Zakariás Attila

„Az erdélyi építészetet megéltem és annyira belém ivódott, hogy azt használom." - ezt vallja Zakariás Attila a Duna Televízió '98-as portéfilmjében. Egyszerű mondat, mely tulajdonképpen összegzi építész-élete munkásságának lényegét, úgy annak jellegében, mint abban a szerény, majdhogynem alázatos felismerésben, hogy művészetének gyökerei innen indulnak, a sok nemzedéknyi, anonim házépítő mester keze munkájából, találékonyságából. Az általuk évszázadok alatt kialakított, minden kölcsönhatásra érzékeny hagyomány az, melyet – úgyszólván már gyerekkorától fogva – Zakariás Attila felfedezett, megismert és megszeretett.

E csaknem életszemléletnek minősülő szakmai hitvallásban John Ruskin szelleme dereng. Ruskin, akinek a tizenkilencedik század közepe táján megjelent írásai [1] nagy hatást gyakoroltak a korszellemre, nagymértékben járultak hozzá Európa-szerte a népi építészet felfedezéséhez és átértékeléséhez [2]. Nem utolsó sorban, ez a folyamat az akkori, nemzeti kultúra megújulását célzó törekvéseket is szolgálta, melyeket a historizmus kimerült, elkoptatott formavilága már nem elégíthetett ki. Végül, „ellentétben a történelmi stílusokkal, a 19. század végén a népi építészetet még életben találták a kutatók"[3].

Erdélyben, a parancsuralmi rendszer eredményezte gazdasági és kulturális elmaradás – ebben az esetben jótékony – mellékhatásaként, ez a helyzet egy évszázaddal Ruskin után is fennállt. Emellett a téeszesítés, valamint az állam erőszakos beavatkozása az élet minden szintjén a társadalom összes rétegében passzív ellenállást generált. Ráadásként az erdélyi, nemzeti kisebbségi helyzetbe került magyarságnak, székelységnek kulturális hagyományaik megőrzése egyúttal nemzeti identitásukhoz való ragaszkodásukat is jelentette, a megmaradás egyik alapvető eszköze lett.

Így történhetett, hogy a hatvanas-hetvenes években, a székely falvakban ugyanúgy bárdolták a boronát, hasították a zsindelyt, faragták a kopjafát, mint hajdanában. Az ifjú Zakariás Attila ekképpen szemtanúja lehetett az évszázados módszerekkel, ám „itt és most" épülő, hagyományos székely építészet létrejöttének, azaz folytatódásának. E korai benyomások, élmények, okulás, megértés határozták meg a későbbi építész életútját úgy szakmai és esztétikai téren, mint erkölcsi, társadalmi és emberi mivoltában.

A rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadban azután tanúi lehettünk annak a – Nyugat-Európában mára jórészt lezárult – folyamatnak, melynek során a falu minden szinten elvárosiasodik. Errefelé túl sebesen történt ahhoz, hogy idő legyen megzabolázni, szabályozni a jelenséget, hogy a helybeliek még idejében ráébredjenek, milyen pótolhatatlan értékek birtokában vannak. Annál is jelentősebbnek bizonyul ma a Zakariás Attila által, évtizedeken át végzett kutatómunka. Már építészhallgató kora óta, 1976-tal kezdődően, 1990-ig járta a Székelyföldet és dokumentálta – felmérte, fényképezte, rajzolta – a népi építészetet. Az elején egyedül vagy többedmagával, később már főként Mánya Zitával, élettársával vándoroltak és gyűjtötték össze a mára hatalmasra gyarapodott, egyedi, pótolhatatlan építészeti archívum anyagát [4].

Nem egyszerűsítünk túlságosan, amikor azt mondjuk, hogy az építészi oklevele megszerzésétől (1980) a rendszerváltásig eltelt években ez a kutatómunka jelentette Zakariás legjelentősebb szakmai teljesítményét. Az időszak vége felé, egy bukaresti kutatóintézet elmés – az akkori, pártállami irányzatot meglovagoló – kezdeményezése nyomán, a kutatómunka szervezett, hivatalos, mi több, fizetett keretet kapott. Ennek köszönhetően több, hasonló érdeklődésű építész is bekapcsolódhatott a munkába [5].

A nyolcvanas évek végére már fújdogált a „változás szele", de még nem nagyon mertük elhinni, hogy a politikai „jégkorszak" valóban véget érhet. Nem úgy Kató Béla, akkoriban az illyefalvi református lelkész [6], aki még 1989-ben titokban megterveztetett Zakariással, aztán meg is építtetett egy református imatermet, mégpedig a paplak csűrjében, úgy, hogy kívülről nem látszott semmilyen változás. Meggyőződésem, hogy ez a „homlokzat nélküli" – valójában egy jellegzetes, székely falusi gazdaság csűrhomlokzata mögé harmonikusan beillesztett – architektúra jelképezhetné Zakariás Attila építészeti világnézetét: megérteni, átélni a kontextust, majd úgy beavatkozni, hogy az egyszerre legyen kortárs és hagyománytisztelő.

Ezzel bent is vagyunk a kérdés kellős közepében. Ugyanis hogyan ápoljunk – kitanult, városi szakemberként – olyan népi építészeti hagyományokat, melyeket egy népcsoport számtalan emberöltő alatt hozott létre, évszázadokon át, lépésről lépésre, megrajzolt terv nélkül, névtelenül? Hogyan őrizzük meg a népi épített örökséget anélkül, hogy muzeális dísztárggyá zsugorítanánk a fatemplomokat, vízimalmokat, lakóházakat?

„Egyfelől tehát, a kulturális értékként felfedezett népi építészet a megihlető forrás szerepét töltötte be – és némely építészeti irányzat esetében ezt teszi ma is – az újonnan alkotott építészettel szemben. Ez az áttétel leggyakrabban a historizáló építészet módszereivel történt és különleges formavilágot, ámde ugyanakkor mindig is korszerű architektúrát eredményezett. Ezáltal az építészet átlényegült magas kultúrává, azaz megszűnt népi lenni. Másfelől egészen más történik akkor, amikor [...] a népi építészet kiválasztott példányai kiemeltetnek a névtelen épületek tömegéből [...] és a magas építészet remekműveihez hasonlóan, részesülnek a műemlékeknek kijáró megkülönböztetett bánásmódban." A népi építészeti műemlékek megőrzésének ára legtöbbször az eredeti funkció elvesztése. „Más szóval, bár népi marad, az épített örökség megszűnik használható, funkcionális építészet lenni."[7]

Zakariás Attila egész munkássága ennek a szinte megoldhatatlan ellentmondásnak a jegyében alakult, fejlődött és érett be. A rendszerváltás után végre szárnyra kaphatott a szakma, ő pedig az elsők között vette kezébe alkotói sorsát: kilépett a (még jó ideig) állami megrendelésekből tengődő megyei tervezőintézetből, hogy ezentúl szabadúszó építészként korlátozások nélkül gyakorolhassa művészetét.

Első igazán jelentős megrendelését 1990-ben, megint csak az illyefalvi református lelkésztől kapta. Nem csekélyebb feladatról volt szó, mint a templomvár helyreállításáról. A restaurálási munkára csak úgy lehetett pénzt szerezni, ha egyúttal korszerű funkció is társul hozzá, így jött létre az „alsó vár"gondolata, azaz a Keresztyén Ifjúsági és Konferencia Központ. A régi és új ötvözése, mind a funkciók, mind az építészeti kifejezés szempontjából példásan sikerült. A Központ fölött Székelyföld legnagyobb templomvára áll. Az épületegyüttes tömege a szó szoros értelmében belesimul a vár-domb oldalába. Szabadon, a topográfiának alárendelve elrendezett díszudvar köré csoportosulnak az épületrészek, egyszerre fejezve ki nyitottságot és védettséget. Vár, békeidőben.

Egy tágas bejárati csarnokból nyílik a multifunkcionális tér („a lovagterem"), valamint az irodák. Ugyaninnen lehet átjutni a szállórészbe. Az étkező és a különböző technikai terek az alagsorban, a szolgálati lakás pedig a tetőtérben kaptak helyet.

A konferenciaközpont szabálytalan vonalban záródó, málnási kőből rakott lábazata régi erődítményromra emelt új felépítményt sugall. Egyszerű, fehérre vakolt téglafalakból, fa nyílászárókból és magas cseréptetőből állt össze. Noha a formák kortársak, nyelvezetük nem cseng idegenül a jellegzetes, székelyföldi falu épített összhangjában.

Az illyefalvi vártemplomot hamarosan újabb egyházi megrendelés követte: 1991-ben került megtervezésre a Belvárosi református templom és parókia, Sepsiszentgyörgy főutcáján. Tulajdonképpen épületegyüttes, mely a templom mellett még egy kisebb gyűlésteremnek, irodáknak, valamint egy kényelmes papi lakásnak is helyet ad. A helyszín egy, a kommunista évek végén lebontott terület volt – valamikor lakóházak álltak itt.

Viszontlátjuk, ezúttal monumentális arányokban, az illyefalvi Ifjúsági központ építészeti nyelvezetét, mely immár a tervező egyéni stílusaként azonosítható: masszív, közeli bányákból származó kőből rakott, szabálytalan záródású falazat, melyen hatalmas, két síkból álló cseréptető feszül, valószínűtlenül könnyedén, mintha lebegne. A tetőt – és a súlytalanság illúzióját – a templomteret lélegzetelállítóan látványossá varázsoló ácsszerkezet tartja fenn.

Az épületelemek tömegei, az azokat lehatároló síkok dinamikus kompozícióban viszonyulnak egymáshoz. Mivel a templom-együttes két utca sarkán áll, épületei számtalan módon, igen változatos távlatokból észlelhetőek. A harangtorony, bravúrosan meredek sisakjával, függőleges sziluettjével markáns architekturális jelenlét Sepsiszentgyörgy központjában. A belvárosi református templom együttese a környezetére nézve meghatározó, ezáltal identitásalkotó architektúrát képez.

Az eddigiekből is nyilvánvalónak látszik, hogy Zakariás Attila életműve, kezdeteitől fogva, két pilléren nyugszik: egyfelől, a korán felfedezett, megismert és sajátként elfogadott népi építészeten, másfelől az erdélyi egyházi és világi műemlékeken, amelyeknek alapos ismerője, csodálója. Mindkettő meghatározó hatást gyakorolt művészetére. Munkáiban az erdélyi szellemiség kifejezése, a maga hagyományos, mértékkel monumentális templom- és középület-építészetével, végérvényesen összeforrott a székely paraszti építési hagyományokkal. Folytatja a Kós Károly és Debreczeni László nevei által fémjelezett, a népi építészetet „műveltté" alakító vonulatot, de egyéni stílussá formálva. Kifejezési formái nem idegenek – nem is lehetnének – a kortárs, magyarországi organikus törekvésektől sem, melyek, távolabbról ugyan, de koherens összefüggéseket mutatnak fel a mai, iparosodás utáni (post-industrial) társadalmak architekturális útkeresésével is.

További, a református egyház megrendelésére épített munkái jelentős mértékben támasztják alá és erősítik meg a fentebbi kijelentést: így az Arad utcai Református templom és parókia Kolozsváron és ugyanott az Erdélyi Református Püspökség épületének rehabilitációja, illetve bővítése 1992-ben, valamint a balánbányai Református imaház 1994-ben.

Ez utóbbi kegyhely a balánbányai közösség gyámolítására épült, és azt szolgálja mind a mai napig, a bánya bezárását követő nehéz időkben is. Viszonylag szerény anyagi háttérrel, óriási lelkesedéssel és összefogással jöhetett létre.

Az építőművészet itt is abban mutatja meg nagyszerűségét, hogy az épület egyszerre monumentális és szerényen a tájba illeszkedő, ugyanannyira kortárs (arányaiban, funkcionális adottságaival) mint amennyire idézi a székely építési hagyományokat. Zsindellyel fedett tetőzete fennkölten tágas belső teret takar, látványos faszerkezete az évszázadokon át kifinomult székely ácsmesterek munkáját dicséri.

Az architektúra által ekképpen kifejezett kettősség üdvösen tükrözi a Székelyföld mindenkori kulturális és társadalmi helyzetét. Egyúttal a balánbányai imaház példázza a tervező immár kiforrott művészetének, egyéni stílusának összetéveszthetetlen jegyeit.

Nemkülönben az 1995-ben felépült új, illyefalvi Egészségügyi központ, mely egy csapásra a falu főutcájának korszerű, ám a régivel összecsengő, meghatározó építészeti eleme lett.

Természetesen, a privát szféra erősödésével párhuzamosan szaporodtak a magánmegrendelések is: lakóházak, nyaralók épültek Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Marosvásárhelyen. 1998-ban el kellett végezni a nemesi család által visszaszerzett Kálnoky-kastélyok műemléki felmérését Kőröspatakon és Miklósváron. Ugyanebben az évben rendelte meg egy magyarországi vállalkozó a Fortuna szálloda épületét Tusnádfürdőre.

Minden újabb tervezési feladattal és házzá épült tervvel egyre világosabban rajzolódik ki egy új, Zakariás Attila által megálmodott és megépített emberi világ: számtalan tervezett épülete, továbbá műemlék-helyreállításai jelzik pályája állomásait, hozzájárulva a mai Székelyföld markáns, sajátos architekturális arculatához.

Példaértékű e tekintetben Nagy Zoltán 2001-ben megtervezett családi háza – csakúgy, mint a pár évvel későbbi (2008) Jakab Emese által megrendelt magánház Sepsiszentgyörgyön –, melyek térelosztásuk, arányaik, anyaghasználatuk és technikai megoldásaik révén immár kiforrott szintézisét jelentik a kortárs nyelvezetbe átfogalmazott, helyi építési hagyományoknak, ugyanakkor mintájául szolgálnak a kulturálisan kontextualizált, városképileg adekvát, ám használhatóságában mégis korszerű családi háznak.

A kilencvenes évek elején elkezdett, erdélyi egyházi épületek sora Szovátán folytatódik, a 2000-ben felépült Református templom bővítésével, a már felvázolt építészeti stílusban, majd a 2002-ben megtervezett és hamarosan tető alá került, sepsiszentgyörgyi Gyöngyvirág utcai Református Ifjúsági Házzal tovább gyarapodik. Utóbbi mellé épül majd 2005-ben egy Műhelyegyüttes fogyatékkal élők számára, végül egy újabb Református templom és parókia, melyek tervezése 2009-ben kezdődött, építésük még folyamatban van.

Ugyancsak a szakrális építészet kategóriában kell megemlítenünk az Ökuménikus kápolnát, melyet 2006-ban rendeltek a sepsiszentgyörgyi megyei kórház udvarára (de még nem épült meg), valamint a szintén Sepsiszentgyörgyön, ugyanabban az időben helyreállított Olt utcai Református nyugdíjpénztár épületét. Utóbbi beavatkozást a 2013-ban az együttes részét képező, kisebb épületrész helyreállítása egészítette ki.

Ezekkel párhuzamosan turisztikai és vendéglátó-ipari funkciókat ellátó épületek sora épül fel Zakariás tervei alapján: 2002-ben egy Halászcsárda Mikóújfaluban, valamint a Balabán Panzió Törcsváron. 2006-ban pedig megnyílik az Átrium szálloda Kézdivásárhelyen és az Anselmo Panzió Ojtozban.

2008-ban átalakítja és bővíti, modernizálja a sepsiszentgyörgyi Kolcza vendéglőt. A viszonylag nagy, népes esküvők befogadására is alkalmas belső terek nem nélkülözik a bensőséges hangulatot. A részletek, az építészeti kifejezésmód felidézi a régi kézműves hagyományokat és illeszkedik a mindenkori, vadgesztenyefák által árnyékolt nyári kert hangulatába.

A vendéglátó-ipari példák sorát a 2007-ben elkezdett bálványosi épületegyüttes modernizálása, átalakítása folytatja. A feladat a főépületből (az egykori tüdőszanatórium, tervező Grigore Ionescu, 1934) 5 csillagos szállodát csinálni, majd kibővíteni Spa és wellness, illetve gyógyászati szárnnyal. Közben át kellett alakítani az épületcsoport többi épületét is. Ma már egy magas színvonalon működő turisztikai komplexummá vált: Bálványos Resort.

A sort a kézdivásárhelyi Borudvar, egy figyelemre méltó megvalósítás zárja. Egy romos bérház, egy elhanyagolt udvartér kelt életre. Irodák, képzőművészeti galéria, hangulatos kertvendéglő, bor-kereskedés, pinceklub jött létre. Jazzhangversenyek, találkozók, kiállítások töltik meg tartalommal a létesítményt, amely így Kézdivásárhely egyik fontos kulturális „intézményévé" vált.

2007-ben kerül megrendezésre a Háromszéki Magyarok Világtalálkozója. Zakariás Attila kapta a megbízást, hogy erre az alkalomra emlékművet tervezzen egy Maksa melleti magaslatra, az úgynevezett Óriáspince-tetőre. (Társtervező: Damokos Csaba designer). Az akkor, a tervei nyomán megépült monumentális emlékmű messziről látható és egyes feltételezések szerint egy népvándorláskori földhalom, ősi temetkezési helyen létesült szobor-architektúra. Tulajdonképpen egy, inkább az építészet és az installáció határmezsgyéjére szituálható együttesről van szó, mely viszonylag csekély eszközökkel kolosszális hatást ér el azáltal, hogy egy kiemelt hely topografikus előnyeit kihasználva, vázlatos, áttetsző – és ezáltal sejtelmes, szinte titokzatos – tér-eseményt produkál.

A szerző ekképpen fogalmazza meg szándékát:

„A feladat: kifejezni azt a drámát, ami egy Háromszéken született, idegenbe szakadt hazánkfia lelkében dúl, azt a harcot, amit az itthon maradottak vívtak a megmaradásért, a visszatérők örömét, a helyben maradottak büszkeségét. De elsősorban az összetartozásukat...

A helyszín: Óriáspince-tető – egy hegy Háromszék kellős közepén. A hegytetőn földhalom: egy ősi sír. Innen körbe-körbe egész Háromszék látszik, itt, ha éjjel tüzet gyújtanak, azt minden háromszéki látja.

Az emlékmű: ezt az ősi halmot »állja« körbe 12 csupasz fenyőóriás-törzs. Mindegyikből »kihajt« egy-egy »ág«, amelyek összeborulva kupolát képeznek a földhalom fölött. Tulajdonképpen ezek az »ágak« gerendák, melyek vasbilincsekkel, vasláncokkal kapcsolódnak a szilárdan álló szálfákhoz. Ha nem lennének a láncok, a gerendák eldőlnének, szétesne az egész építmény. A láncok és az oltárral megegyező átmérőjű vaskarika (az oltár égre vetített lenyomata) kényszeríti a gerendákat arra, hogy összeboruljanak, kupolát alkossanak.

A földhalom tetején kerek oltárkő – tűzhely, amelyen minden évben 12 alkalommal tüzet kell gyújtani azokon a napokon melyeket a 12 »stáció« (az oda vezető ösvény nyomvonalán elhelyezett 12 kapu) küszöbkövébe vésve találunk. Ezek a dátumok Háromszék népének történelmi évfordulói.

Az oltárköves lármafa a közepe annak a lángnyelvek alakját felvevő, minden település irányába elinduló lapos kövekből rakott ösvényrendszernek, melyek végeinél egy-egy szikladarab áll. Minden sziklakövön egy település neve és egy évszám található (a helység első írásos említése).

Használati útmutató: Felérünk a hegyderékra, a szerpentines, köves út végénél földbe ásott cölöpökből kialakított kört találunk, leülünk (körbe ülünk) megpihenünk. Innen indul az ösvény. A kapuk (stációk) mutatják az utat a kupolás lármafához. Minden stáció küszöbén elolvassuk a feliratot. A kupolás lármafához érve felkapaszkodunk az oltárkőhöz, onnan szétnézve látjuk szülőföldünket.

Szülőfalunk, városunk irányába indulva megtaláljuk a mi sziklakövünket. Odaérve, emlékezzünk a múltra és gondoljunk a jövőre. Amen.[8]"

Sokrétű szimbolikus jelentése mellett, mindennapos „felhasználása" is egyértelműen pozitív: közösségi és magánesemények egyaránt választják ki helyszínnek ezt a minimalista építőművészeti eszközökkel maximálisan megjelölt helyet.

Az emlékezés leválaszthatatlan összetevője az építészeti kifejezésnek, az architektúra szemantikus funkciójának. Ezért külön említést érdemel Zakariás Attila számos épület-helyreállítási beavatkozása, melyekkel árnyaltan és céltudatosan szolgálja az egyén és a közösség folytonosság-törekvéseit. Ide sorolhatók, csupán példaként, az Eresztevényi Benke-kúria, melyből panzió lett, a sepsiszentgörgyi Bene-ház mely vadászmúzeumként látogatható (mindkettő 2008-ban került ki a tervezőműhelyből). 2010-ben készült el az olaszteleki Daniel kastély helyreállítási terve, mely ugyancsak vendéglátói funkció ellátására teszi alkalmassá a becses műemléket, valamint a sepsiszentgyörgyi, úgynevezett Beör-palotáé, mely irodaházzá lett átformálva. 2012-ben a már-már összeomlással fenyegető, erdőfülei Boda-kúria helyreállítása került sorra, végül, de korántsem utolsósorban, a sepsiszentgyörgyi, Kós Károly tervei alapján épült Református elemi iskola rehabilitációja. A sort erősíti Kós „főművének", a Székely Nemzeti Múzeumnak a rehabilitációs terve és a sepsiszentgyörgyi Vártemplom épületegyüttesének renoválási terve.

A sepsiszentgyörgyi főtér kialakítása egy komplex, a város történelmi magvát érintő, átalakító és újraértékesítő tervcsomagnak volt a legjelentősebb része. Tervezése 2008-ban kezdődött el, míg kiépítése, éppen a feladat összetettsége miatt, még folyamatban van, noha a főteret, magát már 2016-ban birtokba vehette a város lakossága.

Zakariás Attila életművében különleges helyet foglal el a borospataki „falumúzeum". Igazából nem is illik rá a múzeum kitétel (legyen az bár szabadtéri jelzővel meghatározva), inkább illetném a „falu a faluban" kifejezéssel.

Amint lehetőség nyílott rá, Zakariás, Zita és néhány barátjuk megvetették a „Malom" alapítvány alapjait, melynek elsőrendű célja, alapszabályának megfelelően, „egy, a népi építészetnek és népi technikáknak szentelt szabadtéri múzeum létrehozása Gyimesközéplok-Borospatakon, mely mint kultúrközpont működjön mind belföldi, mind külföldi fiatalok és szakemberek művelődését és aktív pihenését szolgálva"[9]. Az első házak, gazdaságok, in situ kerültek az alapítvány birtokába. Majd újabbak és újabbak (régiek és régebbiek) jöttek – szétszedve, megszámozva, annak rendje és módja szerint, hogy gondos felmérés és helyszínelés után felépüljenek az egyre gyarapodó területen. Az azóta eltelt jó két évtizedben, a megmentett csángó faépületek száma csaknem húszra szaporodott, mára egy összefüggő falurészről beszélhetünk, mely nem csupán kiállítási tárgyként működik.

A borospataki kolónia létrehozásával „Zakariás Attila, mint népi építészet-kutató átlépett a dokumentáris konzerválás területéről a tényleges konzerváláséra", mégpedig megkísérelve a lehetetlent: úgy megőrizni a népi építészet remekeit, hogy egyúttal a vele járó szaktudást, évszázados tapasztalatokat, életbölcsességet is – az immateriális örökséget – tovább élteti.

Zakariás Attila pályarajzának nincs végszava, hiszen életműve tovább gazdagodik, ő pedig nap mint nap teljesíti küldetését. Ezért – záróbekezdés helyett – egy tőle származó idézetet illesztek ide, a 2007-ben, Sepsiszentgyörgyön megnyílt, háromszéki népi építészeti kiállítás bevezetőjéből:

„Rokonok és rokonlelkű barátok álltak az ügy mellé. Ma már elmondható, hogy van egy »zóna«, egy összefüggő terület, ahol a tájba illő hagyományos épületek együttese áll; egy élő múzeumfalu, ahol a házak hagyományosan vannak berendezve régi bútorokkal, szőttesekkel, és használjuk őket: lakunk bennük.

Szerveztünk táborokat egyetemi hallgatóknak, akikkel további építészeti felméréseket végeztünk, de az összedőléstől megmentett, megvásárolt és áttelepített házak összerakásába is bevontuk őket. A régi, helybeli mesterekkel együtt dolgozva tanulták a hagyományos ácsmesterség fortélyait. Az utolsó két tábort a fiam szervezte, két házat raktunk össze. Ennél nagyobb öröm eddig nem ért." [10]

[2016]

[1] Főként The Seven Lamps of Architecture (1849) és The Stones of Venice (1851-1853).

[2] Például:" As regards domestic buildings, [... ] I cannot but think it an evil sign of a people when their houses are built to last for one generation only. There is a sanctity in a good man's house which cannot be renewed in every tenement that rises on its ruins... [Ami pedig a lakóházakat illeti, [... ] csak rossz előjelet láthatok abban, amikor valaki csak egy emberöltőre épít házat. Szentség van egy jóravaló ember házában, melyet nem lehet bármilyen bérház építésével megójítani, amit a romjaira emelnek...]" The Seven Lamps..., VI. Fejezet: „The Lamp of Memory", John Wiley & Sons, New York,1882, 148 old.

[3] Kovács Kázmér, „A népi építészet, mint túlélés", Országépítő 3/2005, 5 old.

[4] Hamarosan könyvalakban is napvilágot lát a gyűjtemény egy jelentős része.

[5] A bukaresti kezdeményezés érdeme dr. Cezar Niculiu bukaresti és Călin Hoinărescu ploieşti építészeké. Kovács Árpád, Máthé László, Benczédi Sándor már korábban is közremúködtek, késöbb csatlakoztak a csoporthoz Tusa Attila, Komsa Zsuzsa, Kovács Éva, Damokos Csaba, Domahídi Ildikó és jómagam. Már nem csak megtürt, hanem immár „törvényesített" munkánkat lelkesen támogatta Török Áron mérnök, a tervezőintézet akkori igazgatója.

[6] E sorok írásakor Kató Béla az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, valamint a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának elnöke.

[7] Kovács Kázmér, „A népi építészet, mint túlélés", Kovács, i. m.

[8] Zakariás Attila, Óriáspince-tető – műleírás, kézirat, 2007.

[9] A „Malom" alapítvány szabályzata, 4.c.

[10] Zakariás Attila, „Bevezető",Háromszéki Népi Építészet, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy, 2007