de kiegészítik is egymást. A költő harmóniára törekszik, még ha e harmónia a „zivataros" 20. században gyakran abortálódik is. Keresi az utat vissza a Kerthez, és karddal vagy verssel, de bizonyosan meg fogja találni.

[2015]

[1] Kis Pintér Imre, Helyzetjelentés, Bp., 1979, Szépirodalmi Könyvkiadó, 236.

[2] Varga Lajos Márton, „Életen túl, halálon innen", Jelenkor, 1981/5, 469.

[3] Molnár László, Tóth Bálint: Krisztinavárosi körmenet, Alföld, 1992/7, 70.

[4] Kis Pintér, Nyiss kaput angyal, Kortárs, 1988/10, 164.

[5] Pomogáts Béla: Versek atlantiszi szélben: töredékek Tóth Bálint költészetéről. Hitel, 2002/8. 112–119.

[6] Lengyel Balázs: Útelágazások. Verseskönyvről verseskönyvre. http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000000668&secId=0000062860&mode

=html#Lengyel_Balazs-Verseskonyvrol_verseskonyvre_[1982]-lengyel00144.

[7] Kis Pintér Imre, i. m., 164.