„Ha gyermeki ámulattal és áhítattal tudunk tekinteni a népművészet alkotásaira, a ránk boruló világnak tetemes része – talán egésze – jelenik meg összefogottan, egy-egy tárgyba sűrítve. Hatalmas mélységek és magasságok nyílnak meg előttünk (lásd: a világ háromrétegű, amilyen mélyre tudsz leásni, olyan magasságokba szárnyalhatsz), a lélek kezd párbeszédbe ősi időkkel és térben talán távoli világokkal. Kezünk munkája így lesz önnönmagának is ihlető forrásává, képi és tárgyi kincsünk anyanyelvi szintű beszélőjévé. Gondolkodásunk elválaszthatatlan a beszélt és a látott nyelvtől. Magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, ujjaink is valamiképpen magyarul mozdulnak. Egy bizonyos rendszer szerint rakják egymás mellé a jeleket és a színeket." (Vetró Mihály)