Tóth Vilmos

A 20. század végi magyar építészetben nem ritka, hogy egy adott hely, régió vagy város épített környezetének példamutatóvá emelkedése egyetlen építész vagy egy jól körvonalazható alkotócsoport életművéhez köthető. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy-egy település, kisebb régió egy vagy több alkotó következetes pályája révén kerül föl a kortárs építészet térképére. Ahogyan Nyíregyházán és környékén Bán Ferenc, Miskolcon a Plesz Antal köré gyülekezett fiatal építészek, vagy Győrben és Pannonhalmán Czigány Tamás teremtettek követésre hívó, karakteres helyi építészetet, úgy kapcsolódik össze Tóth Vilmos neve a délvidéki kortárs építészettel. Az ő munkásságának köszönhetően bontakozott ki a Vajdaságban az a jelenség, amelyet egykori tervezőtársa, Valkay Zoltán „az alföldi építészet zugiskolája" néven vitt be a szakmai köztudatba.

Tóth Vilmos egész élete a Délvidékhez kötődik: Magyarszentmihály faluban született, majd a járási jogászként dolgozó édesapa gyakori áthelyezéseit követve a család Jankahídra, Tordára, később Csókára, majd Palicsra költözött. Tóth Vilmos a belgrádi egyetemi évek után Magyarkanizsát választotta otthonául, 1978 óta ott él. A költözések magukkal hozták nem csupán a kis- és középméretű falvak, kisvárosok szerkezetének, életének megismerését, de a magyar anyanyelv mellett a szerb és a román nyelvekben való jártasságot is. A falvakban még ekkoriban is elevenen élő magyar népi hagyományok, és elsősorban a népi építészet már kisiskolás korában nagy hatással volt rá, gyakran rajzolgatta azokat a házakat, amelyeket a közvetlen környezetében látott. Kamaszként kötelezte el magát az építészet mellett: az általános iskola elvégzése után, 1967-ben a szabadkai építőipari technikum diákja lett, ahol rengeteg rajzolással sajátította el az épületszerkezeti részletek megoldásait. 1971-ben okleveles műépítész technikusként érettségizett, „diplomamunkája" egy családi ház terve volt, melynek még puhafából készült makettjét is kifaragta.

Az érettségi után, sikeres felvételi vizsgát követően rögtön a Belgrádi Egyetem építészkarára került. Itt olyan karizmatikus oktatókkal találkozott, mint Bogdan Bogdanovics és Ivan Antic, a második világháború utáni jugoszláviai építészet vezető figurái. Az egyetemi évek alatt gyakran járt Szegedre, ahol hozzájuthatott a magyarországi építészetről szóló kiadványokhoz is, ezekből megismerte Makovecz Imre, Kerényi József vagy Finta József munkáit.

1979-ben friss diplomásként a több ezer főt foglalkoztató Magyarkanizsai Építőipari Kombinát tervezőirodájában kezdett dolgozni. Itt eleinte kisebb volumenű feladatokat kapott – első megépült munkája egy mentőállomás garázsa volt –, de a cégen belül hamar ráállhatott arra az irányra, amely sokkal közelebb állt hozzá, mint az előregyártott elemekből való építkezés: iskolát, egészségházat, mozit tervezhetett. Viszonylag szerencsés korban kezdte a pályáját, hiszen a magyar népi építészet tisztelete a nyolcvanas évek Jugoszláviájában már nem volt teljesen elutasított szemlélet.

Az évtized közepétől azonban gyors lejtmenet következett, az építőiparban ugyanúgy, mint az országban. Tito elnök halála (1980) után Jugoszlávia néhány év alatt széthullott, a magyarkanizsai kombinátban is rohamos tempóban fogytak a megbízások. Pályatársaihoz hasonlóan Tóth Vilmos is magántervezőként családi házakkal kezdett foglalkozni, majd 1991-ben megalapította a Domus Tervezőirodát, amelyet egészen 2012-ig vezetett. Az első években a háború kitörése miatt majdnem lehetetlen helyzetben indult a vállalkozás: az építészek közül nagyon sokan elmenekültek az országból, az infláció olyan mértékű volt, hogy az aznapi kifizetés másnap már alig ért valamit. Ennek ellenére az építész és felesége, valamint két kisgyermekük Magyarkanizsán maradtak. Állandó félelemben és bizonytalanságban éltek, de Tóth Vilmost nem sorozták be, és a háború alatt a közvetlen családban sem történt tragédia.

A 2000-es évek elején ismét felívelő időszak kezdődött, ekkor épültek meg azok a munkák, amelyek Tóth Vilmos pályájának talán legjelentősebb mérföldköveinek mondhatók. Sok tervévekkel, sőt akár egy évtizeddel korábban született, mint amikor megvalósulhatott, de a többféle okból – legyen az a háború, a döntések elodázása, vagy a forráshiány – elhúzódó tervezési, majd építési periódusok ellenére az épületek koncepciója állta az időt. Ez nem véletlen, ugyanis Tóth Vilmos építészete sajátos viszonyban áll az idővel. Számára az építészet nem ott és akkor kezdődik, amikor az alapkövet lehelyezik, hanem a folytonosságra támaszkodik: a hely karakterét és múltját örökíti át a jelenbe, emlékezettel telített, gyökerei a múltban erednek, mégis a jelenben él. A Délvidék magyarlakta területein a múlt felé fordulás az ő szemléletében egyrészt a régió évszázados népi építészete, másrészt az első világháború előtti „aranykor", az eklektikus kisvárosi építészet időszakának kiemelését jelenti, ezek tradícióit örökíti át a jelenbe. Tóth Vilmos kutató, elemző személyisége mindig a konkrét hely értékeit keresi, organikusan kötődik az adott közeghez, annak anyagi, formai, szellemi, kulturális és történeti rétegeiből építkezik – ugyanakkor nincs szándékában megtagadni a jelent. Vagyis nem a múlthoz való visszatérés gesztusával közelít a hely történetéhez, hanem az emlékezet és a folyamatosság jegyében továbbviszi a ránk maradt értékeket, azokat teszi a jelen eleven részévé. Hol a közvetlen környezetből választ olyan vizuális elemeket, amelyeket – a posztmodernben gyakran használt idézet formájában – megjelenít, vagy legalábbis utalást tesz rá; máskor a tágabb régió jellegzetességeit érleli szimbólumokká, arányokká, alaprajzi kompozícióvá, és ezzel köti az épületet a konkrét helyhez, új időbe helyezve az áthozott részleteket.

Ez a hely történeti identitását hálószerűen, egyszerre több rétegben erősítő szemlélet már pályája indulásakor, a nyolcvanas években egyedi jelenséggé avatta Tóth Vilmos építészetét. Az 1985-ben megépült magyarkanizsai általános iskola ugyan a korban kötelezően használt anyagokból és szerkezetekből épült, de kisvárosi léptéke és arányai, a bejárat sarokpozíciójának finom megoldása, a nagy felületek tagolása révén érezhetően magán hordozza a város eklektikus épületörökségének hatását. Két évvel később, 1987-ben elkészült a 4 tantermes, tornateremmel kiegészített Kispiaci iskola is, amelyen már egyértelmű a környezetbe simulás szándéka. A nyolcvanas évek közepén több lakó- és üzletházat tervezett a városba, ezeken is felismerhetők Tóth Vilmos sajátos kézjegyei: a városi nyilvánosság méltóságában való erős hit, aminek köszönhetően a kis toronyszerű oromzatokkal, tagolt homlokzati felületekkel, az oldalhomlokzatok szerepének megerősítésével mozgalmas, ugyanakkor derűs, harmonikus helyek születtek. A házak karaktere, belső élete a homlokzatra is kivetül, de szoros kapcsolatban marad a város közösségi életével. A kísérletezéstől sem riadt vissza: 1986-ban az ő ötlete nyomán készült el egy már megépült lakó-üzletház, a Standardprojekt nagypaneles hasonmása.

1991 gyökeres változásokat hozott Tóth Vilmos szakmai életébe: ekkor alakította meg önálló tervezőirodáját, és ekkor ismerte meg személyesen Makovecz Imrét és a Kós Károly Egyesülés magyarországi építészeit. Bekerült a szabadkai Népkör Művelődési Központ épületeinek felújítását vezető csapatba – ő végezte a Makona Kft. terveinek szerbiai honosítását –, itt találkozott az organikus szemléletű építészek csoportjával, amire így emlékszik vissza: „Mondhatom, olyan volt ez számomra, mintha ekkor ismerkedtem volna meg az igazi építészeti tervezéssel és tervkészítés tudományával. Megváltozott az életem. Hazaértem. Végre rátaláltam olyan emberekre, akikkel megértettük egymást."[1] Ettől kezdve rendszeresen részt vett az Egyesülés találkozóin és aktív részévé vált a szerves építészek szakmai-baráti közösségének. A rá következő években tervezte a horgosi Vitamin irodaházat (1992–1994), melynek erősen kiugratott, tört vonalú, magas oromzattal zárt bejárati tömege, valamint kereszt formájú alaprajza több későbbi munkáján meghatározó elemmé válik.

1992-ben épült meg a zimonići (Ilonafalu) pravoszláv templom, itt jelenik meg először Tóth Vilmos munkásságában a torony és a kupola kettőse, amely szintén fontos tömegformáló eszközévé válik a későbbiekben. A női minőséget szimbolizáló kupola és a férfiasan kiemelkedő torony a két szféra egyesítésével jóval többet mond el, mint ami a pravoszláv templomépítészet hagyományaiból következik: a két pólust egyenrangúan magába foglaló teljesség szimbólumává emelkedik.

1996-ban kezdett foglalkozni a zentai Lisieux-i Kis Szent Teréz-templom tervezésével, amelyet azonban több mint húsz évvel később, 2017-ben szenteltek fel. A templom két jeles esemény emlékét őrzi: a törökök ellen 1697-ben vívott zentai csatáét, valamint és a névadó szent halálának 100. évfordulóját. Zenta főterén 1770-től állt egy római katolikus templom, amely 1911-ben egy tűzvészben porig égett. Újjáépítését előbb a Nagy Háború, majd az azt követő impériumváltás lassította, 1945 után pedig az új jugoszláv hatóság nem engedélyezte a folytatását, annyira, hogy 1949-ben a tetőig már felépített falakat tankokkal lerombolták és parkot létesítettek a helyükön. A templomállítás gondolata csak 1996-ban, a zentai csata, valamint Lisieux-i Kis Szent Teréz halálának közelgő évfordulója kapcsán vetődött fel ismét, de már más helyszínen. Meghívásos tervpályázatot írtak ki, melyen Tóth Vilmos terve nyert. A két évforduló karaktere meglehetősen eltérő: egy sok emberáldozattal járó győztes csata és egy fiatal apáca rövid evilági életének emlékezetét kellett egybefoglalni. A női és férfi oldal, a kupola és a torony kettőssége itt is megnyilvánul: a kupolaformát a katonai sátrak ihlették, a torony a győzelem hirdetője. A tervező a főtéri templomépület történetét is belefoglalta az új templom tervébe: az 1949-ben lerombolt, félig megépült Szent István templom megmaradt oszlopai az új istenháza bejáratához kerültek, és a bejárat fölötti timpanon is a korábbi, félkész épületre utal vissza, mintegy átmentve a közösség templomépítő erőfeszítéseinek emlékét. A diadalív-szerű kapuzat a győzelmet hangsúlyozza. Ugyanakkor a templom alaprajza egy virágcsokorra emlékeztet, ami a Kis Szent Teréznek szóló tiszteletadás gesztusa: felülnézetből a bejárati út a csokor szárának látszik, a három kupolás tömeg a virágokat jeleníti meg. A külső falak mentén feltöltött részre ráfut a zöld, így azt az érzetet kelti, mintha a bimbók közvetlenül a földből pattannának ki. A térelosztást a templom működése indokolta: az 500 férőhelyes tér három részre osztva egyszerre több előadásnak is helyet tud adni és gazdaságosabb működést tesz lehetővé. A belső tér puritán formavilága, az impozáns, bordás famennyezet és a kupolák közepén a felülvilágítókból jövő fény tovább erősíti a természetközeli atmoszférát. Az oldalfalakon nyíló kis vitrázsablakokban a magyar szentek és boldogok arcképe sorakozik. A vitrázsokat és az oltárképet Korhecz Papp Zsuzsanna, az oltárt Valkay Zoltán tervezte.

A templom gazdag formai szimbolikája és egyszerű megjelenése meggyőzően hordozza a megörökíteni vágyott történelmi és egyházi esemény emlékezetét.

A Noszára tervezett Szent Ágoston-templom tíz év alatt született meg, 1997-ben készültek az első tervek, 2001-ben kezdődött meg az építkezés, és 2007-ben nyitotta meg kapuit a hívek előtt. Az egytornyú, félrebillent ladik formájú építmény erős keresztény szimbolikát jeleníti meg, amely a névadó Szent Ágoston írásaiban is szerepet kap: a zátonyra futott hajót a torony „vitorlája", az ég felé kiáltó jeladás segíti ki a bajból. A tetőn áttörő torony, a csónakforma ismétlődése csúcsos boltív alakban az oltár fölött, az egyszerű, fehérre festett belső tér és a ragasztott fatartók bordái, a mag alakú felülvilágító mind Szent Ágoston tanításainak ihletett építészetbe ültetett alapgondolatai – erős üzenet a közösség részéről, akik a megmaradás zálogának tekintik a templomállítást. Kis mérete (alapterülete mindössze 140 nm) dacára mind a földszinten, mind a karzaton 100-100 főnek jut hely, a szakrális tér fölött még egy kis hittanterem is helyet kapott.

A kétezres évek hozták el az életmű csúcspontjainak mondható, szimbólumokkal telített, rétegesen építkező munkákat. A zentai Dokumentációs Központ (2002, ma Vajdasági Magyar Művelődési Intézet) szimbólumokban gazdag épülete a hármas szám jegyében szerveződik: alaprajzát a háromosztatú alföldi parasztházak beosztása ihlette, kompozíciójában három tömböt egyesít, melyek a Vajdaság három részét – Bácskát, Bánátot és Szerémséget – jelképezik. A baloldali rész sárga és piros homlokzattéglái a bizánci építészetre, a szláv jelenlétre, tehát a Szerémségre utalnak. A jobboldali rész a Bácskát, a Duna-Tisza közét jelképezi, a folyóvölgyek fontos történelmi útvonalait. A könyvtárnak helyet adó középső, kupolás rész pedig a végtelennek tetsző bánáti síkságra emlékeztet, ahol „az égbolt szinte ránehezedik az emberre".[2] Többszintes terében a végig felfutó, könnyed fa szerkezetek csodálatos egyszerűséggel teremtik meg a tér méltóságát, egyben vertikalitásukkal finoman ellenpontozzák az ellipszis formát követő polcrendszer horizontális hangsúlyát. Ugyanakkor az egész épület formáival a zentai Városháza karakteres részleteire is utal: a kupola kosáríve nagyjából megegyezik az annak tornyán és földszinti üzlethelyiségein látható íves vonalakkal, a kupola alatti elliptikus tér pedig a Városháza ünnepi lépcsőterére rímel. A belsőépítészeti terveket Valkay Zoltán készítette, aki ebben az időszakban Tóth Vilmos állandó tervezőtársa volt. A mennyezet díszítése Rostás László építész és Égerházi László népi fafaragóművész munkája, a kozmikus szimbólumokat egyesítő kompozíció magába foglalja a Napot, a Holdat és a Tejutat, amelynek forgása szinte érzékelhető a kupolaszerkezetet alkotó lamellákon. Magát a kupolaformát az építész és építők a Boldogasszony palástjának nevezte el, amely védelmezőn borul a teret használó közösség fölé.

2004-ben adták át a magyarkanizsai Művelődési Ház és Könyvtár épületét, amelynek meghatározó elemei ismét a torony és a kupola. A kettősség itt a funkciót is leképezi, mivel a torony mögött folyik a magyar hagyományokat őrző és népszerűsítő aktív munka, míg a kupola alatt itt is – akárcsak a zentai épületben – a könyvtár helyezkedik el, a maga elmélyültebb, intimebb közegével. A tornyon a szemközti Rekeczi-ház homlokzatának egy részlete is megjelenik, építészeti visszhangként kapcsolódva a közvetlen környezethez. A torony az alföldi tájban különösen fontos szerepet kap: nem csupán erőt, határozottságot, védelmet sugall, de mind földrajzi, mind szellemi értelemben tájékozódási pontot jelöl ki a síkságon. Tóth Vilmos számára a torony a Délvidéken olyan erős identitásképző elem, amely jelképként a megmaradást, az állhatatosságot is magában hordozza. A magyar kultúra déli szélére Tóth Vilmos öt házon összesen hét tornyot épített, ezek az ő építészeti szemléletében olyan szerepet visznek, mint amit Makovecz Imre is többször megfogalmazott: összekötik az alsó és a felső világot, átjárást képeznek a hétköznapi térből a mitikus tartomány felé. Ez a gondolat plasztikusan megjelenik Tóth Vilmos tornyain.

A több évtizedig érlelődő vagy több fázisban megvalósult munkák sorába illeszkedik a magyarkanizsai Fő teret lezáró Művelődési és Oktatási Központ, amely ma Művészetek Háza néven ismert. 1985-ben, még Tóth Vilmos pályája elején készült el a főépület, majd 1995-ben egy színpaddal bővítette, végül 2006-ban készült el a komplexum udvarára telepített Regionális Kreatív Műhely, amely Nagy József világhírű táncművész és táncpedagógus kísérletező műhelyének ad otthont. 2009-ben megépült egy újabb szárny, amely kapcsolódik a színházfőbejáratához, és amelyben irodák, előadótermek, galéria, művészkávézó és 27 ágyas kis szálloda kapott helyet. Az utolsó fázis 2013-ban lett készen, ekkor a komplexum a Regionális Pedagógiai Továbbképző Központtal egészült ki. Az együttes legizgalmasabb eleme, a Regionális Kreatív Műhely próbaterme egy apszissal záródó egyhajós templom alaprajzát követi. Sarkain téglapillérekkel kiemelt, várszerű, masszív jelenség; kör alakú apszisába került a díszletkészítő műhely, egyfajta „templom a templomban", ami a művészet szakrális karakterét hangsúlyozza. Ugyanakkor nyitott és átlátható, különösen annak a könnyed ívű kis hídnak köszönhetően, amely a próbaterem és a színházi rész között lebeg.

2007-ben készült el Tóth Vilmos tervei alapján a 200 férőhelyet befogadó, színpaddal, könyvtárral, próbatermekkel, konyhával és kísérőhelyiségekkel ellátott oromhegyesi Faluház. Nyolcszögű központi tere a fő- és mellékégtájakat idézi meg, de utal az oromhegyesi lakóházak padlásszellőzőjén felbukkanó, nyolcszögbe írt kereszt motívumára is. A forma egyben mitikus jelkép is, a négyszög és a kör közötti átmenet, azaz a Föld és az Ég közötti kapcsolat hordozója, ami a művelődési házat egyfajta kultusz középpontjaként jelöli meg. „Falusi házakra emlékeztető tömegek metsződnek a szárazmalomra emlékeztető központi részbe, amely, mint egy energiaharang borul a nagyteremre" – írja róla az alkotó.[3] A díszterem körül zárt, üvegezett gang fut körbe, a főtömeget lezáró négy oromfalas házvéget a vajdasági népi építészet ihlette.

Még egy épületről kell szólnunk, amely méretét tekintve egészen kicsi, de a helyi hagyomány megőrzését vállaló szerepe miatt kiemelt szerepe van az életműben. A 2012-ben elkészült mokrini Túzokrezervátum látogatóközpontja a Mokrin – Hódegyháza – Szaján háromszög pusztai tájában áll, a rezervátum keleti bejáratának közelében. Korábban egy vert falú tanya állt ezen a helyen, feltehetően a környéken sok házon megjelenő napsugaras oromzattal. Tóth Vilmos a látogatóközpont északi végén ezt a motívumot idézi meg. A földszintes, kilátótoronnyal ellátott kis épület formája is beszédes: egy kotló, napozó túzok alakja sejlik fel benne. Anyagai, a fa, a tégla és a bontott cserép is a helyi tradíciókat hozzák át a 21. század építészetébe. Forma és tartalom kétszeresen is egységben áll, hiszen a környezet változására rendkívül érzékeny túzok példányszáma egyre fogy, így önmagában is megjeleníti a romboló folyamatok veszélyességét.

A pályakép összegzéséből nem maradhat ki az a szál, amely Tóth Vilmos munkásságát a szerves építészethez köti. „Nincs nagyobb bűn, mint elrontani egy hely szellemét" – vallja, és számára az organikus egyet jelent a hely múltjával és hagyományaival, évszázadok alatt kialakult népi építészetével és kultúrát, identitást formáló kisvárosi architektúrájával. Az organikus építészetet nem stílusként fogja fel, hanem világmagyarázatként, de nem a Makovecz Imre által képviselt Rudolf Steiner-féle filozófiát követve, hanem egy erős regionális magyarságtudat kifejezéseként. Épületei arányaikkal, szimbólumaikkal, anyaghasználatukkal és formai részleteivel gazdag kincstárát képezik a Délvidék magyar építészeti hagyományainak, és Tóth Vilmos számára nem kérdéses, hogy ennek a 21. században is létjogosultsága, sőt erős megtartó, közösségformáló szerepe van. Nyugdíjazása óta nem tervez házakat, de aktívan részt vesz városa közösségi életében: a magyarkanizsai fiataloknak népi kézműves ismereteket ad át az általa és felesége, Tóth Ágnes által alapított hagyományőrző egyesület keretében.

[2022]

[1] Tóth Vilmos: Tervezés a nemzeti építészeti hagyományok szellemében, Délvidék–Vajdaság. MMA akadémikusi székfoglaló előadás, Pesti Vigadó, 2022. augusztus 31.

[2] Uo.

[3] Uo.