Bencsik István

Bencsik István szobrászművész munkássága egy fordulatos történelmi szakaszban, a 20. század második felében, és az új évezred első évtizedeiben bontakozott és teljesedett ki. A korai Bencsik-művek még az ún. sötét ötvenes években születtek meg, s az életmű legfontosabb művei a szocialista rendszer 1956-os forradalmat követő konszolidációjának, majd elgyengülésének és felbomlásának évtizedeiben, s az ún. rendszerváltás utáni két és fél évtizedes periódusban jöttek létre. Bencsik István a mindenkori rendszertől, a hatalomtól függetlenül, önálló művészi programja szellemében alkotta meg szobrászatát, s művészi elképzeléseinek megvalósításáért számos konfliktust vállalt és sok háttérbe-szorítottságot kellett elszenvednie. Ezt az áldozatokat is vállaló művészi magatartást reprezentálja a közéleti szerepvállalása is: a Fiatal Képzőművészek Stúdiója vezetése során a művészi függetlenség érdekében végzett hatvanas évekbeli tevékenysége, a művésztelepi mozgalom megszervezésében, térnyerése érdekében a hetvenes és nyolcvanas évtizedben és a művésznevelés terén, és az egyetemi művészeti oktatásban a nyolcvanas évektől kifejtett munkássága.

E művész, bár az ötvenes és hatvanas években készített néhány hagyományos köztéri kompozíciót is – elsősorban díszítő jellegű figurális alkotást –, a megrendelésre dolgozó emlékműgyártók és portréüzem-kiszolgálók sorába nem lépett be: monumentális műveit főként alkotótelepi körülmények között, a megrendelőt mellőzve alkotta meg. A pályakezdő periódus bronzba öntött és kőbe faragott lírai hangvételű díszítőszobrai – a gyulai Hintázó gyerekek (1957) és Fiú szamáron (1958), a dunaújvárosi Fiú szarvason (1965), a szolnoki Kútfigura (1966), a zalaegerszegi Térdeplő lány (1958) – után, egy budapesti tüdőszanatóriumban véletlenül nyílt meg előtte az alkotási lehetőség. Dr. Kovács Ferenc tüdőgyógyász professzor felkérésére, az orvosi modellkészítés során szerzett felismeréseket kamatoztatva új plasztikai problémák megfogalmazására vállalkozhatott: a fakockák egymáshoz illesztése és összecsiszolása révén felépített testrész-szobrokat, a kilégzés és a belégzés állapotát tükröztető mellkas-plasztikákat készítve figyelt fel az emberi testrészeket megidéző szobrok, a rendhagyó torzók, a test-töredékek jelentőségére. E műveinek budapesti bemutatását, a Keserü Ilonával és Major Jánossal a Fényes Adolf Teremben rendezett önköltséges tárlatot követően írta az Élet és Irodalomban megjelent recenziójában Perneczky Géza művészettörténész, a korszak szigorú műkritikusa, hogy „Sokkal figyelemreméltóbbak Bencsik figurális szobrai, melyek egy orvosi kísérlet során, a be- és kilégzés pontos anatómiájának rögzítésére, vagy illusztrálására készültek. Az eleven testről leöntött szobor mindig hamis, mert a gipsz súlya eltorzítja a test szabad mozgását. Bencsik most optikai mérések útján rögzítette és apró fakockákból kifaragott és összeragasztott felületekből rekonstruálta az élő test formáit. Az eredmény döbbenetesen szép és kísértetiesen metafizikus, mintha egy Faustus rögzítette volna körzővel-vonalzóval valamely Margit testének lüktető mozgását". A gyűrt fémszobrok sorozatát lezárva, a nagyatádi faplasztikák elkészítésével párhuzamosan alkotta meg az egy-egy emberi testrészre koncentráló, a felnagyított részletet megjelenítő, illetve a részlet által teremtett hiányt megtestesítő kőszobrokat Villányban, amelyek között olyan korszakjelző alkotások születtek meg, mint az Arc (Ma'donna) (1980) és az Európa (1979). Ez utóbbi mű kapcsán Keserü Katalin művészettörténész a Bencsik-szobrok természeti ihletettségéről értekezett a Művészet című folyóiratban közzétett tanulmányában: „Egyértelműen kapcsolódik a természethez, a természeti formákhoz Bencsik Istvánnak a Siklósi Szobrász Szimpozionon készített szobra, az Európa. Bencsik a hatvanas évek végén megkezdett, sokszor és sokféleképpen feldolgozott témájához, a kiemelt, majd kinagyított testrész finom plasztikájához nyúlt ismét, de új anyaggal kísérletezve. Eddig fakockákból, most márványlapokból építette föl szobrát, kibontva az anyag erezetében rejlő plasztikai és felületi hatásokat is. Így a természeti formákhoz közelítette az érzékenyen csiszolt hatalmas felület finom hajlatait, átmeneteit. A márványlapok illesztésével, a csiszolással ugyanakkor az anyag természetes és megmunkált állapotának, a természetes és művészi formának új kapcsolatát hozta létre: a tömbszerűség hatásának megtartásával, de törékeny elemekből építkezve a művészileg megmunkált forma a belső mozgásokban gazdag természethez lett hasonlóvá."

A szabad térbe helyezett monumentális kompozíciók mellett hasonló koncepciót tükröztetve születtek meg azok a kiállítási plasztikák, amelyek egy-egy hát-, has- vagy tompor-részlet kiemelésével végső soron a figurativitás határain belül, de teljesen új szemléletű formarend kimunkálására nyitott lehetőséget számára. A testrész-szobrok önálló fejezetévé alakultak az felnagyított ujj-részletet interpretáló Genezis-plasztikák, amelyeknek variációi sorában egy nagyszabású sorozatot készített az ezredfordulóig Bencsik István, s amelynek két kulcsfontosságú műve a paksi Atomerőműben megvalósított Genezis II. (Albert Einstein emlékére) című gipszplasztika, és a szigetvári Vár mellé 2000-ben emelt, mészkőbe faragott Magyar Millenniumi Emlékmű című kompozíció. E művek interpretációja során a legcélszerűbb, ha magához a művészhez fordulunk, aki az 1997-ben, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Bencsik-albumban a következő ars poeticát fogalmazta meg: „Figurális szobrászként indultam, és rá kellett jönnöm, hogy évezredek vagy évmilliók alatt, ha egy figura a szobrászat tárgya, akkor óhatatlanul gesztusokat tesz. A gesztusok megakadályozzák, hogy maga a fizikai szépség megjelenjen. A görög szobrászatban évszázadokon keresztül ugyanazokat a gesztusokat használták. Ennek az lett a következménye, hogy a gesztusoknak nem volt jelentőségük…Visszatérve az én munkáimra, meg akartam szabadulni az emberi figura gesztusaitól, mert azt gondoltam, hogy a gesztusok a színházhoz tartoznak, és nem a szobrászathoz. De ami még ennél is lényegesebb, az az, hogy az általam feltételezett szépség elmondhatatlan, illetve befogadhatatlan egy egész figurában. Akkor tudom felerősíteni ezt az állítást (hiszen egy szobor az egy állítás), hogy „x" testrész nagyon szép, ha kiszakítom az egészből, és felnagyítom. De nem mindig nagyítom föl a részleteket, csak ha olyan kicsi részletekkel foglalkozom, amelyek abban a méretben láthatatlanok. Minden testrész felfedezés. Kemény síkokkal pedig azért vágom, mert akkor tudom elfogadtatni a nézővel, hogy ez nem egy töredék, hanem egy szándékos kivágás, ha magát a vágást demonstrálom. Teljes mértékben idegenkedem attól a tizenkilencedik századi hatástól, amikor a torzót úgy készítik, hogy a karok, a nyak, a törzs valahol úgy félbe marad. Ez a szobrászi forma úgy öröklődött át a reneszánszból, hogy töredékeket találtak, amelyekről kiderült, hogy nagyon szépek. Ezeket a múzeumi töredékeket imitálják a szobrászok. Szerintem ez egy marhaság. Ha egy részletet készítek az emberi testről, akkor ezt tudatosan vállalni kell. Ha filozofálni akarok, akkor azt mondhatnám, hogy a sík, amelyet én alkalmazok, nem forma. Az egy geometrikus beavatkozás, magába a rendszerbe."

Az 1950-es évek második felében alkotott, a hatvanas évektől köztérre került tradicionális kompozíciókat, a művésztelepi környezetben idehaza és külföldön született monumentális munkákat, a belső terekben és városi közegekben otthonra lelt testrészlet-szobrokat, a rangos műgyűjteményekbe került kisplasztikákat és kisszobrokat, középméretű műveket szemlélve – és az önzetlen művészeti-közéleti tevékenységet, a művészpedagógusi szerepvállalást mérlegelve – elmondható, hogy Bencsik István szobrászművész munkássága kivételes, nagy formátumú jelenség a XX. század második felének, és az új évezred első évtizedeinek magyar művészetében. Minden történeti mozzanata, eseménytörténetének minden epizódja, minden műve az autonóm művész sérthetetlenségének, a művészet szabad voltának manifesztációja.

Bencsik István karakteresen önálló arculatú, különös szépségű, a korszerű művészi szemléletet hordozó szobrai a konvenciók világán messze túllépve, leleményes formarendet alkotva, remekművű munkákba foglalt jelentőségteljes nóvumokkal gazdagította, gazdagítja a modern magyar szobrászatot.

[2015]