Tóth Klára

A legtöbb embernek, ha legkedvesebb gyerekkori emlékéről kérdezik, egy nyaralás, kirándulás, barátokkal való önfeledt játék képei villannak be, az édesanya vagy nagymama főztjének íze-illata idéződik fel… Tóth Klára gyermek- és ifjúkorából legszívesebben azokra az órákra emlékszik vissza, amit nővérével, Erzsivel töltött. A nyári szünidők alatt nap mint nap felkúsztak a házuk kertjében álló terjedelmes fára, és hosszú órákra belemerültek kedvenc könyveikbe. Ilyenkor megszűnt körülöttük a világ… Ez a kis epizód kulcsfontosságú lényének megértéséhez, hiszen aki ismeri, tudja, hogy számára a kultúra lételem, a boldogság egyik legfőbb forrása.

Diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar – népművelés szakán szerezte. A népművelés szakon szemléletformáló hatással voltak rá Németh Lajos, Vekerdi László, Andorka Rudolf és nem utolsósorban Bíró Yvett és Király Jenő filmesztétika órái. A '70-es években már engedett szorításából a cenzúra, a filmklubokba – melyeknek rendszeres látogatója volt - eljutottak a francia újhullám és az angol free cinéma legfontosabb alkotásai is, amelyek erőteljes hatást gyakoroltak a magyar filmművészetre is. Az egyetemi évek végére kikristályosodott előtte az út, amelyet követnie kell és ez a film, illetve az írás.

Első publikációi még egyetemista korában jelentek meg, elsősorban filmtörténeti tanulmányok és kritikák. Azóta is folyamatosan jelennek meg változatos témájú és műfajú (publicisztika, kritika, esszé) írásai, a legigényesebb lapokban (Filmkultúra, Filmvilág, Magyar Szemle, ÉS, Népszabadság, Magyar Nemzet, Nők lapja, stb.), és legalábbis a rendszerváltást követő évekre elmondható, hogy pártállástól függetlenül bármely lap lehozta őket.

Szemléletét saját megfogalmazása szerint a „konzervatív liberalizmus jellemzi, a szekértáborok kibékíthetetlen szembenállását, illetve a kultúrpolitikának a mindenkori győztes oldalhoz való elvtelen alkalmazkodását mélységesen elítéli. […] a sajtó gyakorlatilag pártérdekek mentén szerveződött újjá. […] Mindenki kinevezi a maga ügyeletes zsenijét, minden kör a maga levében fortyog, de párbeszédre nincs esély. A kilencvenes évek elején-közepén még előfordult, hogy egyszerre írhattam a Magyar Nemzetbe és a Magyar Hírlapba is, vagy az Élet és Irodalomba és a Magyar Szemlébe is. Ma már ezt nem lehet megtenni." – mondja Tóth Klára, Sulyok Máté egyik vele készített interjújában.

Írásainak azóta is visszatérő motívuma az igénytelen tömegkultúra térhódítása miatti elkeseredés, a színvonal, az érték visszaállításának követelése. „Úgy látom, […] a mozi-szemetekről ugyanolyan terjedelemben jelennek meg a hasábokon a recenziók, mint a komoly művekről és jól felfogott anyagi érdekből az értelmiség nagyobb része lelkiismeret furdalás nélkül hirdeti a tömegkultúra mindenhatóságát." – nyilatkozta a 2005-ös Magyar Filmszemlén, második önálló kötetének megjelenése kapcsán.

Kedvenc költője József Attila, érveléseiben sokszor fordul a költő örökérvényű gondolataihoz és előszeretettel idézi gyönyörű, veretes sorait. (Még első önálló kötetében, az Elem Klimov orosz filmrendezőről szóló portréfilmben is hivatkozik rá: „Még jó, hogy vannak jambusok, és van mibe beléfogóznom." – írta József Attila. De mibe kapaszkodjék egy filmrendező?"

Tóth Klára írásainak egyik kulcsszava a szabadság. Megszállottan kereste a diktatúra éveiben is azokat az apró szigeteket, ahol – ha többet nem is, a szabadság illúzióját meg lehetett teremteni. Talán ez volt az egyik kapocs, ami összehozta későbbi férjével, hiszen Dárday István is az élet minden területén a szabadság lehetőségeit kutatta. Munkatársaival – a filmgyár ellenében - ezért hozta létre a Társulás Stúdiót és barátaival ezért vásároltak közösen egy vízimalmot, hogy a nálunk csak hírből ismert nyugati kommunáknak egy magasabb szintű változatát hozhassák létre. Egy olyan mágikus teret, ahol baráti közösségben, mindenfajta kötöttség nélkül lehet élni és alkotni. Ha ez a vállalkozás egy idő múlva zsákutcának is bizonyult, egy sor remek alkotás maradt fenn a „malomban" töltött évek hozadékaként.

A film vonzásában

A hatvanas-hetvenes évek filmművészetének erejéről, tudatformáló hatásáról ír, többek között Virágok a mocsárban című kritikájában. „Gyerekkorom, majd ifjúságom a hatvanas-hetvenes években mintha egy mozivászon előtt telt volna el. Bergman, Fellini, Wajda, Tarkovszkij, Jancsó, Kósa, Sára, Huszárik és a dokumentaristák filmjeit néztük megbűvölten, elvarázsolva. S amikor éppen nem moziban voltunk, akkor beszélgettünk a filmekről klubokban, egyetemeken. A kelet-európai film és a történelem – ez volt például az 1974–75-ös tanévben Bíró Yvette budapesti bölcsészkaron tartott szemináriumának címe. Sokat tanultunk ezeken az előadásokon Kelet-Európáról is, a történelemről is. Legtöbbet talán akkor, amikor a következő tanévben Bíró Yvette elbúcsúzott tőlünk, mert kirúgták a Filmkultúrából, s közölték vele, hogy „az országból való távozása ellen nem emelnek kifogást." Nem sokkal előtte elveszítettük a legendás filmkritikust, B. Nagy Lászlót is – s ha még nem értettük is pontosan, de megsejtettük, hogy mindaz, amiről beszélgetünk oldottan, derűsen, cseppet sem iskolásan: a film és a történelem a mi időnkben és a mi térségünkben nem játék, nem mozi."

Az egyetem elvégzése után először a Fővárosi Moziüzemi Vállalatnál helyezkedett el, ahol alkalma nyílott arra, hogy szenvedélyének hódolhasson: annyi filmet nézhetett meg, amennyit csak akart és ráadásul még fizetést is kapott érte. De mivel nem igazán jutott olyan feladathoz, ami kreativitását kielégítette volna, munkahelyet váltott.

A Filmfőigazgatóságra került, ahol egy igazán neki való feladattal lepték meg feljebbvalói: ő lett az akkori, talán legizgalmasabb filmes műhely, a Balázs Béla Stúdió referense. Tíz évet töltött abban a stúdióban, amely az egyre puhuló diktatúrában a szabadság levegőjét árasztotta: a fiatal filmesek – évente egy nagyjátékfilm költségvetéséből – cenzúra (és öncenzúra) nélkül alkothattak, ráadásul a bemutatási kötelezettség nyomasztó terhe nélkül. Bár a tagok tisztában voltak azzal, hogy a kulturális hatalom emblematikus intézményében, a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozik, mégis megbíztak benne. Érzékelték Klára segítő szándékát, hiszen avatott cikkeivel, tanulmányaival hozzájárult a stúdió tevékenységének megismertetéséhez, elfogadtatásához (ld. Profán köszöntő, a Balázs Béla Stúdió két évtizede).

Férje, a Kossuth-díjas filmrendező Dárday István, a Budapesti Iskola nevű filmes irányzat egyik megalapítója, módszereinek kidolgozója. Házasságuk harminc éve alatt Tóth Klára nemcsak a rendező élet-, de bizonyos területeken alkotótársává is vált. Mikor a rendszerváltozással a Filmfőigazgatóság megszűnt, a Dárdayék által üzemeltetett emblematikus művész moziban a Blue-Boxban dolgoztak együtt. Klára intézte a Mozgókép Innovációs Társulásban készült filmek forgalmazását és reklámját. . A Társulásnál olyan híres alkotások születtek, mint a Panelkapcsolat, a Rock Térítő, Álombrigád, Sátántangó, A színésznő és a halál, Bolse vita, Tükröződések – a listát még sokáig folytathatnánk. Ebből a felsorolásból is kiderül, hogy többnyire azok a filmesek találtak otthonra a Társulásnál, akik rendhagyó, újító törekvéseik miatt a Mafilm óvatosabb stúdióiból kilógtak: (Tarr Béla, Jeles András, Xantus János, Szirtes András, Dettre Gábor stb.).

A Dárday–Szalai alkotópáros több filmjének is Tóth Klára volt a dramaturgja, művészeti tanácsadója, szakértője (Nyugatról Keletre, avagy a média diszkrét bája, Az emigráns). Ez utóbbinak az ötlete is tőle származik: lelkes Márai-rajongó lévén ő javasolta, hogy filmben örökítsék meg az író életének utolsó szakaszát: az amerikai emigráció alatti elszigeteltségét, kiábrándultságát, majd tragikus öngyilkosságát.

Duna Televízió

Kiváltságos pillanatban, Sára Sándor elnöksége alatt hívták filmszerkesztőnek a Duna Televízióhoz, amely 1999-ben elnyerte „A világ legjobb kulturális televíziója" címet. A Dunánál 12 évig a lengyel filmművészet mellett a magyar dokumentumfilm gazdája volt. Kiváló érzékkel válogatta és szerkesztette sorozatokba a legkiválóbb magyar dokumentumfilmeket, amelyek soha ilyen bőségben és gazdagságban nem kerültek még közönség elé Magyarországon. 2005-ben fél évig a Duna Televízió kulturális magazinjának munkáját is irányította főszerkesztőként.,de amikor egy „futtatott" műsorvezető panaszt tett az elnöknél, hogy a főszerkesztő sokat követel a munkatársaktól, például, hogy olvassák el a könyvet, amiről beszélnek, az elnök felmentette beosztásából, másik vezető állást ajánlva számára. De ő csak annyit kért, hogy visszamehessen filmszerkesztőnek.

A Magyar Televízió és a Duna Televízió összeolvasztása után, sok más munkatársához hasonlóan, ő is elveszítette a munkáját. Nem tartottak többé igényt arra a szerkesztői koncepcióra, amely az értéket a nézettség, az igazi kultúrát pedig az öncélú szórakoztatás fölé emeli.

Önálló kötetei

Négy könyve jelent meg: az Elem Klimov orosz filmrendezőről, illetve a tragikus sorsú B. Nagy Lászlóról szóló portrékötetek, ezen kívül a Magyar Szemle gondozásában két válogatáskötet legjobb írásaiból.

A Filmbarátok Kiskönyvtára sorozatban, 1988-ban jelent meg Elem Klimov orosz filmrendezőről szóló portréja, amely érzékletes képet fest a sematikus korszak után jelentkező szovjet új hullám egyik vezéralakjáról. Klimov az orosz új hullám egyik legnagyobb hatású rendezője, aki világszerte nagy feltűnést keltett 1964-es „Hurrá, nyaralunk!" című filmjével, amely a személyi kultusz és a totalitárius diktatúra szatirikus allegóriája. Nemzetközi elismertségét csak tovább növelte a Raszputyin-jelenségről szóló, nagyszabású és műfajteremtő alkotása, az Agónia (1981), illetve a háború borzalmait a gyerekek látószögéből érzékeltető Jöjj és láss! című 1985-ös filmje. Tóth Klára választása cseppet sem véletlenszerű. A kötet a téma elmélyült tanulmányozásáról tanúskodik, az elődök és kortársak (Mihail Romm, Marlen Hucijev, Bondarcsuk, Csuhraj, Kalatozov, Tarkovszkij, Panfilov, Koncsalovszkij, Sepityko, Mihalkov munkásságának ismeretéről, és impozáns az a magyar és idegen nyelvű forrásanyag is, amelyből merít. „Klimov az egyik reprezentáns képviselője ennek az irigyelt, csodált, s már-már anakronisztikusnak tűnő filmművészetnek. Filmjeinek létrejötte és sorsa egyszerre példázzák e művészeti ág alkotóinak ezerszálú kiszolgáltatottságát, s egyszersmind azt a hitet, hogy az értékteremtésnek mégis vannak, lehetnek esélyei." – írja bevezetőjében. Megjegyzendő, hogy már itt, az első kötetében is hangsúlyosan megjelenik az a vezérgondolat, amely az értékteremtésre teszi a hangsúlyt.

2005-ben jelent meg a máig egyik legnagyobb hatású film- és irodalomkritikusról, B. Nagy Lászlóról írott, hiánypótló portrékönyve, a Don Quijote köpenyében. A címet B. Nagy egyik írásának a címéből vette át, amelyben a kommerszfilm és a művészfilm ellentéte kapcsán írja, hogy „mi, kritikusok soha nem vehetjük le Don Quijote köpenyét." Tóth Klára mai életünkből éppen ezt a Don Quijote-i attitűdöt hiányolja, amely annyira jellemző volt B. Nagyra. A látvány logikája című nagyhatású kötet szerzőjéről így ír: „abban a perzsa vásárban, ami a közéletet, a sajtónyilvánosságot ma jellemzi, egyre inkább példaértékűnek érzem B. Nagy írástudói etikáját, a minőséget érdek és szándék nélkül befogadni képes nyitottságát, azt, hogy a szó meggyalázása nélkül tudott dolgozni egy olyan korban, amikor a szavak valójában arra szolgáltak, hogy elfedjék a gondolatokat." A hiánypótló kötet megjelenését több évig tartó kutatómunka előzte meg, melynek során nagyon sok, addig ismeretlen, információ került elő a korszak kultúrpolitikájával, prominens kultúrpolitikusaival kapcsolatban.

Harmadik kötete, A láthatatlan ország a magyar dokumentumfilmekről szóló, 1995 és 2010 közötti írásait adja közre. Címe arra utal, hogy láthatatlan volt az az ország is, amelyet a kor legjobb dokumentumfilmesei tártak fel kérlelhetetlen őszinteséggel és tisztánlátással, minden bajával, tehetetlenségével, a korrupcióval, a kilátástalansággal egyetemben. Láthatatlan a nagyközönség számára, hiszen a hivatalos média döntő százalékban csak az eredményeket, a kikozmetikázott statisztikákat engedte a nyilvánosság elé.Az ÉS-ben jelent meg először talán legmegrendítőbb novella-esszéje, a Fájni fog. Ez az önéletrajzi írás azzal indul, hogy három évtized távlatából megtudja, fiatalkori udvarlója nem, vagy nem csak őszinte érzésből kérte fel először táncolni, majd kísérgette árnyékként mindenhová hónapokon át, nem csak a kibontakozó és egyre mélyülő szerelem miatt érdeklődött Klári életének és munkájának legapróbb részleteiről is, hanem egy láthatatlan szervezet, a III/III-as ügyosztály megbízásából. Mindez a Kassák Klubban zajlott, amelyet akkoriban a három „T" közül a „tűrt" kategóriába sorolt a hatalom. Ráadásul pár nappal később az is kiderült, hogy szinte ugyanakkor legjobb barátnője is jelentéseket írogatott róla. Ez a hetvenes évekről oly sokat eláruló írás bekerült a korszak dokumentumfilmjeit elemző válogatáskötetébe, A láthatatlan országba is, ráadásul az első helyre. Aszerkesztés nem véletlen, hiszen ez a kiváló „felütés" plasztikusan érzékeltette, hogy milyen volt az a Magyarország, ahol senki nem bízhatott még a szerelmében, a legjobb barátjában sem, ahol egy láthatatlan szervezet ellenőrzött és irányított mindent. A kötet szinte valamennyi jelentős magyar dokumentum-filmrendezőről (a teljesség igénye nélkül: Sára Sándorról, Almási Tamásról, Ember Juditról, Schiffer Pálról, a Gulyás-testvérekről, Gyarmathy Lídiáról, Dárday Istvánról) közöl elgondolkodtató, nem egyszer vitaindító gondolatokat. Bár a hibákat sem hallgatja el, tanulmányaiban elsősorban az értékekre koncentrál. (A cikkek eredeti megjelenésével egy időben láthatta a közönség a szóban forgó dokumentumfilmeket a Duna Televízió műsorán, szintén Tóth Klára szerkesztésében.)

Negyedik önálló kötete a legkülönfélébb műfajú írásaiból válogat. Megint egy utolérhetetlenül frappáns cím: az Első generációs szabadság. Mert hogy mit jelent első generációsként, vagyis gyermekkorban látott példa nélkül felnőni, ő tudja csak igazán. Mindezt a személyes tapasztalatot párhuzamba állítja a rendszerváltás utáni szabadság fogyatékosságaival, gyerekbetegségeivel. Hiszen a történelme során állandó külföldi elnyomatástól szenvedő Magyarországnak még sokat kell tapasztalnia, hogy méltóan tudjon élni a szabadságával… A kötetben néhány személyes hangvételű, novellának is beillő írásából elemi erővel bontakozik ki önéletrajza (a tanti halálát megörökítő Meddig él az ember, a besúgó vőlegényről és legjobb barátnőről szóló Fájni fog, vagy a Duna Tv-ből való elbocsátását megörökítő Búcsúzni csak szépen szabad).

Ezen kívül szerepelnek benne rendezőkkel (Szabó István, Dárday István) készített mélyinterjúk, nekrológok (Jancsó Miklós, Cseh Tamás, Maár Gyula), olvasmányélményekről szóló elemzések, a politikai visszaéléseket ostorozó aktuálpolitikai karcolatok. De, ami a legfontosabb és számbeli többségüket nézve is a leghangsúlyosabb, az a magyar filmeket értően tolmácsoló elemzések, amelyekből némi kiegészítéssel és egy másfajta szerkesztési elvvel – valódi magyar filmtörténet bontakozhatna ki, egy újabb kötetben. Stílusa könnyed, érzékletes. Bár csöppet sem harsány, szavainak súlya, sodrása van. Szociális érzékenységről árulkodó írásaiban nyoma sincs lila tudálékosságnak, görcsös magamutogatásnak. Irodalmi vénája különösen esszéiben szembetűnő; a Fájni fog kifejezetten filmre kívánkozik.

Kodolányi Gyula Az elsőgenerációs szabadság című kötet zárszavában a következőket mondja: „Klári mindig a fény és a jó pártján álló ember és alkotó volt, miközben filmdramaturgként és filmkritikusként és a köznapokban is a legszörnyűbb lelki és szociális szakadékokba tekinthetett bele. Bárhová is kerül, épít, gyarapít, gazdagít, szervez. A tájékozottsága és rendkívüli műveltsége mellett, máig rendületlen értéktudatot és erkölcsi tartást kapott a körülötte dolgozó mesterektől filmben, irodalomban, esztétikában. Az alkatában rejlő alapvető pozitív irányulást ezek a minták, példák és hatások erősítették meg."

[2016]