Turányi Gábor

A hetvenes évek közepén végzett hazai építész generáció nagy lehetőségekkel, ugyanakkor kétes reményekkel indult a pályáján. A lehetőséget a mestereik jelentették, akik mesterségbeli tudásukat és a minőség iránti elkötelezettségüket átadták a fiataloknak; az elképzelések gátját viszont a magyar építészet helyzete, amelyben a politika az igénytelenség és a tömegtermelés felé kényszerítette a tervezőket.

Turányi Gábor friss diplomásként a Lakóterv tervezővállalathoz került, Jurcsik Károly műtermébe. Negyedszázaddal a pályakezdés után Turányi így emlékezik vissza erre a korszakra: „a Jurcsik-műterem sziget volt a tervezőirodák és a panelok tengerén. Nem lágyan ringatózó csónak, de mégiscsak szélvédett hely. Annyira, hogy az ott dolgozó fiatalembernek kialakuljon (és megmaradjon) az a hite, hogy az építészet rendes szakma, rendes emberekkel […] ott lebegett a szerény építészet szelleme... Látványos elvek helyett a mesterségnek volt becsülete." (MÉ 1998/4.)

A Lakótervből Rimanóczy Jenő hívására az ÁÉTV-be került, hozzá hasonló tehetséges, újat kereső fiatal építészek közé, mint Cságoly Ferenc, U. Nagy Gábor vagy Tomay Tamás. Ha rátekintünk az elmúlt 25 év építészeti palettájára, ezeket a neveket kiemelt helyeken látjuk viszont, mindannyian a kortárs magyar architektúra egy-egy egyedi, rendkívül karakteres és jelentős hatású figurái, oktatói lettek, sőt hatásuk révén iskolateremtővé váltak.

Ez az iskola formálta Turányi szemléletét, ezt az örökséget viszi tovább egész pályája során. Hozzáteszi a magyar építészek között egészen ritka érzékenységgel bíró helyteremtő képességét, azt a tudást, amelyre támaszkodva, a funkcióval telített terek mellett – a környezet jeleire válaszolva és az épület használóinak alig megsejtett igényeit beteljesítve – képes létrehozni olyan félig zárt, félig nyitott, pontos funkcióhoz nem igazodó tereket, amelyektől a házak egyszerre méltóságot kapnak. Szabadságot és kiteljesedést egy olyan humánus, pszichológiai dimenzióban, amely semmiképpen nem tartozik a szorosan vett építészethez, de léte vagy hiánya nagyban függ a tervező intuíciójától.

Turányi a teret és a funkciót, a lehetőségeket és az igényeket precíz analízissel, minden elemre való egyforma figyelemmel alakítja. Segítségére van ebben poétikus érzékenysége, amely szemérmesen elrejtőzik a nyers anyaghasználat, a látványos formákat kerülő additív tömegszerkesztés mögött, de előbukkan a figyelmesebb elemzés során: az anyagok, szerkezetek, felületek, színek, textúrák részleteinek harmóniájában. Ahogyan tömeg és anyagszerűség reagál egymásra egyik vagy másik épületében, ahogyan a felületek találkoznak egymással, a terek sorolódnak vagy egymásba metszenek, az mindig egyfajta rálátást, tér és ember bonyolult kölcsönhatásának filozófiai igényű ismeretét sejteti.

Építészetének legfontosabb karakterét e kvalitásai ellenére mégsem a helyteremtés képességében, nem is rész és egész minden ponton egymásnak megfeleltetett rendszerében látom, hanem a kommunikációban. Turányi Gábor a párbeszéd építésze. Minden épülete, és azokban vagy az azok között, azok által létrehozott minden tér egy-egy találkozást dokumentál az építészet nyelvén. A visegrádi Erdei Iskola, a pilisi Erdészeti Központ vagy a budai hegyvidékre tervezett családi házak mind-mind a táj és az ember belső kapcsolatáról beszélnek. Nem egyszerűen a házból való kilátást keretezik – Turányi házai a természet felé nem óriási üvegfelületekkel fordulnak –, hanem a viszony belső dinamikájára reagálnak: az elzárkózás, a leselkedés, a befelé fordulás és a megnyílás nagyon finom, rezzenésnyi gesztusaival élnek. Város és városlakó, település és történelem, ipar és hagyomány dialógusát olvassuk ki épületeiből, minden esetben a konkrét hely szellemiségét, a genius locit szólaltatva meg. Mindehhez többnyire nem expresszív, látványos formákat használ, hanem az építészet ősi alapelemeit: fal, tető, nyílás, lejtő, oromzat és lábazat, kémény és tornác; ezek Turányi építészeti szótárának alapszavai. Akkor is, amikor egy sűrűn beépített városi környezetben színes üveghomlokzattal kommunikál, és akkor is, amikor egy sportkomplexum tetőlejtését egészen a talaj özelébe hozza.

Rendkívül következetes az alkotóelemek használatában, de nagyon ritkán ismétel. Pályájában megkülönböztethetők bizonyos korszakok: a nyerstégla homlokzatok, a látszó terméskő–tégla–fa matériák központi szerepe; később az addíciós szerkesztés mögött húzódó alapgondolat leegyszerűsödése; majd egy rövid periódus erejéig a szimbolikus formálás; a 2000-es évek közepétől pedig a korábbi szigor fellazulása, a környezet elemeire és az építési technológia új lehetőségeire való élénkebb reagálás jelzi az egyes korszakokat. Mindazonáltal tervezői attitűdje alapvetően nem változik. Téralkotó nyelvezete sokszínű és rugalmas, gyakran megjelenik benne a játékosság is, a szigor is. Hol több humort, hol inkább poétikus ihletet fedezünk föl munkáiban, egyszer befelé forduló, máskor inkább nyíltan megmutatkozó magatartást. De első önálló munkájától kezdve Turányi egyértelműen és következetesen a párbeszéd lehetőségét, az ember és a környezet intenzív kommunikációját formálja épületté.

Turányi Gábor esetében életműve azonban nem írható le anélkül, hogy oktató tevékenységéről ne beszéljünk. A szó szoros értelmében vett szakmagyakorlás, vagyis a tervezői praxis mellett kezdettől, tulajdonképpen már a diploma megszerzése utáni évektől fogva nagy hangsúlyt kap az építészképzésben vállalt szerepe. A tanítványokkal való szoros együttműködésből érthető meg az a hallatlan rugalmasság, sokféleség, az a nyitottság a megújulásra, ami végigkíséri tervezői munkásságát. Innen származik az a gyakorlata is, hogy egy-egy munkájába bevonja a legtehetségesebb tanítványait is. 2004-ben pedig fiával, a 2001-ben diplomázott Turányi Bence építésszel közös irodát nyitott, innentől kettőjük tervezői gyakorlata ötvöződik a munkákban.

Tekintsük át néhány kiemelt művén keresztül az életút csomópontjait.

Oktatási és pihenőépület, Badacsonytomaj, 1982–83; tervezőtárs: Gulyás Zoltánné

Első önálló munkája, a badacsonytomaji üdülő rögtön felkeltette a figyelmet, annyira, hogy az épület átadását követő évben a tervező Ybl-díjat kapott. A munkásőröknek készült Balaton-parti üdülőkomplexum egyedisége a kor hazai építészetében igen ritkán felbukkanó vernakuláris elemek alkalmazásában rejlik; de a posztmodern, a szocreál és az organikus építészet jegyei egyformán megtalálható benne, mégis önálló, karakteres és főleg a hely hagyományait továbbvivő, koherens egységgé tudott válni. Turányi az új tömb kialakításához hozzáillesztette a telken már ott álló ipari épületeket és azokkal együtt hozott létre egy ötszög formájú keretes beépítést. Somogyi-Soma Katalinnal közösen finom iróniával ismételték meg az ötágú csillag formát az udvar közepén álló kútház kialakításában – mindezt a szocializmus utolsó évtizedében, már egy közeljövőbeli „civil használat" reményében.

Vakolt, fehér homlokzataival, piros, cserépfedésű nyeregtetőivel és hangsúlyos ácsszerkezeteivel az épület a Balaton-felvidék népi építészetére reagál. De a fehér falakban a nagy üvegfelületek, a ritmikus osztás a modern, míg a történelmi allúziókat keltő, várszerű gyűrűs beépítés és több részletmegoldás a posztmodern ízlését követi. A korabeli építészeti kritika többek között ezzel az épülettel azonosította Magyarországon az új érzékenység megjelenését.

Az Expo'96 Magyar Pavilonjának terve, 1994; tervezőtársak: Bujdosó Győző, Simon István, Zoboki Gábor

Az elmaradt budapesti EXPO a rendszerváltás utáni évek magyar építészetében komoly erőket, izgalmas gondolatokat hozott felszínre. Az EXPO Magyar Pavilonjára kiírt tervpályázat nyerteseként Turányi egyben a világkiállítás utáni új Építészkar tömbjét fogalmazta meg. A zsűri is e kettős funkcióra figyelve hozta meg a döntését. A koncepció szerint egy ellipszis alaprajzú kupolacsarnokot öt karakteres torony vesz körül, ezekre később, a világkiállítás bezárása után húzták volna rá az egyetem további szintjeit. A kupolát színezett Zsolnay-kerámia fedte volna. Turányi ezen a terven alkalmazott először szimbolikus tömegformákat.

Újlaki Sarlós Boldogasszony r. k. plébánia hittantermei, Budapest, 1985–1987; tervezőtárs: Vince László

Ezt a szerény forrásból készült, kisebb volumenű munkáját Turányi a legkedvesebb megbízásai között tartja számon. A beépítés anyagi háttere a plébánia perselypénze volt. A földszintes lakóházas, mezővárosi jellegű beépítésű környék éppen az építés idején veszítette el korábbi karakterét, ekkoriban épültek meg a Bécsi út mentén a hamis nosztalgiát keltő, díszletszerű házsorok. A plébánia ezek között megbújva a nyeregtetős, tornácos tömbjével, téglahomlokzatával, ácsszerkezetű oromzatával egy sokkal egyszerűbb, archaikusabb, de romantikától mentes utat mutatott. Mindez tömör kőkerítés mögé bújt, mintegy elszigetelődve az őt körülvevő vizuális zűrzavartól és nyugalmat, identitást kínálva az ide járóknak.

Erdei Iskola, Visegrád, 1995–1996; tervezőtárs: Földes László

A visegrádi épülettel Turányi és Földes a Kenneth Frampton-féle kritikai regionalizmus egyik legszebb hazai példáját valósította meg. Az erdőben futó patak völgye, ez a különleges adottságú hely felfokozza bármilyen itt megjelenő építészeti gesztus erejét. Turányi iskolája nem próbál láthatatlanná válni, anyaghasználatával nem belesimul a tájba, hanem láthatóan annak energiáit, teremtő erejét ülteti át az építészet nyelvére. Előképe töbek között Frank Lloyd Wright Vízesésháza: a horizontális tagolás, a szigorú tömegformálás itt is a természeti erők működését idézi. Lépcsőzetes, additív tömegszerkesztése a talaj szintkülönbségeihez igazodik, zegzugos kialakítása maximálisan kihasználja a téri adottságokat. A főbejárathoz vezető, lépcsőzetesen forduló út és az azt kísérő terméskő mellvéd archaikus építményeket idéz. Rusztikus anyaghasználata ugyanakkor kerüli a historizálást, tömör, masszív tömegei nem próbálnak sem történeti, sem organikus formákat imitálni. Az épület egyszerűen az ami, mégis: poétikus ereje tagadhatatlan. Mintha a tájból nőne ki, fokról fokra emelkedve és elkülönülve, nem megtagadva azt, de megőrizve a maga erős identitását.

Az iskolát karcsú fahídon át lehet megközelíteni, a bejárattól finom, legyezőszerű mozdulattal terül szét a tömeg. A terméskő falak között nyitott szűk udvarok bevilágítják a falak mögé húzódó tömböket, a felfelé kinyúló tetők a környező erdő sziluettjét öltik magukra. A tökéletesen eltalált arányok, a logikus szerkesztésmód és a visszafogott megjelenés ellensúlyozza a homlokzat erőteljes anyagszerűségét, a terméskő textúrájában józan kortárs részletek tűnnek fel a fém szellőző lamellák révén.

Országos Erdészeti Információs Központ, 1998; tervezőtárs: Klemm Gabriella

A visegrádi erdei iskola megbízója a Pilisi Parkerdő Rt. Erdészete pályázatot írt ki az erdészeti központ kialakítására. Turányi győztes pályaműve itt is az iskolánál látott fahídhoz hasonlóan vezet el a bejárathoz, csakhogy itt nem a patak, hanem a telek erős lejtése fölött visz át a híd; korlátjának faelemei szép ritmusú geometrikus idomok. A masszív, magas terméskő tömbbe nyíló bejárat hasadékszerűen nyílik föl a híd végén. Az épület három önálló funkciót sűrít magába, a tömegek pedig pontosan követik ezeket. A bejáratból nyíló előcsarnok, az intézmény nagy múltú szakkönyvtára, a konferenciaterem, az irodák és a vendégszobák logikusan sorolódnak az épület tengelyén. A puritán anyaghasználatot a terméskő és a nyersbeton uralja, díszítőelemekként csupán a finom ritmusú, kecses fa lamellák tagolják a felületeket. Az egész kompozíció józan, mégis emelkedett, tökéletes arányokkal és kifinomult részletképzéssel.

Porcelanium, Herend, 1997–1998; tervezőtársak: Ignácz Erika, Kalmár László, Klemm Gabriella, Simon István

A Porcelánium az ország legrégebbi, folyamatosan működő vállalata, az 1826-ban alapított herendi manufaktúra számára épült. A világon mindenütt elismert hungarikumot előállító, nagy múltú gyár ma egy kistelepülés határában áll, városias környezet híján. Turányi Gábor pályázatot nyert tervének alapgondolata az volt, hogy az új épületek telepítésével a gyár tömbjével szemben egy városi teret hoz létre, és ezzel nem csupán a település szerkezetét, de identitását is megerősíti.

A látványmanufaktúrát, éttermet, kávézót, bemutatótermet magába foglaló épületsor U-alakú csoportosítása, illetve a gyár főbejárata felé néző földszinti homlokzaton végigvonuló árkád mediterrán hangulatú városi teret alkot. Ezt öleli körbe a három szárny, mindegyik önálló funkcióval, egyenrangú helyzetben: a technológiai bemutató, a porcelánbolt, illetve az étterem-kávézó terei. A hármat összekapcsolja az előtte végigfutó fedett kerengő és a két szimmetrikus tömegszerkesztés, a tömb két végéből kimagasló zömök csonkatornyok sziluettjével. A harmadik torony az égetőkemence kéményének felnagyítása, égre nyíló kürtő, a porcelánkészítés titkainak szimbóluma.

A Porcelánium épületét alapvetően meghatározza a sötétvörös tégla alkalmazása, amelynek szigorúságát fellazítják a kézzel vetett díszes tégladarabok, a kerámiadíszek, a sarkokon megjelenő plasztikák, az üvegtégla betétek, illetve a nyílások körül és az ajtókon a finom, geometrikus ritmust diktáló fa elemek. Az építészet itt a gyár múltját, a hely emlékezetét, a kézműves tárgyalakítás tiszteletét, de egyben a hagyományoknak a jelennel való találkozását is dokumentálja.

Vass Gyűjtemény, Veszprém, 2004; tervezőtárs: Csutorás László

A veszprémi vár bejáratánál, három pusztulófélben lévő épületből és a közöttük nyíló kis térből formálta meg Turányi a Vass Gyűjtemény állandó kiállítóhelyét. A kollekció Vass László cipőkészítő mester és műgyűjtő-mecénás képzőművészeti magángyűjteménye, amely elsősorban a konstruktivizmus irányzatára fókuszál. Turányi nem a meglévő épületek historikus jellegét emelte ki, hanem kitűnő érzékkel a téma felé fordulva, a műalkotásokhoz igazodva, a modern hagyományokat követve alakította ki a belső tereket. A három tömböt finom beavatkozásokkal egyetlen komplexummá hangolta, összesen kilenc kiállítótérrel, a három épület között egy intimebb, családias hangulatú udvarral, amelynek befogadó karaktere kiemeli a veszprémi vár elegáns barokk környezetéből a múzeum egészét. A történelmi környezet és a modern művészet hangsúlyos kontrasztja mellett jól megfogalmazott részletek, rálátások, a külső és a belső terek egymásra hatásának kifinomult koncepciója jellemzi az együttest.

Hotel Novotel Danube, 2006; tervezőtársak: Stein Zoltán, Peschka Alfréd

A budai Duna-parthoz közel álló épület eredeti tervezője, Molnár Péter a modern magyar architektúra egyik kimagasló alkotója volt, akinek munkáiban a korszerűség és a hagyomány természetes módon ötvöződött. Turányi az átalakításkor meghagyta a Bem rakparti épület időtálló értékeit, főbb karakterét, de lefosztotta róla a hatvanas évek gyenge minőségű kivitelezésének nyomait, a silány szerkezeti anyagokat. Meghagyta az épület méretét és arányrendszerét, a homlokzat ritmusát adó szalagablakos–parapetes tagolást, a koronázópárkány karakterét és színét, és a homlokzat síkjára akusztikai előtét üveget feszített. Kortárs anyagválasztással, a szerkezet lényegének megtartásával élesztette újjá az épületet.

Kopaszi-gát revitalizációja, 2007; tervezőtársak: Turányi Bence, Mórocz Tamás

2004-ben a lágymányosi Duna-part erősen leromlott vízparti szabadidős térségében, a Kopaszi gáton nagyszabású ingatlanfejlesztés kezdődött. 2006-ban a XI. kerületi Önkormányzat és a terület tulajdonosa országos, nyílt építészeti ötletpályázatot írt ki, az erre készített pályamű alapján kapott megbízást Turányiék irodája 15 pavilon tervezésére a mesterséges félszigeten, vendéglátó- és szórakoztatóhelyek céljára. Mivel az egyes épületre konkrét megbízói igények nem születtek, Turányiék egy szerkezeti acélváz típus sokféle „felöltöztetését" fogalmazták meg, minden pavilonnál más-más karakterrel. A vázat burkoló fa- és műgyanta felületek, a szezonális igényekre reagáló „héjépítészet" hagyományait követik, ideiglenességük és nagyfokú flexibilitásuk ezen a helyen kifejezetten vonzó karakter. Az egyes pavilonok közötti különbségek színekben, anyagokban és kisebb részletekben, formai játékokban nyilvánulnak meg, a szerkezeti azonosság jól leolvasható róluk. A térelemek – pergolák, árnyékolók, teraszok – ismétlődése, az erőteljes színhasználat egységes, de változatos összképet hozott létre, a Kopaszi gát tájépítészeti kialakításához játékos kedvvel igazodó pavilonok laza sorát.

Sportmax2 szabadidőközpont, 2008; tervezőtársak: Turányi Bence, Földes László, Márk Péter, Skultéti Levente, Stein Zoltán

A Budapest XII. kerületében lévő Gesztenyéskert sarka építészeti szempontból igen kényes telek. Az Alkotás út sűrű beépítésű szakaszának végén, egyik oldalon a MOM-park bevásárlóközpont, másikon az Alkotás Point kifeszített vitorla-formáival megfogalmazott tömbje környezetében lehetetlen bármilyen módon igazodni. Turányiék tervpályázaton nyertek megbízást a helyszínen egy uszoda–sportcsarnok–fitnesz együttes kialakítására, amely a tömegsportot, a versenysportot és a nagyobb rendezvények kiszolgálását egyaránt megoldja, ráadásul eleven kapcsolatot tart a mögötte lévő parkkal. A koncepció magja két, szorosan egymásba kapaszkodó tömb, melyeket felül több szögben megtört, hullámzó vörösréz tetőidom fog egybe. Messziről a tető inkább élőlénynek tűnik, mint építészeti elemnek, felgyűrődött héj az útkereszteződés mentén.

A két tömeghez – egyikbe az uszoda, másikba a sportcsarnok került – a földszinten a Csörsz utca felől induló passzázs kísér, ez a fedett, nyitott köztes tér átmenetet képez az utca és a sportlétesítmény terei között, illetve elvezet a szabadtéri sportpályák felé. A harmadik elem, a fitnesz részleg közvetlenül az utcáról is nyílik. Az alsó szinteken azonban az egész komplexum egységet alkot, feloldva a talaj szintkülönbségeit az utca és a park között. A közlekedőterek tökéletes vezetésének köszönhetően a létesítmény egy időben párhuzamosan sokféle igényt tud kiszolgálni. Belül nyersbeton falak és a tartószerkezet impozáns látványelemmé válnak, míg kívül a tető szabálytalan, szinte organikus formája a legerősebb vizuális elem. A vörösréz lemezből formált tetőidom a környező táj részévé válik, élő anyag, amely idővel megváltoztatja a színét, a park részévé válik. Lapos íve az utca felé mintha lenyúlna a járókelőkhöz, lépcsős faburkolatával maga is köztérré lesz. Szoborszerűsége nyilvánvaló – ebben Turányi korábbi korszakának szimbolikus tömegképzéséhez nyúl vissza –, de szabálytalansága, elevensége szembetűnő, így inkább a Kopaszi gátra tervezett pavilonoknak a környezet atmoszférájába illeszkedésével tart rokonságot.

Simplon Udvar, Budapest, 2009; tervezőtárs: Turányi Bence

Budapest XI. kerületének egyik városközpontja alakult ki a Fehérvári út – Bercsényi utca – Váli út közötti területen, az egykori Budai Skála helyén. Urbanisztikai értelemben nagyszabású vállalkozásról van szó: egy hatalmas bevásárlóközpontról és az azt övező iroda- és lakóházak tömegéről. A beruházás egyben azt a feladatot is felvállalta, hogy mind funkcionális értelemben, mind közlekedési és környezetrehabilitációs szempontból rendet teremt a környék utcaszerkezetében. Így épült meg 2009-re az Allée bevásárlóközpont és mögötte-mellette két nagyobb iroda- illetve lakóház, melyek egyike a Turányi Gábor és Turányi Bence tervezte Simplon Udvar.

Turányiék a beruházást vezető ING ingatlanfejlesztő részlegétől kapták a megbízást. A bevásárlóközpont hátsó frontjára, a Bercsényi utcára néző telken épülő két ház – a másikat a Lukács és Vikár Építész Stúdió tervezte, vagyis két önállóan megfogalmazott tömb osztozik a telken – nem csupán az akkor kibontakozó újbudai városközpont látványvilágának és a környék korábbi építészeti hagyományainak rendelődik alá, de még egymás vizuális megjelenését is erősen befolyásolják. Turányiék azonban ezt nem kötöttségnek, hanem adottságnak tekintették, és – az oeuvre-ben meglehetősen ritka példaként – az erőteljes, gesztus értékű megjelenés mellett döntöttek, amely ugyanakkor szoros kapcsolatban áll a tradíciókkal is.

A Bartók Béla út és a Fehérvári út környéke az 1930-as évek modern építészetének számos friss szemléletű, kiegyensúlyozott kompozíciójú, elegáns lakóházát őrizte meg egészen máig. Ilyen volt Preisich Gábor és Vadász Mihály 1933-34-ben épült bérház- és moziépülete, a Simplon, erről kapta nevét a Turányi-féle ház is. A Simplon Udvar telített színekben pompázó szerelt üveghomlokzata, a lekerekített épületsarok, a szintenként más ritmusban kiugró erkély-dobozokkal kiemeli az épületet eldugott helyzetéből és az utcakép főszereplőjévé avatja. Az erősen tagolt, színeivel feltűnést keltő homlokzat a teraszokon elhelyezett lamellák egyedi beállítása révén folyamatosan kommunikál az utca látványával, melyek a lakórészt kívülről átláthatatlanná teszik.

Funkcionális felosztása a homlokzatról jól leolvasható. A földszinti üzletek fölött a budapesti bérházak jellegzetes gangos kialakítása köszön vissza, de – a lábakra állított déli szárnynak köszönhetően – az utca felé megnyíló belső udvarral, melynek a három irányban futó folyosói szárnyak mellett a negyedik homlokzatát, a tűzfalat a terv zöldfallá nemesítette. Rendkívül elegáns az üvegfalak mögött a nyitott lépcsőház, melyben a lépcsőkorlát szerepét egy merész, friss ötlet nyomán rozsdamentes háló vette át. A legfelső emeleti luxuslakások finoman visszahúzódnak a homlokzat síkjától és a színes házhoz képest moderált, fehér üvegfalak mögé kerülnek, hatalmas teraszokkal és növényfallal: zöld sziget a sűrű beépítésű budai belváros tetején.

Az életművön végigvonuló kettősséget, költőiség és szigorú racionalitás párhuzamát Ferkai András így foglalta össze a 2002-es Velencei Biennálé Turányi-kiállítása kapcsán: „Turányi épületei kontextuálisak, humánusak és a legtöbbször érzelemmentesek. De ha a feladat jellege megkívánja, tervező tud racionális lenni." (Velencei Biennálé katalógusa, 2002) Ez a kettős minőség, és vele az építő mesterség mély tisztelete – beleértve azt is, hogy nem alárendelődik az építőipar újabb és újabb termékeinek, hanem önállóan, az építészeti program igényelte mértékben él ezekkel – Turányi Gábor építészetét kiemeli a kortársak közül.

[2016]