Vannak filmalkotók, akik hosszú készülődés, ifjúkori zsengék forgatása után, esetleg egy évtized múltán készítik el legnagyobb hatású műveiket. Kevesen akadnak, akik mindjárt elsőre az élvonalba kerülnek, s mindjárt a bemutatkozásuk nagy feltűnést kelt.

András Ferenc filmrendező első játékfilmje ilyen alkotás. Az 1977 nyarán bemutatott Veri az ördög a feleségét igen nagy szakmai és közönségsikert aratott. Nézőszám dolgában is felvette a versenyt a kifejezetten szórakoztató célzattal gyártott, mára jószerivel elfeledett darabokkal, és a kritika is jól fogadta: szinte már dédelgette a pályakezdő rendezőt és újszerű, hatásos művét. Csak az elfogadása körül volt némi hercehurca. Az a történet járja a filmmel kapcsolatban, hogy még a bemutatása előtt levetítették az aligai pártüdülőben, ahol az „elvtársak" – és főként a házastársaik – jól szórakoztak, így a nyilvános premiernek nem volt akadálya.

A Veri az ördög a feleségét című filmben voltaképpen nem történik semmi, csak megfőznek és megesznek egy ünnepi ebédet. Szent István napja van, melyet a kommunista hatalom összekötött az 1949-ben kiadott alkotmány kényszerű ünnepeltetésével. A Balaton-felvidéken zajlik a történet, egy ügyeskedő család házában, ahová meghívták a pesti rokont és annak főnökét, egy befolyásos pártkádert. Hátsó szándékuk, hogy a bőséges trakta, a finom falatok elfogyasztása közben protekciót szerezzenek csip-csup ügyeikben maguknak. Csakhogy a fontos elvtárs gyomorbeteg, semmit sem fogyaszthat, nem ehet-ihat az ünnepi lakomából.

Ebből a groteszk alaphelyzetből vérbeli komédia kerekedik. Aprólékos részletességgel látjuk a sütés-főzés valamennyi, ínycsiklandó mozzanatát, így a rendező – legalábbis vizuálisan – minket is bevon a lehetséges gasztronómiai élvezetekbe, melyekből végül ugyanúgy nem részesedünk, mint a filmbeli öltönyös-nyakkendős pártkáder. A filmen kétségtelenül érezhető az egy évtizeddel korábban virágzó cseh újhullám hatása. András Ferenc azonban eredeti, magyaros világot teremtett. Kisszerű ez a környezet, ahol az események zajlanak, de erről legkevésbé a történet szereplői tehetnek. Az ún. kádári konszolidáció csak ezt a lehetőséget, ezt a szabadságfokot adta meg számukra. A magyaros „nagy zabálás" históriája mélyén nagy-nagy szomorúság lappang. A ki nem mondott, rejtett tanulság: megtömheted a hasad, szerezhetsz ezt-azt, de igazán szabad sohasem lehetsz. Nem biztos, hogy mindenki értette annak idején ezt a burkolt üzenetet, de hogy a Veri az ördög a feleségét tartós sikerének, évtizedeken átívelő hatásának ez a titka, az egészen biztos.

Örök vesztesége a magyar filmgyártásnak, hogy András Ferenc ezután kereken öt esztendeig nem jutott szóhoz, politikai okok miatt nem rendezhetett egész estét betöltő játékfilmet. Szerencsére, amikor újra a rajtvonalhoz állt, első filmjéhez hasonlóan hatásos művel állt elő, amely ugyancsak egyszerre volt népszerű a közönség és a szakma köreiben. Abban az időszakban ő lett az a rendező, aki személyében és munkáiban garanciát jelentett a közönségfilm–művészfilm amúgy is hamis ellentétének feloldására.

Míg első filmje esetében eredeti forgatókönyv nyomán dolgozott, az 1982-ben elkészült Dögkeselyű Munkácsi Miklós kisregénye alapján lett nagy mozisiker. Talán az irodalmi élet sem figyelt volna föl erre a meglehetősen karcos és harcos prózai alkotásra, ha a film nem teszi még közismertebbé a nyolcvanas évek első felének egyik égető társadalmi gondját, az értelmiség lecsúszását. A történet hőse egy taxisofőr, aki eredetileg diplomás ember, de nem tudott megélni a fizetéséből, mint oly sokan abban az időben. Munkája közben két tiszteletre méltónak tűnő, idős hölgy meglopja, mire ő saját kezébe veszi a törvénykezést, és végül iszonyatos bosszút áll – nemcsak másokon, hanem saját magán is.

A filmet záró öngyilkos robbanás csak a túl tájékozott filmtörténészeket emlékezteti a Bolond Pierrot című Godard-film bejezésére. Ennek a diplomás magyar taxisofőrnek nem volt más kiútja, mint hogy ezzel az akcióval figyelmeztessen nemcsak a saját, hanem egy egész társadalmi réteg – tágabban egy egész ország – helyzetének ellehetetlenülésére. Vészjelzés volt ez a film, egy kalandos, akciódús mozgókép sztanioljába csomagolva. Van, aki csak a magyar filmekben addig szokatlan, feszültségekkel teli, hatásos és izgalmas jeleneteket csodálta, de akadtak olyanok is, akik komolyan vették az üzenetet, és nem tudtak szabadulni Simon József taxisofőr (Cserhalmi György) emberáldozatának torokszorító emlékétől.

A siker ezúttal sem maradt el; András Ferenc második filmjével is meghódította a közönség minden rétegét. Mégis újabb esztendőknek kellett eltelnie, mire ismét játékfilmmel jelentkezett (közben azért rendszeresen dolgozott a televízió számára). Egy másik kitűnő íróval, Bereményi Gézával (aki már ott volt a Veri az ördög… stábjában is) szövetkezve írta meg A nagy generáció forgatókönyvét. Amikor ez a mű 1986-ban a mozikba került, már javában érlelődött Magyarországon a gazdasági és társadalmi válságok után a politikai válság. Azt még senki sem sejthette, hogy pár év múlva Európa keleti felében új világrend alakulhat ki, de hogy ami van, az ebben a formában nem mehet tovább, az minden felelősen gondolkodó értelmiségi már alig titkolt véleménye volt.

A nagy generáció két évtizeddel későbbi visszatekintés a legendás hatvanas évekre. Válságkorszak válságfilmje ez, de az alkotók nincsenek válságban. Elmondják nekünk az utókor igazságát, hogy senkinek sem volt igaza: annak se, aki elment, szökött innen, de azoknak se, akik maradtak a '68-as mozgalmak elfojtása utáni időszakban. Félrecsúszott valami, de nagyon – ez ennek a keserű tanulságú filmnek az üzenete. Az alkotók azt is sejtetik, hogy már akkor, a lelkesítő hatvanas évek során is csak illúziókat tápláltak, igazából nem volt „nagy nemzedék" ez a korosztály sem, hiszen történelmi léptékkel mérve semmit sem adott, semmit sem oldott meg a társadalmi bajokból. A diktatúra volt, a diktatúra maradt – legföljebb lehetett ábrándozni, és néha hangosan kiabálni, vagy rejtett értelmű dalszövegeket mormolni (mint mondjuk Cseh Tamás).

András Ferencnek ez a filmje már nem aratott olyan sikert, mint a korábbi kettő. A közönség egy része, főként a hangadók, saját életkudarcuk tükörképét látták viszont a vásznon, ezért fordultak el tőle, ezért lett számukra „keserű pohár" ez a film, s csak többszöri, későbbi újranézés után értették meg tanulságait.

Szinte ugyanezt a témát filmesítette meg következő filmje, az 1988-as Vadon. Egy elvetélt forradalmi helyzet utáni erkölcsi állapotok rajzát kaptuk a Dobai Péter terjedelmes történelmi regénye alapján készült filmben. „Hiú remények, eszelős álmodozók" – írta erről a filmről egy kritika. 1859-ben játszódik a történet, amikor a Kossuth-emigráció elérkezettnek látta az időt, hogy Magyarországon Habsburg-ellenes harcokba kezdjen. A hazatérő légiósok azonban hamar csapdába kerülnek, és semmi esélyük sincs semmiféle győzelemre. Pillanatok alatt foszlanak szét a történelmi illúziók, és a kezdeményezőkből csak áldozatok lehetnek.

Mintha a „nagy generáció" históriáját látnánk újra – történelmi köntösben. András Ferenc ebben a Dobai-regényben találta meg életműve talán legalapvetőbb mondanivalóját, amit kiskamaszként édesapjával az '56-os pesti utcákon sétálva személyesen is megtapasztalt: az illúziók szertefoszlását, a történelmi léptékű vágyak és ábrándok megvalósulásának lehetetlenségét. Pedig amikor ez a filmje a mozikba került, 1989 márciusában, a pesti utca megint forrongott, egy újabb, nagynak látszó nemzedék tüntetett március 15-én a változó politikai rend lázában égve. A Vadon ezért nem is kapott akkora figyelmet, mint amilyet érdemelt volna. Pedig András Ferenc a fogalom elsődlegesen esztétikai értelmében legszebb filmjét forgatta le. A szakma azonban parabolának vélte, amely elbeszélő formának ebben az időszakban már nem volt meg az a művészi ereje, amely korábban sikeresen működött.

A politikai rendszerváltás az akkor pályán lévő magyar filmalkotók túlnyomó többségét, így András Ferencet is rosszul érintette. Ő maga is beszámolt egy interjúban arról, hogyan omlott össze szinte egyik napról a másikra a gyártás addigi rendje. A magyar filmesek nem tudták úgy megvédeni magukat, mint a példaként emlegetett lengyelek, akik Andrzej Wajda vezetésével megmentették az anyagi és szellemi muníciójukat. Legfőbb probléma a sokat bírált, de a művészeknek mégis fontos régi stúdiórendszer összeomlása volt.

Erre a gyors politikai kihívásra András Ferenc megpróbált azonnal egy új filmmel válaszolni. Maga mellé véve a rendszerváltás egyik fontos szereplőjét, Csengey Dénes írót, leforgatta Az utolsó nyáron című művét. Jellemző, hogy a produkció nem a MAFILM, hanem a Magyar Televízió és a MOKÉP közös produkciójában készült, és 1991 őszén került a filmszínházakba. Miután a hazai filmgyártásnak nemcsak az anyagi pozíciói rendültek meg, hanem a szakmai befogadás rendszere is jelentősen meggyengült, magyarán és brutálisan: senki nem várt semmi jót a filmesektől – Az utolsó nyáron elsikkadt a moziműsor süllyesztőjében.

„Hová megyünk?" – hangzik el a kérdés egy fiatalember szájából, de erre sem a szereplők, sem az alkotók nem tudnak egyértelmű választ adni 1989 őszén. Egy újabb generációs társaság, a középkorúak nemzedéke – akik a hazai rendszerváltás idején még javában aktívak voltak – bukik meg a történelem érettségi vizsgáján. Tanácstalanok az érlelődő változásokkal szemben, és inkább saját megszerzett pozícióikat féltik, őriznék tovább a kiváltságaikat.

A tanácstalanság nem jellemzi az 1994-ben bemutatott Törvénytelen című film főszereplőit. Munkácsi Miklós írása nyomán készült a forgatókönyv, amely a hirtelen kitört szabadság vámszedőit veszi célba, olyan figurákat, akik a törvények határait átlépve, maffia-módszerekkel gyűjtenek vagyont. Ennek a maga korában, két évtizeddel ezelőtt nagyon tipikus történetnek (gondoljunk az ún. olajszőkítés néven ismert, soha fel nem derített ügyekre) a western dramaturgiája adott műfaji keretet. Cserhalmi György immár negyedízben játszott András Ferencnél főszerepet, a kockáztató, magányos hős alakját.

Újabb, viszonylag hosszú szünet következett a rendező pályafutásában. A közbeeső időszakban sem volt tétlen, mert forgatott televíziós és dokumentumfilmeket, de a hazai filmes köztudat valamiért csak a mozi-forgalmazásban vetített műveket tekinti egy-egy életpálya fontos eseményének. S még az is befolyásolja valakinek a filmtörténeti megítélését, hogy miféle tervei voltak, s mit nem tudott leforgatni, bár nagyon szerette volna. András Ferenc tarsolyában maradt egy-egy Szerb Antal- illetve Csáth Géza-adaptáció nagy ívű terve. (Bár az utóbbi ötletnek vizuális nyoma lett, a Morfium című előtanulmányként ható rövid játékfilmben.)

Az említett magyar írók regényei helyett egy 20. századi olasz szerző munkáját vitte filmre. A 2003-ban bemutatott eddigi utolsó András Ferenc játékfilm, A Szent Lőrinc folyó lazacai megvalósítása – mivel nemzetközi koprodukcióról volt szó – hosszú ideig tartott. A címben rejlő példázat a lazacokról, amelyek vándorlásaik során soha nem érnek célba, egyúttal kifejezte András Ferenc mondanivalóját a művészek sorsáról.

Két és fél évtized, hét egész estét betöltő játékfilm – ez pályafutásának számszerű mérlege. Vannak rendezők, akik ennél kevesebb alkotással kerültek be a filmtörténeti halhatatlanságba, s akadnak olyanok is, akik fénykorukban évről évre rendeztek, de munkáik java részét a feledés jótékony homálya borítja. A mennyiség soha nem jelent minőséget. Nem azt díjazza az utókor, aki szakmányban termelte a műveit, hanem azt, aki hatásos élményeket nyújtva fontos gondolatokat adott a nézőknek. András Ferenc filmjei – függetlenül attól, hogy milyen kritikai sikerük volt – mindig tekintettel voltak a befogadóra. („Nincs film közönség nélkül", hangsúlyozta egyik interjújában.) Munkássága nemcsak a hazai filmes kánonban ismert és elismert, jelentős nemzetközi sikereket is magáénak mondhat. Olyan filmművész ő, aki a művészetet elsősorban szakmának tekinti, s ha megvannak az alkotás létrehozásához szükséges feltételek, csak akkor gondolkodik azon, hogy mi is lenne ebben vagy abban a témában a művészi mondanivaló. Szokás egy-egy jelentős alkotó, író, képzőművész vagy akár filmrendező egész munkásságát egyetlen mondatba sűrített gondolattal kifejezni, jellemezni. Az őt jellemző egyetlen mondat úgy szólhatna – a munkásságát elemző Zalán Vince kifejezését kölcsönvéve –, hogy általában olyan hősökről (vagy átlagemberekről) forgatott filmeket, akiket cserbenhagyott a történelem.

[2015]

Párhuzamos életutak