Fotográfia – fényírás – van ennél görögebb szó? Teszi fel a kérdést Jacques Derrida Jean-François Bonhomme fényképeiről írott szövegében. (Derrida 2009, 25)
Filozófia – a bölcsesség szeretete – van ennél görögebb szó? Tehetjük fel a kérdést Derrida szövegét olvasva, amelyben a fotográfia találkozik a költészettel és a filozófiával – a fényírás a szövegírással és a bölcsesség szeretetével.
„Mert a következőtől van szó: – idézi Derrida Szókratész szavait Platón Phaidon című dialógusából – gyakran keresett fel elmúlt életemben ugyanaz az álomkép, hol ilyen, hol olyan alakot öltve magára, de mindig ugyanazt mondta: ’Szókratész – szólt –, folytass múzsai tevékenységet, és azon munkálkodj.’ És én mindmostanáig úgy értettem, hogy arra szólít fel és buzdít, amit csináltam: ahogyan a futókat buzdítják, úgy buzdít engem is az álmom arra, amit amúgy is csinálok: hogy múzsai tevékenységet folytassak, minthogy a filozófia a legnagyobb szabású múzsai tevékenység, és én azt műveltem.” (Phaidon, 61a, Kerényi Grácia fordítása) (Derrida, 2009, 50)
Τέχνη μουσική (technē mousikē) – áll a görög eredetiben, amelyet Kerényi Grácia múzsainak fordít, a Derrida által idézett francia fordítás pedig zeneinek. De fordítsuk akár „múzsai”, akár „zenei tevékenységnek” – a költészet, a kép, a filozófiai érvelés kompozíciójában érhető tetten ez a tevékenység. A múzsák az ihletet, a versírás, a zeneszerzés, a képírás, a filozófia művelése a legmagasabb színtű mesterségbeli tudást igényli.
Apáti Tóth Sándor fotográfus tevékenysége a legmagasabb múzsai tevékenység – a megélt pillanat művészete. A pillanaté, amelyben a tárgyak levedlik felesleges részleteiket, és a maguk egyszerűségében és egyszeriségében tárják fel belső erejüket. A pillanaté, amelyben megnyílik lábunk alatt a föld, „kizökken az idő”, és a tér-idő fátylán átdereng a lét szédítő mélysége és felfoghatatlan magassága.
Konceptuális fotóművészet – Apáti-Tóth Sándor ars poétikája
Apáti-Tóth Sándor photographus doctus. Mindent tud a fotográfiáról, mindent tud a fényképezés mesterségéről, minden kiállítása művészi hitvallás – ars photographica.
Etűdök, jelek, emlékek (1985), Talált képek (1988), Ecce homo (1992), Csöndek (2000, 2008), Atlantisz (2015), Alma és fája (2023), Az idő kapujában (2024), Háborúk árnyékában (2025), Palackposta (2026) – megannyi kiállítás és fotóalbum, amelyek arról tanúskodnak, hogy számára a fényképezés életforma. Ezt az életformát kínálta neki a sors, hiszen fotográfus családban született, hatéves korában kezdett fényképezni, tizenhárom éves korában szerepelt először országos kiállításon, alig töltötte be a tizennyolcat, amikor Tokió, Brüsszel, Párizs, Bordeaux, London kiállítótermeiben jelentek meg a fotói.
Ezt az életformát választotta, amikor húsz évesen eldöntötte, hogy “szabadúszó fotográfus” lesz, azóta több mint kilencven önálló kiállítása volt, fotóriporterként közel tízezer sajtófotója jelent meg, képszerkesztőként dolgozott a Tekintet folyóiratnál, tervezett könyvborítókat, plakátokat, prospektusokat, néprajzi sorozatokat, vezette a Ceglédi Városi Televíziót (1991-1995), majd nyomdát alapított, de bármibe is kezdett, minden tevékenysége a kép körül forgott.
A fotóművészet iránti elkötelezettség jegyében tudatosan és koncepciózusan tervezte meg azt az alkotói pályaívet, amelyet húsz éves korától hatvanéves koráig követett. A Csönd című fotóval kezdődött és a Csöndek kiállítással (Magyar Nemzeti Galéria, 2008) végződött ez a korszak. Három téma foglalkoztatta ebben az időszakban: a nagyszülők „letűnt tiszta, szikár világának” megörökítése, a szerelem-születés-elmúlás „hármas alapélménye”, és a diktatúrák által „fertőzött” Európa sorsa (A.T.S. 2008).
Három témakör, három címszó, három ciklus – Csöndek, Jelek, Emlékek –, amelyek felidézik az emberiség történetének (Teremtéstörténet – Csöndek), a személyes élettörténetnek (szerelem-születés-elmúlás – Jelek), valamint a világtörténelemnek a sorsfordító eseményeit (Auschwitz-ciklus, azaz a náci diktatúra, Budapest-ciklus, azaz a kommunista diktatúra – Emlékek –, amelyeket majd kiegészítenek a laktanyaképek – Ecce homo, 1992 –, és az életképek, hogy palackpostaként vigyék az üzenetet a jövőnek – Palakcposta (2026). Három filozófiai kérdés – miért vagyunk a világon? Miként cselekedjünk? Mit remélhetünk? –, amelyek a fotóművészt az elmúlás és a születés, az élet és a halál, avagy az „élethalál” (Derrida, 2019, 275) kérdésével szembesítik, esztétikai hitvallásra és erkölcsi állásfoglalásra késztetik. Apáti-Tóth Sándor fotóművészetében az esztétika és az etika szorosan összekapcsolódik – művészi hitvallása kategorikus imperatívusz.
Emléket állítani, felmutatni, emlékez(tet)ni – az erkölcsi törvény. A „lényegig lecsupaszítani a dolgokat” (A.T.S. 2021) – az esztétikai törvény. Mesterségbeli tudás, művészi invenció, letisztult formanyelv, erőteljes absztrakció, fegyelmezett kompozíció, „kegyetlen őszinteség”, „a belső világ mozgására, törvényeire figyelő látásmód” (A.T.S., 2018) jellemző Apáti-Tóth stílusára.
A Teremtéstörténet adja a narratív keretet – innen a Csöndek ciklus formanyelvének biblikus veretessége, a mindennapi használati tárgyak (mozsár, kerék, ház, palánk, sarló, szatyor, korong, gémeskút, lajtorja, kalap), a szakrális terek (harang, templom, padok), a paraszti életforma – földművelés (búzaszemek), állattartás (lovak, tojás, csontok), kézművesség (korongozó) –, az emberek (Anyó, Apó, Korongozó), az elemi erők formálta táj (ártér, futóhomok, árnyak, halom), fekete-fehérbe metszett utóélete.
Bach D-moll toccata és fúgá-ja adja a kompozíciós elvet, a képek, a képegyüttesek, a ciklusok, a kiállítások, az albumok szerkesztési elvét – „ahányszor hallom a D-moll toccata és fugát, lelkem megemelkedik, mintha repülnék vagy szárnyalnék.” (A.T.S. 2021) Innen Apáti-Tóth kompozícióinak emelkedettsége, az az esztétikai többlet, avagy aura (Benjamin 1980), amely a technikai sokszorosíthatóság ellenére az egyes képeket, képegyütteseket, kiállításokat, albumokat műalkotássá avatja.
Bartók Allegro barbaro-ja adja a ritmust – „valami olyan ősi és mélyből feltörő hanggyökereket, zenegyökereket érzek benne, ami mindig megborzongat” (A.T.S. 2021). Innen az otthonosság és a hátborzongató idegenség (Unheimlickeit) kettősségének filozófiai (Heidegger), pszichológiai (Freud) és esztétikai (Derrida) tapasztalata.
A beat irodalom, Kerouac „kötetlen életformája”, az Animals zenekar A felkelő nap háza című száma vagy a Ghymes együttes Sirálylánya (A.T.S. 2021) sem idegen Apáti-Tóth világától. A szakrális és a profán, az egyedi és az egyetemes, a fegyelmezettség és a kötetlenség, a klasszikus zene és a népzene vagy a pop-zene megfér egymás mellett – innen a visszatérő motívumok, az egymásba íródó szólamok polifóniája.
Talált képek (1988) – Intermezzo – az első és második alkotói korszak közötti átmenet. A “bizarr és valószínűtlen helyen”, a nagyanyja halottas ágyában talált képek (A.T.S 2008) a fotográfia festészeti felhasználásával kísérleteznek, miközben a tér és idő, a test és lélek, az én és a másik kérdésével szembesítenek – mysterium tremendum et fascinosum. Innen a másik iránti vágy és az elmúlás, az emberi test és báb, az arcképek és a fametszetek, az úttalan utak, az áttűnések, a tükröződések, az ősrobbanás előtti percek, a Rorschach-tesztek filozófiai mélysége. A Talált képek négykezes kötet – a fotográfia és a költészet találkozása. Apáti-Tóth Sándor írja a képeket, Zalán Tibor a verseket. Nem egymásról, hanem egymáshoz szólnak és „együttszólásra” (Mitreden) (Gadamer 1991, 38) késztetnek.
A kompozíció poétikája és etikája – Apáti-Tóth Sándor kategorikus imperatívusza
Atlantisz (2015) – Néma zene – A poézis eddig is része volt Apáti-Tóth Sándor alkotásainak, a jelképteremtésben, a képszerkesztésben, a címadásban, az egyes ciklusok, kiállítások, kötetek, az alkotói életpálya megkomponálásában. Az Atlantisz (2015) ciklusban és kötetben már nem csak “költőien lakózik” (Hölderlin, idézi Heidegger 1994, 191) a képekben, hanem költőként szólal meg a “nyelv sötétkamrájából” (Derrida 2009, 19) előhívott versekben: a címadó versben, az ars poétikában, az egyes tételek közé ékelt kép-cím-versekben, a kódában. Az Atlantisz ciklus felszabadult játék a színekkel, a szavakkal, a formákkal, az analóg és digitális technikával. A fegyelmezettség, a megkomponáltság marad, a témák visszatérnek – kultúrtörténet, személyes történet, történelem –, de ebben a ciklusban a görög kultúra (Atlantisz kapujában, Mágikus kő), az egyes szám első személyben megszólaló élettörténet (Nagyapám órája, Nagyanyám félbevágott körtéje, Nagyapám félberágott kiflije, Anyám almája, Apám kalapja), az életnyomok (Életnyomok), a kozmikus események (A nap napja ciklus, Galaxis, a Vénusz és a Hold) játsszák a főszerepet. Atlantisz kapujában állva hallani, amint a Harsonás hangját ellenpontozzák A jelenések könyve angyalainak trombitái, A hegedűkészítő műhelyében a bezárt zene némaságát megtörik Eötvös Péter Weöres Sándor Néma zenéjére komponált Atlantisz-ának hangjai, miközben a képek – Égi lajtorja, Anyám almája, Apám kalapja – visszautalnak korábbi kiállításokra és előre mutatnak a következő kiállítások és fotóalbumok felé – A.T.S. 70 (2018), Csendéletek? (2021), Az idő kapujában (2024), Palackposta (2026). A fuga művészete a fotográfiában, a sors ajándéka, hogy a Fugában mutatták be először az Atlantiszt, mégpedig két hangra: Szilágyi Márton és Szilágyi Zsófia.
Az alma és fája. 100+75 (2023) – Két szólamú invenció – Két fotóművész jubileumi kiállítása: Tóth István, Nehéz út volt, és Apáti-Tóth Sándor, Apám kalapja fotójával a címlapon. Azért kaptam a díjat, mert Tóth István fia vagyok, vagy azért, mert valóban jó a kép – tette fel a kérdést ifj. Tóth István id. Tóth Istvánnak útban Pécsről Cegléd felé, miután Szász Jánostól átvette a díjat. Azért kaptad, mert jó a kép – érkezett az egyértelmű válasz. Tóth István tudta, hogy a művészetben nincs kompromisszum. A művésznek meg kell találnia a saját útját, a saját látásmódját és kifejezésmódját, ahhoz, hogy önmaga lehessen, ne az Apa vagy a Mester árnyképe. „Nagy fa árnyékában nem nő a fű” – válaszolta egykor Constantin Brâncuși arra a kérdésre, hogy miért mondott nemet Auguste Rodin ajánlatára. Ifj. Tóth István Apáti-Tóth Sándorként találta meg a maga útját, de egyazon belső törvény szerint: „A mindenséggel mérd magad!” (József Attila, Ars poetica)
A gyermekkori élmény jelölte ki számára ezt az utat, ahonnan indult, és ahová mindig visszatér (fény)erőt gyűjteni:
„Első emlékeim gyermekkoromból: reggelre hatalmas hó esett, a szobába beáramló kápráztató fényre az ajtóhoz rohanok felkiáltva: de megváltozott a világ!
Ez az élmény meghatározó lett az életemben; reggelente arra ébredek, de megváltozott a világ!
Hatéves koromban kaptam az első fényképezőgépemet. Ahogy az ősember a barlang falára rajzokat karistolt, én képeket rögzítek eltűnő világokról. Szépről, jóról, rútról, gonoszról. Próbálkoztam egyébbel is, de vissza-vissza kellett kanyarodnom a vastag hótakaró alól kiemelni egy-egy képet.
Nem tudtam nem fotográfus lenni.” (A.T.S, 2026)
Az idő kapujában. Más dimenziók (2024) – Passió. A Fiú első emlékeit és az Anya utolsó napjait idézik a szövegek és a képek. A születés és elmúlás visszatérő téma Apáti-Tóth fotóin, de a Fiú ezen a kiállításon szembesül az Anya halálával, vagy inkább a halálfélelmével. Augustinus, József Attila, Esterházy Péter, Jacques Derrida, George Szirtes, megannyi Fiú, akik megírták az Anya halálának történetét. Vallomások, Kései sirató, A szív segédigéi, Circonfessions, Előhívás. Anyám regénye, megannyi szöveg, amelyben a Fiú elsiratja az Anyát. Az Atlantisz (2015) és a Csendéletek? (2021) kiállításokon és albumokban jelenik meg az Anyám almája című fotó az Az apám kalapja párjaként. Az Atlantisz fotóalbumban a következő címet kapja a diptichon: lehántott kert. Az anya és az apa nem jelenik meg, csak a hozzájuk kapcsolódó emlékképek: az alma, a kalap, a kert. A diptichon a hiányt viszi színre: a lehámozott almahéj, mint egy kígyó levedlett bőre tekeredik rá a zöld almára. Az Éden kert lenne ez a kert? A mindentudás fájának és az örök életnek a gyümölcse? A tiltott gyümölcs? Éva almája? Aphrodité vagy szép Heléna almája? Az apám kalapja a maga konkrétságával ellenpontozza az Anyám almája lehetséges mitológiai és bibliai jelentéseit, a birtokos jelző használata pedig a magánmitológiát erősíti.
Az alma és fája kiállításon az apa látásmódja, Az idő kapujában. Más dimenziók (2024) kiállításon az anya története kerül a középpontba:
„Anyám haldoklik. Vagy legalábbis közeledik a földi lét vége:
Tudata tiszta, kérdésekre egyértelmű, világos válaszokat ad:
Majd hirtelen páni félelem lesz úrrá rajta:
Könyörögve kéri, menjünk el innen, az éjjel levitte valaki egy
hosszú, földalatti folyósóba, vitte, vitte, alig talált vissza.
Ennek sok éve, de emléke nemhogy halványulna bennem,
időről időre visszatér. Ki vitte le? Mit látott ott? Mitől volt
számára oly borzasztó? Annak a folyósónak valahol vége le-
hetett, volt ott kijárat, egy ajtó vagy ablak?
Amikor e ciklus elkészítésének gondolata felmerült bennem,
keresni kezdtem a hasonló elbeszéléseket, történeteket; egy
résnyire nyitott ajtót, ablakot vagy legalább egy kulcslyukat,
amin átkukucskálhatnék.
Céljaimat nem szokásom feladni, úton vagyok. Közben képeket
készítek. Eddig jutottam.” (A.T.S. 2026)
A képek három csoportba sorolhatók és mindhárom az élethalál kérdést érinti, mindhárom csoportban feltűnik az arzénkék és a fehér valamely árnyalata. Az arzénkék a távolság, a túlnan, az ismeretlen, az idegenség érzését erősíti. A fehér egyrészt az ártatlanságot, a kitettséget, az ismerős tárgyak, növények és étkek felületén megcsillanó fényt, de ugyanakkor a fenséges, hideg, távoli ragyogást, a vakító fehérséget: „Bántja szemem a nagy fényesség./El vagyok veszve azt hiszem.” (József Attila, Óda). Egyszerre ismerős és ismeretlen, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító, egyszerre közeli és távoli ez a világ. Az idő kapuja a más dimenziókra nyílik, de az élő csak a kapuig vagy a Sztüx folyó partjáig merészkedhet, csak az ismeretlen jeleket és a fényeket, csak az ismerős tárgyakon és étkeken megcsillanó baljós fényeket láthatja. Hacsak nem száll le az alvilágba, amiként Perszephoné vagy Odüsszeusz tette, vagy nem járja meg a Poklot, a Purgatóriumot vagy Paradicsomot, amiként Dante Vergilius kíséretében. Minhárom csoport további körre osztható, nem a Sztüx folyó kilenc kanyarjának vagy Dante számmisztikájának bűvöletében, hanem Apáti-Tóth kötet-kompozíciójának rendjéhez igazodva. A középpontban az Anyám legkedvesebb virága a sárga rózsa és az Átjáró diptichon áll, nem mértani középpont, inkább aranymetszés, nem a geometriához, hanem a poétikához áll közelebb. A sárga rózsa az anya sírjára helyezett koszorú virágai, a háttérben alig olvashatóan látható a név és az évszámok, a születésé és a halálé, a sírkő mögötti fehér fény világítja meg a képet, a koszorú fehér szalagjain láthatóak az üzenetek. Láthatóak, de nem olvashatóak. Az élők üzenetei a halottnak, aki már eltűnt a szemük elől az Átjárón keresztül. Mit olvashatunk ki ezekből az üzenetekből? Egy ismeretlen világ jeleit: Ismeretlen jel, Ismeretlen totem, Kizuhanva az időből, Barbár totem, Áldozati kő, Fénykút, Túlpart. Egy régmúlt világ üzenetét: Ikarosz, A Stüx folyón, Az alvilág révésze. Kháron Ladikja, Apokrif, Elixír. A mindennapi élet tárgyait, kellékeit, virágait, növényeit, szereplőit, eseményeit: Repkény, Virágom virágom, Hűség, A kert vad gyümölcsei, A kertész lányai, Az odvas fa, Óriásgomba, A kertész palatáblája, A kertész kedvese, A kertész éléskamrájában, A kertész cipője, Gyöngy, Kenyér, Bor, Desszert, Üzenet, Hátsó udvar, Üzenet, Tűzmasina, Vásárfia, Virágok egy ismeretlen katona sírján. Az utolsó körben pedig az évszakokat – Szeptember, Október –, a történelmi eseményekre utaló napszakokat – Október 23. 7 óra 35 perc, Október 23. 7 óra 44 perc –, az égi jelenségeket – Napfogyatkozás, Telihold –, amelyek ritmust adnak, datálják és időtlenné teszik az eseményeket, amelyekhez képest egyszerre vagyunk égitestek és Mákszemek.
Háborúk árnyékában (2025) – „Ha egy távoli civilizáció értelmes lakói megkeresnének s megkérdeznék, hogyan élek napjainkban, őszintén azt kellene válaszolnom, hogy jól, személyes környezetemben békességben, harmóniában, ám bolygómra tekintve háborúk árnyékában. És ők nem értenék válaszomat, ugyanis fogalmaikból hiányozna a háború. Képíró úrként – Arany János leleménye – fotográfiáimhoz fordulnék segítséget keresve. Nem, nem vérfolyamokat kívánnék bemutatni, az túl egyszerű és félrevezető lenne, hanem színtereket, tárgyakat, arcokat. A kiontott vért beissza a föld, fölszárad, de a borzalom a lelkekben – tovább öröklődve – megmarad.” – írja Apáti-Tóth Sándor a kiállítás bevezetőjében. (A.T.S. 2025) A kiállítás fekete-fehér képei a 20. századi háborúk, a második világháború és a kommunizmus borzalmait idézik fel, a 21. századi háborúk idején. A Pihenő Krisztus, a Fogoly, az Életnyomok, a lidérces fényben lebegő tájak, a Virágok az ismeretlen katona sírján, a Nagyapám óráján megállt idő, a Fivérek arcának barázdái arra utalnak, hogy égi és földi háborúk pusztították a tájat, az állatokat, az embereket, megpecsételték a sorsukat, mintha „az emberiség története, maga a háború története lenne,” amiként Zalán Tibor megjegyzi a megnyitó alkalmával: „Ennek a kiállításnak a rendezőelve nem a háború volt, sem az árnyék, hanem az emberi lélek válasza a mindennapi létezés kényszerére. (…) Apáti-Tóth Sándor nem kiabál az arcunkba, és nem suttog a fülünkbe. Egyenesen arról beszél, ami nap mint nap a világból az érzeteibe szűrődik át” (Zalán Tibor 2025). Egyenesen beszél, igazat beszél: „Te jól tudod, a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.” (József Attila, Thomas Mann üdvözlése) Fényképeivel a reményről beszél, hiszen a cserépben sárgálló virág azt hirdeti, a levert forradalmak, a háborús tapasztalatok ellenére, az újabb háborúk árnyékában sem adhatjuk fel a reményt: „Hogy lesz még egyszer ünnep a világon” (Vörösmarty Mihály, A vén cigány, 1854).
Palackposta. Emlékek a XX. századból, a vasfüggöny keleti oldaláról (2026) – Rekviem – Az Emlékek, Ecce homo, Háborúk árnyékában kiállítások és albumok felvillantottak már pár képet a 20. század sorsfordító eseményeiről. Az Emlékek ciklus „a nácizmus lenyomata”: „Az auschwitzi képek, a kapcsolódó, dermesztő, sivár fekete-fehér fotográfiák szorongató világot mutattak.” (A.T.S. 2026) Barakkok, kapuk, egymásra dobált lábbelik, szemüvegek: embernélküli, embertelent világ mélységes fájdalma és döbbenete. Az Ecce homo képsor „a kommunista diktatúra szimbolikus megjelenítése” (A.T.S. 2026): elhagyott laktanyák, gazdátlan székek, eldobott szimbólumok, kiüresített tér közepén egy emberfő, egy gyomnövény, elhagyatottság. Az Égi lajtorja itt is megjelenik, mintegy átjáró a különböző korok és világok között, de kap egy új jelentést, illetve inkább új jelentést ad a fémlemezre kasírozott filmkocka-képeknek, amelyek a régi filmtekercseket idézik meg, a lyuggatott kereten, mintegy létra fokait lépegethetünk filmkockáról-filmkockára felfele vagy lefele, vagy jobbról balra és balról jobbra. Mintha a korszak sötétkamrájában lennénk, éppen abban a pillanatban, amikor előtűnnek a képek, legyenek azok a második világháborúnak – Egy második világháborús veterán szellemi sérült fiával, kutyájával (1985) – vagy a kommunista diktatúrának a mindennapi életre tett hatását bemutató fotósorozatok – Lim-lom (1976), MÉH hulladékgyűjtő telepen (1978), Egy állami gondozott lány (1979), Egy néhai kulák utolsó lova (1970), Egy vagyonától megfosztott kulák (1973), Egy kulák városi házának bontása (1982), Egykori villasor helyén épült lakótelep (1985) –, nagyvárosi ikonok – Bécs, Práter (1984), Moszkva, Vaszilij Blázsennij (1987) –, politikai események – Szovjet Barátság Termelőszövetkezet kertészetében (1980), Egy munkásőrgyűlés tribünje (1972), A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepén (1976), A II. világháborúban elesett szovjet katonák földi maradványainak újratemetése (1977), Éljen május 1. (1981) – vagy katasztrófák következményei – Óriásgombák a csernobili atomkatasztrófa után (1986). „Ám változatlanul maradt hiányérzet bennem – jegyzi meg Apáti-Tóth a kiállítás leírásában: „Úgy éreztem, bármilyen égbekiáltó szörnyűségek történtek is a múltban, akkor lenne kerek az egész, ha mellé tenném, hogy a század második felében az élet, a hétköznapi élet feltartóztathatatlanul haladt a maga útján, apró, köznapi örömökkel, bánatokkal, szerelemmel, halállal. Hiszen egyéni, személyes emlékeink is a közösségi emlékezet részei.” (A.T.S. 2026) Ezért kerülnek a kiállítás anyagába olyan életképek is, amelyek a mindennapok szereplőit és történéseit örökítik meg – Halászó fiú, Testvérek születésnapja, Filozófus, avagy a falu bolondja (1973), Lakodalmi harmonikás, Egy fotótúra emléke (1973), Egy régi lány (1978), Poéta (1975), A poéta kedvese (1975).
Apáti-Tóth Sándor ezen a kiállításon bepillantást enged a műhelyébe, az előhívás szemtanúi vagyunk. „A fotográfia mindig tanúskodik, miközben olyan kérdéseket vet fel bennünk: Mi a tanúskodás? Ki tanúskodik miről, kiről, kinek” – írja Jacques Derrida Frédéric Brenner fotóit elemezve. (Derrida 2003, 103). De ki tanúskodik a tanúról és a tanúért, ki tanúskodik arról, hogy a tanú igaz tanú vagy hamis tanú? Paul Celan a második világháború borzalmait átélve azt írja: Niemand/ zeugt für den/ Zeugen (Celan Aschenglorie,1967). Senki nem tanúskodik a tanúért/tanúról, ennek ellenére Celan hisz a szavak és a költészet erejében: „A vers mint a nyelv egyik megjelenési formája, lényege szerint párbeszédszerű, ezért üvegposta lehet, amit abban a reményben bocsátanak vízre – persze nem mindig megingathatatlan reménnyel –, hogy valahol és valamikor partot ér, szívtájékon talán. A versek is ilyenek úton vannak valami felé. Mi felé? Egy nyitott elfoglalható, egy megszólítható személy felé, aki talán éppen te vagy: a megszólítható valóság felé. Úgy gondolom ilyen valóságokról van szó a versben. És azt hiszem, hogy efféle megfontolások nem csak az én fáradozásaimat kísérik, hanem a fiatal nemzedék más költőiét is. Annak a fáradozása ez, aki fölött olyan csillagok száguldanak, amelyeket ember alkotott, s aki addig nem is sejtett módon otthontalan, akinek nincs fedél a feje fölött, s ezzel a legszörnyűbb viszontagságoknak van kitéve; aki teljes létével a nyelv felé fordul, a valóságtól fölsebezve és vágyakozva a valóság után.” (Celan 1993, 28)
Apáti-Tóth Sándor számára a fénykép palackposta: „A covid miatti bezártság sok ember életét megkeserítette, nekem viszont páratlanul izgalmas feladatot adott: közel öt évtizede gyarapodó, sok tízezres fotóarchívumban elmerülve, abból apró történeteket kiemelve kezdtem kiegészíteni a korábbi képegyüttest. Palackpostaként dobom most napjaink kép-óceánjába, talán lesz, aki rátalál.” (A.T.S. 2026) Aki rátalál annak meg kell tanulnia olvasni a jeleket és az üzeneteket, Apáti-Tóth rejtjelezett fényírását. „Kizuhanva az időből”, el kell merülnie ebben a világban, két útitársa segítheti ugyan a tájékozódásban: a fotográfus, aki a szavak mestere is, és az író-társ, aki bevallása szerint soha nem akart író lenni. Lett volna inkább kocsis, vagy festőművész, vagy hegedűművész, de végül mégiscsak író lett belőle – „a szavak valamennyire engedelmes szolgája.” (Zalán Tibor, 2026) Ám mindketten tudják, miközben négykezest játszanak a Talált képek és Az idők kapujában. Más dimenziók albumokban, hogy a nézőnek vagy az olvasónak magának kell megfejtenie a palackpostába rejtett üzenetet, amely „szívtájékon” találta.
A fénykép mint előre küldött emlék – Apáti-Tóth Sándor kézjegye
Égi lajtorja, Horgászó fiú, Fogoly – három reprezentatív Apáti-Tóth-alkotás, amelyek összehangolják a különböző ciklusokat. A Lajtorja már a Csöndek ciklusban megjelenik a Teremtéstörténet ötödik napján, a Templom és a Padok között. A mindennapi használati tárgy Jákob lajtorjáját megidézve válik ebben a szakrális térben az eget és a földet összekötő jelképpé. A fekete-fehér fotón kirajzolódnak a lajtorja körvonalai, az ellenfény azonban elvakítja a nézőt, így inkább sejtheti, mint láthatja, hogy mintha angyal vagy ember lépkedne a lajtorján, vagy mindez csak egy álom vagy látomás lenne? Az Ördögh Szilveszternek dedikált változatában (2008) majd az Atlantisz-ban (2015), és a Palackpostában (2026) megjelenő Égi lajtorja tárgyi valósága már sokkal konkrétabb, de ettől mit sem veszít költői erejéből. A dedikált változatban a személyes gesztus, az élet és a halál közötti átjárásra történő utalás, az Atlantisz-ban a tárgy-költészet és költői tárgyiasság, a vezető mint átvezető cím, az Égi lajtorja mint képcím és a kép-cím-vers közötti viszony adja a költőiséget. Az alma és fája (2023) kiállításon a Pihenő Krisztus-sal kerül párba, a Palackposta esetében filozófiai tartalommal telítődik: eldobhatjuk-e a lajtorját, ha már felmásztunk rajta? Ki viszi át a Szerelmet? (Nagy László, Ki viszi át a Szerelmet) Ki viszi át az üzenetet a túlsó partra? Jákob lajtorjája, Wittgenstein lajtorjája, Weöres lajtorjája – Biblia, filozófia, költészet. Az Égi lajtorja Weöres költészetéhez áll a legközelebb. Nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk, ha felmegyünk a létrán, hiszen még senki nem jött onnan vissza, nem dobhatjuk el a létrát, amint felmásztunk rajta, ahogy Wittgenstein javasolja (Wittgenstein, 1989. 6.54), különösen, ha igazat adunk Weöresnek: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor, Szembe fordított tükrök)
A Horgászó fiú – triptichon, avagy három szólamú invenció – az Emlékek ciklus „drasztikus, mellbevágó, sokkoló hatású fotói” közé tartozik, amelyekben Apáti-Tóth a fekete-fehérnek „egy nagyon tónusredukált változatát” (A.T.S. 2021), a grafika és a fametszetek technikáját alkalmazza. A három kép elrendezése – horog, portré, halak – a horgászás explicit történetén túl egy implicit történetet sugall, a létbevetettség, az énbezártság, a történelmi eseményeknek való kitettség történetét. A horog nem csak a halak, hanem a horgászó fiú életét is veszélyezteti, punktumként belevág a studiumba (Barthes, 1985, 32-35), felsebzi a tekintetet, a fiúét, a képét, a nézőét. Innen a Horgászó fiú zavarbaejtő tekintete. Apáti-Tóth portréi ritkán néznek szemtől-szembe velünk, de a képek tekintettel vannak ránk. Az, amit mi látunk, és az, ami minket néz nem mindig esik egybe, időbe telik, amig a kép felfedi a titkát, ami mindazonáltal titokban marad. „Csak a portré képes tehát biztosítani a szubjektumnak azt a saját, hang és nyelv nélküli beszédét, amelyet egyetlen más beszédmód sem tud számára nyújtani – írja Jean-Luc Nancy (2010). “Ki fényképezett le valaha is egy mondatot? És dologi csendjét, mely öl a felszínen. Ki fényképezett le valaha is bármi mást, mint ezt a csendet?” – teszi fel a kérdést Jacques Derrida (Derrida, 2009, 14) Mi a titka Apáti-Tóth portréinak, tehetjük fel a kérdést? A Csöndek portréi, maguk elé révednek – Apó, Anyó –, a Jelek portréi a távolba néznek – Kettős portré, Támaszkodó, Nyakláncos –, a Talált képek portréi – Homokarc, Mélyből, Közeledő, Kéreg – az idők mélyéről, a fák kérgéből néznek ránk, mintegy kiüresített tekintettel, egyedül a faágak-karistolta Szerelem nőalakja néz velünk szembe, tekintetében az Énekek éneke szerelmi himnuszának bűvölete, arcán Orfeusz és Euridiké megrendítő története, de kiolvasható belőle a Hadész hatalmát megrendítő felismerés: “Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanul.” (József Attila, Az én szívem)
A Fogoly – négyes-kép, avagy négyszólamú invenció – a kompozícióval, a színhasználattal, a témaválasztással visszautal a korábbi ciklusokra, amikor a fekete-fehérek mellé mintegy „ellenpontként egy-egy színes képegyüttest, négyes képeket” készített Apáti-Tóth, amivel tovább fokozta „a fekete-fehér képek drámai hatását.” (A.T.S. 2021). A színválasztással a Jelek barna-képeire játszik rá, a születés pillanatában megtapasztalt halál döbbenetes élményére. A hal, mint jelkép a Horgászó fiú kép-kompozíciót idézi meg, ott a halak már partra vetetten, élettelenül hevernek, itt, fogolyként gömbakváriumba vagy talpas pohárba kerülnek, mintegy számkivetettként egy kies vidék közepén, de mégis van remény a túlélésre, bármennyire csekély lett légyen is ez a remény. A fogoly-hal mozgását követve egy pillanatra sem feledhetjük, hogy számunkra is csak egy pohárnyi remény maradt. Ennek ellenére, nem a kétségbeesés vagy az apokaliptikus látomások uralják Apáti-Tóth Sándor képeit, még ha meg is idézik azokat, sokkal inkább a letűnt világ nyomainak megőrzésére való törekvés, az a felismerés, hogy „valamikor mindannyiunknak/el kell hagyni Atlantiszt”, az az igény, hogy „Amíg lehet,/gyönyörködjünk abban,/hogy bent vagyunk.” (Apáti-Tóth Sándor, Atlantisz, 2015), és az a meggyőződés, mely szerint azért vagyunk a világon, hogy „értelmes nyomot” hagyjunk magunk után (A.T.S. 2018).
Szakirodalom
Apáti-Tóth Sándor: Genezis, Csöndek, Cegléd, 2000. 9.
Apáti-Tóth Sándor – Zalán Tibor: Talált képek, Cegléd, 2002.
Apáti-Tóth Sándor: Hatvanadik születésnapomra, 2008. https://www.apatitoth.hu/szulinapra.php
Apáti-Tóth Sándor: Atlantisz, Apáti Bt., Cegléd, 2015.
Apáti-Tóth Sándor: A.T.S. 70. Apáti Bt., Cegléd, 2018.
Apáti-Tóth Sándorral Rigó Róbert beszélget: „Világéletemben szabad ember voltam, megjelent a Forrás 2019. szeptemberi számában, 89-96 oldal A.T.S 70, 2018. 01-05.
Apáti-Tóth Sándor: Csendéletek? Apáti Bt., Cegléd, 2021.
Apáti-Tóth Sándorral Farkas Szabolcs beszélget: Nagyok, Kossuth Rádió, 2021. január 27. Nyomtatásban Csendéletek? Ceglédi Galéria. 2021. Június. 17-Július 17.
Apáti-Tóth Sándor: Alma és fája 100+75. Apáti Bt., Cegléd, 2023.
Apáti-Tóth Sándor – Zalán Tibor: Az idő kapujában. Más dimenziók. Apáti Bt., Cegléd, 2026.
Apáti-Tóth Sándorral Vidra Zsófia beszélget: A pillanat művésze. Beszélgetés Apáti-Tóth Sándor fotóművésszel, 2026. január 4: https://www.mma.hu/muveszeti-hirek/film_es_foto/-/event/10180/a-pillanatmuvesze
Barthes, Roland: Világoskamra, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1985. Ford. Ferch Magda.
Benjamin, Walter: Das Kunstwerk im Zeitalter seiner technischen Reproduzierbarkeit. In. Gesammelte Schriften. Band I.2. Abhandlungen. Herausgegeben von Rolf Tiedemann und Hermann Schweppenhäuser. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1980., p. 471-508.
Celan, Paul: Paul Celan beszéde abból az alkalomból, hogy 1958-ban átvette Bréma hanzavárosának irodalmi díját, In. Műhely, 1993. 4. 28.
Celan, Paul: Atemwende, Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1967.
Heidegger, Martin: „…költőien lakózik az ember…”. Válogatott írások. Ford. Fordította: Bacsó Béla, Hévizi Ottó, Kocziszky Éva, Pongrácz Tibor, Szijj Ferenc, Vajda Mihály. T-Twins/Pompeji. Budapest, 1994.
József Attila összes versei. Osiris Kiadó, Budapest, 2019.
Derrida, Jacques: Circonfessions, In. Bennington, G.-Derrida, J. Derridabase, Seuil, Paris, 1991.
Derrida, Jacques: WHAT DO YOU (in singular) see here? What do you (in plural) see here? In In. Brenner, Frédéric Diaspora: homelands in exile. Voices, 2003. 103.
Derrida, Jacques: Demeure, Athènes. Photograpahies de Jean-Fançois Bonhomme, Paris, Galilée, 2009.
Derrida, Jacques: La vie la mort, Paris. Séminaire (1975-1976), Paris, Seuil, 2019.
Gadamer, Hans-George: Szöveg és interpretáció, In. Bacsó Béla (szerk.) Szöveg és interpretáció. Ford. Hévízi Ottó, Cserépfalvi, Budapest, 1991. 17-41.
Esterházy Péter: A szív segédigéi. Magvető, Budapest, 1985.
Nagy László összegyűjtött versei. Magvető, Budapest, 1988.
Nancy, Jean-Luc: A portré tekintete. Ford. Seregi Tamás. Budapest, Műcsarnok, 2010.
Szent Ágoston vallomásai. Ford. Vass József. Szent István Társulat, Budapest, 2023.
Szirtes, George: Előhívás. Anyám regénye. Ford: Kúnos László. A verseket fordította Rakovszky Zsuzsa. Corvina, Budapest, 2019.
Vörösmarty Mihály összes költeményei, Osiris Kiadó, Budapest, 2021.
Weöres Sándor: Egybegyűjtött költemények I-III., Európa Kiadó, Budapest, 2013.
Wittgenstein, Ludwig: Logikai filozófiai értekezés, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989. 6.54. Ford. Márkus György.
Zalán Tibor: Apáti-Tóth Sándor Háborúk árnyékában kiállításának megnyitója. G7 Galéria, Cegléd, 2027. december 12. https://www.youtube.com/watch?v=4XpNyhfTu_g