Balassa Sándor

A Kassák-rekviem

A múlt század hatvanas éveiben a hazai zeneszerzés elfogadta és lázasan tanulni kezdte a dodekafóniát, s annak különböző irányzatait: a szerializmust és az aleatóriát. Balassa érdeklődése is az újszerűen hangzó zene felé fordult, de elvetette a Reiche szigorú használatát. Az új anyaggal a fül számára is elfogadható hangkapcsolatokat keresett, megpróbált természetesen zenélni a számára idegen nyelven. A korszak vezető teoretikusai, akik a szerializmus, aleatória és a darmstadtiak más nyelvkísérleteinek hívei voltak, támogatták a szerzőt, így kottáit a Zeneműkiadó azonnal kiadta. Műveket rendeltek tőle itthon és külföldön.

Legátütőbb sikerét a Kassák-rekviemmel aratta. Az 1972-es Tribune-n elnyerte az első helyezést, s harminckét rádiótársaság közvetítette a művet még abban az esztendőben. Balassa előtt ezzel megnyílt a nagyvilág. Így a Tabulae című művét az ORF felkérésére írta. A Glarusi ének című zenekari művét a Koussevitzky Alapítvány, a Hívások és kiáltásokat a Boston Symphony Orchestra megrendelésére, az Egy álmodozó naplóját az E. S. Coolidge Alapítvány-tól eredő felkérésre, a Három fantázia című zenekari művet a BBC Philharmonic Orchestra (Manchester) megrendelésének köszönhetően komponálta. Az Írisz című kompozícióját Londonban Pierre Boulez mutatta be.

Balassa a Rekviemről így vall: „A Requiem egy fiatal, ösztönösen komponáló ember műve, munkája során magába olvasztotta korának valamennyi kompozíciós technikáját, anélkül, hogy a stiláris különbözőségek szétfeszítették volna a mű szellemi egységét." Más helyütt pályakezdő éveire így emlékezik a szerző: „Meglepődve tapasztaltam korai műveim újra hallgatásakor, például a Kassák-rekviemben, vagy az Ajtón kívül című operámban; a zene folyamata tonális felületekké rendeződik el. Ami régebben disszonánsnak, szervetlennek hallatszott, az mára megszelídült, és színné alakult át, a lényeges pilléreket körülfonó külső felületekké. Az énekszólamok mindenütt intonálhatóak és dallamok, felmerül a kérdés, hogy atonális tizenkét-fokúsággal találkozhatunk-e itt, vagy inkább, valami mással, ami alakul és vajúdó feszültségek közepette születni akar."

Az alkotói függetlenség érdekében a Magyar Rádió zenei rendezője lett. A rendezés évei alatt számos kortárs mű felvételét vezette, amely értékes tanulságokkal járt. Ebben a munkakörben ismerte meg Terényi Ede, erdélyi zeneszerzőt, egyik őszinte barátját, aki Balassa életének és műveinek ismerője és legavatottabb elemzője. Terényi műveiben, a Hajta virágaiban és a nemrég befejezett Nap fiai című tanulmánykötetében hitelesen tárja fel az életmű jelentős részének szellemét, és szerkezetének titkait. Terényi munkája megkerülhetetlen kordokumentum.

Fények és árnyékok

A megújulás óhaja meghozta a változást, a lelki hazatalálás örömét. Szeged város felkérésére írt Szőlőcske és Halacska, valamint a Magyar Rádiónak komponált Harmadik bolygó opera-kantáta bizonyítja a zenei horizont jelentős kiszélesedését. „Zeném kikerült az atonalitás vonzásköréből, új tonalitások és lehetséges intonációk nyíltak meg előttem. Az európai zenei múlt ily módon folytathatóvá vált számomra. Zenegyártási technológiák és ideológiák helyett a zenei szépséget, emberi kifejezést helyeztem műveim középpontjába. Megmenekültem."

A versírás igénye búvópatakként ismét felszínre bukkant. Két kórusművet írt a kilencvenes évek végén saját szövegre, a Bánatomtól szabadulnék című női kart, és az Oldott kéve című vegyeskart. Három esztendeig dolgozott a Harmadik bolygó szövegkönyvén, amíg eljutott a megzenésítésig. Az operakantáta már a megújhodás felszabadult hangján szólalt meg. A változások évtizedében megkötötte második házasságát Orosz Mariannal, akivel azóta is boldogan együtt él.

Az 1990-es évtizedre drámaian meghasadt a magyar kulturális közélet. A szerzőt, Bozay Attilát, Durkó Zsoltot és Szokolay Sándort szakmai kritikának álcázott ellenzéki politikai támadás érte négy másik zeneszerzőtől.

A nemzeti zene eszméje – Ars poetica

A zeneszerzési technikák közül a rendszerváltás idejére az atonális szerkesztési elv ideológiává merevedett. A szerző számára elfogadhatatlan volt, ahogy e doktrína képviselői önmagukat tekintették egyedül a zeneszerzés letéteményeseinek, s erőszakkal követelték a múlttal való teljes szakítást, a tiszta lappal való indulást egy új, világot átfogó stílus megteremtése érdekében. Ebben az időben Csoóri Sándor felkérésre írta meg Balassa Sándor „1989 – Gondolatok a nemzeti zenéről" című esszéjét, amely a Hitel 1989/2. számában jelent meg. A mondanivalójának középpontjában az áll, hogy a tudomány és a pénz világa lehet nemzetközi, de a kultúra csak nemzeti lehet. A nemzeti kultúrák legkiválóbbjaink az összessége alkotja az egyetemes művészetet. Ez a megállapítás, természetesen, a zenére is éppúgy vonatkozik.

A szerző ezt a nyilatkozatot élete nagy fordulópontjának nevezte, mert először sikerült megfogalmaznia munkássága célját, irányát, értékrendjét. „Helyettünk nem fogja senki megteremteni, megépíteni, elmondani és elénekelni azt az eposzt, melynek létrehozása itt és most a mi kizárólagos feladatunk. Mi is része vagyunk az emberiség hatalmas kórusának. Ebben a kórusban nekünk külön, másokkal nem helyettesíthető szólamunk van."

Ezt az erőteljes korszakkritikát és nemzeti hitvallást egy még elszántabb kiáltás követte a St. James Press számára 1990-ben adott nyilatkozatában. „Az üzleti érdekből felkapott jelszót elutasítom, amely a korszerűséget és a modernséget mindenek felettinek, kizárólagos fontosságúnak tartja. … Az Élet megmentése a Földön csak közösséggé nemesedett emberek tudatos tevékenysége által lehetséges.

A művészet nem vállalhatja a politikum és a tudomány szolgálatát, mert e két szféra az eredeti medréből kifordítja és katartikus erejétől megfosztja. … A jövő, a folytatás az rajtunk, ma élő zeneszerzőkön múlik. Nem tartható az, hogy egy kis lélekszámú elit, mindenható kinyilatkoztatást tesz és megmondja, hogyan kell komponálni ma vagy holnap. …

A többféle út, a sokféle nemzeti gyökér szivárványszínű gazdag termést ígér. Az emberiség hatalmas kórusában minden eredeti hangra szükség van. A ma élő művészek közösen szövik azt a csodás szőttest, amely korunkban a Föld hangja, kitüntetés számomra, hogy e teremtő munkában részt vehetek."

Mindkét megnyilatkozást egyrészt halk lelkesedés, másrészt zajos elutasítás követte. Az alkotó légüres térbe került, az elhallgattatás és a magány évei következtek. Kivételt csak a Karl és Anna című operájának a bemutatója jelentett 1992-ben.

Levelek a rezervátumból

A félreállítás szülte magány nem korlátozta Balassa alkotói tevékenységét. Bizonyítva, hogy haza érkezett, immáron nem Londonnak és Bostonnak ajánlotta műveit, de Bölcskének, Szegednek, Pécsnek és Gödöllőnek. Művet szentelt még a Nyírbátori harangok, Utazások Biharban, Cívisek városa címmel a hazai tájakon élőknek. Elsőként írt művet az 56-os szabadságharcról (301-es parcella, 1997; Október virágai, 2003), Trianonról (Trianon, 2010). A magyar szellem jeleseiről (Kőrösi Csoma Sándorról, Sinka Istvánról, Szervánszky Endréről és Szabó Dezsőről) zenei arcképet festett Négy arckép címmel. A magyarság történelméhez kapcsolható több, ebben a korszakban született szimfonikus műve (Tündér Ilona, 1992; Csaba királyfi, 1993; A Nap fiai, 1995; Magyar koronázási zene, 1998; Hunok völgye, 1999). Művek sora (Trombitaverseny, Cimbalomverseny, Kettősverseny oboára és kürtre, Naphegyi kirándulás, Nyári zene) születik az 1990-es évtizedben. Ezekben az években néhány kórusmű is született a szellemi önvédelem tárgykörében (pl. Kelet népe, A gólyához, Szülőföldem szép határa, Magyarország romlásáról, Decemberi kiáltás).

A Karl és Anna alkotása idején, 1991-ben alakította meg Makovecz Imrével, Somogyi Józseffel, Schrammel Imrével, Gyurkovics Tiborral és sok más művésszel együtt a Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezetet. Az Akadémia alelnöke lett, s számos szervezési feladatot magára vállalt. A magyar zeneszerző társadalom kiválóságait személyesen felkereste, hogy azok csatlakozzanak az akadémiához. Számos nehézség ellenére végigküzdötte az alapító időszakot Makovecz Imrével.

A négy opera

Noha a zenei műfajok között nincs úgynevezett rangsor, az opera mégis kitüntetett helyet foglal el a komponisták tervei között. Balassa is vallja, hogy a rangsort a darabok minősége szabja meg: „Egy jó trió többet ér, mint egy rossz opera. Kérdés azonban, hogy egy jó opera, mennyit nyom a latban. Próbáljunk írni egy jó operát, majd megtudjuk, hogy hány trióval ér fel."

A szerző első operája Az ajtón kívül (op. 27). A szövegkönyv Wolfgang Borchert tragédiájának Fodor Géza által készített műfordítása volt. A kórusjelentek szövegeit a zeneszerző írta. Az operában a második világháború poklából hazatérő Beckmann őrmester víziószerű végső útját követhetjük nyomon. Fia elpusztult, asszonyát egy másik férfi oldalán találja, és a háború felelőseit keresve döbben rá, hogy őt is felelősség terheli. Számára bezárul az élet kapuja: „Gyilkos vagyok én, akit megöltek."

A következő mű, a Harmadik bolygó operakantáta (op. 39), amely a Földön játszódik a XX-XXI. században. A szövegkönyv a szerző munkája, amelynek elkészülte több évet vett igénybe. Az első részben az élő és élettelen földi létezők egy képzeletbeli ítélőszék előtt vádolják az emberiséget pusztító tevékenysége miatt. Az első rész oratorikus formaszerkezete után a második részben az emberek is színre lépnek és drámaian összecsapásokban bontakozik ki az operai jelleg; az Élet védelméért vívott küzdelem. A Tisztaszívű ember áll a felelőtlen, csak az érdekekkel törődő Halál-Birodalommal szemben. A műben a harc nem dőlhet el, a kérdés nyitott marad, mert ez a háború valóságos és jelenleg is zajlik. Csak reménykedhetünk az Élet győzelmében, a sorsunk a kezünkben van.

A harmadik opera, a Karl és Anna (op. 41) az első világháború idején játszódó darab, amely négy ember sorsát és szerelmét meséli. Szokolayhoz hasonlóan a magyar operanyelv hagyományos útján járva az emberi lélek bensőségesebb világát tárja fel, érzékeny líraisággal.

Végül, az utolsó nagy zenedrámában, a 2001-ben befejezett, de csak 2015-ben koncertszerűen bemutatott op. 70-es Földindulásban bizonyította végképp a magyar operanyelv erejét, gazdagságát és folytathatóságát. Kodolányi János megrendítő drámáját a zene elmélyíti, majd magasba emeli az Élet győztes apoteózisával.

„Kis ceruza és nagy radír"[1]

Nem esett szó az eddigiekben dalokról, zongoradarabokról, vonósok duóiról és triókról a négy vonósnégyesről, a fafúvókra írtakról, a cimbalom – és hárfadarabokról, kórusokról, kantátákról és versenyművekről, arról a derékhadról, amelyek közül kiemelkednek a jellegzetesebbek. A művek között nincs rangbeli különbség, a „kisöcsi-nagybácsi rokonság" összeköti őket.

Balassa nem szegődött el egyik nagymester követőjének sem. Mindenkor törekedett az egyszerűségre, a tisztaságra, az egyéni hang megtalálásra. A zenei világképe az európai műzenéhez és a magyar népzenéhez kötődik. Munkássága a mindenkori magyar feladatra figyel; a keleti kultúra és a nyugat-európai civilizáció szerves összekapcsolására, e sajátos kétféleség szintézisének megteremtésére. E feladatnak egyre nehezebb megfelelni, mert meggyőződése szerint a Nyugat hanyatlása olyan méreteket öltött, hogy felmerül a kérdés, egyáltalán lehetséges-e még egységről beszélni. Ha a szépség felmutatása, a lélek megszólítása feleslegessé válik, az anyag kiürül, akkor nincs lehetőség a szintézis megvalósítására.

Balassa az op. 144-es Levendula, Rozmaring- kettősök hegedűre és brácsára - című kamaraművével 2016-ban életművét lezárta. 1966-ban Zeneakadémia Alapítvány néven Közhasznú Alapítványt hozott létre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem támogatására.

A pályaképet összeállította: Windhager Ákos [2015]

[1] Az idézet Sugár Rezsőtől származik.