Vidnyánszky Attila
Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színházi rendező
Vidnyánszky Attila két ország, két színházi kultúra hatása alatt vált a 21. századi magyar színjátszás meghatározó alakjává. Kárpátalján született, kisebbségiként, a magyar nyelv és kultúra alapos ismerőjévé és szerelmesévé vált. Nem véletlen, hogy először magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett. Tanítványaival iskolai színjátszó társulatot alapított és előadták többek között Karinthy Frigyes: Tanár úr kéremjét, valamint Arany János általuk dramatizált balladáit. Kijevi tanulmányai hatására az erős orosz színházi hagyományok befolyásolták. Egyetemi tanára segítségével három hónapot Moszkvában, egy-egy hónapot Grúziában, Litvániában és Leningrádban töltött. Megismerkedett többek között Eimuntas Nekrošius, litván és Anatolij Vasziljev, orosz rendező munkásságával. Utóbbival szorosabb munkakapcsolat alakított ki, amely később barátsággá alakult. Talán éppen e két indíttatás, a magyar és az orosz színház együttes hatására vált egyéni látásmódú, sajátos színpadi formanyelvet kialakító színházcsinálóvá. Hívták Kijevbe, ahol akkor, az 1980–1990-es évek fordulóján virágkorát érte a stúdiószínházi forma (több, mint negyven ilyen társulat működött akkor), mégis Beregszászt választotta, ahol a magyar vándorszínészet korát idéző körülmények közé került. Szinte mindent az alapoktól kellett elkezdenie. Nem volt színházépület, nem volt társulat. Szívós munkával járta Kárpátalja falvait, hogy olyan fiatalokat toborozzon, akiket érdekel a színház. Mindenkori társulatának egyik legmeghatározóbb alakja, Trill Zsolt is így lett színész, noha azelőtt még soha nem járt színházban. Ukrajna és Magyarország együttműködésében 1993-ban végzett az első magyar színészosztály Kijevben, akik a beregszászi színház alapítótagjai lettek. Az a fajta kreatív műhelymunka, amivel előadásait ebben az időben előkészítette és akár hónapokig is formálta, tulajdonképp nem ismeretlen Magyarországon sem. Itt azonban ez inkább a kisebb, stúdószínházakra, a jó értelemben vett amatőr társulatokra volt jellemző. Munkamódszere, színházi világlátása a debreceni és később a Nemzeti Színház-i évek alatt sem változott sokat.
Saját bevallása szerint először mindig a darab szövegével kezd el dolgozni. Eleinte még dramaturg segítségét sem vette igénybe, hiszen Beregszászon hosszabb volt a próbafolyamat, és volt ideje elolvasni mindent, ami szükséges lehetett az előadás szövegének létrehozásához. Számára ez a legfontosabb előkészületi szakasz, mert ez a magányos munka adja meg a leendő előadás koncepcióját. Jegyzeteket nem készített, cédulákat illesztett a szöveghez, esetleg a szerző más munkáinak részleteit használta fel, vagy teljesen más szövegeket társított az alapműhöz. Ezzel sajátos, az ő elnevezésével élve, foszlánydramaturgiát hozott létre. Számára a szöveg nem zárt, drámai konstrukció, csak alap, melyben nem az ok-okozati viszony a fontos, hanem a világ globalitását, összetettségét próbálja posztmodern módon érzékeltetni. Ugyanezt a koncepciót érvényesíti mind a mai napig.
Ennek az bonyolultnak tűnő dramaturgiai elképzelésnek az egyik fizikai megvalósulása a szimultán színpad. A mai embert egymással párhuzamosan, egy időben érik a hatások több irányból is. A rendező és mindenkori díszlettervező társa (az utóbbi években szinte kizárólag Olekszandr Bilozub) ezt a komplex hatást próbálja a színpadon létrehozni. Ha jól működik ez a fajta szimultaneitás, akkor a több síkon egyszerre játszódó cselekvéssorok egymást erősítik és egy adott pillanatban összekapcsolódva együttesen hatnak a nézőre. Az előbbiekhez szorosan kapcsolódik a költői színház koncepciója. A színházban szerinte a lényegi dolgokról kell beszélni, a nagy érzelmeket kell megjeleníteni, a szórakoztatás nem elégséges cél. A költői színház nem hagyja el a valóságot, csak olykor elrugaszkodik attól, de visszatér egy minőségileg más valóságba, ezzel perspektívát, az élet más lehetőségét mutatva meg. Ösztönözi az embert, a nézőt, hogy időről időre megérezze az Isten, a szellem jelenlétét a hétköznapokban is és ezzel egy megtisztulási folyamaton menjen keresztül. Vidnyánszky Attila így értelmezi a színház, a színpad szakralitását. Fontosnak tartja a magyar népi kultúra gyökereihez való visszanyúlást, mely megerősíti identitásunkat, hitünket.
Speciális színészeihez fűződő viszonya is. Ragaszkodik munkatársaihoz, a velük együtt elvégzett műhelymunka folytatása az általa végiggondolt, a mű felépítését célzó magányos előkészítésnek. Az alapkoncepcióba együtt építik bele a színészek ötleteit, a szerepről alkotott elképzeléseiket. Ez az együttes munka fokozottan igaz volt a beregszászi időszakra, amikor szinte a nap huszonnégy órájában együtt volt a társulat. A Sztanyiszlavszkij-módszert felhasználva különböző koncentrációs, fizikai és lelki összpontosítást igénylő feladatok elsajátíttatásával, napi rutinszerű alkalmazásával elérhetővé vált a színészek állandó, intenzív jelenléte a színpadon. Akkor lehetősége volt az akár több hónapos próbafolyamatra is, ami lehetővé tette egy-egy jelenet, szituáció többféle értelmezését, teljes kidolgozását. A bemutatóval azonban nem ért véget a produkció elkészítése. Egy-egy előadás éveken, évtizedeken keresztül műsoron maradt és ez alatt az idő alatt újra és újra revidiálták. Nem csak egyszerűen felújították, ezek az alkalmak a mű értelmezésének újabb lehetőségeit jelentették. Reprodukció helyett átfogalmazás, az alkotói folyamat továbbgondolása következett. Ilyen darab volt többek között Samuel Beckett: Godot-ra várva című műve is, melyet az 1994-es beregszászi bemutatót követően ugyanabban a szereposztásban még 2005-ben is játszottak. Ebben az előadásban a rendező szerint a kulcskérdés a megváltatlanság, az Istentől való elhagyatottság. Vladimir (Trill Zsolt) és Estragon (Szűcs Nelli), Férfi és Nő keresi itt hiába az üdvözülés lehetőségét. Vidnyánszky Attilának ez volt a második beregszászi rendezése és már itt felismerhető összetéveszthetetlen rendezői eszköztára. A már említett szövegstruktúrálás, a színészek állandó erős fizikai-szellemi jelenléte mellett a színpadi zene hangsúlyozott szerepe, illetve az eredeti, önálló jelentést hordozó térszervezés jellemezte. Ezek az eszközök későbbi rendezéseiben még markánsabban megmutatkoznak. Pédául Borbély Szilárd: Halotti pompa című művének színpadra állításánál. A mű, az író szüleit ért 2000 Karácsonyán történt rablótámadásról, édesanyja haláláról szól. Az előadás elsősorban Borbély Szilárd szövegeire épült: Míg alszik szívünk Jézuskája című betlehemes misztériumjátékára, Halotti pompa című verskötetére, illetve az Egy gyilkosság mellékszálai című esszékötetének részleteire. De Vidnyánszky Attila és dramaturg társa, Rideg Zsófia által összeállított szöveg tartalmazza a rendőrségi kihallgatás anyagának, illetve a boncolási jegyzőkönyvnek a részleteit, népi siratóénekeket, a Halotti Beszéd szekvenciáit is. A szöveg erős hatását még fokozza az Oleg Zsukovszkij koreografálta táncok kavargása és a korábban már említett szimultán színpad felhasználása. A színpadon előterében egy idős házaspár karácsonyi előkészületeit láthatjuk: a férfi a fenyőfát faragja a talpba, az asszony süteményt szaggat. Közben a színpad hátterében egy stilizált hatalmas bábu mellett a boncmester beszél a halott test felbomlásának stációiról. Prózai és verses részletek, tánc és egyre nyomasztóbbá váló zene (zeneszerző: Pál István) fokozza a kavargó látomást, mely mintegy haláltánccá növekede zúdul a nézőkre. Az előadás fordulópontja maga a gyilkosság. Innentől kezdve a konkrét történeti szál lassan eltűnik. Az utolsó konkrétum, hogy a gyanúsítottakat bizonyítékok hiányában felmentették, tehát a bűnt nem követi a bűnhődés. Az előadás második részében az erőszakos halál, mint szimbólum jelenik meg Káin megölésétől, Jézus halálán át, a holokausztig ezzel kiszélesítve a gyilkosság-áldozat témakörét. Ebben a világban az áldozat értelme kérdőjeleződik meg és ahogy a Godot-ra várva című darabban, itt is hiábavaló a megváltásra, a feltámadásra várni. A szereplők és maga a rendező is úgy nyilatkozott, hogy nem egy egyszerű előadás jött létre. Mindannyian úgy élték meg, hogy a próbafolyamat nagyban megváltoztatta őket, az élethez és a halálhoz való viszonyukat.
Színpadi látványvilágát, költőiségét tekintve az Oleg Zsukovszkij-Szénási Miklós-Lénárt Ödön által jegyzett Mesés férfiak szárnyakkal című 2010-es produkció is említést érdemel, amikor a rendezői ouvre bemutatását kíséreljük meg. A történet itt sem egy szálon fut, nincs lineárisan előrehaladó cselekmény, csak egymás után következő epizódok egymáshoz lazán fűződő láncolata. Megjelenik a repülés történetének Daidalosszal és Ikarosszal kezdődő, Leonardóval folytatódó története mellett a szovjet űrkutatás hőskora és annak legfontosabb alakja Jurij Gagarin, és mindenekelőtt a jövőt megálmodó tudós, Konsztantyin Cialkovszkij. A történetnek ez a része egybefonódik egy szláv vallásos kerettörténettel, mely megjövendöli a bibliai háromkirályok mellett egy negyedik, orosz király eljövetelét. Aki azonban elkésik és ahogy a darab végére kiderül Betlehem helyett csak a Golgota hegyre, Jézus megfeszítésére ér oda. Harmadik szálként időnként megjelenik egy mitikus orosz festőművész figurája is. A szöveg ebben az esetben is intertextuális: tudományos értekezéstől kezdve megtalálhatóak benne Vörösmarty Mihály, Madách Imre, József Attila idézetei, vagy akár a Bunkócska című dal szövege. Stílusában a szláv miszticizmus keveredik egyrészt a korai tudományos racionalizmussal, a szocialista-realista stílus paródiájával, de megtalálható benne a sztálini ideológia szatírája is. A látványvilág (díszlettervező ismét Olekszandr Bilozub) egyenesen a székbe szögezi a nézőt: mindenféle mozgó eszköz, technikai érdekesség segítségével, Leonardo da Vinci hatalmas repülőmodellje alkotják a színpadképet. Mivel a nézőtér is a forgó színpadra épült, így a látvány még mobilabb, hisz a látvány forog a közönség elé állandóan éberen tartva a figyelmét. A színészvezetés itt is egységes. Mint minden Vidnyánszky rendezésben a csapatmunkán van a hangsúly, az együttes alkotás öröme az előadás fő ereje.
Mint a Nemzeti Színház igazgatója talán valamivel kevesebbet rendez, de olyan műsortervet állít össze és olyan rendezőket hív, amellyel biztosítja a nemzet első színházának magas színvonalát. Elsősorban klasszikus hazai (Tamási Áron, Csiky Gergely, Bánffy Miklós, Krúdy Gyula) és külföldi szerzők (William Shakespeare, Henrik Ibsen, Anton Pavlovics Csehov, Bertolt Brecht, Edmond Rostand) művei szerepelnek a repertoáron. Az utóbbi három évben a Nemzetiben rendezett többek között Kincses Elemér, Zsótér Sándor, Bozsik Yvette, Silviu Purcărete, David Doiashvili, Viktor Rizsakov.
Végül meg kell említeni, hogy 2011-ben visszatért a tanításhoz is. A Kaposvári Egyetem Színművészeti Intézetének vezetője és tanára. Ahogy a régi nagy rendezők, Wojciech Bogusławski, Max Reinhardt, Németh Antal és még sokan mások nemcsak színházcsinálók voltak, de részt vállaltak a következő színésznemzedék képzésében, kialakításában is.