Zsuráfszky Zoltán

„Az én szememben tényleg nagy becse van az eredeti táncoknak és más népművészeti ágak valódi értékeinek. Nem szeretnék félemberként élni, akit csakis a tánc érdekel. A népművészet számos ismeretkörhöz kapcsolódik, széles körű történeti érdeklődést is kíván, akit meg a történelem foglalkoztat, óhatatlanul fogékony mai dolgainkra. Beatzenészek ugyanúgy vannak a barátaim között, mint szövőasszonyok, festők, zenészek, fafaragók. Nem volt semmiféle családi, vagy más, korai indíttatásom, belőlem az intézetbe faragtak táncost. És a teljes élet vágyát is ott kaptam. Bámulom és tisztelem azokat a falusi embereket, akiknek a mindennapi életét még mindig átszövi a művészet, táncolnak, zenélnek, manuálisan alkotnak, ezerféle dologról tudnak. […] Egyszer talán én is művész leszek. Mint azok, akikről most beszéltem" – így beszélt 1980-ban, élete talán legelső interjújában a Dél-Magyarország című lapba a huszonnégy éves Zsuráfszky Zoltán.

A fiatal táncos-koreográfus, akinek olyan nagyságok voltak mesterei az Állami Balett Intézet néptánc tagozatának első, végzős évfolyamában, mint Györgyfalvay Katalin és Tímár Sándor, ekkor már öt éve volt tagja a Magyar Állami Népi Együttesnek (MÁNE), alkotótársával, Farkas Zoltánnal már (1978-ban) létrehozta a Párhuzam című kettőst és estet, (1983-ban pedig az azzal azonos nevű, a MÁNE keretei közt létrejött csoportot az együttes fiataljaiból). Koreografált a szegedi ÉDOSZ és JATE együtteseinek (utóbbival már 1975 óta munkakapcsolatban volt), s három éve már a Népművészet Ifjú Mestere címet is viselhette. Az 1980-as évek elejére Zsuráfszky már néptánc-gyűjtőként – elsősorban a hosszabb, vidéki turnék kínálta lehetőségeket kihasználva – is komoly tapasztalatokat szerzett (többek közt: szatmári cigány gyűjtés, az első gyimesi hangosfilm, Pálfy Gyulával). Lengyelországi, a gorálok (gurálok) hagyományait kutató útjairól 1981-ben, a Táncművészet című lap oldalain is beszámolt. „Aki gyűjtött már néptáncot vagy népzenét, az tudja, hogy az adatközlőkkel illik elbeszélgetni, ők pedig nem tudhatják, hogy a gyűjtőknek pontos időre kell megérkezniük előadásuk színhelyére. Ezért aztán nemegyszer fényképezőgépekkel, magnókkal, filmfelvevővel megrakottan érkeztünk színpadi bejárásra."

A Párhuzam-csoport megalakulásának évében, 1983-ban így emlékezett vissza Zsuráfszky (ugyancsak a Dél-Magyarországban, Sulyok Erzsébet interjújában), már, mint a JATE közművelődési előadója: „amíg az Állami Népi Együttesbe nem kerültünk, összeállítottunk és előadtunk néhány, főként eredeti táncagyagból építkező, a magyar és nemzetiségi tánckincset felmutató, mégis műsorjellegű programot. Ezekben fölhasználtuk a táncházi hagyományokat, kiszenekarokat szerepeltettünk, jórészt saját koreográfiákat iktattunk be a műsorba és sajátos fölkészülési, előadói metódust követtünk. […] Nekem a tánc, a gyűjtés, a terjesztés, a koreografálás – az egész életem".

Az 1983–84-es évad igen intenzívre sikerült a Magyar Állami Népi Együttesből távozó Zsuráfszky számára: három társulat művészeti vezetését is elvállalta. A JATE Táncegyüttese (1988-ig), a gyöngyösi Vidróczki Együttes (1992-ig) és a frissen, az Állami Népi Együttesből kivált művészekből megalakult s 1984 őszén, Budapesten bemutatkozott Kodály Kamara Táncegyüttes is a még mindig a húszas éveiben járó táncos-koreográfus irányításával működött. Az együttes tagjai így fogalmazták meg céljaikat: „az eredeti magyar néptánc és népzene magas szintű tolmácsolása, színpadra alkalmazása, a még élő népművészettel való szoros kapcsolattartás […] a néptáncosok tanítása és az oktatás módszerének kidolgozása. Az együttes teljesen új, más csoportoktól megkülönböztethető, sajátos repertoárt alakított ki, amely befogad minden olyan kezdeményezést, ami a kialakult táncház-mozgalom legnívósabb, legreprezentatívabb eredményeit jelenti."

A Kodály Kamara Táncegyüttesről és vezetőjéről, beköszöntő előadása kapcsán így írt Kaán Zsuzsa tánckritikus: „Zsuráfszky az elképzeléseit értő-vállaló kollégákból és zenész barátokból megszervezte azt a kamaratársulatot, amely »eredeti« néptáncanyagot visz színpadra, eredeti paraszti népzenekísérettel és népviseletben; ezzel nyíltan demonstrálva a néptáncfeldolgozásnak azt a szemléletét is, amire egykori mestere: Tímár Sándor, még az Állami Balettintézetben megtanította. […] E koncepció jegyében született meg a debütáló műsor, amely, stílusosan, ismét a Párhuzam címet kapta. Számai egytől egyig az elmúlt évek terméséből valók, de Sebestyén Márta bensőséges éneke, Juhász Zoltán bravúros népi hangszerjátéka, a Téka, a Muzsikás és az Ökrös zenekar kíséretként is, önálló zenei blokk-ként is tökéletes produkciói a táncokkal egymást váltogatva élvezetes, friss, jól pergő műsort teremtettek". Zsura és Batyu: A Kodály Kamara Táncegyüttes két főalakja, a Párhuzam című kettős alkotó-előadói pályakezdésük óta e beceneveken ismertek szerte a szakmában. Kővágó Zsuzsa kritikus-tánctörténész 1986-os, az Új Tükörben velük készített, kettős portréjának is kettejük neve a címe. Apropója a Magyar Táncművészek Szövetségének Év Táncosa nívódíja.

A beszélgetésben – melyben megemlékeznek találkozásukról és együttműködésükről Kallós Zoltánnal és Martin Györggyel, a magyar néptánc ikonikus alakjaival – így fogalmaztak indulásukról: „Szerettük volna bebizonyítani, hogy hivatásosként is változatlan belső indíttatású táncosok vagyunk, hogy ugyanolyan szívvel-lélekkel táncolunk, mint ők (az amatőr néptáncosok – a szerk.), csak kicsit jobban."

Zsuráfszky Egy mondat… című, kiemelkedő fogadtatásban részesült önálló estjével (a Kodály Kamara Táncegyüttes és a Vidróczki táncosaival) rendhagyó helyszínen, a Szkéné Színházban megrendezett Mozgásszínházak Nemzetközi Találkozóján is bemutatkozott (Zsuráfszky és a Kodály Kamara Táncegyüttes e nagy hagyományú színházban az 1980-as évek végén máskor is fellépett). E fellépésükről Jálics Kinga írt, a Film Színház Muzsika 1988-as számában. Zsuráfszky alakját így írta le: „Tekintetében hit – és még sok minden. Tisztesség és kitartó biztonság. Magától értetődő tisztaság. Semmi póz. Nála éreztem legerősebben a magyar néptáncra oly jellemző »egyenesbeszédűséget«. […] Az embernek az üres fecsegéstől, mellébeszéléstől mentes, becsülettel végzett munka jut eszébe."

A Kodály Kamara Táncegyüttes megalakulása után nem sokkal, 1988-ban a nemzetközi színtéren is bemutatkozott. Az Interkoncert és az MTA Soros-alapítvány segítségével és a Magyarok Világszövetsége jóváhagyásával két hónapos észak-amerikai turnéra indulhatott a mintegy húsz fős együttes, mely ekkor már a Lágymányosi Közösségi házban lelt állandó otthonra. A nagyszabású turné New Yorkban kezdődött, majd az Egyesült Államok és Kanada számos nagyvárosát érintette: a táncosokkal tartott az Ökrös Együttes és Sebestyén Márta is. New York-i előadásukról így írt Jack Anderson, a New York Times kritikusa: „A koreográfusok a hagyományos tánclépéseket újszerű módon is alkalmazzák … Nagyszerű est volt, tele szilaj táncokkal és lelkesültséggel ötvözött mély gondolatokkal."

Zsuráfszky 1992-ben került az 1958-ban alakult Budapest Táncegyüttes élére művészeti vezetőként és koreográfusként. Elődei közt olyan kiemelkedő alkotók sorakoztak, mint az alapító Molnár István, Simon Antal, Kricskovics Antal és Janek József. Társulatvezetői indulására így emlékezett Varga Lajos Mártonnak adott, 1995-ös, a táncegyüttes japán turnéja kapcsán adott interjújában: „Kelemen László zenei vezetővel 1991 őszén kezdtünk. […] Mi az anyanyelvi zene- és tánckultúrát képviseljük, innen indultunk akkor is, ha régebben dramatikusnak nevezett koreográfiával jelentkezünk, mint volt a Betyárok, a Szabadság, szerelem…, vagy a Földből való ember című produkciónk. Erőnlét, technika, otthonosság a magyar néptánc típusaiban, dialektusaiban: ez volt a nyitó másfél év szakmai tétje. Aztán, ugye, mindezt nemcsak elsajátíttatni kell, de megszerettetni is."

Az 1998-tól megszűntéig a Magyar Állami Együttes önálló kamaraegyütteseként működő Budapest Táncegyüttes élén eltöltött évek során Zsuráfszky széles repertoárt épített fel: előadásaik közt a különböző kárpát-medencei, párhuzamosan létező tánckultúrákat reprezentatív módon bemutató, nagyobb szabású (az együttes múltbéli repertoárjára is támaszkodó) előadások mellett megjelentek korábbi gyűjtéseinek anyagai (Élő Martin Archívum) is színpadukon, akárcsak számos, a legfiatalabb korosztályoknak szóló előadás is.

„Nehéz eljutni odáig, hogy a néző megvegye a jegyet, és beüljön a produkcióra. Olyan anyagokat kell ma már színre vinni, amelyek behívják az embereket. Én kompromisszumkész vagyok egy határig, de vannak dolgok, amikből nem engedhetek. Rá kell bírnom a táncosaimat, hogy jöjjenek velem, érdemes küzdeniük, akár anyagi áldozatok árán is" – nyilatkozta 2003-ban Zsuráfszky a Budapest Táncegyüttes immár Érdemes művészként elismert vezetőjeként Margittai Gábornak.

A társulat a 2000-es évek elején is folytatta nagyszabású turnéit: 2004-ben hathetes amerikai körútra utazott Balogh Kálmánnal és zenekarával, a Gipsy Cimbalom Banddel, melynek során Torontótól San Franciscóig, harminchárom helyszínen játszották Gipsy Spirit című műsorukat. Ezt négy évvel megelőzően Csárdás (Csárdás, a Kelet tangója) című programjukkal járták be Észak-Amerika színpadait. A Kárpát-medence etnikai tarkaságát, az egymás mellett viruló kultúrákat, hagyományokat nagyszabású tablókép-sorozatban mutatta be a Budapest Táncegyüttes Zsuráfszky koreografálta Monarchia – Népek tánczai című produkciója (2007). „Minden kis nemzetiség, annak ellenére, hogy a Monarchia része volt, belső szabadságot élvezett. Egymás mellett éltek békében, és nem bántották egymást. Aztán egyszer csak, a Millennium idején változtak a kormányok, és erős nemzetiségi politizálás alakult ki, a belső szabadság, a nyitottság, az elfogadás átfordult oda, hogy minden csak magyar legyen a nyelvtől az oktatáson át a művészetekig. Azaz hatalmas törés jött létre egy szép ívben. Amit a korból igazán ismerünk íróink művein keresztül, az a dzsentri világ, az arisztokrácia élete. El is felejtjük, hogy emellett ott volt Bihari János, a zenészek, a magyar tánc magára találása a palotástól a valcerekig, polkákig, a lengyel anyagig. A csárdástól a román táncokig minden egymás mellett élt" – fogalmazta meg műve keletkezésének nyomvonalát, ars poeticáját a társulatvezető-koreográfus Mikes Évának adott interjújában, az önálló Budapest Táncegyüttes megszűnésének (a Honvéd Táncszínházba történt beolvadásának) évében. 2007 és 2012 közt, a nyugalomba vonuló Novák Ferencet váltva Zsuráfszky a Honvéd Táncszínház művészeti vezetője volt. 2008-ban így nyilatkozott társulatvezetői munkájáról egy, Kiss Eszter Veronika készítette interjúban: „Nagyon fontosnak tartom, hogy legyen szabadsága a táncegyüttesnek, saját repertoárjából válogathasson és saját útját járhassa az autentikus anyagtól egészen az elvont táncszínházi műsorokig […] egy együttest nem pusztán a nagy produkciók tartanak el, hanem a mindennapi, sziszifuszi, verejtékes munka. A mi munkánk alapja a Kárpát-medencei autentikus népművészet. Ez egy táncegyüttes, nem pedig musicalt vagy show-műsorokat táncoló csoport. Meg szeretném tartani a gyökereket, és ha probléma lenne is eladni egy autentikus műsort, akkor is arra szeretném fordítani az energiáinkat, hogy mutassuk meg a világnak, hogy erre igenis szükség van."

2012 nyarától a 2014-től a Magyar Nemzeti Táncegyüttes néven tovább működő Táncszínházat ernyőszervezetként magában foglaló Honvéd Együttes élén áll, ugyancsak művészeti vezetői minőségben. 2013-ban a 30 éves jubileumát ünneplő István a király című rockopera kolozsvári bemutatójának rendező-koreográfusa.

„A Tánc lüktetése, a pillanat művészetének nagyszerűsége sokakat elbűvölt már, s e bűvöletből nehéz, sokszor szinte lehetetlen szabadulni. Akit egyszer magához láncolt, legyen az akárhány éves, nem feledi a mozgás szabadságát, szépségét, a gyakorlás áhított gyötrelmeit, s nem feledi azt a boldogságot sem, amely az általa elnyert sikert koronázza." – így írt 2010-ben, a Tánc Világnapja tiszteletére írt köszöntőjében Zsuráfszky Zoltán.

[2016]