Utassy József

Utassy József versei komoly irodalmi folyóiratban először 1965 decemberében, tehát huszonötödik életévében jelentek meg. Nemzedéktársaihoz hasonlóan ő is csak késleltetve kezdhette el pályafutását. Magyarázatul szolgálhat erre az is, hogy a hatvanas éveket irodalmunk egyik virágkorszakának nevezhetjük. Fokozatosan enyhült a bolsevik diktatúra, az idősebb nemzedékek számos tagja is újrakezdőnek számított, a fórumokhoz képest hirtelen sokan lettek az alkotók. Megfontolandó az is, hogy az 1953 utáni évtizedben szemléleti-poétikai forradalmak zajlottak le, leglátványosabban a költészetben. Ma már klasszikussá vált életművek bontakoztak ki vagy újultak meg, s ezek mellett különösen nehéz volt az önálló hangot megtalálni, észrevehetően kezdeni a pályát. Utassy József jó érzékkel választotta ki a saját tehetségéhez leginkább illő utat. Gyerekkorától fogva ismerte, magáévá tette a népköltészet szövegeit és dallamait. A kortársak közül részben ahhoz a látomásos-szimbolikus-mítoszi költészethez kötődött, amelyet a népköltészetből kiindulva Juhász Ferenc és Nagy László valósított meg, részben pedig ahhoz az Illyés Gyulához, aki a tárgyiasságra törekvő újnépiesség vezéregyéniségeként kezdte a pályát, majd az 1950-es évektől egyre polifonabb gondolatiságot és poétikát dolgozott ki. Lényeges az is, hogy ezek az életművek erőteljesen kapcsolódtak a magyar irodalom sok évszázados hagyományához: a nemzeti sorskérdéseket számontartó felelősségtudathoz. Hiányos lenne azonban a kép, ha Utassy kapcsán nem esne szó a kor két másik nagyhatású és újító szellemű alkotójáról: Weöres Sándorról és Pilinszky Jánosról. Korántsem véletlen, hogy előttük is versekkel tisztelgett az ifjabb pályatárs, akinek tájékozódása korántsem volt egyoldalú.

Látomásosság és tárgyiasság összebékítése már a kezdet kezdetén megmutatkozik, s egyre tudatosabbá és teljesebbé válik. Az életmű teljességében már a korai versek is a később kibontakozó, öntörvényű költői világ lényeges elemeit villantották fel. Nemzedéktársai közül kevesekről mondható el, hogy ennyire szervesen egységes a pályaívük. A kritikusok egy része elerőtlenedésnek tekintette, hogy a költő újabb és újabb könyveiben rendszeresen szerepeltette régebbi verseit is. Pedig ennek más a jelentése. Egyszer sem lehet tetten érni azon a költőt, hogy funkciótlanul helyezte el egy újabb ciklusban a korábbi művet. S egy-egy fontosabb vers több ciklusban is megtalálhatta a helyét. Az életmű az önszemléletben is egységesnek bizonyult. Ezt tanúsítja, hogy gyűjteményes köteteit gondosan szerkesztette meg, s még az utolsó életévekben is következetesen foglalkozott az időrendtől függetlenedő ciklusokba szervezéssel. Olyan típusú költészet ez, amelyben minden változás ellenére is az egység a döntő. Utassy József egyetlen könyvet írt egész életében, miként Baudelaire, csak ő nem annyira a romlás virágait, mint inkább a virágok romlását énekelte meg.

A hatvanas-hetvenes években sokan törekedtek arra, hogy a látomásos és a tárgyias lírai szemlélet lehetséges szintézisét keressék. Szinte korsajátosság ez, a Nagy Lászlóék sikere utáni líra egyik jellegzetes törekvése, amelynek megvalósítása költői műhelyenként változó. Utassy szemlélete alapvetően racionális. Nem rejtélyesnek, megismerhetetlennek tartotta a világot, hanem beláthatónak és megérthetőnek, ahol a jelenség és a lényeg, a kép és a jelentés közti út bejárható. Költői látomásait, még ha van is erős mítoszi sugárzásuk – mint például a Magyarország! vagy a Tengerlátó esetében –, nem a mítoszi jelleg határozza meg, hanem egy racionális szimbolikusság. A hatvanas években vált tudatossá, Csoóri Sándor esszéjének köszönhetően, hogy a népköltészetben a szürreális jelleg is ősi sajátosság. Nyilván azért, mert jelen van az ember képzeletében, álmaiban is. Utassy József költészetében azonban nem a szürreális, hanem a reális-racionális szint a meghatározó. Ami leginkább szürreálisnak bizonyult számára, az nem más, mint a 20. század drámaisággal telített világa, s ezt nemcsak az emberiség és a magyarság, hanem a költő családi és egyéni életútja is sűrítetten mutatta fel. Ezt tartotta fontosnak néven nevezni és világgá kiáltani.

Költészetével foglalkozva három tematikusan is megjelenő tragédia említendő az életsorsban. A gyerek mindössze másfél éves, amikor az édesapja utolsó útjára indult: a frontra. Ez növesztette fel az árvaság, s ahhoz kapcsoltan a háború, a halál motívumát. A második az 1974-ben rátörő, rendkívül súlyos idegbetegség, amely hosszú éveken át gátolta alkotómunkáját, s amelytől teljesen soha nem tudott megszabadulni. A harmadik pedig fiának húszévesen bekövetkezett halála. A háború nem volt közvetlen élménye, megtapasztalhatta viszont a Rákosi-korszak, 1956, a megtorlások, a hatvanas évek világát, folyamatosan szembesülhetett a magyar és a világtörténelem menetével, az ideál és a valóság döbbenetes különbözőségével. Ez hívta életre 1968. március 15-én első nagy hatású, szinte népdallá vált versét. A Zúg Március, ez a Petőfi Sándort életre varázsolni akaró mű segítséget kér, igazságtételre szólít fel:

Szedd össze a csontjaid, barátom:

lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak,

népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát

roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:

szólj még egyszer a Szabadságról!

E költészetben a szabadságszimbólum meghatározó szerepét elsősorban nem a Petőfi-jelkép követése hívta elő, hanem a megtapasztalt szabadsághiány. Különösen szembeötlő lehetett ez azokban az ötvenes években, amely folyamatosan azt tanította, hirdette, hogy a magyar nép ezer év után végre szabadságban él, s azokban a hatvanasokban, amely radikálisan korlátozta március 15. megünneplését. Nem csupán a természetellenes árvaság, hanem ez a kiélezett társadalmi ellentét is kifosztottá teszi az embert. Utassy József gyerekként és fiatalemberként egyaránt megélhette a közösség és az egyén szintjén a szabadságeszme megcsúfolását, s külön-külön állampolgárként és költőként is. Hiszen lehetett verseket publikálni, de nem akármit és akárhol, lehetett kötethez jutni, de nem megalkuvás nélkül, s bizony még a kritikai visszhangot is irányította a hivatalos irodalompolitika. A társadalom betegsége is szerepet játszott abban, hogy az alkotó is beteggé vált, s nem csupán művészként, hanem emberként is poklot kellett járnia. A közvetlen tapasztalat a magyar társadalom betegségét diagnosztizálta, a történelem tanulmányozása ennek általánosságát tanúsította. Innen jutott el a költő odáig, hogy végül az emberiség egészét tekintette betegnek.

A Tank látomásának középpontjában még a költő és a hatalom ellentéte áll, egyúttal az „udvari énekesé" és a független költőé, s az utóbbit kívánja a hatalom, a „tank" megsemmisíteni, a Holdra száműzve őt. Amióta költő van, létezik ez az ellentét, a vers az ókort idézi meg, eszményként Sapphót, aki:

de tündökölte, ami nagyon fájt,

amibe belepusztul egy ország;

s ha volt jutalma – nincs is nagyobb tán:

dalait szerelmesek ragyogták.

A tank motívuma megjelenik később az Iszonyú lesz látomásában is, amely a Föld halálát idézi meg, keserű végrendeletként:

Ó, nemcsak én,

jaj, nemcsak én,

elmúlik egyszer minden,

megfeketedik majd a fény,

haldoklik tó és tenger,

homokba fulladnak folyók,

partjukon gyászfák zörögnek:

íme a világ, világod!

Öröknek hitted, öröknek.

Az egyetemi évek alatt, a költővé válás esztendeiben formálódtak meg Utassy József esztétikai, líraelméleti elképzelései, amelyeket később néhány axiomatikus közlésben foglalt össze. Úgy tartotta, hogy az irodalomnál „sokkal gyönyörűbb a hétköznapok világa", s azt is gondolta, hogy „nem lehet más a tehetség, mint egy hatalmas energiájú beleérzőképesség" (A kikelet fia). A mű létrehozásához pedig a koncentrálóképesség maximuma szükségeltetik (Életünk, 1979. 8.) A líra tehát energiaátvitel, egyúttal képek rendszere, vagyis a rendezettség, a rendszerszerűség is lényeges. Ezért tartotta szükségesnek, hogy versszövegeit végérvényessé fogalmazza, hiszen – nyilván József Attilára gondolva – tudta, hogy a vers minden pontja archimédeszi. Ezt így fogalmazta meg: „nem szoktam fölösleges dolgokat leírni. Nagyon meggondolom, hogy azt a sziszifuszi sziklapontot mikor teszem a vers végére. És ha már kitettem azt a pontot, akkor az a vers már tőlem független." (Uo.) Az önéletrajzi vallomás szerint: „Azokat a költőket, írókat szeretem, akiknek duendéjük van. Értük tűzbe tenném mind a két kezemet! Mert látni vélem fejük körül a piros derengést." (Árgus, 1990. 2.) Tegyük hozzá: Utassy József költészetének van duendéje. (A duende fogalmát García Lorca révén ismerjük. A spanyolok szemléletében a költészet mágikus erejének ez a titokzatos erő, fekete hang, halálközelség az éltetője.)

Az első kötet, az 1969-ben megjelent Tüzem, lobogóm! egészében hangsúlyos a tűz, a fény, a láng, a lobogás motívumköre. A március jelkép nemcsak a forradalmakat sugallja, hanem az ifjúkor forradalmas állapotát is. Az ifjúság, a tavasz, a szél, a szerelem állandó motívum, s akár azt is mondhatjuk, hogy a verseknek ez a vonulata: variációk sora egyik legszebb népdalunkra – Tavaszi szél vizet áraszt. Tehát az elementáris életöröm verseit is olvashatjuk, sőt ez a szemlélet mutatkozik nyomatékosabbnak. A fiatal költő egyszerre éli bele magát a felnőtté válásnak, a világ birtokbavételének szépségébe, a társadalmi lét korlátozottságába és a közösségéért felelősséget érző költő szerepébe. Nem a szereppel van gondja, hanem a világgal, azt tekinti megjavítandónak.

A rokonszenves és sikeres pályakezdést meredek felívelés, ragyogó beérkezés követte. Bár a Csillagok árvája 1977-ben többéves halogatás után jelenhetett csak meg, nemcsak az egyéni pályán meghatározó esemény. Néhány évvel később Görömbei András így összegezte máig érvényesen a hatást: „az utóbbi évtized egyik legnagyobb költői eredménye volt irodalmunkban a Csillagok árvája. A nagy költészethez nélkülözhetetlen lenyűgöző erkölcsi tartás társult benne igazi költői erővel, az egyes képek és versstruktúrák óriási feszültséget tartottak verseiben művészi fegyelemben. Adyra emlékeztető indulatát, kozmikus távlatú látomásosságát plasztikus, mégis robbanó erejű létvíziókba fogva újította a magyar líra sokak által folytathatatlannak vélt közösségi érdekű vonulatát". (Görömbei András: „Ki viszi át…?" 241.)

Ezekben a versekben a korai versek tavaszias hangoltságú világát nem a termő nyár váltotta fel, hanem az ősz, amely elsősorban nem a betakarítást hozta magával, hanem az elmúlást. Az Őszvilág egyúttal a jelen „Júdás ideje", s ez a fogalom lett később az első gyűjteményes kötetnek a címe. Az elmúlásnál is hangsúlyosabb a Hitfogyatkozás:

Győzelem? Harminc ezüsttel győztek!

Énekelem hát: júdás idő ez,

s úgy meredek a kereszt fiára,

kiroppan bogyószemem világa.

Ezzel állítja szembe az alkut nem vállaló erkölcsi helytállás parancsát, az éneklés kötelezettségét. Eszménye a prométeuszi ember a Csillagra zárt egek alatt:

Itt, e csillagra zárt egek alatt,

hol csak a cellám lenne tágabb,

kímélj a kaukázusi kíntól:

Huszadik Század!

Az énekmondó egyre drámaibb feszültségű helyzetekkel szembesült. Már nem azt mondta a költő, hogy övé a világ, hanem azt, hogy a világé vagyok, a tietek, sorsom elől nem menekülhetek, fölfeszülök az írás keresztjére. Megváltva és megváltódva olyan versek sora születik, amelyek a létezés legalapvetőbb kérdéseire adnak drámát kibontó és feloldó választ. A költő szemlélete összetett, s nemcsak a dolgok színét és fonákját, például a születőben az elmúlót látja meg, hanem a rétegzettséget is. Ez mutatkozik meg az emberről alkotott képében is. Felfogása szerint az emberlét alapvetően hármas rétegzettségű: a személyiséglét, a magyarságlét és az emberiséglét hálórendszerében működő. Sarkítottan fogalmazva a Tengerlátó elsősorban a személyiséglét, a Magyarország! a magyarságlét, a Pohárköszöntő az emberiséglét költeménye, de mindegyik versben ott bujkál mindegyik réteg. Olykor egymásrautaltságuk is lényegiként mutatkozik meg, mint például a Pohárköszöntőben:

Egy árva mondatot ragyogj csak:

EMBERNEK MAGYART,

MAGYARNAK EMBERIT!

Az őszvilág képzetköre korán feltárta a személyiséglét növekvő gondjait, ám a Tengerlátó költőjének következő útja a „pokolba" vezetett. A hetvenes évek második felében már Pokolból jövet írta verseit, a létezés mélységeibe vetett ember méltatlan állapotának tapasztalatával. Önnön állapotának kritikus, önironikus megjelenítése korán megjelent a költő verseiben, s ezt egyéni szóleleményekkel is kifejezte: „szeptemberedek", „varjúhodok". Ekkortájt felerősödött ez a kegyetlen őszinteség: „Jövök a pokolból, / kór tüze ragyogtat, / megettem egy mázsa gyógyszert, / mégsem enyhül kínom." Szenvedéseinek kezdetét, a legszörnyűbb első napot, majd a kórházba kerülést sok évvel később a Kálvária-ének (1995) beszélte el. Ez a huszonhét részes mű, amelyet lírai elbeszélő költeménynek nevezhetnénk, megdöbbentően részletes, tárgyias pontossággal beszéli el nemcsak a tébolygó ember cselekvéseit, hanem gondolatait is. Hiteles rajza a személyiség átmeneti széthullásának, téveszméinek, ugyanakkor a kór okozóit is pontosan rögzíti, egy éjjeliőrnek mondva el, hogy az apja meghalt a háborúban, tehát árva, hogy költő, de Aczél György, aki nem más, mint „a szocialista realizmus", nem engedi kiadni a verseit. A kihívott mentősökkel közli: „Nem! / Nem vagyok beteg! / Nem én vagyok beteg itt, / hanem a világ! / én csak az egyik / áldozata vagyok, / csak az egyik!" Különös és feledhetetlen alkotás a Kálvária-ének, s bármily furcsa ezt egy megbetegedés leírása kapcsán említeni, műfajával, szemléletével, hangvételével a költői megújulásnak is példája. Cáfolva azt a kritikai vélekedést, amely önismétlőnek és elszürkültnek nevezte ezt a lírát.

Cáfolatot azonban már korábban is tapasztalhattunk. Az irónia és az önirónia mellett felerősödött a játékosság. Ez részben magával az iróniával és a groteszkkel járt együtt. 1988-ban vált kötetté a Hungária Kávéház ciklus. Ezekben a tömör, epigrammaszerű darabokban a nyelvi játéknak, a humornak, a szatírának, az ötletnek jut nagy szerep. Ezek a pokolból kivezető útnak, majd az onnan kijutott ember világszemléletének jelzőkövei. Korabeli életünk színtere a „kávéház", s bár a középpontban az irodalmi élet áll, megtörténik itt is minden, ami az országban.

A játékosság másik vonulatában a gyerekkori emlékek, a szülőfalu képe elevenedik meg. Szomorkás derű, olykor irónia, olykor tiszta életöröm hatja át a felidézett emlékeket, s szembesül egymással a régmúlt és a jelenkor. Ehhez a vonulathoz kell sorolni egy másik témakört: a szerelmes versekét. Az első nagy korszak szerelmes verseinek a gyűjteménye az Áve, Éva! volt (1981). Erőteljesek, visszafogottnak nevezhető szexualitással átitatottak az ide sorolt alkotások, a személyiség ifjúság- és halhatatlanság-képzetének is kifejezői. Ezekhez képest nagy változás az idős-kor szerelmi lírája, amelyet nevezhetnénk feleség-költészetnek is. Ebben már az életre szólóan megtapasztalt szeretet-közösség gondolata a meghatározó. Gyermekük halálának tragédiája tette véglegessé az egymásrautaltság felismerését. A közös életút talán legpontosabb számvetése a Ketten:

Én magam akartam cipelni

a költészet keresztjét!

És most kifosztva, megrabolva:

ketten nyögjük a terhét,

s visszük, visszük a Golgotára

a keresztek keresztjét.

Egy harmadik vonulat, motívumkör a természethez vezet vissza, s nemcsak a gyerekkor felidézése kapcsán, hanem költői játékként is, például az Utassy által is örömmel használt haiku forma alkalmazásával. Végül egy negyedik, s korántsem elhanyagolható vonulat a gyermekverseké, amelyeknél „kötelező" a derű, a játékosság. Tovább is tágíthatjuk a kört, hiszen az említettek mellett más motívumok kapcsán is rendre meg-megjelenik a minden tragédián, az elkerülhetetlen halál tudatán is átsugárzó derű.

Hamar közvélekedéssé vált, hogy Utassy József is a szerelem és a szabadság költője. Az első kötetben ez a két értékfogalmi motívum még a látvány és az élmény közvetlenebb hatását mutatta, míg a továbbiakban már az a költő szólalt meg, aki a láthatatlant is érzékeltette, olyan természeti archetípusokkal, mint a tenger és a csillag. E motívumokra a jelentések változatossága, a polifónia a jellemző, s nem csupán a láthatót, hanem a láthatatlant is képesek megragadni. A természeti és a metafizikai szint gyakran rétegződik egymásra. A „csillagok árvája" azt a biztatást kapja, hogy „Intsen partjához, s mosson a tenger / tisztító nagy tüzek hajnalán!" Az árva ember kezében csipkebokorág van, a Tengerlátóban pedig „Csipkebokortól gyúlt ki az alkony, / tombolt a tűz / a túlsó parton." A csipkebokorban Isten nem mutatkozik meg, de sejthetővé válik a Tengert látó Ember számára, akit „felöltöztetett az Isten, / felöltöztetett a Napba."

A pokoljárástól kezdve ez a kidolgozott motívumháló egy időre háttérbe szorult, s csak a nyolcvanas években észlelhető egyértelműen a megváltozott visszatérés: a csillag és a tenger feladat- és szerepkörét az Isten-motívum veszi át a Keserves című kötettől. Utassy József még fiatalon „első és utolsó metaforánk"-nak nevezte Istent, egy későbbi versében költeménynek. A hit, a hitetlenség, a hitkeresés, a tagadás, a káromlás változatainak polifóniája jellemzi istenképét. Keresztre feszülve, pokolból jövet, kálváriát járva, de profundis helyzetből kiáltva vagy éppen reménykedve születtek meg a változatok. Egyik kései összegzése így kér Méltó halált:

A hitek hite volt enyém.

Remegtem az igazságért.

Fölnevelt magához a fény,

így lettem az elmúlásé.

A hitek hite volt enyém!

Hitetlenségem: Tamásé.

Utassy József poeta natus volt, s rövid idő alatt tudatos költővé vált. Gondosan és fegyelmezetten használta tehetségét: egész életét a költészetnek szentelte, költészetét pedig a magyarságnak adta. Legyűrte a betegségeket, a politikai közeg ellenállását, elviselte és túlélte a posztmodern szemlélet lekicsinylését, ideológiai és poétikai elutasítását. Munkássága ma már a továbbélő hagyomány részét képezi, függetlenül a mindenkor szűkös nemzeti alaptantervektől. Ha elkészül majd nyolc évszázad legszebb magyar verseinek tárgyilagos antológiája, kihagyhatatlan lesz onnan, az ezüst rablánc halhatatlanul odakötözte őt a magyar Parnasszus csúcsaihoz.

[2012]