Curriculum Vitae

A család olyan, mint csepp a tengerben. Mikroszkóp alatt vizsgálva, benne van az egész múlt, jelen és a társadalmi helyzet. Ránézve családomra elmondhatom, hogy kora ifjúságomtól esztétikus tárgyak közt éltem. Belém égtek és valószínűleg ebből táplálkozom a mai napig is. Ez rendkívül magas minőséget jelent számomra. Például megőriztem a nagyanyám hajókofferét, amely egy csodálatos darab. Olyan, mint egy beépített szekrény: pomponos függönye, titkos fiókjai és akasztórésze van, belseje vászon, külseje bőr. Ennek a nagyvilági nőnek a használati tárgyai – mint az Arden Rúzs, amelynek dobozkáját, ha kinyitották, felcsapódott egy szájméretű tükör, vagy rókaszőr takarója – olyan ízlést közvetítettek, ami sokat jelentett az én esztétikai felfogásomban.

1940-ben születtem Budapesten. Édesapám Hámory Brúnó családjáról ma azt mondanánk, hogy elszegényedett hétszilvafás nemesek voltak, ezért a nagyszülők apámat és két testvérét beadták katonának. Így került ő a Ludovika Akadémiára, berepülőpilóta lett, együtt repült a Kormányzó fiával. Akkoriban nagyon szabad volt a repülős élet. Semmi megkötöttség, minden a vakmerőség. Fedeletlen gépével egyszer még le is zuhant és egy fűszeres boltban kötött ki. A miskolci repülőtér parancsnoka lett. Édesanyám, Borszék Edit családja is büszkélkedhet nemesi felmenőkkel, igaz a családfa meglehetősen ágas-bogas. Anyám Monte Carlóban apácaintézetben nevelkedett. A családnak Hernádvércsén volt egy kúriája, ahol később laktak, de a teleket Miskolcon töltötték. Apámmal így találkoztak, pontosabban egy Hubertus-lovaglás alkalmával. Anyám mindig háztartásbeli volt, apám pedig a II. világháború alatt a fronton szolgált. 1945 után a katonaságtól elküldték, de mivel a Ludovikán gépészmérnökséget tanult, majd Iszkaszentgyörgyön az orosz bauxitbányában később főmérnök lett, munkástanács tag volt, taxizott, műszaki könyveket fordított… ezért nagyon keveset láttuk. Mi anyám nővérének családjával társbérletben éltünk Budán.

Legelső élményem a művészetről a rajztanárnőmhöz kapcsolódik, aki felfedezte, hogy elég jól rajzolok. Férje Bajor Ágost igen jó esztergomi festő, aki budapesti látkép-sorozatokat készített rézmetszéssel. A rézkarc nyomatokat az eladhatóság érdekében a kordban divatos módon akvarellel festették ki. Ebben nekem jutott a legszebb feladat, az égfestés. Később a Kelenhegyi úti művészházba jártam rajzolni, ahol minduntalan egy gipszből készült Sissi büsztöt kellett rajzolni. A készség és a tehetség, azt hiszem, megvolt bennem, így első jelentkezésre fel is vettek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba 1954-ben. Nagyon jó emlékeim vannak az iskoláról, szédületes hely volt, csupa „kisművésszel", akik nagyon magas szinten űzték a mesterséget. Festő és szobrász szakon voltam, de mivel nem éreztem kiemelkedőnek magam ezekben a műfajokban, a gimnázium után inkább az Iparművészeti Főiskolán terveztem a továbbtanulást. A Kisképzős évek derekán ért minket az 1956-os forradalom. Közel laktunk a Műszaki Egyetemhez, ahová az oroszok fészkelték be magukat, ezért a szüleim nem engedtek az esemény fősodrába. De az egyik osztálytársamat, Magyar Katalint, aki mentőzött éppen a Liszt Ferenc téren, lelőtték. A Tétényi úti korházban van is neki egy emléktáblája. A gimnázium négy éve ezt leszámítva vidáman és felelőtlenül telt, majd a nagybetűs életbe belépve az 1958-os érettségi után következett egy szenvedésekkel teli időszak.

Mivel kiderült, hogy a formaérzékem felülmúlja többi képességemet, ezért a belsőépítészet irányában szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Negyedik próbálkozásra vettek csak fel az Iparművészeti Főiskolára, de az sem ment simán. A gimnáziumból kikerülve a személyi okmányaimba bekerült, hogy „x-es", vagyis a rendszer nem kívánatos tagjának számítottam, egyfelől apám horthysta katonai múltja, másrészt a család származása miatt is. Nagyon kevés „x-es" kerülhetett csak be felsőoktatási intézményekbe, de én kitartó voltam. Abban a világban ez így működött. Apám alatt szolgált 1945 előtt egy beosztottja, aki később a MALÉV egy tekintélyes tisztségviselője lett, ő szólt az érdekében: „Hámory Brúnó rendes ember", és ez már hatással volt az én negyedik felvételimre is. Az időközben eltelt három évben litográfus szakmunkás képesítést szereztem. A Litográfus Szakunkásképzőbe 1958–60 között jártam a Plakát- és Címke Nyomdába, ami az egyetlen ilyen intézmény volt. A szakma minden részletét gyakoroltuk és kimondottan a síknyomtatás kiviteli eljárásait sajátítottam el: kelheimi mészkőlapokon piszmogtunk, levonatokat csináltunk vagy a színek felhengerelésében segédkeztünk. Persze olyan csínyek is megestek, hogy elküldtek, mint zöldfülűt, hozzak fél kiló raszterpontot.

Aztán 1961-ben lökést adott a belsőépítész felvételimnek a főiskolára apám barátjának közbenjárása, hogy már nem hurcoltak meg származásom miatt, sőt ösztöndíjam és a legjobb mestereim lettek. Nagyon jó, szabad légkör uralkodott a főiskolán. Nem mondhatnám, hogy valamilyen szemléleti „batyut" aggattak volna ránk, de egy-két kiváló tanár pár mondattal is helyretett a korrigálásokon és irányt szabott a későbbi belsőépítész pályámnak. Jánossy György olyan volt, mint egy görög bölcs, de Németh Istvánnak és Szrogh Györgynek is sokat köszönhetek. A diplomamunkám opponense Virág Csaba lett, akinek rendkívül elegáns vonalvezetése a szabadkézi rajz fontosságát és szeretetét erősítette meg bennem. A Mátyás-templomhoz készített tervemet és modellemet kiválóra értékelte, de később is kapcsolatban maradtunk, mivel az IPARTERV-ben és a LAKÓTERV-ben maga mellé vett a TV. IV. Stúdiójának és a Dunai Vasmű balatoni üdülőjének belsőépítészeti megtervezésében.

1966-ban diplomáztam az Iparművészeti Főiskolán és a rákövetkező tíz évet tervezőirodáknál töltöttem. Először a KÖZTI-ben dolgoztam, ahol megismertem férjemet, Maros Tamás építészt, majd a már említett két állami épülettervező vállalatnál. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan építészekkel dolgozhattam együtt, akik mesterei voltak a szakmának. Volt olyan munkám, ami rögtön feltárult és könnyedén oldotta meg magát, és volt olyan, amivel kínlódtam, mert elvesztem a részletekben vagy a ragaszkodás hátráltatott. Van egy mondás, amit Nietzschének tulajdonítanak: „vannak épületek, amiket összefuvaroznak, és vannak, amiket szellemileg megalkotnak". Észben tartottam ezt a gondolatot, hogy elkerüljem a hanyagságot, igénytelenséget, a pazarlást és azt, hogy minden új feladatnál újra gondoljak mindent, ami fontos, hogy kerüljem a ragaszkodást, bármihez, hogy kerüljem a feleslegeset, ami növeli a káoszt, és hogy az anyagot a gondolaton keresztül szűrve lássam. Mindig az alapvető megoldások érdekeltek, a részletek kevésbé. A belsőépítész hivatásról azt vallom, hogy már a tervezés kezdetén az építész mellett a helyünk, nem pedig – viccesen spanyolos szót alkotva – „el burkoló" legyen a belsőépítész, aki az építészeti hibákat csak elleplezi. Ebben a tekintetben is szerencsém volt, mert a tervezőirodákban teljesen egyenrangúnak számítottunk az építész mellett. Időben kezdtük el a közös gondolkodást és hagytak beleszólni a konstrukción és épületszerkezeten kívül minden jelentős döntésbe. Ma már ismeretlennek tetsző összjáték volt építész és belsőépítész között, mindenki belenézett, belekotyogott a másik munkájába, ami a tervezőirodák hangulatát is nagyban meghatározta. 1968-ban férjhez mentem, 1971-ben lányom, Anna, 1973-ban fiam, Máté született meg, beköltöztünk első lakásunkba Perbálon.

Perbál vízválasztó volt az életem szempontjából. Maros Tamás kilépett a KÖZTI-ből, mert a Perbáli TSZ-ben kapott feladatot a helyi lakótelep megépítésére, amelyre a TSZ sztahanovista építésvezetője adta a megbízást: „Egy lakótelep rendel, mint Budakeszin!". Együtt terveztük meg a lakótelepet, ami abszolút sikeres volt. A szakma Ybl-díjjal jutalmazta az új létesítményt, a családok pedig évtizedek múltán visszatekintve is szerették az új otthonukat. Itt éltünk mi is 18 éven keresztül. Igazi közösség alakult ki, amit mi sem szemléltet jobban, hogy a kezdeti időkben nem is zártuk a lakásokat, a gyerekek egyikből a másikba szaladgálhattak. A siker fokmérőjét és munkánk elismerését az jelentette, hogy az évek során rangot vívott ki, ha valakit „telepi gyereknek" neveztek. A perbáli időszak után nem ültem be tervezőirodába, hanem építészek mellett dolgoztam otthon vagy tervezői művezetést végeztem vidékem. Egy alkalommal Makovecz Imrével utaztam a zalaszentlászlói faluház művezetésére, megismertem karizmatikus személyiségét és ellentmondásos fogadtatását. A művelődési ház átadásakor a helybeli bálra váró ifjúság nem merte felakasztani a csillogó-villogó forgó diszkó-gömböt, tisztelettel megvárták, míg Makovecz Imre elment. Szigorú ember volt, és noha sok mindenben én magam másként gondolkodom az építészetről és az organikus szemlélet fogalmáról, egyenrangú partnerének tekintett a tervezésben. A perbáli TSZ-ből több megbízás nem érkezett, ezért egyre gyakrabban fordultunk meg Maros Tamással a közeli Esztergomban, ahol a 80-as évek közepétől működő É-11 csoport építészeivel dolgoztam együtt. Karácsony Tamás és Kund Ferenc építészek helyi lakosok voltak, akikkel Esztergom városközpontjának néhány munkálataiban vállaltam tervezést.

A rendszerváltás idejére, azt hiszem, már kimentem a divatból. Sokban nem változott életünk az 1989-es események hatására, tulajdonképpen nem voltunk akadályozva előtte sem, de azt sem éreztem, hogy valamiféle nagy szabadság köszöntött volna be. Bár Maros Tamás részt vett az Építész Kamara létesítésében, vidéken éltünk és nem voltunk benne a szakma fő sodrásában. Tudatos választás volt részünkről, hogy a margón próbáltunk rendhagyó dolgokat megvalósítani. Például terveztem bútorokat, amiket az IDEA boltok nem forgalmaztak, ezért lehetőséget kerestem maszek gyártásukra. Amatőr vállalkozásnak bizonyult és a prototípusokon soha nem jutottak tovább a tervek, mert sem gazdasági környezet, sem társadalmi igény nem volt rájuk. A paravánok és dohányzóasztalok mellett azonban mindig foglalkoztattak a lámpák és más világítótestek. A fény úgy vonzott, mint a lepkéket. Megfoghatatlan, anyagtalan jelenség, ami direkt vagy indirekt módon betölti a teret, hangulatot teremt és hangsúlyt ad. A lámpák számomra a legelevenebb tárgyak. Az állólámpákat szeretem legjobban emberi méretük miatt, olyannyira, hogy egy-két megvalósult tervemet olyan nevekkel ruháztam fel, mint kacsacsőrű, őrült kakadu, uszályos, szem. A szabad kereskedelem és a fogyasztói igények kiszolgálásában részt vállaló belsőépítészet lehetőségeibe a rendszerváltás után számos BNV kiállítás egy-egy pavilonjának rendezésével kóstolhattam bele. Ezek a megbízások leginkább díszlettervezéshez hasonlítottak.

A 90-es évek közepén nyugdíjba mentem, de azt követően két számomra fontos megbízást teljesítettem: a szegedi piarista kápolna és a szabadkígyósi katolikus templom belsőépítészeti munkálatait. Sokféle feladattal találkoztam életem során, de amikor templombelső tervezésével bíztak meg, igencsak zavarba jöttem. A világi feladatok receptszerű megoldásai itt kevésnek bizonyultak. A Piarista Gimnáziumban Golda János és Maros Tamás építészek nagyvonalú egyetértésével néhány problematikus pontot is átterveztem és igyekeztem szimbólumokat becsempészni a piarista egyszerűségbe: hajót, sárkányt és keresztet. Fórián-Szabó Zoltán szerzetestanárral, aki a vállán hordta az egész építkezést, a munkálatok befejeztével kiültünk a szomszédos Tesco teraszára, ahonnan meglepetésünkre megpillantottuk a kápolna ablakán keresztül szűrődő szentségtartó piros fényét: lám, a piaristák „piár" (PR) tevékenysége.

Az újkígyósi templomot Bánfi Zsolt építész újszerűnek tervezte. Vidéken az újszerű épületet formabontónak hívják, amibe dicséret és elmarasztalás egyaránt vegyül. A templom takarékos és puritán belsőépítészeti kialakításánál, amely tökéletesen betölti funkcióját, lényegesebb az a lelkiség, amely betölti a teret, közösséget, falut, tájegységet. Ennek a lelkiségnek a megtestesülése volt Szigeti Antal plébános. Kilencgyerekes családból származott, amelyből ketten lettek papok. Anyjának 72 unokája született, ő maga pedig sportolt, mezőgazdasági termelést folytatott, idősotthont épített, híveket fuvarozott Rómába, menekülteket istápolt. Megismerve ezt a rendkívüli embert tudtam, hogy milyen vezérelv szerint kell végeznem a feladatomat. Szent Bernát így panaszkodott: „Ó hiúságok hiúsága, a templom teljes pompában, a szegények meg éheznek!" Újkígyóson a plébános gondoskodott arról, hogy ez fordítva legyen.

Az ezredforduló beköszöntével eddigi munkásságom elismeréseként megkaptam a Ferenczy Noémi-díjat. 2000 után még vállaltam néhány munkát, hogy végérvényesen megbizonyosodjak afelől, hogy ez a 21. századi belsőépítészet már nem ugyanaz a belsőépítészet, mint amit számomra egykor jelentett. Férjem halálát követően egészségi állapotom is megrendült, de ekkor ért egy nem várt elismerés. Talán Fekete György emlékezett rám a 70-es évek GébArt művésztelepi „fanyűvő" táborokból, vagy kollégáim a Zsennyei Művésztelep belsőépítészeti találkozóiról, esetleg pályatársaim a MABE összejöveteleiről, mert 2017-ben meghívtak a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjának, amivel az iparművészet akadémikusává váltam.

Ahogy nekem, úgy az enteriőrnek is sorsa van. Az enteriőr gazdát vagy funkciót cserél, esetleg teljesen eltűnnek, ahogy mi mindannyian és minden. És újra kezdhetünk tervezni. Az ausztrálok szerint hét irány van: észak, dél, kelet, nyugat, lent, fent és bent. A belsőépítészet szimbolikus szóösszetétel. Azt üzenem az utókornak, hogy kezdjük mindig belülről az építkezést.

Kiállítások

Csoportos kiállítások

1980 Belsőépítészet 1970-1980, Műcsarnok, Budapest

1983 A tervezés értékteremtés, Műcsarnok, Budapest

2001 Millenniumi Iparművészeti Kiállítás, Műcsarnok, Budapest

2002 Állami Művészeti Díjazottak Kiállítása, Olof Palme Ház, Budapest

2009 Kraft/Design, Vigadó Galéria, Budapest

Művésztelep

1978-1979 Zalaegerszegi (GébArti) Nemzetközi Művésztelep

1978- Zsennyei Művésztelep (alkalmanként)

Párhuzamos életutak