Apáti-Tóth Sándor vázlatos pályaképe
Hatévesen kapja első fényképezőgépét. Tizennégy évesen országos kiállításon oklevelet nyer, nincs még húszéves, de már világvárosok kiállítótermeiben szerepelnek képei. Felvázol magának egy fotográfusi életművet, ciklusokban gondolkodik. Szimbólumteremtés szándéka jellemzi fotográfiáit, arra törekszik, hogy képei többet jelentsenek egy ember, egy táj, egy tárgy leképezésén; hordozzák a nagy egész egy szeletét.
Pályájának kiemelkedő állomása 2008. augusztus 8., hatvanadik születésnapja, amikor a Magyar Nemzeti Galériában közel kétszáz képből álló önálló kiállítása nyílik. Tervezett életművét 2026-ban, a kecskeméti Hírös Agóra Kodály termében bemutatott Palackposta, emlékek a XX. századból, a vasfüggöny keleti oldaláról című tárlatával befejezettnek tekinti. Több mint kilencven – hazai és határon túli – önálló kiállítása volt. Jelenleg is aktívan dolgozik.
Szabadúszó fotográfusként számos prospektust, plakátot, könyvborítót, terjedelmes néprajzi sorozatot készít, mintegy tízezer felvétele jelenik meg nyomtatásban. A Pest megyei Hírlap ceglédi mutációjának és a Kossuth Múzeumnak több mint két évtizeden át, a Tekintet című irodalmi lapnak 1990-92 között volt munkatársa.
A rendszerváltozáskor megalakuló önkormányzat a Ceglédi Városi Televízió főszerkesztőjének nevezi ki. 1996-ban nyomdát alapít, melyet két évtizeden át – először egyedül, később fiával közösen – működtet.
Felvételekor a legfiatalabb tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, egyik alapítója a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, tagja a Magyar Alkotóművészek (Országos) Egyesületének. A Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja (2025). A Magyar Arany Érdemkereszt (2018) kitüntetettje, Cegléd díszpolgára (2023), a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díjasa (2024).
Idézetek Apáti-Tóth Sándor korábbi katalógusaiból
ATLANTISZ
Bemutató kiállítás: Budapest, FUGA Központ, 2015. január 16.
Megnyitották: Szilágyi Zsófia és Szilágyi Márton irodalomtörténészek
Apáti-Tóth Sándor kiállítása elé
Különös élmény megnézni ennek a kiállításnak a képeit. Apáti-Tóth Sándor fényképei ugyanis olyasmire vállalkoznak, ami már szinte a fotóművészet eredeti határainak átlépése. A kísérlet tétje az, hogy a művész a látvány áttétel nélküli rögzítésére létrejött technikai médiumot egy nem látható világ ábrázolására használja fel. A benne élő emlékek ábrázolása ugyanis túlmutat a szemmel érzékelhető tárgyak körén. Láthatjuk, a képek egyáltalán nem ábrázolnak emberi arcokat – csak az emberi test egy része (például egy kéz) vagy egy-egy nyoma (például egy lábnyom) fedezhető föl. A fotók olyan hétköznapi monumentumokat örökítenek meg, amelyek meditatív módon képesek fenntartani egy már múltba süllyedt, közvetlenül immár hozzáférhetetlen, csak az emlékezetben fönnmaradt világot: olyan fragmentumok ezek, amelyek így mutathatják meg egy mégiscsak egykoron jelen volt, s teljesnek érzett világ kiterjedését. A ciklus címe (Atlantisz) pontos leképezése ennek a szándéknak. Atlantisz, amely elsüllyedt, s amelyről még azt sem tudhatjuk, létezett-e valaha – ha valahol mégis megtalálható, az inkább az emberiség kollektív tudattalanjában kereshető.
A művész pályájának új fejleménye, a korábban alapvetően fekete-fehér képek színesre változása is ennek a törekvésnek a szolgálatában áll: nem esetleges technikai újításról van szó, hanem a koncepció lényeges eleméről. S nemcsak azért, mert ezek a színes képek is alapvetően fekete tónusúak, őrzik tehát a kapcsolatot Apáti-Tóth Sándor korábbi képeinek a hangulatával; a technikai kivitelezés perfekcionizmusa is, a digitális képszerkesztés fölényes, s éppen ezért szinte észrevehetetlen biztonsága is az emlékezés mechanizmusának láthatóvá tételét szolgálja. Mintha a művész úgy jutott volna a fényképezés új technikájának a művészi értelemben való meghódításáig, hogy felfedezte annak határtalan lehetőségeit: ezáltal nem azt rögzítvén, ami látható, hanem eljutván oda is, amely immár a szemnek láthatatlan.
Apáti-Tóth Sándor ugyanakkor nem csapja be a nézőt. Minden képének a tárgyi világa érzékletes és konkrét, s a kép készítésének története is pontosan felidézhető – ha erre módunk van, s megkérdezhetjük a művészt, el is tudja nekünk mondani a látvány megszületésének és rögzítésének a körülményeit. Saját magam több ilyen történetnek is voltam a tanúja. Ám ezek a narratívumok már nem tartoznak hozzá a ciklus születéséhez (azaz nem baj, ha tudunk róluk, de a képek nem igényelnek efféle magyarázatot) – helyettük állnak ott azok a rövid, hangulatos, szerzői szövegek, amelyek a képeket kísérik. Mindazonáltal a fotók nem hazudnak, ebben az értelemben sem – azaz nem valamiféle stilizált és önkényes jelteremtés szándéka hozta őket létre. Mindegyikükhöz a művésznek valóban személyes köze van. S ez akkor is fontos, ha ez a sajátosság nem része a műveknek, hanem csak a hátországához tartozik hozzá: mert Apáti-Tóth számára ennek is jelentősége van, mint ahogy annak a folyamatnak is, amelyet szintén eltakar a néző elől, hogy tudniillik a konkrét tárgyakról készült fotográfiák miféle imaginárius módon válnak egy hosszú munkafolyamat révén képekké. Így válnak láthatóvá az emlékek. A személyes emlékekből így lesznek a mi közös emlékeink: megfogható módon mutatván meg azt, amit elveszítettünk vagy elveszíthetünk, s amire még a vágyaink és fájdalmaink révén rátalálhatunk.
S ha lezárásul mondhatok valami személyeset is: hálás vagyok a művésznek és ennek a kiállítási anyagnak, hogy nekik köszönhetően most itt állhatok, s egy kiállításmegnyitó részese lehetek. Amikor ugyanis Apáti-Tóth Sándort megismertem, még gyermekkoromban, iskolába kerülésem előtt, a ceglédi múzeum szolgálati lakásában laktunk, édesapámnak köszönhetően, aki akkor múzeumigazgató volt. Számomra a múzeum világa természetes közeg volt, s a kiállításmegnyitók hozzátartoztak a mindennapi rutinhoz. Ez nagyon régen volt. S az azóta eltelt időben sok minden megváltozott bennem és körülöttem, a kiállítások izgalma persze megmaradt – ám azóta soha nem fordult elő, hogy éppen engem kértek volna föl egy kiállítás megnyitására. Ezek a képek adták meg hát azt az alkalmat, hogy visszataláljak a személyes emlékeimnek ehhez a fontos szegmenséhez – mondhatni, hogy ez legyen az én Atlantiszom. S talán ezért is mondanak nekem oly sokat ezek a képek: hiszen éppen általuk láthatok rá egy elsüllyedt, de bennem moccanatlanul most is ott rejtőző múltra. Ami egyszerre fájdalmas és szép.
Szilágyi Márton
Egyszerre fájdalmas és szép
Ahogy Apáti-Tóth Sándor írja: megváltoztatni, jobbá tenni nem kívánt senkit ezzel a képsorozatával, legfeljebb kis fájdalmat hagyni, emlékeztetni mindnyájunkat arra, hogy egyszer el kell hagynunk a most még gyönyörködve szemlélt Atlantiszt.
Az emlékeink átalakulhatnak történetekké, de megmaradhatnak tárgyakban is – az előbbivel inkább az íróknak, az utóbbival a fotóművészeknek lehet dolguk. Időnként azonban szöveg és kép közt olyan párbeszédet vehetünk észre, amely még akár azt is indokolttá teheti, hogy egy fotókiállítást két irodalomtörténész nyisson meg.
Van egy képe Apáti-Tóth Sándornak, a címe, Nagyapám órája. Egy zsebórát látunk, de nem
pusztán tárgy ez mégsem, a mostanra emlékké vált nagyapától, hanem maga a megállított idő. Sőt, még ennél is több: hiszen az óra éppen fél kilencet mutat. És itt idézném azt a huszadik századi írót, akinek talán mindenkinél több tapasztalata volt arról, hogyan lehet egy fél életet a visszatérés reménye nélkül, konok magányban leélni, egy olyan lakásba bezárkózva, ahol tárgyak és szövegek teremthetik meg az illúziót: létezik az elvesztett világ. Márai Sándorról beszélek, aki a következőt írta le az Ég és földben:
„Ezernyolcszázhatvanhéttől ezerkilencszáztizenkettőig úgy éreztek az emberek, mintha állandóan negyed három volna, vagy fél kilenc. Aztán vágtatni kezdett a mutató, és egyszerre éjfélt mutattak az összes órák.”
A „fél kilenc” és vele a „negyed három” tehát a boldog békeidők időtlenség-tapasztalatának szimbóluma lett Márainál – de ezzel együtt az örök gyerekkoré is, azé az időszaké, amikor még mitikus időtlenségben élhetjük a napjainkat. Az idő felgyorsulásáról, a rend és a megnyugtató mozdulatlanság elvesztéséről pedig különösen sokat tudott az az írói generáció, amelynek képviselői a Monarchiában és a 19. században születtek, majd át kellett élniük mindennek a széthullását, a háború kitörését.
Végtelen végesség, fűz össze három képet a cikluscím: az egyetlen olyan ciklust, ahol ember is van a fotón, pontosabban a már halálos beteg miniszterelnök fotelkarfán pihentetett, fehér keze. A fénykép a végességet is mozdulatlanságba tudja fordítani: a meghámozott almát, a porladó levelet, a novemberre megaszalódott szőlőt. Vagy megállítani az áramlást, a hegedűkészítő műhelyében dobozba zárt zenét. Hogy aztán már az emlékeinket se láthassuk másképp, mint képeken keresztül: mondom én, akinek a gyerekkora most és mindörökké Apáti-Tóth Sándor képeivel azonos. Hiszen nekem Cegléd hiába a szülővárosom, többnyire nem több, mint adat, amelyet minden érzelem nélkül diktálok be, amikor kérdezik: ha érezni is szeretnék valamit, látni azt, amire nem emlékezhetek, akkor fényképeket veszek elő. És olyan szerencsés vagyok, hogy az én gyerekkori pillanataimhoz éppen Apáti-Tóth Sándor képein keresztül vezet az út.
A fényképezés a pillanat művészete – húzhatnám elő a jól bevált közhelyet. De ennek a kiállításnak a képeit megnézve aligha ez jut eszünkbe – hiszen nemcsak az irodalom és a fotóművészet, de fénykép és festmény is találkozót ad egymásnak Apáti-Tóth Sándor képein. Aki még a digitális fényképezés előtt kezdte pályáját, hogy aztán egy olyan korszakban folytassa, amikor egy átlagos szerda délutánon több fotó készülhet egyetlen kamaszról, mint a nagyszüleinkről egész életükben. De erre a változásra nem elutasítással, gőgös bezárkózással és hamis értékőrzéssel válaszolt: mostani fényképei jól mutatják, értő kezekben milyen eredménye lehet a digitális technikának, mennyivel több töprengenivalót tartogat egyetlen fénykép, rajta egy félbevágott körtével, mint több száz olyan, véletlenszerűen elkapott pillanat, amelyet egy-egy másodpercnyi mozdulat, vagyis egy gomb megnyomása rögzít.
„Én már régen lenézem a szerkesztés tudományát. A meseköltés abszurdumát. A kitalált történetekben való hitet.”, írta Móricz Zsigmond barátjáról, Karinthy Frigyesről, megpróbálva mondatokká merevíteni áradó lelkesedését az Utazás a koponyám körül iránt. Vajon a Karinthy-életmű csúcspontját jelentő regény tényleg szerkesztetlen, élet diktálta szövegfolyam? Karinthyt maga így magyarázta ezt meg: „A valóság még jelképesen is jobban tudta, hogy mit, miért, hová helyezett el.” A valóság tényleg mindent jobban tud – az írónak agyműtétet juttat, a fotóművésznek falhoz támasztott létrát, fűben heverő Krisztust, széken nyugvó kalapot. Mégis tudjuk jól, ahogy sejtették, sejtik ők is: a szövegekben, képekben gondolkodók nélkül nagyon szegények lennénk, és szegény lenne a mégoly gazdag valóság maga is.
Különös élmény megnézni ennek a kiállításnak a képeit.
Szilágyi Zsófia
Az élet erősebb, mint a halál
Tihanyi Bencés Apátság kiállítóterei, 2016. március 4.
Megnyitotta: Korzenszky Richárd OSC, perjel
Múlandóságról van szó
„Kopott láncon függött és ketyegett Nagyapám zsebórája. Mindig magánál tartotta, hiszen az órát és a percet pontosan tudni kell. Vele volt Isonzónál az első háborúban, amikor szétlőtték a könyökét, vele a tikkasztó aratásokban, vele a második háborúban miközben az oroszok lovaival együtt a fél országon áthajtották. Halálakor éjjeli szekrényén ketyegett.
Ez az óra ma az enyém. Úgy hívják: huszadik század. Ám a kopott lánc egyszer csak soha többé össze nem illeszthető módon szétszakadt.
Órámat időnként fülemhez emelem és hallgatom a semmi ketyegését. (...a semmi ketyegését hallgatom.)”
„Nagyon szerettem kicsi gyermek koromban a porba jeleket karcolni. Képzeletem kiszínezte a titokzatos ábrákat, ismeretlen tájakra, bolygókra repített fantáziám. Tünékeny, gyorsan elmosódó jelek voltak ezek, ám lelkemben hosszan megmaradt az emlékük.
Évek múlva, már felnőtt fejjel sokszor eszembe jutottak porba karistolt képeim. Jeleket rajzolni, hogy azok másoknak is új, addig nem látott tájakat, világokat nyissanak meg.
Szerelem-születés-elmúlás: bennem megbonthatatlan alapélményként él. Először a lány-lélek tisztasága babonázott meg, majd a test párája, bársonyossága; másra se gondolhattam.
Aztán belém hasított: a megfogant élettel együtt hízik a halál is. E földi lét gyönyörűségét egyszeri és egyedi, megismételhetetlen volta teszi borzongatóvá.
A Mindenségben a fotográfia százéves karcrajzai is csupán porba ügyetlenkedett jelek.”
„Húszéves lehettem, amikor végérvényesen és visszavonhatatlanul eldöntöttem - Arany János szavaival - képíró úr leszek. Számba véve múltam, jelenem s vélhető jövőm meghatároztam legfontosabb fotográfusi feladataimat.
Emléket kell állítanom paraszt-ember nagyszüleimnek, általuk egy letűnt tiszta, szikár világnak. Ahol az élet úgy volt teljes, mint mikor Isten - hét nap alatt - megteremtette a Világot.
Fel kell mutatnom a szerelem-születés-elmúlás hármas alapélményét. Nagy, megrázó érzés. Hogyan kapcsolódott bennem egybe a három? Fiunk születésének másnapján boncolási fotók készítésére kértek fel. Sem előtte, sem utána nem vállaltam, képes sem lettem volna rá, de akkor... A barna képek nélkül azóta nem gondolhatok a születésre.
Európát betegnek találtam. Diktatúrák fertőzöttjének, vírushordozójának, ahol megszállás és felszabadítás önmagában nem értelmezhető. Láttam viszont: a Nap minden nap megteszi útját. Ma is hiszek minden napfelkeltében.”
„Nagyapáink, apáink (és gyermekeink is...) részben gyönyörű, részben súlyos örökséget hagytak ránk. Mindannyiónk életében el kell jönnie a pillanatnak, amikor szembenézni vele elkerülhetetlen. Tudnunk kell helyünket a Világban, büszkének kell lennünk értékeinkre, s pontosan számba kell venni (még ha vétlen) vétkeinket is.
Embernek nevezhetők csak így lehetünk.”
Atlantisz a címe ennek a kiállításnak. Atlantisz: titokzatos, elsüllyedt világ, vitatkoznak róla, hogy valóság volt-e, vagy csak ókori bölcsek által kitalált mítosz. Vajon egy elsüllyedt, valós világról szól ez a tárlat, vagy egy nem létező, de vágyott valóságról?
Apáti-Tóth Sándor Atlantisz című kiállításának megnyitóján kérdések sokasága vetődik fel bennem. Engedtessék meg, hogy ne beszéljek magáról a fotográfiáról mint művészetről, a fényképezésről, mint egyrészt a külvilág leképezésének, másrészt egy ember belső világa kivetítésének lehetőségeiről. Legyen elég annyi, hogy Apáti-Tóth Sándor igazi mestere a fotográfiának. Gondos, igényes, tökéletességre törekvő.
Egy kiállítás képei céltudatosan vezetik végig az embert egy alkotó gyötrődésein. Fénnyel, fényből indul, de hová vezet? Egyre bonyolultabbá és zártabbá válik a világ. Babits sorai jutnak eszembe: „Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm...
Majd így zárja A lírikus epilógja című költeményt:
„Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
Miről van itt szó? A világról, amelyben ott van a tér és az idő: a múlt és a jelen, de vajon lesz-e jövő? Folyamatosságról van szó, amelyben közünk van mindazokhoz, akik előttünk jártak: apáink, nagyapáink, nagyanyáink... Múlandóságról van szó, amely jelen van az őszben, jelen van a megkövült élőlényekben. A szabadság vágyáról van szó, amelyről beszél minden bezártság.
„Atlantisz.
Elsüllyedt, mesés, kincses világ.
Túl földi életem nagyobbik felén
elmerülő emlékeim ellenállhatatlanul
kívánkoztak ki belőlem,
s álltak össze e ciklussá.
Megváltoztatni, netán jobbá tenni
senkit nem akarnak ezek a képek.
Legfeljebb egy kis szomorúságot,
fájdalmat hagynak bennünk,
hogy valamikor mindannyiunknak
el kell hagyni Atlantiszt.
Amíg lehet,
gyönyörködjünk abban,
hogy bent vagyunk.”
Apáti-Tóth Sándor maga vall így erről a jel-ciklusról. Mert minden, amit ebben a világban érzékelünk, tapasztalunk, jel, amely túlmutat önmagán. Úgy is mondhatjuk: transzcendens. Ez a tulajdonság, hogy a dolgok mélyére, a dolgok mögé tudunk látni, illetve láttatni, hozzá tartozik az ember lényegéhez.
Goethe Faust-jából, a II. részből idézem:
Alles Vergängliche
Ist nur ein Gleichnis;
Das Unzulängliche,
Hier wirďs Ereignis;
Das Unbeschreibliche,
Hier isťs getan;
Quelle: Faust 2, V, Bergschluchten. (Chorus)
Minden múló dolog jelkép csupán... innenről nézve titok, hol nyomasztó, hol nyugtalanító talány, az innen és a túl feszültsége van ezekben a képekben. A felcsillanó szempár – legyen az akár egy állaté –, egy pohárba, mintegy örökre körbe zárt lény szabadulni vágyása, a csigavonalak inkább befelé tekeredő vonzása valami mélységes tragikum-élmény tanúi. De az angyal harsonája mintha véget vetne ennek a bezártságnak, mintha elővételezné az utolsó ítélet fölszabadító örömhírét. Bármennyire is köt a tér és az idő, bármennyire is ránk tör a nyomasztó külső vagy belső sötétség – egy embertelen külső világnak vagy a magam esendő belső világának sötétsége igenis van és lesz szabadság, szabadítás, mert az élet erősebb, mint a halál.
Onnan nézve – az élet teljessége felől – mindaz, ami itt tapasztalható, üzenetet hordoz. Odaát teljes értelmet nyer. S annak a megfoghatatlannak és kimondhatatlannak tűnő „odaát”-nak képi megjelenítése, bármennyire is nyomaszt vagy nyugtalanít, mégis az elmélyedve szemlélő számára valamit megsejtet a végtelenségből – és a sötétségből a fényre nyílik.
Korzenszky Richárd
Maximálisan letisztulva
Duna Menti Múzeum – Révkomárom, 2016. július 8.
Megnyitotta: Gaál Ida művészettörténész
A háttérben mindenhol ott az ember
Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!
Az elmúlt években többször ért az a megtiszteltetés, hogy megnyithattam a világon egyik ismert és elismert ceglédi fotóművész, Tóth István kiállítását. A mai tárlattal a fia, szintén fotóművész Apáti-Tóth Sándor mutatkozik be alkotásaival a komáromi közönségnek. Ebben az esetben is érvényes a mondás, hogy „Nem esett messze az alma a fájától”. Minden bizonnyal nagy szerepe volt az édesapának abban, hogy a fia is fotográfus lett, hiszen már 6 éves korától fényképezett és még nagyon fiatalon részt vett a képeivel különböző kiállításokon a világ számos országában. Nyilván ellátta őt szakmai tanácsokkal és támogatta törekvéseit, de mindez nem lett volna elég, ha a fiúnak nem lett volna a fotográfia szeretetén kívül figyelemreméltó művészi tehetsége is. Nem utánozza híres édesapja munkáját, hanem saját egyedi stílust alakított ki, saját szemlélettel, kifejezőeszközökkel. Amikor először megláttam e tárlat anyagát, (amely egyébként egy nagyon igényes kivitelezésű önálló kötet formájában is megjelent), egy idézet jutott eszembe Hevesi Ivántól, a 20. század első felében élő neves fotóművésztől és fotóesztétától: „…művészi igényű csak az a fotókép lehet, amely a társadalmi tartalmat aktív erőt kifejező ábrázolásként túlviszi a fotografikus pillanatszerűségen, egyetlen jelenet képtartalmán, és szimbólummá tudja tenni, egyetemes jelentőségűvé mélyíteni.” Ha végignézzük ezeket a képeket, nem látunk események rögzítését, tájakat, sőt, egyetlen embert se, mégis a háttérben mindenhol ott az ember, hiszen minden képhez magának az alkotónak személyes köze van, az ő tapasztalatai, érzelmei, emlékei vannak ezekben a képekben, de azzal, hogy mindez a sajátos módon, maximálisan letisztulva ábrázolt tárgyi világ valaminek a szimbólumává válik, úgy érezzük, ezek már nem csak az alkotó személyes emlékei, egy elmúlt időről, világról, de jelképei mindnyájuk emlékeinek. Ezt a hatást emeli a digitális képszerkesztés segítségével is, amivel azonban nem él vissza, nem öncélúan alkalmazza, ezért szinte fel sem tűnik, de segítségével láthatóvá teszi azt is, ami a szemnek láthatatlan.
Apáti-Tóth Sándor úgy magyarázza ennek a képciklusnak a létrejöttét, hogy élete nagyobb részét maga mögött tudva, egyre erősebben kívánkoztak ki belőle az emlékei a múltról, egy letűnt, elsüllyedt világról, amely csak az emlékeiben maradt fenn. A képek segítik számára imaginárisan fentartani ezt az elsüllyedt világot, amit a ciklus elnevezése – Atlantisz – is kifejez.
Egyszer a jelenünk is múlt lesz, és ahogy a művész mondja ajánlójában, „valamikor mindnyájunknak el kell hagyni Atlantiszt, de amíg lehet, gyönyörködjünk abban, hogy benne vagyunk”. Egyetértek vele.
Végezetül engedjék meg, hogy az Önök és a saját nevemben is a kiállító művésznek szívből gratuláljak, az elkövetkező években jó egészséget, sok örömet és további sikereket kívánjak!
Gaál Ida
Végre kinyitnak a múzeumok
Elhangzott a Kossuth Rádió Gondolat-Jel című műsorában 2020 áprilisában
Veres Emese Gyöngyvér beszélget Apáti-Tóth Sándorral
Micsoda érzéseket, képeket eredményez
Balassagyarmat – Gondolat-Jel
Végre kinyitnak a múzeumok és mindjárt egy friss kiállítást ajánlhatunk Önöknek. Veres Emese Gyöngyvér Apáti-Tóth Sándorral beszélgetett, akinek ismét láthatók a képei a balassagyarmati Horváth Endre Galériában.
Veres Emese Gyöngyvér:
Azt hiszem, hogy nagy öröm egy művész számára, amikor kiderül, hogy két hónapnyi bezártság után végre megint láthatja a nagyközönség a kiállítását, holnaptól nyit Balassagyarmaton is a galéria. De nem ez az első helyszín, ahol az Ön Atlantisz kiállítása látható.
Apáti-Tóth Sándor:
Nagy ajándék ez számomra, hogy újra kinyithat a kiállítás, hiszen valahol minden művésznek célja – bevallva vagy bevallatlanul – az, hogy amin éveken át dolgozott, minél több emberhez eljusson. Az Atlantisz című anyagom egy igen szép pályát futott be, hiszen Budapesten a Fugában volt a bemutatója, és számos rangos kiállítóhelyen megmutathattam, hogy csak néhányat említsek: a tihanyi bencés apátság szakrális kiállítótereiben, vagy a révkomáromi Duna Melléki Múzeumban, és sorolhatnám hosszan, hiszen már több mint egy tucatnyi bemutatón vagyok túl.
Veres Emese Gyöngyvér:
Ugye az Atlantisz egy elsüllyedt világ jelképe, és ebbe bármi beleférhet. Talán az Atlantisz az, amely nem szab korlátot egy művész fantáziájának, azonban érdekes, hogy az Ön kiállítása a mindennapi életünknek egy-egy szegmensét ragadja ki, nem feltétlenül egy elsüllyedt világ az, amit én az Ön képein látok.
Apáti-Tóth Sándor:
Életem nagy részében sajtófotósként dolgoztam, ahol is a képek nagy része elsősorban a külvilág korrekt leképezésén és másoknak történő megmutatásán alapul. Viszont van egy olyan belső világom, olyan élményanyagom, olyan gondolatkörök, amelyeket egy egészen más formában, tehát a dokumentatív, a korrekt leíró képektől eltérő módon, képzőművészeti igénnyel megfogalmazva készítettem el. Túl vagyok életem nagyobbik felén, hiszen ami még vélhetőleg hátra van, az kevesebb, mint ami eddig volt. Igyekszem rendezni a múltamat, igyekszem rendezni gondolataimat. És mindez olyan emlékeket hívott elő bennem, amiket szerettem volna másokkal is megosztani. Nagyon egyszerű, nagyon hétköznapi tárgyak szerepelnek a képeimen, kezdve nagyapám órájától egy egyszerű almáig, vagy egy félbevágott körtéig, és ezek által szeretném mindazt az élményt, tapasztalatot, ami az életem során bennem összegyűlt felmutatni, úgy megformázni, hogy az másokban is, kiben-kiben saját élményei, emlékei, ismeretei alapján egy világgá álljanak össze.
Veres Emese Gyöngyvér:
Általában egy-egy tárgy van a fókuszban, legyen az a természetből, vagy legyen az a saját emlékeit idéző tárgy.
Apáti-Tóth Sándor:
A képeimet én úgy rakosgatom össze, meglehetősen tudatosan és hosszasan építkezve, hogy ez valami kerek egésszé álljon össze. Közhely, a művészet lényege az, hogy az egyedibben fel tudja mutatni az általánost. Én a saját életemben engem körülvevő tárgyakat bemutatva szeretnék egy olyan összetett világot bemutatni, felmutatni, ami az én saját kis világomnál sokkal többről szól, ami valamennyiünkben megmozdít olyan emlékeket, olyan tapasztalatokat, gondolatokat, amire talán nem is gondolunk, és elmegyünk a hétköznapokon olyan jelenségek mellett, amik adott esetben nagyon fontos tartalmakat hordozhatnak.
Veres Emese Gyöngyvér:
Nyilván a pillanatnyi hangulatunktól is függ, hogy miket idéznek bennünk ezek a képek. Én most éppen azt nézem, ahol egy létrát támasztottak a falnak, ez egy fekete-fehér kép. Nagyon sok minden eszembe juthat róla, akár Weöres Sándor egyik verse, de Ön azt a címet adta ennek a képnek, hogy „Vezető”. Talán legkevésbé erre asszociálnék én.
Apáti-Tóth Sándor:
Weöres sorait idézve: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra” – valahol ez is motoszkált bennem, amikor ezt a képet elkészítettem, hiszen ez a régi, parasztember által ácsolt durva, rusztikus létra a falnak van támasztva, de úgy néz ki, mintha a semmibe támaszkodna, mintha a világűrben vagy a világmindenségben lenne, valahogy oda vezetne. Több címet adtam én ennek a képnek, a legutóbbi mindössze annyi, hogy „Lajtorja”. És úgy gondolom, hogy ezzel szabadon hagytam a lehetőségét, hogy ki-ki azt gondoljon mögé, amit lát benne.
Veres Emese Gyöngyvér:
Érdekesen játszik egyébként Ön a technikával, hiszen van, ami színes kép, van, ami fehér-fekete kép, van, ami teljesen festménynek tűnik, miközben fényképekről van szó.
Apáti-Tóth Sándor:
Én a mesterséget nagyon fontosnak gondolom. Divat manapság venni egy jó fényképezőgépet, és azzal mindenféle előképzettség, tudás nélkül igen látványos, attraktív képeket lehet készíteni. Ahhoz, hogy mindazt pontosan tudja elmondani az ember és ki tudja fejezni, amit szeretne, és ez mások számára is láthatóvá váljon, ehhez a mesterséget magas fokon kell ismerni. Pályám korábbi szakaszaiban erőteljes fekete-fehér, drasztikus, mellbevágó képeket készítettem, de most, korosodván több érzelmet és több érzést szeretnék a képeimbe belevinni a gondolatok mellé. Ehhez a digitális technika egy kitűnő segédeszköz. Segédeszköz – nem lényeges, csupán egy eszköz, mint a festőnek az ecset, a digitális technika segítségével én valóban képzőművészeti igényű lapokat tudok előállítani.
Veres Emese Gyöngyvér:
Ha megnézem a fekete-fehér képeket, azokban van egyfajta drámaiság vagy sokkal több konkrétum, azt mondanám. Viszont a színes képekben pontosan ezt érzem, amit Ön mondott, ezt a játékosságot, azt, hogy egy-egy részletet ki lehet emelni, akár egy hangszer esetében, és micsoda érzéseket, képet eredményez, ahogy elnézem a rózsát, a páfrányleveleket, annyira különleges hatásokat tud elérni.
Apáti-Tóth Sándor:
A bennem lévő legszélesebb érzelmeket, tehát a kegyetlenségig őszinte feltárulkozástól kezdve az egészen lágy, lírai tulajdonságokat, vagy rezdüléseimet is igyekszem egy egységen belül megmutatni. Én azt gondolom, hogy a világ roppant színes, nagy érzelmi és nagy indulati kilengések vannak, ezeket nyilván az ember igyekszik egyensúlyban tartani, akkor lesz valahol az életünk harmonikus, egész és kerek. Azt hiszem, hogy észre kell vennünk – és valahol ez szándéka is az egész művészetemnek – az apró dolgokban rejlő gyönyörűséget, szépséget, és örülni neki. Atlantisz közel 60 képből áll, egy kerek, lezárt, változtathatatlan egység. Dolgozom az új anyagomon, amibe mindazt, ami ebbe nem fért bele és bennem van és még feszít, azt szeretném megmutatni.
Objektívek ezek a képek?
Csongrád Galéria – Csongrád, 2018. május 4.
Lelkes István festőművész megnyitóbeszédének lejegyzése
Merüljenek el saját atlantiszi világukban
Kedves Hölgyeim és Uraim!
Egy neves építészünk annak idején egy fotókiállítás megnyitóján azt mondta a fényképezésről, hogy korunk népművészete. Találó megfogalmazás. Valóban, amíg a fotografálást fel nem fedezték, csak kevés ember kiváltsága volt képet alkotni, és ezek az emberek képzőművészek voltak. Amikor megjelent a fotó, mintegy konkurencia is megjelent vele. Nem véletlen, hogy a XIX. század közepe táján éppen festők csináltak fotóműtermeket, tudniillik pl. a portré műfaja, mint festői műfaj, egyre inkább kezdett háttérbe szorulni. Ezek a festők, ha kellett, portrét festettek, ha kellett, portrét fényképeztek. Valamennyiünk előtt ott van a hajdani fényképész alakja, a hatalmas nagy, fából készült fényképezőgépével, ahogy a fekete kendő mögé bújva állítja be az élességet, lemezt cserél, majd mozdulatlanságra inti a modelleket, leveszi az objektívről a sapkát, és visszateszi. Ez volt az expozíció. Nagyon érdekes, hogy a kezdeti fotók teljesen a festészetnek a kompozíciós és egyéb ismérveit követték, de aztán hamar rá kellett jönni, hogy a festészet az festészet, a fotó pedig fotó. Ezt én mondom, aki szintén gyerekkorom óta fotózom, sosem szoktam összetéveszteni a kettőt. Amikor képet festek, vagy rajzolok vagy fényképezek, teljesen másként látok, teljesen mást óhajtok megörökíteni. Nos, természetesen, ahogy kezdetben a festészet hatott a fotóra, nemsokára a fotó is kezdett hatni a festészetre. Az impresszionistákra gondolunk, akiknél a fotókompozíció jelent meg, ott vágtak el egy figurát, olyan helyen, ahol a klasszikus festészet szempontjából az égbekiáltó bűn lett volna, és a fotografálás, holott akkor még nem volt színes fotó, de a fotó látásmód már a színvilágban is megjelent, hiszen a fotó mindig objektív. Gondoljunk csak bele, a fényképezőgép lencséjét úgy nevezik, hogy objektív. Miért vajon? Mert, hogy mondjuk, objektív képet ad a valóságról. Amikor az ember egy olyan festményt vagy rajzot csinál, ami nagyon realisztikus, azt szokták rá mondani, hogy olyan, mint egy fénykép. Hát kérem szépen, amit itt a falakon látnak, azok is fényképek. És a világ, amit ábrázolnak objektív, de a szubjektum mögötte van. Apáti-Tóth Sándor szubjektuma, aki a világot imigyen látja. Mert a világot sokféleképpen lehet látni. És a fényképezésben is visszahatott aztán, különösen amikor az izmusok megjelentek, visszahatottak a festészet, a grafika eljárásai, tehát mind a képzőművészet, mind a fotóművészet tanultak egymástól, és valamennyinek hasznára vált ez a tanulás.
És most nézzük a kiállítás címét: Atlantisz. Atlantisz legendáját először Platón, a neves görög filozófus említi, méghozzá le is írja, hogy milyen volt az a város, amely elsüllyedt, és olyan dolgokat ír le, amikből ki is lehetne indulni, hogy vajon tényleg ilyen volt-e az a város, mint amilyennek Platón leírja. Nos kérem, hosszú évszázadokon, évezredeken keresztül ez inkább csak egy mítosznak tűnt, azonban ezelőtt 60 esztendővel kiderült, hogy ez nem mítosz. Atlantisz helyét nem tudták pontosan, hogy hol lehet, valahol a Földközi-tenger medencéjébe képzelték el, amíg ez a bizonyos véletlen, ami az ásatásokhoz vezetett, fel nem tárta, hogy Atlantisz legendája valóság, Atlantisz Santorini szigetén volt. A következőt tudjuk erről: kör alakú. Ezt írja Platón is. Kör alakú város, különböző csatornák vezetnek be, és csodálatos kultúra virágzik ott. Még a történelem előtti időkben, kb. 60 ezer évvel ezelőtt ez a Santorini vulkán, egy óriási nagy vulkán egy kitörés során összeomlott. A helyén aztán keletkezett egy másik vulkán, amelyik az Atlantisz elsüllyedésének idején körülbelül 1600 méter magas volt. Hosszú kitörési fázisok után egyszer csak a vulkánnak bekövetkezett a paroxizmusa, most nem akarok vulkanológiai dolgokba belemenni, utána lehet ennek nézni, hogy mi ez, és ez a hegy egyszer csak beleomlott a tengerbe. 72 köbkilométer anyag lehetett ez, tessék elképzelni, a Badacsony-hegy tömegének 144-szerese zúdult bele a mélybe, a Földközi tenger medencéjébe, akkora cunamit, szökőárt zúdítva, ami 200 méternél is magasabb volt, és elpusztított mindent. Az akkori kultúrákat, a krétai kultúra is ekkor pusztult el, bár eddig azt hitték, hogy az akháj törzsek pusztították el, de erről szó sincs. Az egyiptomi tíz csapás közül három visszautalható erre az óriási nagy hamufelhőre, ami sötétbe borított mindent. Minden elpusztult. A történelmi idők legnagyobb vulkáni katasztrófája volt. Ami megmaradt, annak közepén egy működő vulkán van, amelyik 70 évvel ezelőtt tört ki utoljára. A környék szép lassan épült fel megint, körülötte ma is virágzó turistaparadicsom van. Ezelőtt 60 évvel véletlen során rájöttek arra, hogy vannak emberi tevékenység maradványai. Hogy lehet ez? Egy ilyen óriási nagy katasztrófánál mi maradhatott meg? Ahogy Pompeinél is, itt is a hamuréteg volt az, amely először betemette a településeket, és azután akármekkora robbanás is történt, a hamuréteg alatt mindez megmaradt. Aki ott jár, nézze majd meg az akrotiri ásatásokat, és ott látja, hogy valóban egy csodálatos, a krétai kultúrával azonos, gazdag kultúra létezett. Atlantisz tehát létezett. Emberi maradványokat nem találtak. Az ott lakók nyilván a vulkán működésének kezdetén hajókkal elmenekültek onnan, csak az emberi tevékenység maradványait látjuk. Tessék csak körülnézni itt, a kiállításon. Itt sem látunk embert. Egy kezet látunk, Antall József miniszterelnök kezét, de az a kéz is inkább a kiemelt ember szimbóluma, semmint egy valódi emberi kéz. Atlantisz. Valamennyiünknek megvan ez az atlantiszi világunk. Mert valamennyiünknek a múltjában ott van elsüllyedve a saját világunk, ami az emlékeinken keresztül előjön. Objektívek ezek a képek? Természetesen. Objektív rajzolta őket, de ott van mögötte a szubjektum, Apáti-Tóth Sándor fotóművésznek a sajátos látásmódja. Amit itt látnak, azt mind fényképezőgép rajzolta, természetesen, hogy úgy mondjam, a modern művészet minden vívmányát belesűrítve ebbe a fotográfiai világba. Én nem óhajtanék többet mondani, mert a kép az magáért kell, hogy beszéljen.
Annak idején még a Képzőművészeti Főiskolán Kmety János kiváló mesterünk mindig azt mondta, hogy „Kérem, a festő elmegy, de a kép ott marad.” Én kívánom, hogy ebben a szellemben nézzék ezeket a képeket, merüljenek el a saját atlantiszi világukban, a saját emlékeikben, és ha ez a kiállítás ebben segíteni fog Önöknek, akkor ez a kiállítás nagyon-nagyon sokat ér. Köszönöm szépen a figyelmet.
Lelkes István
Minden elmúlik és mögénk kerül
Elhangzott a Kossuth Rádió Gondolat-Jel műsorában 2017. május 14-én
Tráser László beszélget Apáti-Tóth Sándorral
Óriási fejlődésen vagy inkább változáson ment keresztül a fotográfia
Szeged – Gondolat-Jel
Új utat találni, új úton járni az életben vagy éppen annak egy éteri formáját űzni, nevezetesen művészi alkotásokat életre hívni, alkotni – lehet benső kényszer, de kemény próbatétel. Aki ezen a pályán fut, erős hittel bíró ember, akár kényszerűségből is. Hagyományos módon elkészíteni egy fényképet, majd digitális technikával átformálni – kockázatos vállalkozás. Tráser László egy ilyen, önmaga útját járó alkotót mutat be.
Apáti-Tóth Sándor:
Nagyon fiatalon kezdtem fotografálni, hatéves koromban atyámtól, Tóth Istvántól kaptam az első fényképezőgépemet. Fotográfusok, képek vettek körül, egész gyerekkorom olyan nevelésben, olyan iránymutatásban telt, hogy szinte elkerülhetetlen lett, hogy a fotográfia felé induljak el. Tizennégy éves koromban már országos fotókiállításon szerepeltek képeim, épp a minap került a kezembe egy akkori felvételem, és megdöbbentett, szinte bénítólag hatott rám: az aranymetszés, miszerint a kisebb egység aránya a nagyobbhoz, olyan, mint a nagyobbnak az egészhez, azon a képen többször megjelent. Fogalmam sem volt akkor még, hogy mi az aranymetszés, és valamitől, úgy látszik, a génjeimben hoztam magammal, vagy egészen fiatalon, csecsemőkoromban már belém ivódott, tehát egy olyan kompozíciós készséggel indultam, ami úgy gondolom, megtanulhatatlan szinte. Nos, így indult a pályám, haladt gyönyörűen tizennyolc éves koromig, mindenfelé szerepeltek képeim hazai és nemzetközi kiállításokon, és akkorra már tökéletes Tóth István képeket tudtam készíteni. Felismertem, hogy ez az út zsákutca és járhatatlan továbbiakban a számomra, úgyhogy abbahagytam a fotografálást úgymond örökre. Néhány éves kitérő, irodalmi és filmes próbálkozások után tértem vissza újra a fotográfiához, mégpedig más igénnyel, mint amit én addig a fotográfia sajátjának tudtam. Eisenstein montázs elmélete hatott rám rendkívüli módon, miszerint egy meg egy az három. Azaz ha két képet, képsort egymás mellé teszünk, akkor az képes egy olyan új minőséget létrehozni, olyan új tartalmakat közvetíteni, ami a két különálló képben nincs meg. Nos ez a lehetőség, amit én a fotográfiában addig nem láttam, úgy magával ragadott, hogy onnantól kezdve ennek a szellemében készítem képeimet, ciklusaimat.
Tráser László:
Az a tárlat, ami most látható Szegeden, egy könyvben, egy szépséges, különleges albumban is megjelent, nevezetesen az Atlantisz című kötetben. A szó természetesen azt a hajdan létezett, Platón által leírt, titokzatos és tökéletesnek tűnő földrész nevét hordozza, amilyen talán egykor volt, és talán mindig is szeretne lenni az emberiség. De lehet, hogy az Ön képeinek gyűjteményeként választott név, az Atlantisz csak azt fejezi ki, hogy minden elmúlik és mögénk kerül. Ezek egy része megörökítendő.
Apáti-Tóth Sándor:
Fiatalkoromban, amikor újrakezdtem a fotografálást, három nagy egység elkészítését tűztem célul magam elé. Amit az életben én akkor fontosnak gondoltam, azt szerettem volna felmutatni, és az én látószögemből másoknak is megmutatni. Az első a „Csöndek” volt, amely nagyapám, nagyanyám emlékének, két kitűnő, csodálatos parasztembernek, tágabb értelemben egy letűnt paraszti világnak állított emléket. A második, a „Szerelem, születés, elmúlás” hármas alapélménye volt. A harmadik ciklusban Európa szörnyűséges diktatúráit kívántam összefoglalni és bemutatni. Mindezt úgy terveztem, hogy tíz-tizenöt év alatt elkészítem, de az élet, úgy az enyém, mint a világé, úgy alakult, hogy hatvanéves koromra a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett gyűjteményes kiállításomra tudtam ezt a munkát befejezni és lezárni. Kérdésére nem véletlen ilyen hosszú bevezető után válaszolok. Ekkortól teljesen szabadon azt készíthettem – most már nem a saját programomnak, saját elhatározásomnak „kényszerében” –, amit éreztem és gondoltam. Felszabadultnak, szabadnak éreztem magam. Az emlékeimet, az érzéseimet, az életben megélt örömeim, bánataim, szépségek, szomorúságok együttesét kívántam egy különös egységgé, kiemelve a feledésből Atlantisszá formálni.
Tráser László:
Nagyon jó, hogy megjelent könyv, album formájában fotóanyaga. Újra rá lehet lapozni, újra bele lehet pillantani. Mert az a világ, amelyet Ön ábrázol, nagyon sajátos eszközökkel jelenik meg a fényképeken.
Apáti-Tóth Sándor:
Óriási fejlődésen vagy inkább változáson ment keresztül a fotográfia az elmúlt években, évtizedekben. Megjelent a digitális technika, ezáltal roppant populárissá vált a műfaj. Ez egy csodálatos dolog, hiszen bárki elérhető áron olyan fényképezőgépet tud vásárolni, amivel technikailag kitűnő képeket készíthet. Ez a művész számára is egy új eszköz, új lehetőséget nyitott meg. Számomra csodálatos, hogy a képekben meg tudom mutatni másoknak, ami addig csak a belső világomban létezett. A hagyományos eszközökkel, a hagyományos fotótechnikával ha a valóságot megragadtuk és lefényképeztük, gyakorlatilag azt kis változtatással tudtuk csak megmutatni. Az új digitális technika hatalmas lehetőség, ugyanakkor hatalmas felelősség is. Ugyanis hazudni nem szabad. Tehát ez egy ugyanolyan eszköz a fotográfus kezében, mint az írónak eszköze a nyelv, de hazudni egyikőjüknek sem szabad. A digitális technikával nagy a csábítás, hogy hazudjunk, hogy a valóságot megmásítsuk, de én a való világot kívánom ábrázolni, és a látvány csak egy eszköz számomra.
Tráser László:
Igen, de a való világ ábrázolásának kézenfekvő formája az ugyanannak a világnak képi mása, amit a legkönnyebb csinálni talán, de itt még további átalakulásokon megy keresztül a való világ, mire megjelenik.
Apáti-Tóth Sándor:
De hát én így látom a való világot. Ez az én belső világom. Ha ránézek egy harangra, bennem nemcsak egy puszta fémtárgy jelenik meg. Számomra ehhez rengeteg dolog kötődik. Emlékek, múlt, történelem, és én ezt, ami bennem egy-egy világból kiragadott tárgy láttán leképeződik, ezt szeretném másoknak is megmutatni.
Tráser László:
Képei egyikének az a címe, hogy Anyám almája, és valami mélyen megérintő, hiszen az alma héja összefüggő egészben jön le az almáról, mint ahogy azt talán csak a régiek tudták. Az ember úgy érzi, mintha egy kútba hulló tárgyat egy pillanatra még el tudna kapni, megörökíteni, és aztán megy a dolog a maga útján.
Apáti-Tóth Sándor:
A meghámozott alma illata, mint ahogy Proust-nál adott esetben egy-egy illat valamiféle emléket vagy emlékfolyamot vált ki, nálam is így történt ez. Feleségem meghámozott egy almát, ugyanolyan ügyesen, mesterien, mint ahogy azt annak idején a régi öregasszonyok tették, és ahogy néztem ezt az almát, eszembe jutott akár a világmindenség, eszembe jutott ennek az almának a belsejében mi van, hogy abban ott van a mag, hogy abból mi nő ki, ha az megfelelő körülmények közé kerül. Nem kívánom én a magam gondolatait másokra ráerőszakolni, de amikor én ezt a képet készítettem, nagyon sok minden kavargott bennem. Ha ebből ki-ki a maga múltja, emlékei, műveltsége, személyisége szerint valamit visszafejt, az nagy öröm számomra.
Tráser László:
Úgymond kihámozza képeiből a saját emlékeit. Van ennek esélye?
Apáti-Tóth Sándor:
Amikor egy képet készítek, törekszem, hogy legyen egy primer jelentése. Tehát ha valaki nem merül el a látványban, csak rápillant, akkor is adjon neki valami szépséget, adjon neki valami jó vagy rossz érzést. De ha türelmes, ha megérinti és tovább időzik mellette, egyéb, mélyebb tartalmakat is felfedezhet.
Tráser László:
Képeihez beköszönőket, vagy ellenkezőleg, búcsúszavakat illesztett. Nem versek, hozzá is tartoznak a képekhez meg nem is. Segédeszközként készítette ezeket, vagy pedig…?
Apáti-Tóth Sándor:
Nem olyan szándékkal készültek ezek a kis írások, hogy versek legyenek, egy irodalomtörténész barátom mondta azt, hogy hangulatos szövegek. Azt hiszem, nagyon pontosan definiálta, mik is ezek. Amikor a képek elkészültek, és albumba rendeztem őket, akkor számomra valamiféle hiányérzet mutatkozott, és akkor döntöttem el azt, hogy ami ránézve hirtelen eszembe jut, azt leírom, mellé teszem, hátha segít, esetleg a gondolataimat, szándékomat a néző számára is segíti, de semmiképpen nem önálló irodalmi műnek szántam ezeket.
Tráser László:
Sötét háttér mögül bukkannak elő képei.
Apáti-Tóth Sándor:
Nem azzal a szándékkal kezdtem ennek a képegyüttesnek az elkészítéséhez, hogy akkor itt minden feketéből fog kiemelkedni. Egész egyszerűen így kívánkozott. Ahogy a képeket készítettem, így diktálták, így kínálták magukat.
Atlantisz maga az életünk
Kölcsey Központ – Debrecen, 2018. december 13.
Megnyitotta: Zalán Tibor író
Gyökérzetük egyetemesebb értékek és elmozdulások talajába kapaszkodik
Tisztelt Megjelentek,
Érdeklődők
– és a fotózás Barátai,
én mondom, akár legyinthetnének is: könnyű annak, akinek az apja a világban elhíresedett fotóművész volt, és aki, hatéves korában, már akkor a kezébe vehetett komoly fotó-apparátokat, amikor mások a Pajtás fényképezőgépről még csak álmodni, vagy álmodni sem mertek. Aztán arra is legyinthetnének: könnyű annak, aki húszéves korára már nem hogy hazai kiállítások részese volt, de a képei ott díszelegtek a kiállítótermek falain Párizsban, Tokióban, Brüsszelben és egyéb európai városokban, amely városokat akkor még képekről se nagyon ismerhetett a magyarországi ember. De még arra is legyinthetnének: húszéves kora után szabadúszó fotográfus, akinek mintegy tízezer felvétele látott napvilágot nyomtatásban. De ha jobban belegondolunk, nincs okunk a legyintgetésre. Tóth István fiának lenni nem csak áldás, de csapás is lehet(ne) egyszerre. Hányszor láttuk elhervadni az apák árnyékában a tehetséges utódokat a művészet kacskaringós történetében! Apáti-Tóth Sándorral, szerencsére, nem ez történt. A hatévesen kezébe kapott fotómasinán keresztül egészen más világot látott meg ugyanis, mint amilyet föl- és megmutatott az édesapja a munkáiban; olyan egyéni látásmódot alakított ki, amely sem utánzása, sem folytatása, sem rokona nem volt híres elődjének. Ha elhíresült, önmaga erejéből és értékei által tette ezt megtörténtté. Az, hogy korán kiállítási lehetőségekhez jutott, rögtön egy másik veszéllyel fenyegethette: a gyors kiégés, a korai lelki elszenesedés rémségével, a felületesség, a sikerre hajazás értékként kezelésének csalóka szivárványa elfogadásával. A fiatal fotográfus ennek is ellenállt, munkája elgépiesedése ellen, érdekes módon, éppen a – bármilyen téren minőségi – munkák folyamatos készítésével és megjelentetésével védekezett. Sajátos világlátása, nagyon is egyénileg megkomponált képi valósága méltán kelthette fel a kiállítótermek új meg új tehetségekre vadászó kurátorainak a figyelmét. De a korai siker Apáti-Tóthból nem a várt reakciókat váltotta ki. Nem engedett a csábításoknak, nem dőlt be az ígéreteknek, nem állt kirakatokba, nem lett buzgó művészeti mozgalmár – ellenkezőleg, dolgozott, szervezett; művészi értelemben értékek mentén és értékekért szervezkedett. Ha édesapja a paraszti világot, a vidék tájainak, embereinek és arcainak a költészetét teremtette meg, ő vidéken teremt olyan szimbolikus jelentések köré komponálódó képeket, amelyek úgy maradnak meg szülő- és születési helyükön, hogy elhagyják azt, mert az említett kötődés témaként jelenik meg bennük – gyökérzetük egyetemesebb értékek és elmozdulások talajába kapaszkodik bele. S ha már valaki a szimbolikus realizmus, vagy a realista szürrealizmus különös kevercseivel kísérletezik, akkor annak a költészettel is találkoznia kell. Amíg a legtöbb fotográfus – értem ezen a fotóművészt, természetesen – a tárgyában (tájban, arcban, testben, emberben, napszakban, évszakban stb.) találja és mutatja föl a költészetet, Apáti-Tóth a teremtett költészethez rendeli hozzá a tárgyát, nem abból nyeri ki a szemléleti aranyát, hanem a szemlélet aranyával nemesíti meg tárgyát. Ha valaki ezt paradoxonnak véli, úgy annak nyilvánvalóan igaza van – de lévén paradoxonról szó, rögtön ki is kell jelentenem, természetesen legfeljebb úgy van igaza, hogy nincs igazság az igazában.
A költészet és fotográfia szoros egymás mellett működésére, együttműködésére, illetve végső megjelenésében szimbiózisára az Atlantisz-kötet, kiállítás a legeklatánsabb példa Apáti-Tóth művészetében. A jelentős vállalkozás előzménye, ha időben nem is közvetlenül követi egymást a két kötet, a Talált képek vers-kép könyv, melyben a most itt beszélő emberrel közösen hoztak létre – a fotográfus-művész és kiadói szakember nyomdai és tipográfiai jártasságának és invencióinak köszönhetően –, emlékezetes szép könyvet.
Az Atlantisz könyv- és kiállítás-komplexumban tovább lép ennél. Különös játékot „játszik” – és a játszik igét itt most aposztrofálom – a képeivel, illetve a kép-címeivel. Az együvé tartozó fotó-kompozíciókat – olykor magányos műveket – egy-egy különös, jobb függőleges tengelyre szedett, a képcímek felhasználásával kialakított vers követ, amely a miatt is izgalmas valahányszor, hogy a szövegek rákomponáltak a vízszintes tengelyre is, akárha önmaga tükörképét szemlélné a költemény nem csak a fény-művekben, de a szövegben is, a víz-tükörkép elmozdulását megidőző hatásmechanizmussal. Meglepő invenció, költői tehetség és művészi fegyelem ez a fotográfustól. Amin sok csodálkozni való nincs, annál több csodálni való: ez a fegyelmezettség még a legbarokkosabb munkáiban is tetten érhető, lásd a könyvborítón látható Atlantisz kapujában című nagyszerű munkát, ha lehetek egy pillanatra szubjektív, a nagy kedvencemet a sok kedvenc között, amelyen a barokkos áradást szigorú, az aranymetszésre hajazó, szerkezet-szerkesztés tart figyelmet keltő egyensúlyban.
Bocsássák meg nekem, hogy nem vállalkozom az egyes képek, ciklusokba rendezett szerzői gondolatok és képszerkezetek elemzésére. Részint, nem férne el egy bevezető keretei között, részben az önök föltalálására bízom ezt. Egy gondolat mentén hadd időzzek el még, talán nem rabolva ezzel a drága idejüket, és nem feszítem túl és türelmüket. Hol van ez az Atlantisz, melynek kapujában állunk, melynek ködös-borongós-talányos világát megismerjük a képeken és cím-vers-kompozíciókon keresztül haladva? A kötethez írott Apáti-Tóth Sándor vers-bevezetőt segítségül híva, ez emlékezés elsüllyedt világában található föl Atlantisz, tehát a megvalósulása pillanatában múlttá váló jelenben. Erre erősít rá ugyan e szöveg más pontján a szerző-fotográfus-költő, amikor arra emlékeztet, hogy egyszer valamennyiünknek el kell hagynunk Atlantiszt. Ebbéli értelmezésében tehát Atlantisz maga az életünk, az ő élete, az enyém, a tiéd, a miénk. Atlantiszban föllelhetjük múltként a jelenünket, és föl fogjuk majd lelni jövőnket is, ha az átbukik a jelenen. Atlantisz tehát a szimbólumok gyűjtő-szimbóluma ebben a világban – ennek a mágikus-misztikus emberi jelenlétnek.
„kő
kapu
kövek
kapuk
Atlantisz kapujában
mágikus kövek
terményvarázsló
kövek
kapuk
kapu
kő”
No comment – beszéljenek immár magukért, Maguknak, a művek!
Zalán Tibor
Ahogy két egyforma levél nincs a fán
Elhangzott a Kossuth Rádió Belépő című műsorában 2018 májusában
Tráser László beszélget Apáti-Tóth Sándorral
Harmóniába fordultak ezek a konfliktusok
Csongrád – Belépő
Apáti-Tóth Sándor:
Atlantisz című ciklusomat két évvel ezelőtt Budapesten mutattam be, és életem legsikeresebb, „legkapósabb” anyaga, hiszen azóta hat-nyolc-tíz kiállításon mutattam be, olyan remek helyeken – a budapesti premiert követően, mint a tihanyi bencés apátság kiállítótermei, a ceglédi Kossuth Múzeum, a Duna Menti Múzeum Révkomáromban, Nagyváradon is volt bemutatója, és ez a sor folytatódik. Igen mozgalmas időszak előtt állok. Ha a Teremtő is úgy akarja, augusztusban leszek 70 éves, és a csongrádi bemutatkozást Szolnokon, az Aba Novák teremben, gyönyörű kiállítótérben követi egy tárlat, aztán Kaposváron, a dunántúli református regionális rendezvényen kerül kiállításra, majd Cegléden egy ünnepi, születésnapi kiállítás, utána pedig szeptemberben atyámmal, Tóth Istvánnal közösen, Alma és fája címmel Budapesten a Klebelsberg Kúriában nyílik egy kis bemutatónk. Úgyhogy nem fogok unatkozni a következő hetekben, hónapokban.
Tráser László:
Ez egy kicsit az alkotómunka rovására megy?
Apáti-Tóth Sándor:
Nagyon lassan dolgozom, hosszú ideig készítem egy-egy ciklusomat. Természetesen ebben az időszakban semmiféle elmélyült munkára nem tudom magam rávenni. Remélem, hogy most, a Jó Isten elég hosszú időt hagy még nekem ebben az életben, hogy ami bennem van, azt még elkészíthessem.
Társer László:
Képei előbb megszületnek gondolatban, és utána keresi a valóságban is az ennek megfelelőt, vagy egész más a folyamat?
Apáti-Tóth Sándor:
Ez teljesen változó, mert van, amikor meglátok valahol egy tárgyat vagy egy jelenséget, egy naplementét, és az megmozdít bennem valamit, akkor azt rögzítem és utána próbálom azt képpé formálni. Máskor pedig, amikor él bennem egy emlék, ahhoz szándékosan keresem meg a helyszínt.
Tráser László:
Lehet ezt a folyamatot befolyásolni? Úgy értem ösztönözni, sürgetni?
Apáti-Tóth Sándor:
Latabár Kálmánt a legzseniálisabb rögtönzőnek ismertük. Ez nem egészen úgy történt, hogy egyik pillanatról a másikra születtek a briliáns színpadi sziporkák, hanem heteken-hónapokon át gyakorolta, utcán, lépcsőházban, liftben a jeleneteket ahhoz, hogy ez spontán jelenségnek tűnjön. Én úgy rögtönzök, hogy erre folyamatosan készülök, tehát trenírozom magam arra, hogy ha megjelenik, meglátok valami olyan látványt, ami nekem a képi világom felépítéséhez kell, akkor azonnal készen legyek. Tehát folyamatos készenlétben járok a világban, és ha meglátom azt a motívumot, ami számomra fontos, akkor rögzítem a képet.
Tráser László:
Ugyanakkor nehezen hihető, hogy a mai világban a művészi alkotásokban, a fotóművészetben nincsenek rokonai, hiszen új út, de minden új út folytatás és párhuzam.
Apáti-Tóth Sándor:
Ahogy két egyforma levél nincs a fán Kosztolányi szerint, úgy két egyforma ember sem létezik. Éppen ezért ugyanaz, amit én csinálok, nem követhető. Ez egyszeri és megismételhetetlen. Legalábbis reményeim szerint.
Tráser László:
De egyben folytatás, talán éppen az édesapja, Tóth István fotóművész nyomdokait követve, és hát egyben megtagadva őt.
Apáti-Tóth Sándor:
Valóban, nem egy semmiből létrejött, múlt nélkül, család nélkül, nemzet nélkül, történelem nélkül lévő ember vagyok. Mindez, amit elődeimtől én kaptam szellemi vagy fizikai örökségként, ezt én igyekszem megőrizni, és igyekszem a magam módján ezt tovább vinni. Tamási Áron arra a kérdésre, hogy mi dolgunk a világban, azt mondta: az, hogy otthon legyünk benne. Én ezt megtoldom annyival: és értelmes nyomot hagyjunk magunk után.
Erős hittel bíró ember
Elhangzott a Kossuth Rádió Gondolat-Jel műsorában 2018 májusában
Tráser László beszélget Apáti-Tóth Sándorral
Rejtélyes alkotások
Csongrád – Gondolat-Jel
Tráser László:
Apáti-Tóth Sándor fotóművész család sarja, hiszen az édesapja munkásságát megtagadva folytatta és folytatja mind a mai napig. Éppen a Csongrád városi galériában tart kiállítást képeiből. Mit jelent ez az Ön számára?
Apáti-Tóth Sándor:
Kérdéséből egy szóba belekapaszkodva: azt mondta, hogy „édesapja hagyatékát megtagadva”. Ez talán egy laikus vagy civil ember számára meghökkentő lehet. Viszont vallom: minden alkotónak kell egy mestert választani, meg kell tőle tanulni mindazt, amit lehet és érdemes, majd meg kell tagadnia ahhoz, hogy fel tudja önmagát építeni. Ez családon belül nem mondom, hogy mindig konfliktusmentes volt, de végül is, miután már sikerült atyám szerint is értékelhető és a maga lábán megálló stílust, irányt kialakítanom, harmóniába fordultak ezek a konfliktusok. Csongrád. Keveset tudtam korábban róla, itt csak futó látogatáson voltam néhány évvel ezelőtt. Nos, mikor megkaptam ezt a megtisztelő felkérést, megdöbbenve láttam, hogy az általam ismert egyik legszebb alföldi kisváros, valami csodálatos, szinte hihetetlen gazdag növényzettel, a Tisza káprázatos, a belváros gyönyörű, rendezett tereivel igazán kiemelkedően szép.
Tráser László:
Milyen képeket visz oda? Hiszen amelyeket készít, meglehetősen rejtélyes alkotások. Egyszere valóság: lefényképezi azt a tárgyat, amelyet ábrázolni akar, de utána ez a fénykép igen erőteljesen átalakul, például egy félbevágott körte, fogyasztható, édes, őszi körte látható a meghívón, „Nagyanyám körtéje” felirattal. Már ez önmagában megdöbbentő, hogy valaki elődei egyikének tulajdonít egy ilyen megművelt gyümölcsöt, ráadásul ez egy körte, meglehetősen köznapi gyümölcs. Mégis különös.
Apáti-Tóth Sándor:
Eddigi fotográfusi életművem – remélem, nem egy lezárt és befejezett dolog – első felét 60. születésnapomon a Magyar Nemzeti Galériában egy nagy, közel kétszáz képből álló kiállítással zárhattam le. Azok a képek hagyományos technikával, tehát negatívra készültek, és a fotólaborban születtek meg a kópiák. A technika viszont csodálatos ajándékot is hozott, mégpedig a digitális képfeldolgozást, ahol a képek utólagos kezelésének meglehetősen nagy szabadsága nyílt meg előttünk. Azóta készült képeimen ezt a technikát alkalmazom, és bízom benne, hogy csak élek vele, nem pedig visszaélek. A valóságot, a látványt úgy tudom módosítani, átalakítani, hogy az az én belső képi világomat tükrözze. Tehát amikor lefényképezek egy almát, egy körtét, az ne egy reprodukció legyen, hanem szerencsés esetben sikerül olyan tartalmakat mögé tennem, amelyek jóval túlmutatnak önmagukon. Nagyanyám félbevágott körtéje és Nagyapám félberágott kiflije egy képpár, az Atlantisz című, legújabb anyagomnak a darabjai. És valóban egy kettévágott körtében az egész nőiség megjelenik, a kifliben pedig a nagypám férfiúsága, és az egyszerű, hétköznapi tárgy valami olyan érzéseket, emlékeket, gondolatokat ébreszthet bennünk, amit a régi technikával nem tudtam volna megvalósítani.
Tráser László:
Nagyanyám körtéje azt a képet mutatja számomra, hogy egy virág van a körtében, egy hosszú szárú, szépséges virág. A körtemagok, a körte benső világa – ezt a szót mondom – mutatja felém, hogy azok a tárgyak, vagy a kifli, amit a nagypapához köt, teljesen köznapi tárgyak, olyan jelképeket hordoznak, hordozhatnak, amelyet nem veszünk észre a köznapok során, ami talán rendben van, hiszen úgy lehet, hozzá se mernénk nyúlni, ha mindig észrevennénk. Ehhez kell egy fotóművész.
Apáti-Tóth Sándor:
A művészet lényege – de hiszen ez közhely is –, hogy az egyediben meg kell találni az általánost. Ez a kép, amit Ön most idézett, ahány nézője van, annyiféle érzést, gondolatot válthat ki belőle, és nyilván nemcsak ez az egy kép, hanem a sorozat többi darabja is, hiszen a múltunk, emlékeink, érzéseink, műveltségünk, műveletlenségünk mind-mind segít értelmezni egy képet, segít a tartalmát megfejteni. Ön egy virágszálat látott ebben a kettévágott körtében. Egy jeles irodalomtörténész, műkritikus ebben egy korpuszt vélt fölfedezni. Egy orvos barátom a női méhet. Mindhárom benne lehet, egyik sem szándékom ellen való, hiszen az a cél a képeimmel, hogy a magam emlékeit, a magam belső képeit láthatóvá téve másokban felidézzek olyan érzéseket, emlékeket a múltból, amik talán nem jutnának egyébként eszükbe. Szilágyi Márton irodalomtörténész egy írásában, mikor a képeimet elemezte, azt mondta, szinte abszurditás, hogy én a múltamat, az emlékeimet akarom képekké fogalmazni. Hiszen az emlékek azok már csak valahol bennünk léteznek, nos én ezeket a bennem létező emlékeket próbálom mások számára is élményszerűen átadni.
Tráser László:
Talán boldog lenne, boldoggá tenné elődeit, ha azok megtudhatnák, hogy szerepelnek a tárgyaikon keresztül is, de szerepelnek az utód alkotásai között. És megint csak felerősödve, hogy a köznapok, tehát nem valami különleges, elvont, nagyon ritkán látható tárgyak az Ön fotómontázsain, hanem nagyon is köznapiak.
Apáti-Tóth Sándor:
Az első nagyobb, összefüggő anyagom Csöndek címmel jelent meg annak idején, szerepelt kiállításokon és album is készült belőle, abban teljes egészében nagyapámnak, nagyanyámnak, tágabb értelemben egy letűnt paraszti világnak állítottam emléket. Ma már az a tanyavilág, az a paraszti lét, és nemcsak tárgyi emlékei, hanem annak a szelleme, tisztasága, természetközeli mélysége ma már nem található. Atlantisz című albumom, illetve ez a kiállítási anyag is mindazt az emléket, ami életem során bennem összegyűlt és talán, ha erről a földről eltávozom, akkor ezt magammal vinném, hiány lenne talán ebben a világban. Ebből szerettem volna én valamit mások számára is megörökíteni, és kellőképpen hiú módon megőrizni az utókornak magamból. Hiszen mi, magunk valamennyien a múltunk vagyunk.
Tráser László:
Egy beszélgetésben azt mondta, nagyon sikamlós területen dolgozik, alkot, hiszen amit készít a fotókból, nehezen megítélhető.
Apáti-Tóth Sándor:
Nem tartozom semmilyen iskolához, valóban nehéz besorolni a munkáimat. Tehát nem nevezhető riport vagy dokumentarista vagy más egyéb, többé-kevésbé kialakult szabályok szerint megítélhető kategóriába, éppen ezért a képeim megítélése is roppant vegyes. Van, aki ezt gondolja a fotóművészet csúcsának, mások pedig ezt egyáltalán nem tartják fontosnak. A szőlőművelés egy nagyon becsületes munka, ugyanis amikor odaállok a szőlőültetvény végébe, belenézek a sorba, látom, hogy azt a munkát, amit ebbe bele kell tenni, beletették vagy nem. Nem biztos, hogy lesz belőle termés, de legalább a munkát meg lehet ítélni. Azért én remélem, hogy a munkáim, annak ellenére, hogy valóban nem tartoznak semmilyen kategóriába, mégis tudnak felmutatni olyan értékeket, ami miatt megőrzésre talán érdemesek lesznek.
A mindenség üzenethordozója
Aba Novák Agóra Kulturális Központ, Agóra Galéria, 2018. június 8.
Megnyitotta: Lengyel Boldizsár újságíró, dramaturg
Küldetéses ember
Hölgyeim és Uraim, tisztelt tárlatlátogató Közönség!
Apáti-Tóth Sándor küldetéses ember. A mindenség üzenethozója. Idegen világok vándora. Ő a mester, a mesterek mestere. Atlantisz lakója.
Apja közvetítésével fényképezőgépet adott kezébe az Isten. Legyen a fény művésze, és segítse embertársait a sötétség elleni küzdelemben. Komoly feladat, nehéz próbatétel. Apjától, Tóth Istvántól, az Az évszázad kiváló Fotóművészétől már fiatal korában megtanulta a legfontosabbat: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Már huszonévesen – méltó módon a József Attila idézethez – egész életre szóló tervet készített magának. Számot vetett a lehetőségekkel, és megfogalmazta legfontosabb feladatait. Úgy döntött, hogy művészetével méltó emlékezetet állít a már eltemetett őseinek, akiknek az élet úgy volt teljes, mint amikor Isten hét nap alatt megteremtette a világot – írja visszaemlékezéseinek egyikében. Megfogadta, hogy alkotásaiban felmutatja a „szerelem - születés - elmúlás” hármas alapélményét. Programjában úgy véli, tudnunk kell helyünket a világban, büszkének kell lennünk értékeinkre és számba kell venni vétkeinket is. Különös érdeklődéssel foglalkozott az idő és a tér kérdéseivel, valamint a fotó felhasználásának képzőművészeti lehetőségeivel is.
Az Atlantisz anyagába gyűjtött fotók Apáti-Tóth Sándort egyértelműen a jelképteremtés mesterévé tették. Életre szólóan megérintette „Atlantisz története”. Több, mint 400 éves kutatás foglalkozott napjainkig Platon mesés gazdagságú, hatalmas királyságról szóló történetével. Az antik mester először nagyapjától hallotta a legendát, mely szerint a sziget Posseidon, a tenger istenének birtoka volt, aki ott telepítette le a halandó nőtől származó gyermekeit. Platon szerint Atlantisz területét tengergyűrűk fogták közre. A királyság egyre nagyobb és gazdagabb lett. A szerző leírása szerint a palota lenyűgöző gazdagságról tanúskodott. A sziget gazdag volt és fejlett, kiépített politikai rendszerrel és jól működő gazdasággal rendelkezett. Ez lett a veszte is. Egyre kevésbé kezdték tisztelni Isteneiket, inkább a pénzt és az aranyat imádták. Ezért a fellebbvalói földrengéssel elpusztították a szigetet, tengerbe temetve mindent, amit a hátán hordott. Gyönyörű antik tragédia.
Akárcsak mai világunk. Sebzett a föld. Bolygónk ezer sebből vérzik. Szennyezettek a patakok, folyók, tengerek, óceánok vizei – és szennyezett a levegő is. Az emberiség maroknyi része dőzsöl, szabad versenyez, fogyaszt mértéktelenül, harmadrészük éldegél bambán, a maradó része éhezik. „Csak a virrasztók virrasztanak”. Jobbára tudósok, művészek, többségben a merengés ága-boga virágzik. Az Isten elveszett. Majd nézzék meg Apáti-Tóth Sándor képét, például a Krisztustalan „Árva fakeresztet” és a mellette látható fotón a „Pihenő Krisztust”. Esetleg olvassák újra Vörösmarty Mihály „Előszó” című versét, vagy a később születettek közül, Juhász Ferenc, „Az éjszaka képei” című alkotását, a 70-es évekből. Atomháborút vizionált, ami után néhány túlélő maradt a földön. Majd egy más csillagról érkező égi járműben segítők érkeztek:
„És megszámolják az itt maradtakat. Két embernek itt kell maradnia, mert kevesebbet bír el a boldogság-korong. Hosszú, néma csend. És akkor a költő megfogja asszonya kezét, és kiáll a vérző agyagcsoportból, és így szól: mi itt maradunk, elfoszlatott emberiség. Itt maradunk! Az embernek élni kell tovább, és élni kell tovább a dalnak, mert a világmindenség szíve szakad meg, ha a vers, a dal abbamarad.”
Megrendítő vízió, akárcsak Atlantisz példája. A fotókból nem véletlenül árad az aggódás, a szorongás, a féltés és az együttérzés borzongató hatása, de a képek mögött ott látjuk a művészt is, elszántan, makacs tenni akarással, a virrasztók között. És eszünkbe jut Ady Endre: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán”.
Apáti-Tóth Sándor képei lassan, megfontoltan keresve-kutatva készülnek. Nem mennyiségre alkot. A már-már lehetetlen határait feszegeti. Találóan írja róla Szilágyi Márton irodalomtörténész:
„A kísérlet tétje az, hogy a művész a látvány áttétel nélküli rögzítésére létrejött technikai médiumot egy nem látható világ ábrázolására használja fel. A benne élő emlékek ábrázolása ugyanis túlmutat a szemmel érzékelhető tárgyak körén. Az embereket egyáltalán nem ábrázoló képek olyan hétköznapi momentumokat örökítenek meg, amelyek meditatív módon képesek fenntartani egy már múltba süllyedt, hozzáférhetetlen világot.”
A kiállítás első képe maga a város: Atlantisz. A mester az eltűnt világot láthatóvá emlékezte. Bepillantást kínál a benti és a kinti világba. „A Nap napja” és a „Vénusz és a Hold” című képek fogják keretbe a tárlat képeit. Köztük Apáti-Tóth Sándor digitális világa: égitestekről, mágikus tárgyakról, szerelemről, születésről és halálról. Az egyik képen fakereszt áll üresen, hiányzik róla Krisztus teste. A szomszéd fotón nyugszik. Minden fekete, kék és fehér. A csoda ez! A logika és a mágia együtt, egyetlen pillanatban – elutasíthatatlanul:
Amikor az ember rájön arra, hogy
a test tömény szellem,
és a logika tömény mágia,
és az anyag tömény anyagtalanság,
és a tartalom tömény forma,
és a csoda tömény valóság.
A japánok úgy tartják, hogy a művészet Isteni eredetű. A Nap Istennőről szól egy történet, amit még ma is a császári család ősének tekintenek:
A Nap Istennő megharagszik fivérére és büntetésül egy barlangba menekül. Az üreg száját egy hatalmas kőtömbbel zárja le. A világ sűrű sötétségbe borul. A kétségbeesett Istenek megpróbálták előcsalogatni, de nem sikerült. Ekkor a művészetek Istennője virágokkal ékesítette fel magát és táncolni kezdett a barlang szája előtt.
Erotikus és áldozati táncot lejtett, egy felfordított dézsára állva. Dobok és sípok zengtek a levegőben. A Nap Istennő nem tudott ellenállni kíváncsiságának, és felnyitotta a barlangot. Újra világosság lett. Így szerezte vissza a művészet a világnak az elveszett napfényt.
A történetnek több mai tanulsága is van. A keleti világ jelentős részében Istenné magasztalják a természetet és csak testileg, lelkileg tiszta embereket tűrnek meg bennük. A megtisztult ember mentes a torz vágyaktól, őszinte, egyszerű, igazságos és becsületes. Tehát, a művészetnek is része van abban, hogy mindenki ilyenné váljon. A művészet az emberiség lelkiismerete. Nyugaton szembesítik az embereket önmagukkal, Keleten az eszményit mutatják föl, amelyhez a közösség hozzámérheti önmagát. Az egyik a jelennek alkot, amelyben él, a másik az örökkévalóságnak, amelynek része.
„Forr a világ bús tengere, ó magyar!” Berzsenyi is a virrasztók között őrködhetett a XVIII. század elején. A világ alvó nemzeti lelkét fel lehet-e még ébreszteni? Mit tehetünk? Azt, amit Apáti-Tóth Sándor tesz. Felelősen tenni dolgunkat külön, egyenként. Fogadjuk meg egy zen buddhista mester tanítását:
„Folytatnunk kell a tanulást, egy egész életen át. Nyitottnak kell lennünk a világban megjelenő történésekre, és késznek is arra, hogy a megszerzett tudást elengedjük. Csak így érhetjük el a valóság megértésének egy magasabb szintjét.”
Ehhez a munkához kívánok további sok sikert és hosszú életet Apáti-Tóth Sándornak és a közelgő 70. születésnapjához sok örömet és boldogságot.
Önöknek köszönöm, hogy meghallgattak, kérem, tekintsék meg a fotókat.
Lengyel Boldizsár
Kiemelt pillanatok
Magyar Nemzeti Múzeum, Rondella Galéria – Esztergom, 2017. június 3.
Megnyitotta: Szakolczay Lajos irodalom- és művészetkritikus
Jelen és múlt, szakrális és profán, égi és földi
Atlantisz, az erdélyi költő, Reményik Sándor versével ellentétben, itt nem harangoz, noha az elsüllyedt – volt vagy sohasem volt – sziget, mítoszi tájék fölkeltésre érdemes. Mert két évezredes szunnyadó voltában is élet. Ám nem csupán a kondulásban van ihleterő. Apáti-Tóth Sándor haranglába, bár ide-oda limbál a hangot adó szív, a csöndre alapoz. Ha van a fotóknak eleganciája – miért ne volna, hiszen mester kezében az objektív –, akkor ezek a személyes sorsból (emlékből, paraszti létből, családi mindennapokból) kiemelt pillanatok, a szerkesztő fény erejével átpoetizálva, a teremtő szellem eleganciáját mutatják.
Elsüllyedt sziget? A reáliákból építkező, égbe tárt valóság!
Amelynek szokásvilága, tárgyi és szellemi törvénye ugyan a legkisebb tárgyat is ideköti a földhöz, de nincs az a kavics, madártoll, megrágott kiflivég vagy a test iramló véráramát mutató levélerezet, amelynek ne adna rangot – a zsolozsma-ismétlődésekkel is valaminő szabadság-himnuszt kínálva – az ég falához támasztott létra (Égi lajtorja).
Amit ciklusokra bontva látunk – kapu, életnyomok, Krisztus, titokzatos, galaxis, szempár, szerelem, halott toll, végtelen végesség, stb. –, az nem más, mint fölidézése a múltnak. A körülöttünk lévő tájaknak (A szoros; Belső tó; Az öböl), tárgyaknak (Nagyapám órája; A kisasszony báli cipője), búcsúpillanatoknak (Halott madár; November) ünnepi ruhába való öltöztetése. Ehhez virtuóz technika kell, költészetté emelt látás mint a belső hangra is figyelő képteremtő invenció.
A fotóművész a semmitlen semmi valóságdarabjaival dolgozik, de távol áll a szociofotó művelőitől. Amit azok a realitás talaján hagytak – nem lebecsülése a munkáiknak, hiszen valódi értéket hoztak létre –, azt Apáti-Tóth Sándor megemelte.
Csaknem azt mondom, s ebben semmi túlzás, szakrális körbe vonta. És itt nemcsak a biblikus indíttatású képkölteményekről beszélek – az égi torzs közt fekve is lebegő Krisztusról, a Jelként nevezett világító keresztről és a mennyei zenekar angyaláról (A harsonás) –, hanem azokról a tárgyakról (hegedű, bugylibicska), épület-, növény- és állatmaradványokról (Boltozatok; A kisasszony rózsája; Halott madarak kitépett tolla), s nem utolsósorban természeti jelenségekről-csodákról (A Nap napja-variációk; Vénusz és a Hold), amelyek át vannak szellemítve.
Fénykalodájukban – az artisztikus építkezés előnyükre válik (lásd az Atlantisz kapujában csiga-piramisát vagy az Erózió szinte korpuszt mintázó darabka csontját) – egyszerre tükröződik jelen és múlt, szakrális és profán, égi és földi. Evvel a gesztusnál mélyebb teremtéspillanattal, hordozva a bensőben lakozó tűz ihlet-erejét, változik a nagyapa zsebkése vagy az édesapa fejfedője kultikus tárggyá (Penge; Apám kalapja), lesz az egyszerű gyümölcsből csaknem kozmikus fényt sugárzó világlámpa (Nagyanyám félbevágott körtéje).
Kiváltképp az utóbbi fotón, a hófehérrel égető és megigéző fényképen látni (absztrakt voltához kétség nem fér), hogy eme valóság és álom hintáján forgó átszellemítésnek mi a hozadéka. Elsőbben a szimbólumban megbúvó, ám jól látható „valóságtartalom”, hiszen a középütt feketében-szürkében tobzódó magház, egy kis megengedéssel, korpuszt formáz. Ez akarva-akaratlan Krisztus megfeszítésére utal, s egyúttal, minthogy ehető – az éhet csillapító – gyümölcsről van szó, az Ő magát szétosztó áldozatvállalására is: „vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik” (I. Kor 11,24).
Szinte hihetetlen, hogy a hétköznap tárgyból (jóllehet egy instrumentum misztikumát az is jelzi, hogy benne mindig ott az égi harmónia) miként lesz konstruktív alapozású, visszafogottságában is a festmény jellegű faktúrát jól kiemelő (fotó)táblakép, amelyen a körkivágás a Napot, a hangszer testén fölül lévő csiga pedig a Holdat jelképezi. A világosbarna deszkakitüremlések pedig a múló időt (A hegedűkészítő műhelyében). De hát a fonnyadt, töppedt szőlőszem (November) és az átlyuggatott levél (Porladó) ugyancsak az elmúlás könyörtelenségét híreli.
Az egész esztergomi tárlaton végigvonul a fotóművész nem is annyira rejtett időjátéka. Evvel nemcsak föltámasztani akarja a múltat, sokkal inkább élővé tenni. Eme álmodásnak – a jól kivitelezett technikai bravúrok tudatosítják – ugyan megvan a melankóliája (lásd az Öböl szépségben csúcsosodó élet-halál vízióját!), de az attraktív szépségeszményre való törekvés mindenkor valaminő dinamikát mutat. (Amelyet a forgó Nap-korongon éppúgy észlelni, mint a kékes zöldes Galaxis csigatekervényén vagy a földrajzi szemléltető tárgyként ismert földgömb – Glóbusz – csillogó foltfantáziáján.)
A csaknem hatvan fotón, egy kivételével, nincsen ember, a természeti, tárgyi világ rejtező nyíltsága jelenti a vox humanát. Az összes kép jelképi sugárzása tagadhatatlan. A kivétel? Az a fotel karfáján nyugvó kéz, amely – sejtette-e akkor a fénykép készítője a „portré” alanyára sújtó vég kezdetét? – megnyugvást mutat. A halál előtti megnyugvásét (Az elnök keze – Antall József – 1993).
A visszafogottan is sötét izzású színek – a mély-szürkék, a mély-barnák, a mély-zöldek és a koromszemcsékkel világító feketék – hangulati alapozása tagadhatatlan. S ebben bujdokol, bár szimbólumvilága megannyi jelzése a világosnál világosabb, a fotóművész. Az érettség jele eme magatartás, vagy az elemek – itt fotótémák – iránti irgalom kivetítése is?
Mindkettő. Ettől válik megrendítővé Apáti-Tóth Sándor Atlantisza.
Szakolczay Lajos
Kiemelkedik a tengerből
Apáti-Tóth Sándor fotókiállítása a FUGA Galériában – Budapest, 2015. január 16 - február 3.
Nógrádi Gábor írása
Atlantisz kiemelkedik a tengerből
Már negyven évvel ezelőtt is olyan egyszerű és erős szimbólumokban öltött testet az ige a fotográfiáin, mint egy szép asszonyi arc, egy nyíló virág, egy égő gyertya, egy asszonyi emlő.
A felnőtt, gondolkodó ember tudja, hogy évei múlásával, amint lassan halad „az élet egyre mélyebb erdejében”, tisztul előtte a kép, mind egyszerűbb és szikárabb lesz a látvány, mígnem elérkezik a végső kapuhoz, ahol a köznapok viháncai már egészen lekopnak róla, és lassan nem marad más fontos dolog számára, mint a levegő, a víz, a kenyér és esetleg egy simogató kéz. Az alkotó ember is ezt az utat járja be, ha tehetséges. Ifjúsága vibráló, mindent kimondani akaró műveitől eljut a szikár, tömör, végső jelképekig.
Igaz, Apáti-Tóth Sándorra nem egészen vonatkozik ez a képlet. Már negyven évvel ezelőtt is olyan egyszerű és erős szimbólumokban öltött testet az ige a fotográfiáin, mint egy szép asszonyi arc, egy nyíló virág, egy égő gyertya, egy asszonyi emlő.
Új kiállítási anyagának nagy része ezeket az ifjonti derűsebb életjelenségeket elsüllyesztette az elmúlás képeibe.
Atlantisz volt – nincs.
Vagy mégis?
Nagyapja órája, kiflije, nagyanyja körtéje, anyja almája, s a kisasszony kalapja, rózsája, báli cipője, levelei a múlandóság sűrített lenyomatai, amint az a kéz is, egy halálba hajló sápadt emberi kézfej, Antall József miniszterelnök keze.
Apáti-Tóth Sándor kamerával festett képei szerint egyszerre hisz és nem hisz az élet értelmében. Pesszimizmusa a feltartóztathatatlan vég bizonyítékait sorakoztatja a képeken, míg optimizmusa azt sugallja, hogy minden mi vagyunk, ami marad utánunk. S csak az tűnik el végleg, aki után semmi sem marad.
A fotográfusnak ettől már nem kell félnie.
Így szeretnék elmúlni, belesimulva a mindenségbe, az enyészetbe, az életbe.
Így szeretnék elmúlni, elmúlni és megmaradni, megmaradni és megmutatkozni.
Megmaradni, mint a csiga a kőben, egy ismeretlen állat, egy régvolt ember lenyomata.
Nógrádi Gábor
A.T.S. ciklusok
Első képeim – 1958-62
Kamaszkoromból – 1962-66
Pályakezdő éveimből – 1967-73
Róna-Jazz – 1968-70
Csöndek (Etűdök) – 1971-74
Óda (Jelek) – 1973-78
Talált képek – 1971-88
Nagyapám óralánca (Emlékek) – 1980-2007
Ecce homo – 1987-92
Atlantisz – 2007-15
Csendéletek? – 2021-22
Az idő kapujában - más dimenziók – 2016-2023
Palackposta - Emlékek a XX. századból, a vasfüggöny keleti oldaláról – 1969 – 2026
Háborúk árnyékában – 2025
Egyéni kiállítások (válogatás)
1970 Szeged
1971 Cegléd
1971 Budapest, Kassák Klub
1972 Budapest, Eötvös Kollégium
1974 Cegléd, Kossuth Múzeum,
1974 Budapest, Nagykőrös
1975 Karcag, Győrffy István Nagykun Múzeum
1975 Abony
1980 Miskolc
1980 Cegléd
1982 „Jelek” – Eger
1984 „Jelek” – Cegléd
1985 „Etűdök, jelek, emlékek” – Ernst Múzeum, Budapest
1985 „Etűdök” – Balassagyarmat
1986 „Etűdök” – Szolnok
1986 „Etűdök, jelek, emlékek” – Prága, Magyar Intézet
1986 „Jelek” – Komárom
1986 „Emlékek” – Cegléd
1987 „Emlékek” – Helsinki, Magyar Intézet
1988 „Talált képek” Budapest, Fotóművészeti Galéria
1989 „Talált képek” – Békéscsaba
1990 „Talált képek” – Tápiószele, Blaskovich Múzeum
1992 „Ecce homo – Budapest, Duna Galéria
1992 „Ecce homo” – Cegléd, Ceglédi Galéria
1994 „Ecce homo” – Szolnok
1996 Nagyvárad, Fotógaléria
1996 „Közösen apa és fia” Tóth Istvánnal – Cegléd
1999 Cegléd
2000 „Csöndek” – Székesfehérvár
2002 „Talált képek” – Szolnok
2004 „Közösen apa és fia” Tóth Istvánnal – Albertirsa
2005 Miskolc
2007 Nagykanizsa
2008 „Csöndek” – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
2008 „Csöndek” – Kossuth Múzeum, Cegléd
2010 Cegléd
2015 „Atlantisz” – Budapest, FUGA
2015 „Atlantisz” – Cegléd, Kossuth Múzeum
2015 „Atlantisz” – Szentgotthárd, Templom Galéria
2016 „Atlantisz” – Tihany, Bencés Apátság
2016 „Atlantisz” – Révkomárom, Duna Menti Múzeum
2016 „Atlantisz” – Nagyvárad, Fotógaléria
2017 „Atlantisz” – Szeged, SZAB
2017 „Nagyapám óralánca” – Léva, Tekovské Múzeum
2017 „Atlantisz” – Esztergom, Magyar Nemzeti Múzeum rondella galériája
2017 „Atlantisz” – „Alma és fája” Tóth Istvánnal közösen – Nagykőrös, Svájci Ház
2018 „Atlantisz” – Csongrád, Csongrádi Galéria
2018 „Atlantisz” – Szolnok, Aba-Novák Agóra
2018 „Atlantisz” – Kaposvár
2018 „A.T.S. 70” – Cegléd, Artem Galéria
2018 „Alma és fája” Tóth Istvánnal közösen – Budapest, Klébersberg Kúria
2018-19 „Atlantisz” – Debrecen, Kölcsey Központ
2020 „Atlantisz” – Balassagyarmat, Horváth Endre Galéria
2021 „Csendéletek?” – Cegléd, Ceglédi Galéria
2021 „Csendéletek?” – Nagykőrös, Rácz József Galéria
2021 „Atlantisz” – Pécs, Halász Rezső Galéria
2022 „Csendéletek?” – Kecskemét, Kápolna Galéria
2023 „100+75” Alma és fája, Tóth Istvánnal közösen – Cegléd, Kossuth Múzeum
2023 „100+75” Alma és fája” Tóth Istvánnal közösen – Albertirsa, Művészetek Háza
2024 „Az idő kapujában – más dimenziók” – Tihany, Bencés Apátság
2024 „Az idő kapujában – más dimenziók” – Budapest, FUGA
2024 „Az idő kapujában – más dimenziók” Ceglédi Galéria
2025 „Palackposta, emlékek a XX. századból, a vasfüggöny keleti oldaláról – szemelvények”
Budapest, Karinthy Szalon
2025 „Háborúk árnyékában” – Cegléd, G17 Galéria
2026 „Palackposta, emlékek a XX. századból, a vasfüggöny keleti oldaláról” – Kecskemét, Hírös Agóra
Csoportos kiállítások (válogatás)
1978 Első, Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója
1982 Második, Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója
1987 Magyar fotográfia ’87, Budapest, Műcsarnok
2013 Négy elem, Szentendre (MAOE)
2015 Harmónia, Szentendre (MAOE)
2016 I. Nemzeti Fotográfiai Szalon – Képek és pixelek, Budapest, Műcsarnok
2017 Káosz és rend, Szeged (MAOE)
2019 Dimenziók, Szeged(MAOE)
2021 Horizont, Szeged (MAOE)
2021 II. Nemzeti Fotográfiai Szalon – A fény képei, Budapest, Műcsarnok
2024 Kortárs Magyar Fotográfia, Pécs, Budapest
2025 Kor-Kör-Kép, Budapest, Vigadó
2025 Moholy-Nagy emlékkiállítás, Budapest
2026 Moholy-Nagy emlékkiállítás, Berlin
2026 Circle (Kör), Pécs, Budapest
2026 III. Nemzeti Fotográfiai Szalon – Utak és útkereszteződések, Budapest, Műcsarnok
Művei közgyűjteményekben
Magyar Nemzeti Galéria – Budapest
Magyar Fotográfiai Múzeum – Kecskemét
Duna Menti Múzeum - Révkomárom
Kossuth Múzeum – Cegléd
Déri Múzeum – Debrecen