Zádori Mária
Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas énekművész, a Nemzet Művésze
Hangfenomén – elsőként ez jut eszembe Zádori Mária művészetéről. Csakhogy ez a szó túlságosan hivalkodó és feltűnéskeltő. Nem illik egy olyan pályához, amelytől teljesen idegen az olcsó népszerűség keresése, s amely a külsőségek hangsúlyozása helyett a művészi alázat maximumát mutatja, miközben az előadóművészet legmagasabb csúcsain jár.
A hang fenomenális szépsége persze ettől még tény marad. A bibliai példázattal élve ez volt az az öt tálentum, amelyet Zádori Mária útravalóul kapott. Hogy kivételes hangi adottságokkal született, azt már legelső nyilvános sikere, a Magyar Televízió 1965-ös Ki mit tud versenyén nyújtott produkciója is bizonyítja. Tizenhat esztendős volt akkor. A döntőben Gilda áriáját énekelte Verdi Rigolettójának I. felvonásából. Élete második áriáját, amelyet addigi énekórái során megtanult. Technikai nehézségeket nem ismerve, teljes könnyedséggel uralta a szólam szédítő magasságait; a koloratúrákat megelevenítő gyors vibrato már akkor sem hangtechnikai eszköznek tűnt, sokkal inkább valamiféle átszellemített, belső tűznek. A későbbi Zádori Mária énekléséhez képest mégis van némi idegenség ebben a produkcióban, amellyel „Horváth Mária nagykanizsai technikumi hallgató megnyerte a klasszikus énekesek versenyét". A formálás természetessége és a hang egyedülálló személyessége még biztosan hiányzik. Izgalmas kérdés, mi az a másik öt tálentum, amellyel Zádori Mária kamatoztatta és kiteljesítette isteni ajándékként kapott adottságait.
Az életút következő fordulópontja az 1971-es esztendő. Ekkor alapította Virágh László a reneszánsz és kora barokk zene korhű előadására az Ars Renata szóló-énekegyüttest, amelyhez Zádori Mária alapító tagként csatlakozott. A hazai régi zenei mozgalom eme „korát megelőző" társulása több szinten járulhatott hozzá Zádori művészi fejlődéséhez. Egyfelől Virágh Lászlótól sokat tanulhatott a régi zene autentikus énektechnikájáról, másfelől az Ars Renata együttes működését költészet és zene megbonthatatlan egysége jellemezte. A fogékony énekes előadó így nemcsak a szöveg tiszta tagolásának és világos értelmezésének művészetét sajátíthatta el, hanem a barokk vokális zene egyik alaptörvényét is: azt, hogy a zene és szöveg affektusának kibontása az interpretáció elsődleges feladata. Zádori szövegkifejezés iránti páratlan érzékenységének gyökereit bizonyára itt kell keresnünk. „Hivatalos", kenyérkereső zenei karrierjének másik vonulata is 1971-től datálódik: ekkortól vált tagjává a Magyar Rádió Énekkarának, amelyhez 1986-ig hű maradt, holott énekes szólista-pályája már évekkel korábban felívelt.
A szélesebb közönség egy 1980-as kiadású feketelemezről ismerhette meg először Zádori Mária kivételes hangját. A Fischer Iván vezényletével készült Mozart-lemez az úgynevezett „kis" Credo-misét (K. 192) és a K. 339-es vesperást rögzítette. Zádori, aki – státuszát tekintve – ekkor még egyszerű „kórista", nem csupán harmonikusan simul a kiváló szóló-kvartettbe és bizonyul Paul Eswood, Alexander Oliver és Polgár László méltó partnerének, de megszólalásai már a szólista-feladatokat takarékosan mérő misében is ragyogó napsütésként világítják be a felvétel hangzását. A vesperás Laudate Dominum tétele pedig a szoprán szólista jutalomjátéka, s egyszersmind az egyszerű, szinte eszköztelen szépség csodálatos példája. Korai dokumentuma egy már ekkor világszínvonalú énekes működésének.
A Németh Pál által alapított Capella Savaria együttes 1981-es indulása újabb jelentős állomás Zádori Mária pályáján. A régi zene 18. századi repertoárját megcélzó zenekart, amely a hazai historikus mozgalom egyik fontos intézményévé vált, a magyar hanglemezkiadás is felkarolta. Zádori Mária az együttes tagjaként és legfontosabb szólistájaként számos nagyszerű felvétellel gyarapította diszkográfiáját.
1984-ben Paul Esswooddal rögzítették Händel duettjeit és kantátáit. 1985-ben készült Händel Brockes-passiójának felvétele, amely a Hungaroton kiemelkedő kiadványai közé emelkedett. A szenzációs lemezen Nicholas McGegan zseniális karmesteri irányítása mellett Zádori Mária a Sion leánya (Tochter Zion) szerepében magasan kiemelkedett az előkelő szólista-gárdából (Martin Klietmann, Guy de Mey, Drew Minter, Gáti István partnereként). A da capo áriák visszatéréseiben a barokk improvizációs díszítési praxis olyan elképesztően magas fokát hívta életre, amely korábban ismeretlen volt Magyarországon. Mély és hibátlan zeneiségről tanúskodó díszítései a legfinomabb arany ötvösmunka cizellált rajzolatához hasonlóan ékesítették fel szólamának lekottázott részét. A drámaiság terén is itt teljesedik ki énekművészete. A Krisztus szenvedését közelről végigkísérő lélek minden rezdülését hűen és hitelesen közvetítette a felháborodottság, megrendültség, csöndes gyász és lírai befelé fordulás minden árnyalatában. A csodálatos szépségű hang a legmagasabb regiszterben (a kétvonalas f-től) még inkább kinyílik és valami különös fény vonja be, mely mentes a legtöbb szopránra jellemző metsző élességtől. A Sion leánya áriáinak átszellemült, megrendítő, olykor poétikusan egyszerű interpretációja világszínvonalú; a Brockes-passió felvételének egy-egy ékköve.
A '80-as évek második felének egyre szaporodó lemezfelvételei már a kritika figyelmét sem kerülték el. Idehaza a barokk éneklés királynőjeként, a „magyar Emma Kirkby"-ként kezdik emlegetni, a külföldi kritikák pedig egyenesen arra hívják fel a figyelmet, hogy Zádori hangja szebb a legkiválóbb angol régizene-énekesnőkénél is. Nem sokkal később a legrangosabb külföldi régizene-együttesek is meghívták: föllépett a göttingeni Händel Fesztiválon, majd Innsbruck, Gent, Brugge, Regensburg, Karlsruhe, Milano historikus zenei fesztiváljain. Londonban Ton Koopmannal lépett fel, Ausztráliában az Australian Chamber Orchestrával turnézott, az Egyesült Államokban a San Francisco-i Philharmonia Baroque Orchestrával, Nicholas McGegan együttesével koncertezett. Számos felvételt készített a Bajor Rádió és a Westdeutsche Rundfunk számára, utóbbiak közül kiemelkedik egy ritkaság, Johann Sebastian Bach unokatestvére, Johann Ludwig Bach Trauermusikja, amely 1998-ban CD-n is megjelent Hermann Max karmesteri irányításával, a Rheinische Kantorei és a Das Kleine Konzert közreműködésével. Amikor 25 évvel ezelőtt a Vashegyi György által alapított Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral a magyar régi zenei mozgalom új generációja jelentkezett, Zádori Mária természetszerűleg a legkeresettebb szólistája lett ezen együtteseknek is.
A sikeres életpálya adatainak felsorolásánál azonban talán lényegesebb felismerni azokat az egyedi vonásokat, amelyek különleges ismertetőjegyei Zádori Mária művészetének. Claudio Monteverdi madrigáljainak éneklése közben Zádori a szövegkifejezésnek, és a drámaiság tisztán zenei eszközökkel való megvalósításnak utánozhatatlan szintjére jutott. Egy 1988-as Hungaroton lemezen Tancred és Clorinda párviadalában ragyog föl ez a képessége. A haldokló Clorinda monológja rendkívüli tisztasággal kel életre, és az utolsó szavaknál (S'apre il ciel: io vado in pace") valóban a megnyílt menny látomását varázsolja elénk. Monteverdi Orfeójának Prológusában, amelyet a Musica énekel, kritikusai értékelése szerint Zádori Mária a Monteverdi-stílus magasiskoláját jeleníti meg, „a szólam tagolása, a hangszínárnyalásnak változatossága és finomsága, az olasz nyelvnek, a vokális vonalnak és hangsúlynak tökéletes összeforrottsága révén" (Fodor Géza).
Kroó György szavai szerint Zádori Monteverdi előadásából „szinte sütött a szöveg hangulata, a boldogító érzéki szépség lírája, csakúgy, mint az őrületté fokozódó szenvedély, vagy a boldogtalan szerelem s bosszú tragikus hangja". A színpadi szerepet soha nem vállaló művésznő jelmez, színpad és játék nélkül teremtett felejthetetlenül sűrű, zárt, drámai légkört, legyen szó akár Monteverdiről, vagy Haydn Ariadné-kantátájáról.
A magyar zenetörténet óriási nyeresége, hogy Zádori Mária – az Ars Renata együttes céljait folytatva – soha nem zárkózott el a régi magyar muzsika megszólaltatásától. Esterházy Pál Harmonia caelestisének második Hungaroton-felvételén (1991), az énekesnő hangszínét csak a herceg és nádor költeményeiben felbukkanó jelzőkkel („dulcis et suavis": „édes és kellemes") lehet jellemezni. Diszkográfiájának különleges darabja a 17. századi magyar dalokat közreadó kompaktlemez (Quintana 1992). Ezekben az egyszerű dallamokban mutatkozik meg leginkább a hang szépségének lebilincselő ereje, eszköztelensége. A magyar zenetudomány egyik friss felfedezése a tolnai születésű Fusz János (Johann Evangelist Fuss) daltermésének feltárása. Óriási szerencse, hogy épp Zádori Mária vállalta e dalkincs bemutatását és hangfelvételének elkészítését. Előadásában a Fusz-dalok nem csupán korrektül informálnak egy Beethoven- és Schubert-kortárs kismester művészetéről, hanem megvilágító erővel mutatják fel azokat a pillanatokat, amikor ez a rövid életű zeneszerző a maga teremtette mikrokozmoszban igazán nagy tudott lenni. Ismét a szöveg minden rezdülésére hallatlanul érzékeny attitűd segíti az énekesnőt ebben. A Die Verlassene an ihr Kind („A leányanya gyermekéhez") című dalban egy emberi dráma néhány percbe sűrített képét állítja elénk. Nemcsak az artikuláció, a megállások és nekilendülések finom hullámzása, de még a számtalan árnyalatban gazdag hangszín is a szöveg érzelmi teljességének kifejezést szolgálja, éppúgy, mint az Elysium című dal drámai jeleneteiben. Valójában minden „kismester" meg kellene, hogy kapja az esélyt, hogy művészete tökéletes előadásban mérettessék meg. Fusz János Zádori Máriától kapta meg ezt a lehetőséget.
Végül Zádori Mária Bach-interpretációiról érdemes szót ejteni. Azokról a pillanatokról, amikor éneke nem kismester, hanem az egyetemes zenetörténet legnagyobb lángelméjének műveit szolgálja. A Capella Savariával, az Orfeo Zenekarral is gyakran énekelt Bachot, de nélkülözhetetlen szereplőjévé vált a Kamp Salamon által vezetettt Lutheránia kantátazenés istentiszteleteinek, passió- és oratórium-előadásainak és Bach-heti koncertjeinek. Aki csak hallhatta vele a János-passió áriáit, Krisztus-követés örömét (Ich folge dir gleichfalls), a Krisztus-siratás fájdalmát (Zerfließe, mein Herze), annak örökké Zádori Mária hangján élnek ezek az áriák az emlékezetében, épp úgy, mint Bach egyik legcsalafintább dallama a Karácsonyi oratórium VI. kantátájában (Nur ein Wink von seinen Händen). A számtalan kantáta-előadásból igen nehéz egyet kiemelni. Mégis a BWV 115-ös kantáta Bete aber auch dabei („Imádkozzál kitartóan") kezdetű áriája a zenei imádság korábban soha nem ismert mélységeit és magasságait tárta fel a hallgató előtt.
A Bach-interpretációk Zádori Mária művészetének legmélyebb titkára világítanak rá. Titokra, hisz megfejthetetlen, hogy a hang szépsége és tökéletes csiszoltága, a korhű előadás megtanulható elemei: a díszítéstechnika, a stílusismeret, és a megtanulhatatlanok: a zenei érzékenység, az ízlés, a minden manírtól mentes egyszerűség és a mindezek mögött rejlő emberi aranyfedezet mikor s hogyan lényegül át etikai, erkölcsi üzenetté.
Lehetne tépelődni azon, hogy ez a kivételes énekesi pálya mennyire nem kapta meg azt a méltó elismerést, amelyet díjakban, világhírben mérnek, ám a számtalan létező, meghallgatható felvétel fényében mindez másodlagosnak tűnik. Hisz akinek van füle a hallásra, hallja, hogy a 20-21. század egyik legnagyobb magyar énekesnője Zádori Mária, aki megszólalása minden pillanatában szerényen, tisztán, rokonszenves visszafogottsággal van jelen, csak a zenére figyelve, de a zenébe rejtett teljesség minden árnyalatát visszaadva. Az útravalóul kapott öt tálentumhoz hozzátéve még ötöt, egy kiteljesedett életpályát tudhat magáénak.
[2017]