Xantus Gábor

Kolozsvárt született 1954-ben. Itt végezte középiskoláit 1973-ban, majd a Bukaresti Egyetemen újságírást tanult, a televízió- és filmművészet terén szakosodott (1991). A vizuális művészetek doktora címet a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen szerezte meg 2008-ban, Magna cum laude minősítéssel. Disszertációjában legkedvesebb műfajáról, a dokumentumfilmről és dokumentum-portréról értekezett. Tagja az International Documentary Associationnek (IDA), a Román Televízió-művészek Egyesületének (APTR), a Romániai Filmművészek Egyesületének (UCIN), illetve aThe Explorer Societynek.

Már indulása sorsszerűnek mondható. Amiképpen pályafutása is emblematikusan „leképezi" a romániai magyar televíziózás intézményteremtő küzdelmeit.

Választott szakmáját hivatásként éli meg – sosem akart mást csinálni.

Mindössze tizenhét éves, amikor először tart a kezében kamerát. Kisgyermek korában édesapja dolgozószobájában egy „titokzatos" pléhdobozra figyelt fel. Nem volt addig nyugta, amíg a celluloid-illatot árasztó filmkivágásokat, snitt-maradványokat meg nem tapintotta, át nem nézett az apró fotogrammákon. A történet előzménye: az ötvenes évek elején a bukaresti Al. Sahia Filmstúdió az édesapját, ifj.dr.Xantus Jánost kérte fel, hogy írja meg az első színes román természetfilm, A Retyezát-hegység forgatókönyvét. (A sikeres alkotás elnyerte a római dokumentumfilm-fesztivál ezüst díját.)

Bizonyára e „varázsdoboznak" is köze van ahhoz, hogy Xantus Gábor később nemzedékének kiemelkedő filmes egyéniségévé, a dokumentumfilm műfajának félreismerhetetlen alkotójává vált. Családi környezetében a természet ismeretét és szeretetét, a képi megjelenítés meghittségét sajátította el. Így szerzett önbizalmának köszönheti, hogy a hetvenes évek elején, amikor a bukaresti televízió magyar adásához munkatársakat kerestek, jóval az érettségi előtt ő is jelentkezett. Filmjeinek erkölcsi tartását, társadalmi érzékenységét, esztétikai minőségét attól fogva a romániai magyarság létkérdéseihez való viszonyulása határozta meg.

Felmenői közt ott találjuk a székely lófő családi gyökerű, tatárverő Xantus Keresztest, alcsíki királybírót (+1694), természetbúvár elődei között csíktaploczai Xantus János világutazót, földrajz- és néprajztudóst, az MTA tagját (1825–1894), a geográfus és geológus id.Xantus Jánostt valamint apját, a természettudományok és a tudományos ismeretterjesztés jeles személyiségét, if.dr.Xantus János tanárt. A világutazó Xantus nyomdokain legközelebbi munkatársával, filmes fiával, Áronnal indult el. Nemcsak Kaliforniát, a híres Vadnyugatot járták be kamerájukkal, hanem eljutottak a borneói fejvadászokig is ahol több dokumentumfilmet is forgattak. (Explorare necesse est sorozat). Korán tudatosodott benne, hogy „eredendő kalandvágyát" ősei génjeinek köszönheti. Ezek kiélésére azonban csak 1990 után nyílt lehetősége.

Szakmai pályájának fontos állomása volt a Magyar Televízió "Magyar Ház" szerkesztősége, amikor ez a határokon átnyúló, "szakmai nagycsalád" volt a külhoni televíziós és filmes szakmát befogadó, médiaintézmény.

A kezdetekre Xantus így emlékezik

„…Amikor a mi tájaink fölött is oszladozni kezdtek a sok évtizede feltorlódott, alacsonyjárású fellegek s időnként már a Nap is sütni kezdett, az Anyaoszág határain túl lassan összeverődő képíró garabonciások köpönyegeiket szárítgatták egy nagy, közös tábortűz körül. Akkortájt szekértáborokat nem építettünk, a tűz melege mindenkié volt, mint ahogyan mindenkié a remény, a bizakodás, a készülődés egy új „helyzet" hozta, nagy peregrinációra. Hittük, hogy a határokon túlról felszálló, elektronikus füstjelzéseink látódombtól látódombig messze ellátszanak, s hogy az itt gyújtott és azóta is táplált őrtüzeink még sokáig nem hunynak ki." (Magyar ház, MTV.)

A Duna Televízió megalakulásakor és az azt követő esztendőkben a világ magyarsága televíziós csatornájának alapító elnöke, Sára Sándor Kossuth-díjas filmoperatőr és rendező támogatta szakmailag igen merész elképzeléseit, amelyekre addig gondolni sem mert. Ekkor vette tervbe magyar vonatkozású világjáró dokumentumfilmjeinek sorozatát is. Erre az időszakaszra visszatekintve írja 2016. július 12-én: „Vannak az életben sorsfordító találkozások. Én nagyon sokat köszönhetek Sára Sándornak, aki hitt abban, amit tenni akarok és hitte, hogy erre képes is vagyok. Mindvégig mellettem állt."

Bár Ceausescu diktatúrájának egyre szorongatóbb légkörében minden oka megvolt az elvágyódásra, az elődeitől örökölt lokálpatriotizmusa erőteljesebbnek bizonyult az 1989 előtti távozások sokaknál fellépő kényszerképzeténél. A „menni vagy maradni" dilemmájáról nemrég e sorok írójának ekképpen vallott:

„Ezt a kérdést sikerült viszonylag egyszerűen megoldanom. Úgy gondoltam, eléggé radikálisan, hogy a távozás, legyen az indokolt menekülés, kapitulálás, netán jól körülfilozofált elsurranás – nevezzük ahogy tetszik –, nem más, mint a szülőföld cserbenhagyása a nehézségben. Ezt persze mindenki másként, árnyaltan és testreszabottan élte meg és értelmezte akkor – talán érthető és megérthető okokból, a „hiszen csak egyszer élünk" vélelmének jegyében. Földiim között többen vannak olyanok is, akik számára a sűrűsödő, elviselhetetlen „túlélési" kompromisszumok nem voltak összeegyezethetőek erkölcsi rendjükkel.

Ha ők ma itthon lennének, most bizonyára erősebbek volnánk...

Én családommal együtt a honmaradást választottam, ennek minden szépségével és nem kevés ódiumával. Tudtam magamról, hogy földhözragadottságom mindig erősebb lesz az elvágyódásnál. Menekülési hátországot, „vészkijáratot" sem építettem ki, nincs és nem is volt öröklakásom a Körúton. Tisztában voltam a körülményekkel, tudtam, hogy abban a társadalmi, politikai közegben, a diktatúra és a kisebbségi lét egymásnak feszülő, ellentmondásos viszonyai között munkámat csak úgy végezhetem, ha racionálisan felmérem az erőviszonyokat és ennek megfelelően itthon próbálok tenni, alkotni valamit – és kivárok, mert mindvégig hittem, hogy egyszer vége lesz.

1989-ben, a romániai forradalom napjaiban pedig tettem is azért, hogy valóban vége legyen.

Egyébként azt gondolom,hogy a magamfajtákról tartják úgy, hogy öntörvényű. Mások iránytűire sosem volt szükségem. Sarkcsillagomat mindig megtaláltam, gyakran ösztöneimre hallgattam, az irányt eszerint tartottam."

Családi neveltetése s talán egy moldvai balladarészlet ugyancsak „sorsalakítónak" bizonyult. Kallós Zoltán egy neki dedikált kötetben ezt ajánlotta figyelmébe: „Idegen fődre ne siess, / amíg hazádba' megélhetsz. / Ne menj messze fődre lakni, / míg hazádba' meg tudsz élni." Később – a Csángóföldön forgatva – Lujzikalagorban maga is eredetiben rögzíthette az „intelmet". Felért számára a Szent Istvánéval. Később ezt úgy értelmezte: „minél messzebbre vezető útra léptem, annál erősebb volt a szülőföld hívása, annál kedvesebb volt a hazatérés".

Időutazásainak másik jellegzetes, xantusi vonulata a filmszakma történetéhez kapcsolódik. A 45 perces Filmjáték Mozifalván az erdélyi némafilmgyártás forrásvidékéhez vezet el. Ennek dokumentum-szelvényei a mozgókép születésének 100. évfordulóján kitüntető szerephez jutottak. (Lásd: Korunk, 2002. 1. 45–58.) Mintegy annak bizonyságául is, hogy Xantus Gábor személye folytonosságot teremt az erdélyi filmművészet régmúltja, közelmúltja, 21. századi jelene és jövőkép-formáló elhivatottsága között.

A televízió annyiban művészet – fejti ki a kolozsvári Filmtett hasábjain fiatalabb pályatársának 2001-ben –, amennyiben közelít a filmművészet klasszikus műfajaihoz, nyelvezetéhez, esztétikai vonulataihoz és formavilágához. Azt is hozzáfűzi: televíziós alkotóként is leginkább a film nyelvén tudja igazán kifejezni magát.

A kritikusok kezdettől fogva született filmes tehetségnek tartották, olyan eltökélt alkotónak, „akinek filmszalagra rögzített felfedezéseiben egyaránt van tudományos információ, humor és filozófia. Rafináltan modern felvételeit megirigyelhetnék a filmipari csúcstechnika méregdrága eszközeiben igazán nem szűkölködő külföldi kollégái is." (Buia Simon: Régi nyári történet. A Hét, 1981. 38.) De mert pályájának közelmúltbeli háttérvilágában ott vibrál a romániai politikacsinálás a maga abszurditásaival, azt is érzékelhetjük, hogy mindez miként hatott a lélekrezdülésekre is figyelő operatőr-rendező témakezelésére, filmköltészetet teremtő ihletére. A humoros jeleneteket például tudatosan építi be filmjeibe. Ám ezek sosem megrendezettek: a forgatások során kerülnek előtérbe. A bizarr, a groteszk annyira benne van ugyanis társadalmi környezetünkben – fejtette ki nem egy ízben –, hogy ha ezeket kiszűrnénk, nem érzékelnők (mi több: meghamisítanánk) a való világ lényegi vonásait, amelyek csak értelmezésünk révén villantják fel üzenetüket. Az alkotói szabadságba különben is belefér, hogy bizonyos elemeket vissza lehet fogni, másokat pedig felerősíteni. A Küsmöd patakával elárasztott Bözödújfalu (a „székely Jeruzsálem") tragikus sorsát úgy állítja elénk örök mementóként, hogy az az események idején még meg sem születettek számára is átélhetővé teszi a Ceaușescu-korszak embertelenségét. Ezt pedig úgy éri el, hogy a „fegyelmezett szépségben" fogant lírai képeket dúsítja a drámai üzeneteket sűrítő/sugárzó képkivágásokkal. (Vö.: Hegyi Zoltán: Egy az Isten. Magyar Nemzet Online, 2003. január 31.)

Alighanem ebben a „fegyelmezett szépségben" rejlik Xantus filmetűdjeinek titka.

Közelkép – (1971–1989)

„Egyetlen olyan filmet sem készítettem,

a diktatúra éveinek televíziójában sem,

amelyet ne vállalhatnék manapság."

(2016. július 12.)

Élete legfogékonyabb időszakában került a szakma közelébe. Édesapjának volt egy keskenyfilmes felvevőgépe, azzal készítette az első tudósításokat a bukaresti televízió magyar adása számára – jóval az érettségi előtt. Indulásakor a Román Közszolgálati Televízió legfiatalabb munkatársának számított. Ennél lényegesebb, hogy pályakezdése csaknem egybeesett a romániai magyar televíziózás kezdeteivel (1969), később pedig követi annak – utólag is nehezen követhető – történetét.

Bodor Pál, a Román Televízió nemzetiségi műsorainak vezetője már 1971-ben alkalmazni szerette volna, de a „polgári-klerikális" káderlap okán a fölöttes hatóságok ezt csak 1975-ben, ideiglenes hatállyal engedélyezték, hogy aztán később, alkalmazotti státusban egészen 1989-ig a legalacsonyabb, -a takarítónő javadalmazásával azonos- fizetési osztályban tartsák.

Így írt erről a hetvenes évek végén Bodor abban (az archivált) levelében,

melyet A Hét kulturális hetilap filmkritikusához, Halász Annához címzett:

„Kiki! Xantus Gabit állandóan kibuktatják az IATC felvételijén, vonal alatt – nem részletezem miért, de nem ő a hibás. Már számtalaszor vizsgázott kitűnően.1971 óta dolgozik nekünk éjjel, nappal, több mint 300 anyaga ment be,kitűnően filmez.(…) Én is hiába próbáltam felvenni – valahogy mindég kijátszanak velem. Tehát zavaróan bizonytalan a státusa (…) Nem írnál róla ? Esetleg, ha akarod, megmutatjuk a legjobb filmjeit."

Akkoriban a közszolgálati televízió a Román Kommunista Párt propagandagépezetében politikai csúcsintézményének számított, az RKP KB sajtóosztályának közvetlen irányítása és felügyelete alatt működött. A rádió, de főképpen a televízió szerkesztői állásaiba szigorú káderszűrésen, bizalmi ellenőrzéseken át vezetett az út…

De maga az 1975-ös esztendő sem jelentett éppenséggel jó óment, hiszen már az ún. második kulturális forradalom (1974) meghirdetése után voltunk, a kisebbségi utóvédharcok forgatagában. Igaz, a szellemi erőnlét felmutatásának még mindig volt élet-meghosszabbító értelme 1975-ben – különösképpen a Ceausescu-féle vészkorszak fejleményeihez viszonyítva (1985–1989); amikor az RTV csak napi kétórás esti műsort sugározhatott, aminek a felét amúgy is a híradók tették ki; amikor szélnek eresztették mind a magyar, mind a német szerkesztőség munkatársait, a rádió- meg filmarchívumokat pedig Jilava börtönébe szállítatták.

Xantus Gábornak – korán megszerzett szakmai elismerései és nemzetközi díjainak köszönhetően némi szerencséje is volt: jóakarói közbenjárására „papíron átmentették" a Bukaresti Rádió kolozsvári tudósítói állásába, de továbbra is filmalkotói munkát végezhetett; olyan időkben, amikor egy filmfelvevő gép vagy terepmagnó használata szigorú és folyamatos hatósági, (értsd: állambiztonsági) felügyeletet jelentett. Az RTV olyan természetfilmeket rendelt tőle (a Duna-deltáról, barlangokról, gleccsertavakról, természettudományos és ismeretterjesztő munkákat stb.), amelyeket valutáért lehetett eladni a nemzetközi filmvásárokon. E vásárokon és fesztiválokon ő maga sosem képviselhette saját alkotásait, ezekre az alkalmakra mindig bizalmi delegátusokat küldtek. Szakmai szempontból azonban nem volt elhanyagolható „mellékkörülmény", hogy a forgatáshoz színes filmnyersanyagot is biztosítottak, ami annak idején ritkaságszámba ment.

A pályakezdés megpróbáltatásai azonban szakmailag korántsem váltak hátrányára. Egyrészt azért, mert a magyar adás műsorkészítése szűk szerkesztőségi keretben folyt, és ez megkövetelte, hogy a kezdő munkatárs rendre minden televíziós műfajban kipróbálja tehetségét, leleményességét, erőnlétét. Másrészt pedig azért, mert akkoriban még celluloidra forgattak, ez pedig jóval felelősebb hozzáállást követelt mind az operatőrtől, mind a rendezőtől: nem volt szabad hibázni. Hiszen a celluloidhoz csak keményvalutával lehetett hozzájutni, s abban az időben a tapasztalatlanságból elkövetett „pazarlás" is szabotázsnak minősült. Sokat számított még a csapatmunka. Nem véletlen, hogy az 1982–1983-as években kezdtek megmutatkozni Xantus Gábor tehetségének valós dimenziói, amikor az akkori szerkesztőség alkotóereje is kulminált. Már az ún. második kulturális forradalom (1974) után voltunk, a kisebbségi utóvédharcok forgatagában, de a szellemi erőnlét felmutatásának még mindig élet-meghosszabbító értelme volt, különösen a nemzeti kisebbségek vonatkozásban.

Eközben munkájára felfigyeltek a Román Televízió „nagy" szerkesztőségei is. (Sokat dolgozott például az intézmény szakmai elitjeit tömörítő Film Szerkesztőségnek.)

A Ceausescu-féle vészkorszak (1985–1989) minden korábbinál jobban sújtotta Romániában a kultúra intézményrendszerét. Az RTV műsorsugárzását napi kétórásra zsugorították, a területi rádió- és tévéstúdiókét egyik napról a másikra megszüntették, a szerkesztőségi munkatársakat nyugdíjazták, vagy más munkakörbe helyezték.

A kemény diktatúra éveire Xantus így emlékezik:

"A romániai szellemi élet, az értelmiségiek társadalma, de hangsúlyosan a magyar közösség mindvégig a pártállam és annak mindent behálózó apparátusának célkeresztjében volt. A megfigyelés, a lehallgatás, a követés a szerkesztőségek éltének napi velejárója volt, ezek szövetét mélyen átjárták az ideológiai kiskirályok és a titkosszolgálat folyamatos ténykedései.

A főszerkesztői irodákat rendszeresen látogatták a belügyi felügyelők.

A titkárnők olyankor kávét, teát főztek, a főszerkesztői szobába akkor senki nem mehetett be. Az értelmiségiekre szakosodott gondolatrendőrség „elit" különítményének emberei, a 'kígyószemű bárányok' mindenütt ott voltak.

Erdélyben, a magyarság szellemi központjaiban mindez sokkal hangsúlyosabban volt jelen, mint például a fővárosban, Bukarestben. A televízió a legszigorúbban ellenőrzött sajtóintézményként működött. Amikor 1985-ben a közszolgálati tv adásait napi két órára zsugorította a diktatúra, a bukaresti központi stúdió toronyépületének kilencedik emeletén, ahol addig a magyar és a német szerkesztőségek működtek, hivatalosan és felvállaltan is berendezkedett a politikai rendőrség, a Szekuritáté. Hogy miért éppen a volt főszerkesztői szobát tartották erre a legalkalmasabbnak, azt sejteni lehetett, hiszen ez bizonyára az intézmény egyik 'kiemelt' irodája volt.

Állandó gyanakvástól, valós veszélyérzettől, létbizonytalanságtól terhes idők voltak. A skizofrén, paranoiás légkör egyre erőteljesebben uralkodott el, miközben az 'apparátus' egyre mélyebben hálózta be a társadalom minden rétegét. Mindenki mindenkire gyanakodott, ördögien kitalált, testreszabott, perverz lélektani forgatókönyvek szerint. A túlélést pedig nem mindenki vállalta fel."

Az 1989. december 21-i bukaresti „rendszerváltó" események híre a stratégiai objektumként őrzött, „hibernáló" kolozsvári, Donát úti stúdió 4-es számú földszinti szobájában érte Xantust, a Bukarestből ide menekített vágóasztala mellett; ott kapta az értesítést rokonaitól, hogy Kolozsvárt is eldördültek az első lövések. Azonnal kivette szekrényéből Bolex márkájú filmfelvevőjét, betöltötte egy 120 méteres filmkazettával, és elindult a belvárosba. Mindössze negyedórányit filmezett – spórolnia kellett a szalaggal!, majd az Astoria szálló felé vette az útját, utóbb a Szamos-hídhoz, ahol a karhatalom már farkasszemet nézett a gyárnegyedekből a városközpont felé vonuló, tiltakozó munkások ezreivel. Jóformán még be sem állíthatta filmfelvevő gépét, amikor váratlanul egy hátulról hozzálépő rohamsisakos katona csapott bele puskatussal a kamera kazettájába; a kiesett tekercs gurulni kezdett, a ma relikviaként őrzött, ebonit filmkazetta darabokra tört.

A korábban filmezett – megmentett – szalaggal visszatért a stúdióba, ahová a kora esti órákban lassan és félve kezdtek szállingózni az évekkel korábban menesztett munkatársak; azok a nagyon kevesek, akik úgy érezték: itt az alkalom, hogy visszaszerezzék az erdélyi rádió- és tévékultúra számára a Donát úti épületet. A sebtében megválasztott igazgató, Horea Bădescu költő nyomban felkérte az egyetlen magyar kollégát, Xantus Gábort az első szabad magyar nyelvű anyagok elkészítésére, a műsorok szerkesztésére, majd az aligazgatói állás betöltésére. Ez utóbbit nem vállalta el. Később, 1990 januárjában e tisztség betöltésére ő javasolta és ő hívta meg kollegáját, Csép Sándort. (Lásd: Toronytól toronyig – Csép Sándor-portré. 28'; rendező-operatőr Xantus Gábor.) Ám addig – nevezetesen 1989. december 21. délutánjától a diktátor elfogásáig – korántsem veszélytelen éjszakákat és ostromállapot-közeli napokat kellett átélniük azoknak, akik a romániai forradalom legelső óráit, napjait ebben az épületben töltötték. Az éj leple alatt ugyanis az őrség elillant. Visszahívták volna őket? Vagy pedig életösztönükre hallgatva menekültek? Helyükbe éles lőszerrel ellátott katonákat küldtek. Kik? És milyen paranccsal? Nem fogják-e őket is legépfegyverezni? Erre akkoriban elegendő lett volna egy légből kapott parancs, egy diverziós rendelkezés. A kérdésekre azóta sincs elfogadható válasz. Az önkéntes „stúdiófoglalókat", közöttük Xantust is, sebtében tanították gépfegyver-használatra, elsősegély- nyújtásra a közben harci állást felvett, rohamsisakos katonák. A visszafoglalt épületet még védeni kellett. (Lásd: Dekonstrukció, avagy hol volt a romániai magyar értelmiség a forradalom óráiban? 52', dokumentumfilm; rendező-operatőr Xantus Gábor.)

Mind a rádió-, mind a tévéadás beindítása külön történet. Ezek egynémely pillanatfelvétele nem hiányozhat Xantus Gábor 1989 decemberi közelképéből sem.

A közel 4 éve leállított rádió újraindítása az első lépés volt. A romániai forradalom kitörésének első óráiban az intézményt stratégiai objektumként kezelte a még éppen regnáló, represszív hatalom. A diktátor szökésben volt, de még szabadon. Hívei kétségbeesetten próbálták bizonyítani hűségüket és menteni saját bőrüket. Bizonyára ők lehettek a máig azonosítatlan „terroristák", a titokzatos orvlövészek, a kútmérgezők és diverzionsták, akik számára a média, a rádió és a televízió a népfelkelés levezénylésének főhadiszállásait jelentették, olyan kommunikációs központokat és csatornákat, melyeknek „kiiktatása" az agonizáló rendszer számára akkor létkérdésként merült fel.

Az első, szabad, magyar nyelvű, Kolozsvárról sugárzott rádióműsort Xantus Gábor készítette. Ez egy sebtében, az éj leple alatt titkon magnóra vett, mintegy 10 perc terjedelmű, mozgósító üzenet volt, melyet a neves erdélyi író, Szabó Gyula írt és olvasott be a stúdióhoz közeli lakásán. A hangfelvétel ma már kordokumentum. Néhány napra rá következett az erdélyi közszolgálati televízió újraélesztésének kísérletsorozata.

A legdrámaibb tévés-epizódokból idézem: 1) „Két technikuskollégámmal felautóztunk az erdőfeleki adótoronyhoz, hogy hangoltassuk rá az átjátszó állomást a stúdióra. Én a volánnál maradtam, de ahogy munkatársaim kiszálltak az autóból, olyan géppuskasorozatot eresztettek rájuk az erdőből, hogy csodával határos módon maradtak életben. Nyilván le is lőhették volna őket, de bizonyára csak elijeszteni akartak. Végül karácsony után néhány nappal technikailag lehetővé vált a sugárzás." Ehhez azonban el kellett hozni Marosvásárhelyről az Erdélyben fellelhető egyetlen videokamerát.

2) „Mivel az utazási viszonyok nem voltak biztonságosak, az akkori Nemzeti Megmentési Front Kolozs megyei elnöke [Dorel Visan színművész – Cs. P.] elintézte, hogy egy kétéltű, páncélozott harckocsival mehessek a kameráért Marosvásárhelyre. Azzal indítottuk a szabad kolozsvári televízió első műsorát. Tíz nap múlva vissza is szolgáltattuk a tulajdonosnak, mert akkorra már jött külföldi segítség, került más videokamera." (Csomafáy Ferenc: Kamerával a vállán. Romániai Magyar Szó, 2004. március 12.)

Az erdélyi központú, kolozsvári székhelyű közszolgálati rádió és televízió ma Románia legjelentősebb regionális stúdiója. Később, államelnöki rendelettel „a harcokban különleges érdemeket szerzett forradalmár" címmel tüntették ki Xantust, aki azonban sosem élt ennek törvény által biztosított privilégiumaival.

Így válik önmagán túlmutató jelentőségűvé Xantus pályáján ez a periódus, „amikor az eget, a földet és a vizet kémlelte" (Cs. Nagy Ibolya).

Egy másik tanulság is idekívánkozik, amit egy nekem küldött e-mailjében – pályájának 1990 utáni tapasztalatait is értelmezve így fogalmazott meg:

„Volt úgy az életemben, hogy erősnek kellett lennem. Az őserdőben éppúgy, mint az úszó jégtáblákon, vagy – horribile dictu – kis provinciális, belterjesen fontoskodó, olykor áskálódó világunkban, idehaza. Volt úgy, hogy némelyek azt remélték: végre kiveszik kezemből a kamerát. (Ezt egyszer egy termetes borneói orangután is megpróbálta, de ő csak puszta kíváncsiságból. Neki sem sikerült. Pedig otthon volt, a dzsungel kellős közepén, s ő nálunk, embereknél fizikailag négyszer erősebb. És hadd tegyem azt is hozzá: ő „csak" egy emberszabású. És sokkal tisztább lelkű…) Ilyenkor – erős túlzással élve – Galilei híres mondása (és persze az inkvizíció, s annak újkori arcai) jutnak eszembe: »Eppur si muove!« Hadd éljek az ide kívánkozó parafrázissal: »Eppur si movie« – azaz: és mégis mozog, azaz: és mégis forog a film."

Az életmű főbb szakaszai

A múltidéző és jelenre figyelmező Xantus Gábor a dokumentum-filmezést értékmentő hivatásként műveli,

a kíséreti filmezést az alkotás ünnepnapjainak tekinti.

A talmi sztárok világában az igazi értékek felé fordítja a nézők tekintetét.

Több mint négyszáz szerzői alkotás fűződik a nevéhez. Négy egész estés művészfilm operatőre, 131 történelmi-tudományos dokumentumfilm, harmincnál több filmetűd forgatókönyvírója, rendező-operatőre. Elkészített 42 román nyelvű filmportrét közéleti személyiségekről, művészekről, „különleges" emberekről (2006–2009). Közreműködött 29 nemzetközi koprodukcióban (észak-amerikai, ausztráliai, svédországi, magyarországi, ausztriai, németországi stb. alkotókkal). Fiával, Xantus Áronnal együtt tizenkét dokumentumfilmes expedíciót vezetett Amerikába, Ausztráliába, Közép- és Kelet-Afrikába, Borneoba, az indonéz, a polinéz és maláj szigetvilágba, Komodo, Sunda, Sumbawa, Flores térségébe, a Hawaii-i szigetvilág vulkánjaihoz, Pápua Új Guineába, Dél-Amerikába és az Antarktiszra.

Neves földrajztudósok utódaként és szellemi örököseként sajátos módját választotta a világjárásnak: az általunk ismert és számon tartott horizontokon túlról szerzett élményeit kamerával a vállán örökítette meg és osztotta meg közönségével. A világ számtalan pontján forgatott, ahol előtte nem járt magyar filmes. Az expedíciós dokumentumfilmeket, legközelebbi munkatársával, fiával közösen készítették. E filmek sajátja, hogy főhőseik mind Erdélyből induló s ide visszatérő magyar világutazók, kutatók, felfedezők, gyűjtők, későbbi intézmény-alapítók voltak, sokak közülük elfeledett, nagy elődök. (Magyar volt-e Old Schatterhand? 52'; Terra australis, 38'; Életem, Afrika – dokumentumportré dr. Sáska Lászlóról, 60'; Magyar sírhant a pálmafák alatt – Fenichel Sámuel Új-Guineában, 52'; Bíró Lajos utazásai Pápuaföldön, Új-Guineában. 52'; A kacagó koponyák földjén –fejvadászok Borneo őserdeiben. 52'; Magyar Afrika-kutatók nyomdokain – Magyar József portréja, 52'; A pokol tornácában – hátizsákkal a Yellowstone, Hawaii, Indonézia tűzhányóin. 4 x 28'. A Belgica-expedíció antarktiszi utazása (1897–1899) nyomában kétszer is forgattak, hogy a saját elképzelései szerinti alkotást hozhassa létre. (A felfedező, 75' mozifilm.)

Xantus Gábor kiteljesedő életműve egyöntetűséget sugall. Hűséges önmagához, ars poeticájában megfogalmazott célkitűzéseihez: a dokumentum-filmezést folyamatosan értékmentő hivatásként műveli, a kíséreti filmezést pedig az alkotás ünnepnapjainak tekinti. Hogy periódusonként melyik műfajnak volt vagy van prioritása, melyiknek volt vagy lehetett értéktelítettsége, mikor vált szembetűnővé a kettő közötti összhang hiánya, azt mindig az éppen bekövetkezett (történelmi) körülmények határozták meg. Gondolkodás- és látásmódja mindenesetre akkor jutott egyensúlyhelyzetbe, amikor nagyvilági tapasztalatai alapján megfogalmazhatta a maga szerves építkezésének törvényét: „Ebből a zárt világból időnként ki kell törni, hogy visszatérve egészen más rálátással és életfilozófiával folytassuk a munkánkat, idehaza."

Mintha Kós Károly jelképes üzenete köszönne vissza, közel száz év távlatából:

„A hegyek között járom a köves ösvényt, és hosszú esztendőkön által körbe fújt fagyos szél és perzselt a Nap. De én már megszoktam a hegyet, köves utat, fagyos szelet, nagy erdőket. És a szemem is hozzászokott a messze dolgokhoz."

Úgy tud megújulni, hogy minden műfajban továbbépíti saját korábbi eredményeit, miközben folyamatosan gazdagítja dokumentumfilmes és filmköltészeti eszköztárát.

Alkotói periódusok

II/1 1971–1985: a műfaj-felfedezések és kiteljesedések öröme

II/2 1985–1989: természetfilmek: kivonulás a diktatúra vizuális égövéből

II/3 1990–1995: az újrakezdés hermeneutikája, a tágabb egű perspektíva keresése

II/4 1995–2015: a xantus-i világkép-teremtés égtájai (az „itthon" és a „nagyvilág" belső dimenziói)

Az életműelemzés szekvenciái

Felkészülés a forgatásra

1. A forgatókönyvíró dokumentálódása

„A szövegkönyveket jó előre meg kell írni, […] és nagy műgonddal képekre, beállításokra, párbeszédekre, zenére és zörejekre bontani. A helyszíneket elmélyülten tanulmányozni kell, előkészítve minden technikai megoldást, kiszámítva másodpercnyi pontossággal a műszakiak be- és kilépéseit." (Buia Simon)

„A Belgica-expedíció az emberiség felfedezés-történetében talán a Holdra szállás léptékéhez és kockázatához hasonlítható. Az út két évig tartott. 1898. február 28-án a vitorlás jégbe szorult, s a legénység kétségbeesett próbálkozásai ellenére sem sikerült kikerülniük a hómezők fogságából. […] Mostani antarktiszi filmes expedíciónk (az első 1012-ben volt, a második 2014-ben – Cs. P.) azt tűzte ki céljául, hogy a lehető legpontosabban bejárjuk a Belgica nyomvonalát, hogy mindenütt partra szálljunk, ahol annak idején felfedező »elődeink« is megfordultak. Ez jórészt sikerült. Utunk elején nyolcnapos forgatást terveztünk be a Tűzföld térségében, ahol a Belgica biológusa és fotográfusa, Emil Racovitza behajózás előtt a vidék flóráját, faunáját és az azóta az utolsó emberig kiirtott (!) , őshonos ona indián törzseket kutatta." (Xantus Gábor, A Belgica-expedíció nyomában).

Az Emelt fővel című filmjéhez Xantus 1990-ben kezdte gyűjteni a Márton Áronra vonatkozó anyagot; több mint két évtizeden át kitartóan folytatta a teljeséget sugalló részletek felkutatását; egészen addig, amíg a Szekuritáté irattárából elő nem kerültek a püspök megfigyelési dossziéi: az első 174 kötetnyi, és közel 56 000 oldalt számlál, a második 62 kötetnyi, és megközelítőleg 24 000 oldalt tesz ki. A film dokumentumértékét növeli, hogy az anyaggyűjtés során Xantus kamerája olyan tanúságtevők vallomásait rögzítette, akik a felvételek elkészítése óta már nincsenek az élők sorában: özv. Kurkó Áronné sz. Márton Anna, a püspök testvére Márton Áron hivatáskereséséről beszél, Csillag Pálné a legendás csíksomlyói búcsú fehér lovának történetét idézi fel, Lakatos István fogolytárs a börtönévek tanújaként a cellatársak és őrök viszonyulását eleveníti fel, Sztojka Ferenc egykori szállítmányozási vállalkozó a püspökkel való autózás emlékeit hagyja az utókorra. „Csupa olyan jó érzékkel jó időben felvett jelenet, ami ma már történelem. Mint ahogy dokumentumértékű, mert eredeti, élőben filmezett esemény az is, ahogyan Márton Áron korábbi titkára, később püspöki irodaigazgató, Csíki Dénes 1990-ben saját kezével feszíti fel a parkettet, hogy alóla a lehallgató berendezés drótjait kihúzza." (Bodó Márta: Rendületlenül. Márton Áron filmes idézése. Szabadság, 2012. december 29.)

Nem véletlen, hogy a film valamennyi elemzője – László Márton és Novák Csaba Zoltán marosvásárhelyi történész, Tarjányi Krisztina Irma bonni színművész, Varga Gabriella budapesti szerkesztő – a forgatókönyv erényeiből indult ki:

– nagyon precízen kidolgozott terv

– sokoldalúság, részletesség, valósághűség

– a fő- és mellékszereplők árnyalt jellemzése

– tartalmas, hiteles, értelmes üzenet

– tömör drámaiság

– ízes, veretes nyelvezet

Joó Kristóf [Jakabffy Tamás] kritikus szerint az 58 perces dokumentumfilm „hasznos módon épül be a Márton Áron boldoggá avatását előkészítő referenciális vonulatba".

2. Helyszínválasztás

„Szemünk előtt elúszik Itkár, Marosillye, Gyergyószárhegy, Déva, Hunyad vára, Gyulafehérvár, a kincses Kolozsvár, Tövis, Szentimre, Temesvár, Szászváros, az Erdélyi Vaskapu, Bethlenszentmiklós, Lippa, Jenő vára, Medgyes, Várad, Enyed, s a korabeli épületek, metszetek, reánk maradt rajzok. Xantus megfordul mindenütt, ahol a genius loci segítségére siethet, s még elárulhat valamit a régvolt eseményekből, a nagy fejedelem egykori jelenlétéből." (Sebestyén Mihály: A fejedelem igaz szolgálata. 400 éve született Bethlen Gábor.Dokumentumfilm Utunk, 1981. 3.)

„A templomok, a temető, »túl a vízen« a zsinagóga mind eltűnt. Xantus kamerája elidőz egy árva csikótűzhelyen, egy ágyon, néhány edényen, az elpusztított falu vádló tanúin." (Hegyi Zoltán: Egy az Isten)

A Márton Áron életművét bemutató dokumentumfilmje Erdély magyarságának egyik legkritikusabb történelmi korszakát, annak küzdelmeit, ugyanakkor legszebb erkölcsi győzelmeit is hivatott szemléltetni, megkésett jóvátételként azért, hogy korábban Erdély legendás püspökének a nevét sem volt szabad kiejteni.

„Az egyes helyszíneken olyan részletek villannak fel, amelyek a kamerát kezelő és az emlékező pap érzékenységét egyszerre jelzik. […] A farkaslaki temetőt rójuk Jakab Gáborral, aki gondterhelten tekint körbe, s komor tekintete azért meglepő, mert egy mélyen hívő emberről lévén szó, tudjuk, nem az elmúlás aggasztja […]. A fogyó jövőről beszél, amelyet szerinte nem mások, mint mi veszélyeztetünk; ezt a filmben, Márton Áron szavait idézve így fejezi ki Jakab Gábor: a két világháború között sem a román katonák hódították meg Erdélyt valójában, hanem a magyar anyák vesztették el." (Bodó Márta: Erdélyi papi sors filmen. Filmportré Jakab Gáborról. Keresztény Szó, 2014. 5. 13.)

3. A filmes felszerelések szerepe

Xantus Gábor 8 mm-es felvevőgéppel és egy 6 x 6-os kis boksz-fényképezőgéppel kezdte, aztán jött a „tizenhatos" és a „harmincötös". Amikor pedig a Belgica-expedíció nyomában jártak a déli jégvilágban, a mai legkorszerűbbnek számító kamerákkal és felszerelésekkel forgathattak, „amelyek jól bírták a strapát, a hideget, működtek orkánszerű, sós hullámtarajokat kergető szélben is, a Drake-átjáró hatalmas hullámverésében és a Déli jeges óceán párás-fagyos hóviharaiban."

4. Az operatőri szem „látása és láttatása"

-az állóképek „dinamikája": „áttűnésekkel és homályba olvasztásokkal teszi mozgalmassá az állóképeket" (Sebestyén Mihály)

-a fényérzékenységű plaszticitás „benső tájak, lélekmélyi derű és felhővonulások tükreként tárta elénk Fodor tiszta emberségének hol mosollyá rebbenő, hol ráncokba türemlő fény- és árnyvillanásait. Hallgattuk őt – amint a filozófus mondja –, és önmagunkkal beszélgettünk." (Szász János: Sokszemközt Fodor Sándorral. A Hét, 1982. október 8.)

-havas táj fenyőkkel: az útra bocsátó, megtartó szülőföld képe a Márton Áron-filmben (Bodó Márta)

-kísérő képsorok a régi autó belsejéből filmezve: az utat szegélyező fák egyenletes sora a fenyegető szürkeségbe veszően előrevetíti a közelgő eseményeket (Bodó Márta)

-drótkerítéssel szegélyezett máramarosszigeti börtönablakok: a letartóztatás utáni éveket idézik, az igaztalan vádakat, az embert próbáló benti körülményeket (Bodó Márta)

„A dokumentumfilm általános esztétikai aspektusát illetően feltétlenül méltatandónak találjuk Xantus operatőri technikáját csakúgy, mint a vágások gondos – egyáltalán nem aggodalmas-merev – gyakorlatát…" (Joó Kristóf)

5. A kísérletező rendező habitusa

Alighanem Sebestyén Mihály figyelt fel először a „xantus-i formanyelv"-re, mely egyéníti s leválasztja a nagy egyéniségektől. „Az áttűnésekkel és homályba olvasztásokkal Xantus Gábor mozgalmassá teszi az állóképeket, a festmény felszíne alá bukik: érzelmeket és érzeteket forgat föl, hoz a felszínre, amik eladdig is immanensen a képben rejteztek; csak zenével párosítható hatásokat ér el, és még mindig nem lépte túl a film és a festészet sajátos nyelvezetét; a modell és a megvalósulás viszonya izgatja láthatóan, a képek önálló élete, szimbólumrendszere, a festői eszközökkel kifejezett bölcseleti tartalom és személyes vélemény a világról." (Sebestyén Mihály: Nevermore. Utunk, 1982. X. 15.)

„Remek közelképek, enteriőrök és külső felvételek (Fellegvár), árnyalatos képkompozíció, szellemes vágások és áttűnések dúsították valóságos filmélménnyé a párbeszédet." (Szász János)

A Márton Áron-filmben Xantus kellő arányban ötvözi a lírikumot a dokumentáris töltéssel – állapítja meg a Keresztény Szó filmkritikusa, a folyóirat főszerkesztője, Bodó Márta pedig azt emeli ki, hogy ritkaság számba menő eredeti kép- és hangfelvételekkel, korabeli újságoldalakkal, fotókkal, híradórészletekkel, Márton Áron pátoszmentes, mély hitet kifejező szavainak beiktatásával miként teremti meg a korhangulatot.

„Xantus Gábor kivételes operatőri és rendezői tehetségét dicséri, hogy oly módon tudta összekötni a váltakozó videofelvételeket és állóképeket (korabeli mozgókép ugyanis kevés volt a püspökről), hogy a dokumentumfilm nézője ezt természetesnek látja, nem zavarja az álló- és mozgóképek váltakozása." (Fodor Sándor: A témához méltón. A Hét)

Filmélmény-szekvenvenciák

Rekviem Nádországért (Természetfilm a Duna-deltáról)

Ha az apa az első romániai színes természetfilm társalkotója, a fiú sem adhatta alább; hiszen megörökölte az „örökös természetfilmező" epitheton ornanst. Xantusnál a természet korántsem rendszerfüggetlen. Amikor a fiatal filmes csónakba száll, hogy a Duna-deltában forgasson, lemond arról, hogy a romániai kisebbségek politikai-társadalmi viszonyait elemezze, de mégis hű képet fest a Ceaesescu-rendszerről. Pusztán a Duna-delta világáról bemutatott képsorokkal. „A valaha bizonyosan kék Duna vize iszaposan szürke, habos mocsokfoltok tarkítják. A valamikor úszó nádszigetek a csökkent vízmagasság miatt legyökereztek; s hinné-e az ornitológiában járatlan néző, hogy ez az apró különbség pelikánok ezreinek pusztulását okozza… […] Sem velük, szegény madársorsokkal, sem az elmúlt rendszer idetelepített, félig megépített gyármonstrumaival – azok rozsdásodó maradékával – nem törődik senki; a víz partján ott a fémszörny, a vízben ott a tükörképe! A kisfilm tehát, amely nem politizál, és semmire sem figyel, csak a természetre, valójában kemény, szigorú vádirat." (Cs. Nagy Ibolya: Határon túli műhelyek. Magyarország, 1994. július 22.)

Zsoltárok fehérben, zöldben (Filmetűd Finta Editről)

A filmes műfajokkal kísérletező alkotó eljárásai korán visszhangot keltettek. „Évekkel ezelőtt láttam egy hallatlanul izgalmas filmjét Finta Edit (akkor még Kolozsváron élő) festőnő munkáiról; a rendező egy romos kastélyba [Bonchidai Bánffy kastély], illetve annak buja romkertjébe állította a művésznő festményeit, a közöttük bóklászó kamerával valóságos „képhappeninget" varázsolva képernyőre. […] Tegnap pedig […] négy, ugyancsak egykori erdélyi művészt, Pongrácz Antónia ötvöst (Letéptem egy hangaszálat – 27', szerzői filmesszé), Dési Incze János festőt és két szobrászt, Benczédi Sándort (Benczédi, a sárkovács – szerzői filmportré 26') és Szervátiusz Jenőt (Szervátiusz – 26', szerzői filmesszé) mutatott be, s ismét ugyancsak nem ebben a műfajban megszokott formában. Az elárvult műteremben bolyongó kamera és a színész-férj pakolás közben elmondott visszaemlékezései, a Karády-dalra anyagot formázó alkotó, a hatalmas csupasz faóriások és a „belőlük" faragott arcok-figurák változása a felzaklató zenére mind-mind valami olyan pluszt tettek hozzá, amitől a film egyszerre valódi „film" is lett, miközben tökéletesen beváltotta azt, amit ígért: emléket állított négy nagyszerű képzőművésznek." (Martos Gábor: Kép, szobor, film.)

Alkonytájban – átutazóban (Nagy Pál festőművész üzenetei)

„A befejező képsorok mindenki számára, aki ezt az alig negyedórányi kisfilmet látta, emlékezetesek maradnak: a fákon személytelenül felfüggesztett festmények himbálóznak, forgolódnak, a csend fenyegetően súlyos, csupán sejteni őket az elhagyott kertben silbakoló szélben, a természet múzeumában; egyetlen ecsetvonást sem látni belőlük, az alkonyat mindent befogad, éleiket letompítja – csak nyugtalanságukat, magányukat nem oldja fel senki, miként a hirtelen félbetört pályájú alkotóét sem soha már…" (Sebestyén Mihály: Nevermore)

Rhapsodia demographica-sorozat (Az erdélyi magyar népességfogyás filmrekviemje)

Csép Sándornak a kalotaszegi egykézésről készített pillanatfelvételeit követően a kilencvenes évek derekától Xantus a Székelyföldtől a Partiumig terjeszti ki demográfiai tárgyú, filmes vizsgálódásait. Azt a folyamatot ragadja meg, amikor a fiatalok nagy számban áramlottak ki Erdélyből, amikor nem maradt idő gyermekvállalásra egy felgyorsult világ felfordult értékrendjében. Xantus szándékai szerint alkotása „ahhoz a nézőhöz szól, aki tehetne arról, amiről ez a film készült". A drámai népességfogyás folyamatának filmes dokumentálását ma is követi, a nemzetünket sújtó szociográfiai, kulturális, etnikai és nem utolsó sorban biológiai problematika összefüggéseit, ezek mélyrétegeit fürkészve kamerájával.

De felelős gonddal fordult az erdélyi magyarság éppen aktuális sorskérdési felé is, melyek széles palettán mutatkoztak meg az elmúlt évtizedekben. (Lásd még: Kilátás a Varjúvárból – Kós Károly intelmei a szülőföldről. 52ʼ; Tékák a kálvárián; Bibliotheca Batthyaneum; Ideje van a szólásnak – harcban az államosított, elkobzott erdélyi ingatlanhagyaték és a történelmi könyvtárkincs visszaszerzéséért. (3 x 52 perc).

IV. A kánonban elfoglalt hely

Xantus Gábor az erdélyi magyar mozgókép-alkotás egyik legismertebb operatőr-rendezője. Nem véletlen, hogy ő az első „külhoni" alkotó, aki televízió- és filmművészként vívta ki magának az akadémikus címet. Addig csak anyaországi filmesek, rendezők, operatőrök, fotóművészek voltak tagjai a Magyar Művészeti Akadémiának. A természetfilmek, a tudományos, a történelmi és szociológiai tárgyú dokumentum- és esszéfilmek alkotásában éppúgy excellál, mint az erdélyi írók, tudósok, művészek arcképcsarnokának megörökítésében.

Több évtizedes szakmai tapasztalatainak birtokában, az erdélyi magyar televíziózás és filmkészítés irányába érzett elkötelezettségéből adódóan 2001-ben alapítói szándéklevelet nyújtott át dr.Tonk Sándornak, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem néhai rektorának, melyben kezdeményezte a magyar nyelvű, egyetemi szintű filmes és televíziós szakemberképzés megszervezését és elindítását. A nevéhez kötődő, azóta működő fakultás alapozásában és építésében oroszlánrészt vállalt, az indulást követő első félévben (2003) oktatott is az egyetemen. 2003-tól a kolozsvári Babes Bolyai Tudományegyetem tanára, ma a

Színház- és Televíziós Fakultás Film, fotó, média tanszakának professzora, a dokumentumfilm tantárgyának oktatója.

Viszonylag későn szánta rá magát, hogy az alkotás mellett katedrára is álljon.

Így vallott erről:

"Noha felmenőim több generáción át tanítók és tanárok voltak, igazából nem tartom magam pedagógus alkatnak. Oktatónak akkor álltam, amikor elegendő szakmai hátországot véltem magam mögött tudni, amikor letettem már valamit az asztalra, amikor úgy éreztem, hogy a pályán megtett út, az úgynevezett életmű feljogosíthat arra, hogy hitelesen álljak diákjaim elé.

Boldog igazán akkor vagyok, amikor alkothatok.

Vallom, hogy itt és most elsősorban az a dolgunk, hogy dokumentáljuk, filmjeinkben rögzítsük és értelmezni próbáljuk mindazt, amiben ma élünk. Történjék mindez idehaza, szűkebb pátriámban, Erdélyben, kisebbségi létünkben, a Kárpát-medencében vagy éppen a nagyvilágban.

Filmszakmai karrier szempontjából kevésbé hálás út ez, hiszen nem követ divatokat és trendeket, nem keres meghökkentő tematikát, nem is mindig veszi fel kortárs világunk felpörgött fordulatszámát, ritmusát.

Azonban azt remélem, hogy ezek később is elővehető filmek lesznek, amolyan modernkori, filmkockákra vésett petroglifák, amelyekre egyszer talán rácsodálkozhat az utókor.

És hiszem azt is, hogy a stafétabot, a felvevőpgép amelyet egyszer átadok, filmes fiamnál, Áronnál jó helyen marad."

(Részlet Xantus Gábor 2016. július 12-i leveléből.)

[2016]