Veress Sándor László

Veress Sándor László a hatvanas évek eleje óta állítja ki műveit. 2012-ben - a Magyar Festészet Napja alkalmával - Életmű Díjat kapott, de ma is aktívan fest belvárosi műtermében. A pályakezdése óta eltelt több mint fél évszázad alatt a csendélettől az expresszionista tömegjeleneteken át a XX. századi kultúra neves alakjait ábrázoló érmekig számtalan magas színvonalú művet hozott létre.

Festészetének legfőbb jellemzői az erőteljes színek, a lendületes ecsetkezelés, „a mozgalmas, változatos, nyughatatlan, vizuális meglepetésekben dúskáló képközeg"[1] és a témaválasztás sokfélesége. „Én egy ösztönös természetű figurális festészetről ábrándozom. Kialakult bennem egy idea-világ, amely történetileg az expresszív kifejezés vörös fonalának nagy mestereihez kapcsolódik Tintorettotól „az embereket festékcsomókba fojtott, tekergő nyershús-lényeknek ábrázoló"[2] Baconig. Az 1970-es, 80-as és 90-es évek nagy egyetemes mozgalma, az » új festészet « különösen a londoni iskola programja rám is nagy hatással volt" – írja önéletrajzában.

Veress Sándor László látványos művei egy kötöttségek nélküli, szubjektív valóság leképeződései, melyet a festő erős, kontrasztos színekkel és különleges formákkal fogalmaz meg. „A Veress-képek jelenetei nem beállított allegóriák, nem tüntető apoteózisok, hanem rejtőzködő pillanatok leleplezései sokrétű gondolattársításába rendezve, ha lehet mondani: monumentális történelmi intimitások, lefojtott harsányság, tubák és harsonák pianói. Képei jó része óriás méretű, ezeken figyelhető meg legjobban a formálás molekuláris érzékenysége, a felhangok jelentősége, az égig ható akusztika ereje.[3] Stílusának kialakításában megkerülhetetlennek tartja mesterei, Kmetty János, Domanovszky Endre, de mindenekelőtt a Lakner Lászlót, Kóka Ferencet és Gyémánt Lászlót is tanító Visky Balás László útmutatását, akitől didaktikai alapokat kapott, „ami nélkül nincs magasabb rendű alkotói folyamat".[4] Tudását a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött harminc éves tanári pályafutása alatt olyan festőknek adta tovább, mint Véssey Gábor, Baky Péter, Z. Szabó Zoltán, és Atlasz Gábor. Veress tevékenysége a transzavantgárdhoz is kapcsolódik. Előfordul, hogy korábbról már ismert kompozíciókat fest meg (esetleg azok egyes részleteit kölcsönzi saját műveihez). Elöl, középen, hátul című képe például Adriaen Brouwer Dohányzók című képének parafrázisa, a Hentesek című munkáján szereplő fellógatott marha motívumát korábban Rembrandtnál láthattuk, a Közélet-sorozat (Közélet sárga szobában, 1992; Közélet sötét szobában, 1994; Közélet, 2004) nagy méretű festményei Max Beckmann Die Nacht (Az éjszaka) című képének újraértelmezései. Ez utóbbi kompozíciók kevésbé tragikusak és hátborzongatóak és az eredetihez képest gyengébb színeikkel inkább a téma nevetséges és kisszerű mivoltát érzékeltető kritikai szándékú alkotások. Veress sokat merített a posztimpresszionisták által felfedezett és különösen a drezdai Die Brücke csoport, ezen belül is főként Emil Nolde által felhasznált primitív, törzsi formavilágból. Ez az energikus színkezelés mellett a túlzásba vitt vonásokkal, maszkszerű arcokkal megfestett figurák profilból történő ábrázolásain is megfigyelhető (Sötét kertben, Közélet sötét szobában, Keresztelés I.), de a képeket nézve James Ensor bizarr hangulatú festményeinek színkavalkádja is eszünkbe jut.

Témái változatosak, műveinek „alakjai (…) küzdelmek szereplői, az aktivitás szimbólumai. Sohasem passzívak."[5] Gyakran munkavégzés közben formálja meg szereplőit (Ápolónő és a sebesült férfi, Artisták oroszlánnal, Hentes báránnyal), kaotikus emberforgatagot fest, (Keresztelés, Közélet, Sötét aluljáróban, Dinnyepiac), dinamikus mozgást, sporttevékenységet jelenít meg (Motoros és verekedők, Aerobic és más játékok, Sárga tornateremben), rikító színekkel ábrázol vidám, harsány jeleneteket (Örömteli, boldog játék), vagy akár nonfiguratív, szavakat is tartalmazó, a streetarttal és graffitiművészettel rokonítható kollázsokat hoz létre (Párizsi tűzfal). Pályafutásának elejéről több sötét tónusú képét ismerjük, ilyen például az 1956-os Rákosfalvi szobabelső, melyen emberi alakok nem láthatóak, csak egy lakás néhány bútorral és a nyitott ablak, melyen át a külváros éjszakai látképe tárul elénk.

Jellemzőek festészetére - különösen későbbi képeire - a nagy, homogén vörös foltok (Két férfi vörös szobában – Babonás kép, Chagall szamovárja, Budapesti Amundsen), a sárga flekkek (Aerobik és más játékok) és a kék (Artisták II.) felületek dominanciája, ugyanakkor előfordul ennek az ellenkezője - a különösen a hatvanas évekre jellemző, részben „csurgatásos technikával" készült, befejezetlennek ható művek (Fésülködők, Frank Frigyes arcképe) ecsetkezelése és színezése is elüt a korábban említettektől. Több alkalommal felbukkannak nála a lágyabb, már-már Tóth Menyhért-i pasztellszínek, melyek gyengédebb formaképzéssel párosulnak, az alakokat ilyenkor többnyire vöröses kontúrvonalak szegélyezik, tartják össze (Önarckép, Cirkusz I., Asszonyok). „A visszafogott színvilágú, a pasztell árnyalatokból építkező kompozíciók formarendje is feszültségekkel áthatott erővel sugározza a kifejezés mély átéltségét, már-már indulatosságát, ám a robbanó színekkel súlypontozott vásznak már visszahőköltetik, vagy elementáris erővel ragadják magukkal a képszemlélőt. Mert a színharmóniákat és a szín-ellentpontrendszereket is az ábrázolás nyugtalanságokba, hajszoltságokba, izgatottságokba gubancolódó jellege, atmoszférája vezérli."[6]

Fodor András szerint Veress Sándor László „vérbeli kolorista. A színek szinte zeneien szólnak, már-már pengnek vásznain. Az ő modernsége sokszor éppen abban rejlik, ahogy bátor analógiákat talál régi és mai jelenségek közt. Ahogy például Uccello itáliai hadijáték-kavalkádjának kápráztató színességét jéghokizók tusáira, a jelmezes felvonulást az ütköző alakok tarka öltözékére, lándzsáikat a korongot kergető felemelt botokra vetíti át."[7]

Képeinek nagy részéről hiányzik az idő, a konkrét tér és gravitáció, alakjai többnyire nem érintkeznek a földdel, hanem felette lebegnek, némelyik festményen utalást sem találunk arra, hogy merre van fent vagy lent. A groteszk szintén festményeinek lényeges eleme, mely sokszor a legkülönfélébb emberi és állati alakokban nyilvánul meg. Artistákat ábrázoló sorozatában több alkalommal felbukkan a ketrecbe zárt ember és az idomár nyakában ülő oroszlán alakja… Hentes báránnyal című művének torz arcai Francis Bacon rendellenes, biomorf lényeit idézik, de Mondrian geometrikus absztrakt kompozíciói is felderengenek a kép láttán…

Veress alapvetően emberi figurákkal benépesített képeket fest, de az oeuvre-ben előfordulnak csendéletek (Asztal napilapokkal, akváriummal; Körték vörös terítőn; Körtés tál késsel stb.), enteriőrök (Rákosfalvi szobabelső ággyal, székkel) és tájképek is (Viharos táj). A hetvenes évek közepéig egyes munkáin ugyanakkor a nonfigurativitás határához is elérkezik (Fésülködők, Sirató nő – D. E. emlékére), de olyan módon, hogy a festmények nehezen kivehető, elmosódott alakjai a mozgás érzetét keltik. A festőt „mindenekelőtt a tér és alakok viszonya, az örökös mozgás foglalkoztatja. Az izgatott vonalak mögött drámaian expresszív indulatok forrnak, viaskodnak egymással. Innen adódik, hogy a falra kívánkozó monumentalitást, freskószerűséget – melyhez eredendő hajlama van – mindig az elmozdulás kényszere, a lebírhatatlan belső nyugtalanság feszíti, ezért van, hogy a kacskaringós görbe vonalakkal mindig szívesebben, kifejezőbben bánik, mint a szabályosakkal."[8]

Több művén a kollázs technikáját is becsempészi a kompozícióba. A Körték vörös terítőn című művén egy Magyar Nemzetet és egy Kurier-szám címlapját látjuk, az Asztal napilapokkal, akváriummal címűn többnyire sportújságokat láthatunk, a Budapesti Amundsen tetején Magyarország félbevágott térképe ékeskedik. „A képfelületek a durván felhordott festékrétegek egymásra rakódásából épülnek töredezettekké, karcosakká, s a kráteressé szilárdult foltok, a motívumok közé kollázselemek illeszkednek: fotók, újságkivágások, gyufásskatulya-darabkák, és szerves képalkotó elemmé szintetizálódhat egy megviselt seprű is"[9], mint az Elöl, középen hátul című művön, mely ugyanakkor a kép a képben motívumot is felhasználja – a festmény jobb felső sarkában egy szokatlanul arányos női arcképet látunk.

Festészete mellett kisplasztikai, különösen éremkészítő tevékenysége is figyelemre méltó. Sorozatokat hozott létre mestere, Kmetty János emlékére, de Picasso, vagy Francis Bacon előtti tisztelgésként is készített érmeket. A legnevesebb magyar festőművészek közül megformálta még Márffy Ödön, Egry József, Frank Frigyes, Hintz Gyula, Farkas István, Makovecz Imre, a külföldiek közül Goya, Beckmann, Matisse, Giacometti arcképét, de irodalmi alakok (Apollinaire, Hamvas Béla) és egy zeneszerző (Durkó Zsolt) arckép-tervei is megvalósultak. Zene című gobelinje a Miskolci Nemzeti Színház megbízásából született.

Képzőművészeti működése mellett művészetszervezői tevékenysége sem elhanyagolható. Éveken keresztül levelezett Ronald B. Kitaj, amerikai festőművésszel, akinek sikerült kiadatnia First Diasporist Manifesto (Első Diaszpóra-manifesztum) című munkájának magyar fordítását.

Veress Sándor László hosszú pályafutásának lényegét és műveinek örökérvényű jelentését, üzenetét a következőképp fogalmazta meg: „Minden az érzetből jön. Az érzet határozza meg az egész életünket. Mert mi az érzet? Az élmények tárháza. Mikor a dolgot átéljük. (…) És a hitele a festészetnek, hogy egy olyan csodálatos érzetből jön, ami a személyesség kérdése. Egy személy van az érzéklet mögött"[10] – a festményen tehát a művész személyisége körvonalazódik.

[1] Részlet Gerzson Pál 1998. május 15-én a szolnoki MOL Galériában rendezett kiállítás megnyitójából.

[2] Lajta Gábor: Francis Bacon és a tértől sebzett test. Filmvilág, 1987. szeptember

[3] Gerzson Pál

[4] Elhangzott A színek természetes nyelvezete című beszélgetés során

[5] Gerzson Pál

[6] Részlet Wehner Tibor 1999. december 22-én a Vigadó Galériában elhangzott megnyitó beszédéből.

[7] Részlet Fodor András 1988. május 16-án a hevesi művelődési házban elhangzott megnyitó beszédéből.

[8] Fodor András

[9] Wehner Tibor

[10] A színek természetes nyelvezete