Vári Fábián László

A Kárpátalján élő és alkotó Vári Fábián László a kortárs magyar líra olyan „összmagyar érvényű"[1] hagyományőrző, értéktanúsító és értékállító alkotója, akinek költészete az ősi, mitikus egyéni és közösségi léttapasztalatoktól a legmodernebb valóságelemekből is építkező apokaliptikus víziókig ívelően keresi a személyiséget és a közösséget korunkban egyaránt megtart(hat)ó erőket. Pályájának első évtizedeiben (a hetvenes, nyolcvanas években) még inkább csak a kárpátaljai nemzetiségi sors- és feladatvállalás, a kisebbségi jogfosztottság élményét áttételesen, gyakran történelmi szerep- és helyzetidézésekkel, metaforikus képalkotással kifejező verseivel keltett figyelmet; de mára nyilvánvaló, hogy költészete valójában ennél jóval tágabb ölelésű és egyetemesebb érvényű. Vári Fábián László szerint a költőtől ma is elvárható – mivel még mindig sokan vannak, akik tőle remélik a vigasztaló sorokat –, hogy „verset adjon a kérő kezekbe, s ne ocsmány varangyot". Eszménye szerint a költészet, a vers „a tudat mélyebb szintjén megvalósuló magasabb rendű gondolkodás" hordozója[2] és „kivételesen szépen kell szólnia, mert csak így érdemel figyelmet"[3]. A szépen szóló, figyelmet érdemlő vers azonban az ő esztétikája szerint üzenetet is hordoz, érzelmi többletet is nyújt, s mindezért élmény a vele való találkozás.[4]

Indulás (hatvanas évek)

Indulása a hatvanas évek végén egybeesik a kárpátaljai magyar irodalom kibontakozásának időszakával, ami pedig része, sőt inspirálója annak a folyamatnak, melynek eredményeként a Trianon utáni legviszontagságosabb, legtragikusabb sorsot megélt kisebbségi magyar lakosság nemzeti öntudatára ébredt. Akkor jelentkezett – az Ungvári Állami Egyetem 1963-ban megnyitott magyar tanszékének irodalmi körében, az Együtt című gépiratos lapban, majd a Kárpáton Túli Ifjúság című komszomol lapban és a Kárpáti Igaz Szóban – az a fiatalokból álló, 1967–1971 között Forrás Stúdió néven működő csoport, melynek tagjai (Balla Gyula, Balla Teréz, Balogh Balázs, Benedek András, Dupka György, Fábián László, Ferenczi Tihamér, Fodor Géza, Füzesi Magda, Zseliczki József) számára a nemzeti azonosságtudat megteremtése, a közösség gondjainak, sorsának megszólaltatása volt az első számú feladat. A csoport szándékait támogatta a kor egyetlen, valóban jelentős helyi írója, költője, Kovács Vilmos, akinek a művészetében – a Holnap is élünk (1965) című regénye és a Csillagfénynél (1968) című verseskötete tanúsága szerint – épp ebben az időben erősödtek fel a hasonló jellegű törekvések. A történelmi és a társadalmi problémák iránti érzékenysége, költészetének ősi, már-már szakrális gyökérzete, népköltészeti ihletettsége, szürrealisztikus látásmódja és képalkotása (legismertebb versei a Verecke és a Testamentum) Fábián Lászlóra személy szerint is felszabadító hatással volt. Kovács Vilmos és a stúdiósok (Fodó Sándor egyetemi tanárukkal) közösen fogalmazták meg a kisebbségi önismeret feladatköreit, demográfiai, néprajzi anyaggyűjtést kezdeményeztek, végül a sanyarú szellemi közállapotokról is készítettek két, az állami és pártszervekhez is eljuttatott beadványt, amelyek ma már fontos kordokumentumként, a kisebbségi nemzetközösség önszerveződésének a hetvenes évek elején csírájában elfojtott programjaiként olvashatók. Az első, 1971 őszén válasznak készült Balla László Elidegenedés? című, a Kárpáti Igaz Szóban megjelent durva szakmai és ideológiai indíttatású bírálatára (amely tulajdonképpen a Forrás Stúdió halálos ítélete volt), de már ez is követeli a kárpátaljai magyar lakosság kulturális és közoktatási helyzetének javítását. A második, amelyet 1972 nyarán Moszkvába, a legfelső állam- és pártvezetéshez is elküldtek, a lenini nemzetiségi politika elveire hivatkozva nemcsak kéri, de fel is vázolja egy lehetséges kárpátaljai magyar kulturális autonómia tervezetét. A kárpátaljai magyar irodalomnak a „szovjet magyarok" fogalmát meghonosító, a helyi történelmi, kulturális, irodalmi hagyományokat ijesztően leszűkítő törekvésekkel, „a kötelező optimizmus és az esztétikai dogmatizmus ellenében kellett kibontakoznia. Értékesnek, időtállónak azok a művek minősülnek visszatekintve, amelyek szembeszegültek ezekkel a követelményekkel, közvetlen hagyományként vállalták az egyetemes magyar kultúrát és reális képet igyekeztek adni a kárpátaljai magyarság életéről, közérzetéről."[5] Nem véletlen, hogy az ennek szellemében működő Forrás Stúdió munkáját 1971–72-től adminisztratív eszközökkel ellehetetlenítették, s ezzel több tagjának írói pályáját derékba törték. Vári Fábián Lászlót, aki a stúdiós években írta első, meg is jelent verseit, negyedévesen eltávolították az egyetemről, s behívták két év sorkatonai szolgálatra. A nyolcvanas évek közepéig alig-alig publikálhatott, első kötetei is csak húsz évvel indulása után, a helyi rendszerváltozást követően jelenhettek meg: Széphistóriák (1991), Kivont kardok közt (1992).

A kortárs magyar lírában szinte egyedülálló ez a hosszúra nyúlt pályakezdés, aminek eredményeképpen viszont Vári Fábián László költészetének karakterét, látás- és beszédmódját, tematikai vonzalmait és poétikai törekvéseit, jellegadó verstípusait már az első kötetei (a Kivont kardok közt csak hat újabb verset közöl a Széphistóriák anyagához képest) máig szóló érvénnyel felmutatják. Már azok versvilágára is jellemző az, amit Görömbei András a Jég és korbács (2010) című kötet kapcsán fogalmazott meg: „Együtt él bennük az emberiség archaikus tapasztalata és a jelenkor problémavilága. Költői világának különleges színét a mély történelmi tudással és a folklór emberi teljességet őrző gazdagságával szembesített mai sorslátás adja. Művészetének megkülönböztetett értéke a magyarságért érzett történelmi és jelenkori felelősség művészi megnyilatkozása."[6] Vagy amit Eperjesi Penckófer János már a Világtalan csillag (2001) című kötet ismeretében is így összegezett: „A természettel összhangban élő ember érzelmi viszonya, a magyarság népi kultúrájában meghonosodott rend és rendszeresség ősi tudásként építi ezt a költői világot. Az idők kezdetéig visszanyúló mítoszi, mondai emlékezet egyes elemeinek az újraszerveződését különös hangsúlyokkal dúsítja a nemzeti szabadságküzdelmek mindenkori igazsága."[7]

Már a korai versekben (Altató, Múlt időben, Monda, Március, Széphistóriák I–IV.) megfigyelhető a népköltészet által megőrzött archaikus, ősi tudás szemléletformáló hatása, de a népdalok, népballadák észjárásának, formavilágának, sűrített beszédmódjának és szürrealista jellegű képalkotásának közvetlenebb tapasztalata is. „Kerecsen madárban / zendül a vérem, / féli, vigyázza / szegénylegénységem" – indul a Monda 1971-ből, de a kicsit még korábbi, József Attilát idéző Altató is így kezdődik: „Ittál a vadak lábnyomából / azért vagy most ilyen távol. / Szarvasok sóhaja tör az égre: / József Attila aludj el végre". Vári Fábián László 1969 nyarán indult először a Forrás Stúdió tagjaival népballada gyűjtő útra, s az akkor szerzett tapasztalatai egy életre elkötelezték a népköltészet mellett. Egyéni gyűjtőmunkáját a hetvenes, nyolcvanas években is folytatta, s ennek eredményeként született meg az először 1992-ben megjelent Vannak ringó bölcsők (Kárpátaljai népballadák és népdalok) című összeállítása, a gyűjtő szakszerű, tudós bevezetőjével. Több megnyilatkozásában is beszél arról, hogy kik voltak lírájára hatással, s mindig kiemeli, hogy valójában a népköltészet az, amelynek varázsától az első találkozásuk óta nem tud szabadulni. Nem véletlen, hogy a költőelődök közül is azokra figyel leginkább, akiknek a műveiben szintén felismeri a népköltészeti hatást: Ady, József Attila, Nagy László, Csoóri Sándor, Kormos István, a Kilencek, Ratkó József. Az említetteket vélhetően azért is tekinthette elődeinek, mert a néphagyományhoz, a népsorshoz kötődés mellett a közösségi felelősségérzet és felelősségtudat költői hagyományait is képviselték számára.

A kárpátaljai kisebbségi magyar nemzetközösség sorsának, gondjainak kifejezése, nemzettudatának erősítése a szovjet szocialista jogfosztottság korában, annak szigorú cenzurális viszonyai mellett csak különböző rejtett utakon, áttételeken keresztül volt elképzelhető. A népi műveltség hagyományainak kutatása és feltárása, magába olvasztása mellett Vári Fábián László (és társai) költészete számára egy járható utat jelentett a szabadságharcos mozgalmak (kuruc kor, 1848–1849), illetve a nemzeti múlt egyéb, helyben még élő (például Munkácshoz, Huszthoz, egykori kuruc falvakhoz kötődő) történelmi, irodalomtörténeti örökségének megszólítása és megszólaltatása. A történelmi időket és szereplőket idéző versei (Mikes Kelemen, Majtény, Útban Törökország felé, Ngs Balassi Bálint a végek végein, Szervátiusz Tibor Dózsa-szobra előtt, Félegyházától Segesvárig, Kikericsek) amellett, hogy hozzájárultak a nemzeti önismeret elmélyítéséhez, önerősítő példákat kínáltak a felelős, etikus emberi magatartásra, a hűségre. A vershelyzetek, a nyelvi megfogalmazások többértelműségében rejlő lehetőségekkel, az utalásos, átképzeléses beszédmód iránt fogékony olvasó számára a jelenkor gondjait is fel-felvillantották – és nemcsak Kárpátalján. Balassi Bálint 1978-ból való szavai például nemcsak a mindenkori végvári vitéz, a mindenkori bajvívó költő méltóságát, tartását fogalmazzák meg: „Jó rebellisek hitükben élnek, sosem / süvegelnek gyarló földi hatalmakat ők. / Nagy magas Istennek térdepelek csak és / Losonczi Anna földi szerelme előtt." S a „hogy Madzsarisztánban török hold jár most" sorba is sokan beleképzelhették a török helyére az akkor leírhatatlan szovjet holdat. „Mindkét hazából kiárvulva, / csak hitünkben töretlenül, / lelkünk holdfehér vásznaira / Isten árnyéka nehezül." – kezdődik Mikes Kelemen fiktív feljegyzése, levele (az alcím szerint 1717. szeptember 17–21-én Útban Törökország felé), s bizonyára keveseknek kellett elmagyarázni, hogy mire is irányul az a töretlen hit: „Hatalmas hittel hisszük mégis, / hamarost lesz majd visszaút, és a tengertől visszakapunk / lobogót, várfalat, falut." Mint ahogy az Ady alkonya című versben megfogalmazottak is vélhetően nemcsak Vári Fábián László számára jelentenek gyerekkorától kínzó élményt: „Sorsomhoz szabott síri ágy / A felnégyelt Haza, / Testemnek tüzét csillapítsd, / Tisza és Duna."

Vári Fábián László költészetének egyediségét Nagy Gábor abban látja, hogy „a szellemi múlthoz fordulást egyszerre párosítja a modern életérzéssel és a formák archaikumával. Olyan műfajokat ébresztget, amelyek a modernségből visszatekintve valóban már-már archaikusnak hatnak: kötetében virágénekek és széphistóriák szólnak a szerelemről, József Attilá-s szegénylegényvers eleveníti fel eredetünket (Monda), krónikás énekek (Szervátiusz Tibor Dózsa-szobra előtt, Március) vagy éppen miniatűr (Történelmi miniatűr), sírvers (Sírfelirat), búcsúénekek (Illyés Gyula fejfája előtt, Jeszenyin búcsúja) idézik fel a történelmet és szellemi hazánk vezérlő csillagait. Népballada-átirat (Három árva), legenda (Vásártéri legenda), mese (Mese) idézi meg a népköltészet hangját, költői levél (Útban Törökország felé, Mikes Kelemen, Levél) a líra és magánbeszéd elegyét, látomás (Összefoglalás, Földfogyatkozás, Glória az embernek, Várad felől az alkony…) a szent szövegeket. Ez a műfaji összetettség színezi a költő többnyire egynemű hangját, amelyet sem elégikusnak, sem himnikusnak nem nevezhetünk (bár mindkettőhöz van köze); ez a hang az archaikum méltóságát zengi minden sorában, gazdag alliterációiban, visszafogott rímelésében és anapesztusokkal gyorsított jambusaiban vagy időmértékkel kevert magyaros ütemeiben."[8] Mindezt a 2001-es Világtalan csillag című kötet kapcsán fogalmazza meg találóan az irodalomtörténész, de verspéldatárának darabjai egy kivételével már az első pályaszakaszát összefoglaló Kivont kardok közt (1992) kötetben is olvashatók. Mint ahogy azok a fontos, személyes érzelmi, indulati töltésű versek is (Illyés Gyula fejfája előtt, Téli táj koporsóval, Kivont kardok közt, Összefoglalás, Földfogyatkozás), amelyek a közösségi gondok egyéni átéléséről és megszenvedettségéről közvetlenebbül, áttételek nélkül vallanak, amelyekben már éppen nem „az(ok)on a hang(ok)on szólal meg a »lírai én«, amely(ek)ben a nemzet(rész) egésze vélheti hallani a saját (történelmi) hangját."[9] Az Illyés Gyula fejfája előtt című vers az anyanyelvhez való hűség közösségi gondját állítja középpontba, de a versindító dikció már hangsúlyozottan személyes: „Hazámtól távol, / Hozzád sírközelben / Tőled kérdezem, / mi végre hát? / S ha nem mondtad elégszer, / hiába mondtad, / hogy ezerszer jaj / a nyelve hagyottnak, / mert biccen a szó már / a száj szögletén."

A második kötet címadó verse, a Kivont kardok közt is nyilvánvalóan az egyéni fenyegetettség több évtizedes élményét sűríti össze e szürrealista képben: Úgy élek évek óta már, / Mint aki fejvesztésre vár, // Vagy gályára tán egy parton. / Fejemet kezemben tartom." Egy interjúban árulja el a költő egyik legszebb, a Téli táj koporsóval című versének konkrét életrajzi indíttatását, hogy azután írta meg, miután elege lett a Kárpátaljai Igaz Szó főszerkesztőjével a megjelenés érdekében folytatott alkudozásból, kompromisszumkeresésből: „Fölöttem tűz és jég alattam, / fogaim bilincse összekattan, / a nyelvre pecsétet üt a szó, / a soha ki nem mondható, / pedig csak nem is ágyúszó… De kiragyogják a csillagok / amire képtelen vagyok; / elmormolják a temetők; / visszhangozzák a harcmezők; / elárulják a hitszegők." A rendszerváltozás időszakában születhetett Összefoglalás című, konkrét önéletrajzi adalékokat is felhasználó versben pedig ars poetica érvénnyel fogalmazza meg Vári Fábián, a költő, az ember feladatait: „Bátorítsd nyelvem, Istenem / rázd meg az eget felettem, / merthogy kegyelmedből talán, / én is költőnek születtem (…) mi mindent / kell kibírnia, – / rettentse bár Szibéria / emelt fővel indul az ember, / foga közt hordva elveit / járja a titkok termeit, / hogy vértet szerezzen magának, / mert elviszik / lánctalpas huszárnak / Európába – messzire (…) Szóval és betűvel protestálni / itt miért, kik miatt érdemes? (...) ott, ahol zúg az az egy folyó." A kötetzáró Földfogyatkozás viszont (mint ahogy a kötetnyitó Napfogyatkozás is) a személyes szorongattatások élményét kitágítva, már sokkal általánosabb érvénnyel szól a földi kiüresedettségről, az emberi létezés veszélyeztetettségéről, az egyetemes létfenyegetettség koráról. Vári Fábiánnak már az első könyvei is (mint ahogy a későbbiek is) rendkívüli tudatossággal megkomponált kötetek. A kivont kardok közt keretversei három ciklusba foglalják azokat a fentebb részben bemutatott versvilágokat, amelyekben a költő keresi és fel is mutatja azokat az értékeket, amelyek mindenek ellenére a megtartó erőt jelenthetik számára és számunkra. Nagy Gábor ismét pontosan fogalmaz, igaz, már a Világtalan csillag kapcsán: „A világidegenség, kiüresedettség előli menedék Vári Fábián egész költészete."[10]

S a menedékek között az egyik legfontosabb nyilvánvalóan a szerelem (ahogy a nagy elődnél, Petőfinél is: „szabadság, szerelem"), amelynek versei végighúzódnak az eddigi életművön és szinte minden Vári Fábián-kötetben külön ciklust képeznek. Az ide sorolt versek – természetesen igen változatos beszédmódokon és formavilágokban – vallanak a kedveshez fűződő érzésekről, testi vágyakról, örömökről, a tőle remélt vigaszokról. A népköltészeti eredeztethetőség, a verselés, a stílus archaikus kötődései, az alapvetően magyaros, ütemhangsúlyos verselés – amelybe gyakorta időmértékes ritmusok is belejátszanak –, a szerepjátékokra való hajlam azonban ezekben (Ébredés, Levél, Boszorkányidéző, Széphistóriák, Hajnali virágének, Görög Szép Katáért, Báthori Anna stb.) is jól tetten érhető. Mint ahogy az a költői törekvés is, amely az általános létromlás, létfenyegetettség ellenpontjaként igyekszik felmutatni a szerelmet: „Siralmas immár énnékem, / szoknyád árnyéka szívemen. / Hagynám hitemet – nincs kire, / bujdosik bánatom messzire. // Szépszemű fények érted halnak, / lombokból kelnek riadalmak, / vizek zendülnek, minden ázik, / csak a te arcod virágzik." (Széphistóriák I.), illetve, amely a versvilágok egyetemesebb érvényűségét, a szerelem esetében is, azok szakrális, mitikus aurájának erősítésével igyekszik elérni. De ez utóbbi már inkább Vári Fábián újabb költői korszakára, A fecskehajtó időben (2004) és a Jég és korbácsban (2010) közölt versekre érvényes poétikai törekvés.

Vári Fábián László közismerten kevés szavú költő, valószínűleg keveset írt volna, de a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a publikálás esélytelensége, a kilencvenes években pedig a költő társadalmi, közéleti-politikai szerepvállalása is (a KMKSZ különböző vezetői posztjain) még inkább nehezítette az alkotómunkát. Az ezredfordulón megjelent kötetei inkább csak újraközlések, válogatások voltak, még a legtöbb új verset tartalmazó Fecskehajtó idő (2004) című kötet fele is a korábbi versekből válogat. „Tekinthető ez kétségtelenül egyfajta redundanciának, ám így könyvről könyvre – kereszt- és hosszmetszetében – mindig az egész költői életművel szembesülhetünk, s hangsúlyosan mutatkoznak meg annak belső szerkezetei és koncentrikusan építkező, bővülő körei. A ciklikus átrendezések táguló dimenziókat körvonalaznak, s a Fecskehajtó időben is az újfajta beosztás így távlatosítja a jellegadó tematikai és élményszférákat." – figyeli meg éles szemmel Bertha Zoltán.[11] A kötet négy fejezete közül a legtöbb új verssel éppen A szerelem szobra címűben, illetve a kötetnyitó Számlál az Úrban találkozhatunk. A szerelmi költészet szép új darabjai (Az orromból a szél, Veránkai románc, Mítosztöredék, Fecskehajtó idő című versek) feltételezhető konkrét élményből vagy látványelemekből is építkeznek, de a versvilág teljességében kibomló mitikus képzetköreiben azok már feloldódnak. A balti szél balladái című, négy részből álló versciklus viszont a szerző katona korának konkrét élményeit, illetve a katonai létezés okozta szerelemhiány álmait, képzeteit idézi meg. Mint ahogy bevonulástól a hazatérésig ívelően, jóval gazdagabban és sokrétűbben, más élménykörökre is kiterjedően, a 2011-ben megjelent, leginkább regényes, szociografikus emlékiratként olvasható prózai munkája, a Tábori posta is. A ritka szavú lírikustól meglepetés ez a hosszú ideig érlelt, nagy lélegzetű, komoly prózaírói erényeket is csillogtató elbeszélő mű. A szocialista tábor országainak katonavilága a maga globális értelmetlenségével és hétköznapi tébolyult követelményeivel, megaláztatásaival, mindenhol abszurd létélményben részesítette az abban többnyire kényszerűen időt töltő, s annak maximálisan kiszolgáltatott fiatalokat. Még inkább így történt ez a visszaemlékező elbeszélő számára, akit (mint a műből is kiderül) kezdeti irodalmi és polgárjogi tevékenysége miatt, mintegy büntetésből soroztak be a szovjet hadseregbe, de aki – ráadásul az NDK-ban, az Elba völgyében, egy Gardelegen nevű falu melletti támaszponton – soknemzetiségű, multikulturális közegben töltött másfél évet (majd Kazahsztánban egy felet) kezdetben légvédelmi tüzérként: „Mert hogy is kerül egy magyar anya fia a szovjet hadseregbe, s ha már egyszer homlokára vette a vörös csillagot, miért pont német földön kell védenie a szovjet hazát?"

Már a Fecskehajtó idő kötetnyitó és -záró ciklusának (Számlál az Úr, Ha számot kell adni) verseiben látványosan megjelenik a számvetés, a számadás költői törekvése, a Bertha Zoltán által említett, táguló dimenziók közül ez a leghangsúlyosabb. Részben azért, mert rendre az Úr színe előtt zajlik, másrészt azért, mert bár a kötetzáró vers (Mint vérző pólya) a számvetés személyes vonatkozásait erősíti föl („Íme, az életem, az eddig járt utam. / Tedd rá a pecsétet, ha gondolod, Uram."), más versek alapján annak közösségi, nemzeti és általános emberi érvénye is felismerhető (Adventi napsütés, Kisasszony-napra, Az utolsó előtti napon, Halottak napja). S még inkább az utóbbi, a korábbiakhoz képest a legtöbb új verset tartalmazó kötet, a Jég és korbács (2010) első (Ördöglakat) és harmadik (Jég és korbács) ciklusának verseiben. Ráadásul mind az előző kötetből áthozott, mind az új versek többsége az individuális és a nembeli értékek romlásáról, veszteségeiről számol be, valamiféle egyetemes kataklizma közeledtéről, sőt már az abban benne való létezésről. A fenyegetettség („A nyulak elvetélnek. / Közelít a tatár." – Kannibál évszakok; „Az erdők ura zavarban: / halál kúszik az avarban" – A hold kolompja) és a kifosztottság élményét („embernek lenni semmiség / lélekként látni borzalom / a cinke bársonyos fejét / hogy veri szét az ablakon" – Vers-abortátumok), a pusztulás látványát („Lepusztulnak rólam a rongyok, / bőröm cafatokban / hagyja el testem, / darabjai megelőznek a szélben" – Két fénybogár) közvetítő versek különösen az Ördöglakat ciklust uralják, itt már az Isten is komoran bámulja művét („S számlál az Úr: a tengeren / lebeg egy milliárd halott." – Az utolsó előtti napon). A természeti katasztrófák (aszály, árvíz) és az emberi romlás jelenetei, az apokaliptikus képek („Emberrel él mind a tél, / emberrel él mind a nyár. / Vérrel fertőzött égen / őrül meg a madár." – Kannibál évszakok) sorozatában időnként felbukkannak a keresztény mitológia, a bibliai szimbólumvilág vigaszt ígérő motívumai is („Csak a bárányszív / parázslik, lüktet" – Két fénybogár; „s elküldte a földre / az Úr a fiát" – A Gikhon partjain; „Az a csillag átvezethet / minden kordonon! – Karácsony csillaga), de a ciklus címadó és záró verse mintha ezeket is visszavonná: „Lecsap a víz a földi tájra, / lakat kerül / az ágyékra, szájra, / s nem oldja ki a szeretet / az ördögi szerkezetet." Vári Fábián László költői világképe és létérzékelése a 21. század első évtizedében kegyetlenül illúziótlanná vált, s mintha csak azt akarná mondani, hogy abban a nagy világméretű küzdelemben, melynek mindig is részesei voltunk (emberként és magyarként), vesztésre állunk.

Nem, ez mégsem az utolsó szava. A kötet harmadik ciklusában, az elődöknek, társaknak, barátoknak ajánlott fontos versek sorozatában is megtalálhatjuk ennek a drámai küzdelemnek a lenyomatait, de itt a küzdést, ellenállást, tiltakozást is hangsúlyozva. S természetesen ennek művészi gesztusaként értelmezhető a romlás, pusztulás képeinek esztétikai formába öntése, azaz maga az alkotás vállalása is ebben a világban. Ha a dal vissza is húzódott „Virághagymába, gyökérbe" (A páternoszter kosarában), ha korbáccsal járva (Jég és korbács), ha „vérrel lehet csak" (Változatok a halotti beszédre), „De tengeranyánk méhébe rejtve / lüktetni kezd a költemény" (Ítélet után). Talán a kötet élére helyezett, az embert kíméletlenül megítélő Ajánlás nélkül című vers keserű átkozódásában („meg fogsz lakolni meg fogsz lakolni / hetedíziglen, hetedíziglen") is ennek a gesztusnak a kifordítását láthatjuk. S a Mítosztöredékek című középső ciklus felszabadult, szebbnél szebb szerelmi énekei (Fecskehajtó kisasszony, Mítosztöredék, Táltosok, Kócsagdalok, Mire vagy jó, Veránkai románc), bordalai is egyfajta emberi és művészi választ formáznak. Nem is elsősorban a szerelem örökérvényű értékének ismételt felmutatásával, hanem ennek során a saját költői világának a legalább kétirányú tágításával, gazdagításával. A jól ismert (műfaji, formai, nyelvi, stiláris) archaikum és nemes veretű pátosz leginkább ezekben a versekben mélyül ugyanis további mítoszi (keresztény és szakrális) rétegekkel és gazdagodik ugyanakkor modern, erotikus, akár profán és játékos, ironikus szemléleti, nyelvi elemekkel.

Mindez arra utal, hogy Vári Fábián Lászlónak van érvényes művészi válasza a mai emberi létezés kihívásaira, költészetének pedig a romlással illúziótlanul szembenézve is vannak további erőtartalékai.

[2012]

Jegyzetek

1 Eperjesi Penckófer János: Tettben a jellem. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében. Magyar Napló-Kárpátaljai Pedagógus Szövetség, Budapest, 2003. 265.

2 Verset, ne ocsmány varangyot! (Penckófer János beszélgetése Vári Fábián Lászlóval). Vári Fábián László: Jég és korbács, Széphalom Könyvműhely, 2010. 115. és 91.

3 A versnek kivételesen szépen kell szólnia, mert csak így érdemel figyelmet." Beszélgetés Vári Fábián Lászlóval. In: Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: De azért itthon is maradni…, Tárogató Kiadó, Bp., 1994. 37–41.

4 Verset, ne ocsmány varangyot! 92.

5 Görömbei András: A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai. In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen (Szerk.: Görömbei András). Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000. 469.

6 Görömbei András: Jég és korbács (Vári Fábián László könyve). Tiszatáj. 2010. 10. 77–83.

7 Eperjesi Penckófer János: Uo.

8 Nagy Gábor: Vári Fábián László: Világtalan csillag. Kortárs, 2003. 01. 102–105.

9 Penckófer János: Emléklültetés avagy a hűségre gondol egy kárpátaljai. Vári Fábián László költészete. In: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, 490.

10 Nagy Gábor, uo.

11 Bertha Zoltán: Szépség és méltóság. Irodalmi Jelen 6. évf. 2006. 51. sz. 18. p. http://www.ij.nyugatijelen.com/archiv/2006/2006%20januar/ij4.html (A hivatkozás dátuma: 2012. szeptember 27.) EPA-URL: https://epa.oszk.hu/03200/03297/00070/pdf/EPA03297_irodalmi_jelen_2006_01.pdf (Letöltés dátuma: 2023. június 7.)