Vadász György
Kossuth-díjas és Ybl Miklós-díjas építész, képzőművész, a Nemzet Művésze
ARS POETICA
Muzsikusnak készültem, de építésszé választott istenem. Édesapám atyai családjában volt zenész is, - építész is. De apám hivatása lenyűgözött és megpróbáltam építésszé válni. Ma is ezzel próbálkozom, Apámra, Vadász Mihályra emlékezve, - fiaimmal, Gyurival és Bencével, - és unokámmal Balázzsal együtt. Gyönyörűséges, - boldogítós, de sokszor keserű felkentség ez, - mégis tesszük hitünk és képességeink szerint. Már az ötödik generáció. És tudjátok, - mikor vagyok igazán boldog? Ha leülök rajzolni, - és a vonalak szabad futása, nekirugaszkodása és megtorpanásai között, fák, - növények, - hegyek, - vizek és Egek napjai, - holdjai között lassan feltűnik a HÁZ, - és a Két dimenzió varázslata jegyében felemelkedik a rajz csodája, - az Épület egy újabb faragott kővel lesz teljesebb a Világ, - boldogsággal folytatom a dolgom, - és teszem, amíg örök idők óta élő Istenem, - Öreg Barátom megengedi.
„Nekem az építészet a mesevilág háromdimenziós játéka, a játékos ember, a homo ludens alkotása, ahol az építészetnek ugyan alapvetően tudnia kell a funkció, a szerkezet, az állékonyság és a térbeliség mérnöki követelményeit, de ugyanakkor részt kell venni az álomlátás, a meseteremtés varázslatában is, ami a játékos ember végtelen és kiismerhetetlen titkaihoz tartozik.”
Nagyon ritka a magyar építészet történetében, hogy egy család négy egymást követő generációja ugyanazt a hivatást követi. Az 1933-ban született Vadász György édesapja nyomába lépett, építész lett, és őt is követte a fia, Vadász Bence, majd egyik unokája, Vadász Balázs. Ez a megszakítatlan folyam a 20-21. századi magyar építészetben egészen egyedülálló műveket eredményezett; egyben rávilágít arra, hogy a középkortól a modernitásig fennálló hagyomány, amely szerint a családban átörökített mesterségbeli tudás többet ad, mint amit a mester-tanítványi viszony, a 21. században is érvényes modell lehet.
Vadász György édesapja, Vadász Mihály az 1930-as, 1940-es évek jelentős építésze, a Bauhaus egyik kimagasló hazai követője volt. Pályája elején Bauer Emil irodájában részt vett a Corvin mozi és a Corvin közi bérházak tervezésében. 1933-ban barátjával és kollégájával, Preisich Gáborral közös irodát nyitottak, és a következő években Budapesten egy sor ikonikus modernista épület került ki a kezük alól, köztük a Bartók Béla úti Simplon-ház, valamint egy-egy bérház a Krisztina körúton és a Margit körúton, de Balatonföldvár strandfürdője is az ő terveik nyomán készült. Vadász Mihály igen tehetséges rajzművészként plakátokat is tervezett. 1938 után önállóan folytatta a munkát. Családjával a Torbágyi (ma Rácz Aladár) utcai, saját maga tervezte villában élt.
Ide született 1933-ban egyetlen gyermeke, Vadász György, akit a szülők elhalmoztak szeretetükkel, és a család érdeklődése, dinamikus társasági élete, széles baráti köre révén igen gazdag kulturális élmények közepette nevelkedett. A szülői ház légköre megalapozta az irodalomhoz, a képzőművészetekhez és a zenéhez való szoros kapcsolatát, és mindenekelőtt szabadságra és játékra éhes, mindig újat kereső, humorban gazdag alaptermészetét. Ő is, akárcsak apja, remekül rajzolt. Ifjúkorában zenésznek készült; olyan tehetségesen zongorázott, hogy az utcában lakó Rácz Aladár cimbalomművész – aki ekkor már nemzetközi hírű muzsikus volt – gyakran a ház előtt, egy kis hordozható széken ülve hallgatta a tizenéves fiú zongorajátékát.
1947 és 1951 között a budai Toldy Ferenc Gimnáziumban tanult, ahol remek tanárok oktatták, és olyan diáktársak vették körül, mint Vámossy Ferenc, a későbbi neves építészettörténész, vagy a jeles festővé lett Sváby Lajos. A paradicsomi állapotként megélt gyermekkor méltó folytatása lett a középiskola Vadász György számára. Az érettségi évében pedig már egyértelművé vált, hogy a zenei tanulmányok helyett az építészetet választja; visszaemlékezése szerint lenyűgözte „a semmiből teremtés gyönyörűsége, a rajz életre keltése és három dimenzióvá válása”.
Az érettségi után, 1951-ben rögtön bekerült a Műegyetem Építészmérnöki Karára. Itt kötött barátságot Iványi Lászlóval, Rimanóczy Jenővel, Sándor Györggyel, Kévés Györggyel és Tokár Györggyel (utóbbiakkal később több közös munkája készült). A tanárai közül különösen nagy hatással volt rá Weichinger Károly, Dávid Károly, Csonka Pál, Rados Jenő, Pogány Frigyes és Reischl Antal. 1957-ben szerzett diplomát, és már a következő évben, 1958-ban a Magyar Építőművészek Szövetségének Mesteriskolájában bővítette szakmai ismereteit. A Szendrői Jenő vezette Mesteriskola harmadik ciklusa az előző két ciklus legprogresszívebb hagyományait vitte tovább, és egyértelműen a modern, illetve késő modern építészet elveit tekintette követendőnek. A hallgatók tervezőintézetekben dolgozhattak a mesterük mellett; Vadász György Borvendég Bélával, Südi Ernővel és Tokár Györggyel együtt Böhönyey János vezetésével tanult. A kétéves képzés alatt az építészettörténet és a korszerű építési technológiák mellett a társművészetek és az irodalom is fontos része volt a tanulmányaiknak, így Vadász otthonról hozott művészetszeretete is olyan megerősítést kapott, aminek köszönhetően a későbbi munkásságában fontos szerepet kapott az építészet és a képzőművészet szerves – és meggyőződése szerint elválaszthatatlan – egysége. (Ezzel az évfolyammal le is zárult a Mesteriskola történetének első szakasza, a túl „szabadosnak” bizonyult képzést 1960-ban megszüntették, és csak egy évtizeddel később éledhetett újra.)
Az egyetem után először a BUVÁTI-ba került, de még ugyanabban az évben átment az Ipartervbe. Ez a tervezőiroda akkoriban a modern építészet képviselőinek menedéke volt. A harmincas-negyvenes évek építész élgárdája dolgozott itt, olyanok, mint Hajós Alfréd, Medgyaszay István, Lauber László, Gerlóczy Gedeon vagy Dávid Károly. A hatvanas évektől pedig jöttek a fiatal tehetségek: Gulyás Zoltán, Rimanóczy Jenő, Mináry Olga, Callmeyer Ferenc, Polónyi Károly, Molnár Péter és mások. 1964-től Vadász ismét a BUVÁTI munkatársa lett, és több mint két évtizedig itt tervezett. Jelentős épületeinek sora született ebben az időszakban, elsőként a Tétényi úti (ma Szent Imre) Kórház pavilonja (1971), amelyért Ybl-díjat kapott. Vadász számára különösen kedves munka volt a Perczel Annával közösen tervezett diplomata lakóház a budai Árnyas úton (1973), amely rendkívül érzékenyen reagál a terepadottságokra: a lejtős hegyoldalon 6 szinten, szinteltolással lépcsőzik lefelé, harántfalak között kialakított lakásokkal, minden nézetből plasztikus megjelenéssel. A homlokzatán alkalmazott sötétkék pirogránit burkolat és az az íves műkő mellvédek hagyományos kézműves jelleget adnak az épületnek, egyfajta visszafordulást a történeti építészet felé. Makovecz Imre így méltatta a művet: „Az épület (...) azon ritka épületek közé tartozik, amelyek kivételes rangúak, igényesek. Ez a rang az igényszint természetes választékosságából, a felhasznált anyagok szépségéből származik. (...) Vadász Györgyék szép, műves háza nagy szorgalommal, kitűnő ízléssel készült alkotás, melyet tervezőirodai rendszerünkben csak fizetetlen lelkesedéssel és mániákussággal lehet létrehozni. Ez a 'mániákusság' bármilyen irányban, bármilyen szakmaterületen is nyilatkozzék meg, minden előrehaladás igazi bázisa.” (Magyar Építőművészet, 1974/5)
A plasztikus formák vonzása nyilvánult meg a következő nagy munkában is: a mohácsi Nemzeti Sírkert megformálásában, amely a tragikus esemény 450. évfordulóján, 1976. augusztus 29-én avattak fel. Az itt elesett 1700 magyar katonának emléket állító sírkert Vadász összművészeti felfogásában rendkívül komplex mű lett, egyszerre hat az értelemre és az érzelmekre; építészet, képzőművészet, kertészet és régészet, nemzeti érzés és kollektív tiszteletadás összegződik benne. A centrális kompozíció elemei – a két, össze nem érő ívből formált kapu, amelynek szárnyai bronz „csontok” fonadékából vannak szőve; a földbe süllyesztett múzeumi rész; a hajdani csata mozgásait megidéző gyepkörök; a tömegsír fölött kialakított gyepsírdomb; a hagyományos motívumokkal faragott kopjafák; a szobrászi igénnyel megfogalmazott ivókutak; a rejtett világítás – egymást erősítve, egyenrangú elemekként jelenítik meg a hely üzenetét. Fontos kiemelni, hogy Vadász itt a kor igen jelentős képzőművészeivel dolgozott együtt: Bencsik István, Illés Gyula, Melocco Miklós, Csíkszentmihályi Róbert, Kő Pál, Kiss Sándor, Samu Géza és Király József szobrászok, valamint Pölöskei József ötvös voltak a társalkotók. (Az együttes 2011-ben a Szent Koronát mintázó fogadóépülettel bővült, szintén Vadász György terve alapján.)
Az Árnyas úti háznál és a mohácsi emlékhelynél más-más kontextusban használt virágmotívum az 1976-ban tervezett budai Sáringer-házban ismét felbukkan. Itt Vadász egy méhsejtszerű, centrális tömeget szervezett a tűzhely köré, bizonyítva, hogy a kortárs építészet képes integrálni az archaikus ház-modellt, amely a tűzhely, a családot összetartó meleg és a közös étkezések köré szerveződött. De ugyanebben az időszakban készült a budapesti Jókai térre tervezett MEDOSZ vendégház is (1979), amelyben Vadász a két tűzfal közé szorított, kis alapterületű épületet merészen dinamizált, újbrutalista homlokzattal, ugyanakkor fegyelmezett tömegformálással illesztette a városi tér rendjébe.
Ugyancsak a hetvenes években kezdődött az a sok éven át tartó tervezési folyamat, amellyel Vadász György megújította, modernizálta és egyben a zalai táj jellegzetességeit kifejező „városi tájjá” formálta Zalaegerszeg városközpontját. 1980-ra készült el a beruházás első üteme és osztatlan sikert hozott: mind a szakma, mind a város rögtön befogadta a földszintes főutca helyén kialakított – ráadásul akkor korszerűnek tartott, mára jócskán elavult alagútzsalus technológiával épült – nyolcszintes házakat. A helyiek által „Csipkeházaknak” nevezett épületek dinamikus, modern, ugyanakkor a történeti stílusokat idéző homlokzati plasztikák, a változatosan formált tetők és az intenzív színvilág révén kedves, szerethető együttes lett, amely vertikális ritmusaival, passzázsaival a zalai dombok süllyedő-emelkedő látképét idézte meg.
A következő jelentős mű 1981-ben készült el: Vadász egy bravúros kompozícióval az ekkor kialakított gellért-hegyi víztározó környezetét foglalta építészeti keretbe. A Széll Andrással közösen készített terv egyszerre tájalakítás és építészet, a víztározó külső, zöldterületbe metsző, agyagvár-szerű falait a nyolcvanas évek elején hirtelen megjelenő posztmodern attitűddel a tektonikus erőket megjelenítő beton támfalrendszerbe foglalta. A változatosan kialakított növénybeültetésekkel, lépcsőkkel, platókkal, virágvályús falakkal tagolt kompozíció, amely funkcióját tekintve egy mérnöki műtárgy elrejtésére szolgált, a gellért-hegyi sétaútvonal „érzelmi csúcspontja” lett. És ahogy a mohácsi emlékhelynél, Vadász építészetének itt is természetes társa lett a képzőművészet: a kilátóterasz szoboregyüttesét – Buda és Pest mint király és királynő vágyakozását egymás felé – Lesenyei Márta szobrászművész alkotta, a két alak lába alatt elterülő két városrészt és a Duna szalagját mintázó bronz alapzatot maga Vadász György.
Figyelemre méltó eleme az életműnek a gellért-hegyi kompozícióval szinte egy időben tervezett Krisztinavárosi Crossbar épület: a Vadászra ekkor már egyértelműen jellemző romantika, amit rendkívül ügyesen ötvözött az új építéstechnológiai eszközökkel, a krisztinavárosi tömbben csak a tömegformálásban jelenik meg, miközben egyértelműen technikai jellegű épületként mutatja magát. A fém és üveg, a négyzetes raszter, a Városmajori utca autóforgalmát visszatükröző tükörfelületek a gyorsan fejlődő telefonhasználat titokzatos világát közvetítik; ám az átriumos belső kialakítás és a tetőkert a munkahelyet szerethetővé varázsoló elemek. És az érzékeny megfigyelő megtapasztalja, hogy a funkció kivetülése a tömegre nagyon hasonló gondolkodásmódot követ, mint ami a gellért-hegyi víztározót létrehozta.
Ha kapcsolódásokat keresünk az életmű sokféleségében, fölmerül a kérdés: új vagy hagyományos, érzelmes vagy innovatív, posztmodern vagy vernakuláris Vadász György építészete? Erre egy interjúban ő maga ad választ: „...a posztmodern építészet ösztönös emberi tiltakozás a technicizmus túlsúlya, a laboratóriumi tisztaság ellen. A posztmodern a Bauhausnak egy görcs nélküli, szellemes és gunyoros folytatása. Egyik, döntő összetevője az irónia. De ez az irónia csupán izgató burok, belül emóciók rejlenek. Munkáimba megkíséreltem becsempészni – a nagyon fegyelmezett keretek közé – az érzelmet, sőt a romantikát is.” (Frank János interjúja, Élet és Irodalom, 1981. június 6.)
A nyolcvanas évek közepén Vadász kilép a BUVÁTI-ból, és több fiatal építésszel önálló irodát alakít: az Artunion Széchenyi Építőművész Stúdiót, majd munkatársaival a PÉCSITERV önálló pesti tagozata lesz. Ekkoriban kezd formálódni az a fajta alkotói imázsa, ami hosszú és tevékeny élete végéig jellemzi: befogadó közeget teremt maga körül, szeret fiatalokkal dolgozni, képes tanulni a következő generációktól és mélyen megbecsüli az alkotótársait. A Krisztina Crossbart Horváth Judittal, a Tündér utcai villát Ádám Ildikóval, a bajai főtér rendezését Czér Péterrel, a Mátyás király úti ikervillát Váncza Lászlóval, a budai Vár Koldus-kapuját fiával, Vadász Bencével, majd a 2000. évi hannoveri világkiállítás jelentős nemzetközi sikert arató magyar pavilonját Basa Péterrel és Fernezelyi Gergellyel közösen jegyzi. 1991-ben pedig megalakítja a Vadász és Tsai Építőművész Kft.-t, amely a Városligethez közeli Kmety utcában működik azóta is. (2012-ben egy tragédia folytán az épület tetőtere kigyulladt, több évtizednyi tervanyag, dokumentáció lett a lángoké, de a sok baráti segítségnek és felajánlásnak köszönhetően 11 hónap alatt a stúdió visszaépült.) Vadász itt folytatja a pásztói városközpont néhány évvel korábban megkezdett tervezését, és jönnek az újabb és újabb megbízatások, városközpont-rendezések, lakótömbök, sorházak Pásztón, Baján, Szolnokon, Balatonalmádiban. Közülük kiemelkedik az 1997-ben elkészült Beregszászi úti New-Bauhaus lakópark, amelyben az apa, Vadász Mihály által képviselt Bauhaus irányzatot igazította a 20. század végéhez, kontúrjukban visszahúzott üveg- és falfelületekkel, gazdag plasztikával, tetőkertekkel, a környezetre nyitott, tömörségük ellenére szinte lebegő tömegekkel.
Eközben a kilencvenes évek közepétől Vadász munkáiban nagyfokú egyszerűsödést figyelhetünk meg. Az archaikus megjelenésű, kőfalazatú, borospincék gádorának formáját mutató szigligeti nyaraló (1993), a muhi csata 750. évfordulóján felavatott emlékmű (1991) sírhalma a dülöngélő keresztekkel és a sírdombba bevezető, spirál formájú úttal, majd a Szentendrén megépített, lábakra helyezett, fából és téglából emelt, könnyedségével szinte lebegni látszó saját lakóháza (1996) egyre erőteljesebben fordulnak az archaikus háztípusok felé, miközben a jelszerűségük is fölerősödik. A folyamat csúcsát a hannoveri expo magyar pavilonja (2000) és a sényei ökumenikus kápolna (2002) képviseli.
A hannoveri pavilon fából ácsolt „hajója” rendkívül egyszerű, szuggesztív forma, nehezen lehet eldönteni, hogy épület vagy szobor. A 20 méter magas, vörösfenyővel borított két, egymáshoz nem érő, felfelé szélesedve kitárulkozó íves karéj között szabadon átsétálhattak a látogatók, egyfajta védett, hangulatos utcabál-helyszínt adva a területnek. A hajó-olvasat egyértelmű, de a pavilon egy elmozdult, stilizált virágkehelynek is felfogható, s ezzel Vadász jellegzetes virág-motívumainak folytatója.
A 2000-es év a hangos siker mellett egy súlyos kudarcot is hozott: a Nemzeti Színház tervezésére kiírt pályázatot Vadász György letisztult, a klasszikus modernizmushoz nyúló terve nyerte meg, de egy rendkívül méltatlan adminisztratív lépés, a tervezői hatáskör korlátozása ahhoz vezetett, hogy a nyertes pályamű helyett Siklós Mária terve valósult meg. Egy ilyen történetbe sok alkotó belerokkant volna, de Vadász belső derűje még ezen is túllépett, és két évvel később megszületett a zalai zsákfalu, Sénye kápolnája, melyet tervezője Isten kemencéjének nevezett. A süveg formájú, üvegtetejű, hófehér kis építmény örökérvényűséget sugall, békét Isten és ember között, barlangszerű menedéket a világ zajába belefáradt embernek. Kör alaprajzával és kereszt formájú áttörésével, amelyet színes üvegablakként a gótikus katedrálisok kései utódjának tekinthetünk, egyszerre intim és nagyvonalú, időtlen és kortárs mű, a természeti formák és az épített világ összhangját hirdeti.
Utolsó nagy munkája, a budapesti Radnóti Miklós Művelődési Ház 2011-ben épült meg. A virágmotívum itt is tetten érhető: a négy szárnyból álló épület központjában, a „virág” bibéjében lévő központi rekreációs tér körül egy 600 férőhelyes előadóterem – a RAM Colosseum, az ExperiDance Tánctársulat előadóhelye –, valamint könyvtár, idősek klubja és étterem működik. A szárnyakat üveggel fedett nyaktagok kötik a központi részhez, és az egyes részek közötti kis teresedések szépen tagolják a tömböt. Finom, szerény, funkcionális, szimbolikája révén ugyanakkor kedves, viszonyulásra késztető épület a zsúfolt beépítésű városrészben.
Az utolsó éveiig folyamatosan alkotó Vadász György nemcsak építészként volt nagy formátumú művész. Szobrai, emlékművei (köztük a pasaréti Gábor Áron emlékmű réz belsejű ágyúgolyója (1984), a már említett Koldus-kapu, amelyben Kő Pál szobrászművész, a tervező szívbéli barátja és alkotótársa, az örök játékos Vadász kicsinyített szobrát is elhelyezte (1995), vagy a Tahinál álló Hídvigyázók (1999) ember és világ, történelem és jelenkor közös metszetét hívják elő a szemlélő tudatából.
Igazi szabad lélek volt, nem kötötték sem stílusok, sem előképek, még műfaji korlátokat sem ismert – de nem is érvelt lázasan a saját álláspontja mellett, csupán letette a tervet az asztalra, vidáman, viccelődve, mint aki nem hajlandó tudomást venni a világ fénytelenebb oldaláról. A szekértáborokról sem vett tudomást. Ezért lehetett sajátos összekötő kapocs, sőt integráló erő a nyolcvanas évek végétől egyre inkább kettészakadó magyar építészet két fele, az „organikusok” és a „modernek” között. Minden lehetséges díjat megkapott, amivel egy építészt Magyarországon elismerhetnek: 1972-ben Ybl-díjas lett, 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntették ki, 1998-ban Kossuth-díjjal, 2014-ben a Nemzet Művésze lett, 2023-ban az MMA akadémikusa. Számára azonban nem ez volt az igazán fontos, hanem a jó társaság, a jó bor, a család, és mindenekelőtt: a szépség, aminek élete utolsó percéig odaadó imádója volt.
Bolondozós művész-lelke mélyén alighanem a hála volt a legerősebb mozgatórugó: hála azért, hogy dolgozhatott, tervezhetett, verset írhatott és szobrokat készíthetett; azért, hogy sokan szerették; és talán legfőképpen azért, mert szabadon, a maga örömére élvezhette az életet. Igazi reneszánsz ember volt, mély tudással és hittel, amit minden épületébe, szobrába és emberi kapcsolatába belerejtett.
[2025]