Boros Pál

A hetvenes évek legvégén jelentkező építész generáció Magyarországon kettős nyomás alatt állt. Egyrészt az egyetemi tanulmányok során kapott útmutatás a modern építészet gyakorlatilag minden egyén utat felülíró elveiről és gyakorlatáról. Másrészt pedig ott volt előttük a hagyományos magyarországi településközpontok eltűnése, és a helyükön a szocialista rendszer igényeinek, a hatalom reprezentációjának megfelelő átalakítások folyamata. Ebben a közegben indult Boros Pál pályája is. 2004-ben a DLA-fokozatának megvédéséhez írt előadásában ő maga így foglalta össze ezt a kettős hatást: „Az egyetemi oktatás a klasszikus modernizmus tételein alapult: a 20. század első évtizedeiben a »mindent nulláról indítás« gropiusi alapállása; a funkcionalitás izmussá „emelése" (megizmusodott); a formaalkotásban a funkció mindenhatósága; a Gép apoteózisa, vagy az Öt pont Le Corbusier-től, a szerkezetek anyagszerű formálása. Mint »kiderült«, a modernizmuson belül is voltak felekezetek, de ezekről már csak múlt időben volt szó az Éptört Tanszék utolsó félévein és speckolljain… A tanokat ugyan enyhén szárazzá tette, hogy addigra a nemzetközi stílus sematikusabb példái uralták a képet. Mindez attól vált még fanyarrá is, hogy a napi gyakorlatot mindenki a létező szocializmus realitásában élte…"[1]

Boros Pál 1979-ben szerzett diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Tanulmányai során a legnagyobb hatással azok a gondolatok voltak rá, amelyeket Bakondi János és Szentkirályi Zoltán előadásain kapott. A két „mester" öröksége szemléletesen végigkövethető későbbi pályáján. Bakondi János már egészen fiatalon komoly tapasztalatokat szerzett a háborús károk helyreállításában végzett munkái során; részt vett a Szabadsághíd újjáépítésében, a diósdi rádióadó helyreállításában, az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ állandó szakkonzulenseként szerepet vállalt többek között a Kossuth- és a Deák-mauzóleum, a jáki templom, a budavári Mátyás-templom felújítási munkálataiban, valamint a Keleti és Nyugati pályaudvarok főcsarnokai tetőszerkezeti, tetőfedési, illetve a budai Vár, a Szent István-bazilika és a pannonhalmi műemlék-együttes rekonstrukciójában. Egyetemi oktatóként mindezt a tudást szinte egyedülálló lényeglátással és olyan szuggesztív módon adta át a hallgatóknak, hogy építész generációk tartják még ma is diákéveik meghatározó személyiségének. A legbonyolultabb rendszereket, összefüggéseket is világosan, szemléletesen tudta bemutatni hallgatóságának. Szentkirályi Zoltán pedig a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású építészettörténész professzora volt Magyarországon. Abban a korban, amikor az építészetet nem művészetként, hanem tömegtermelési feladatokat ellátó ipari ágazatként kezelték, Szentkirályi nyíltan kiállt az építőművészet komplexitása mellett. Ennek történeti és elméleti kérdéseivel foglalkozott, világszínvonalú tudással és műveltséggel felvértezve.

Boros Pál számára az akkor domináns ideológia helyett ez a két személyiség adott útmutatást, megalapozták szakmai szemléletét. Rajtuk kívül Farkasdy Zoltán, Török Ferenc, valamint a diplomatervét korrektorként végigkövető Puhl Antal és Turányi Gábor gondolkodásmódja jelentett inspirációs forrást. A kor legfrissebb építészeti irányzatairól nem az egyetemen, hanem a Bercsényi 28-30 szakfolyóiratban olvasott írások, az ott bemutatott példák alapján tájékozódott. Hamar felismerte a japán metabolizmus, a holland strukturalizmus, a posztmodern és más irányzatok jelentőségét, amelyek egyértelműen jelezték a nemzetközi modern válságát. Mégsem stílusok mentén fogalmazta meg magának építészként vállalt feladatát, hanem komplex módon, a települések történeti fejlődését folytató kortárs viselkedésként.

Kecskeméti alternatívák

Friss diplomájával 1979-ben szülővárosában, Kecskeméten kezdett dolgozni, a BÁCSTERV tervezővállalatnál, Farkas Gábor irodáján. Már az első évektől részt vállalt az iroda által készített tervekben és pályázatokban, utóbbiak között fontos megemlíteni a bajai Kossuth Lajos utca környezetének rehabilitációját (1979), a békéscsabai kísérleti lakótelep (1980), valamint a Kecskemét Belváros északnyugati részének rendezési tervét (1980), amely utóbbi 1. díjat nyert. A BÁCSTERV-ben találkozott Kerényi Józseffel, akinek személyisége, építészeti szemlélete – noha közvetlenül nem dolgoztak együtt – alapvetően meghatározta Boros Pál további pályáját.

Kerényi József a 20. századi magyar építészet egyik rendkívül erős vonulatának úttörője és példaadója volt. Munkásságával jelent meg Magyarországon az építészeti revitalizáció, a múlt építészeti örökségének újraértelmezett használattal való védelme, megőrzése. Kerényinek egészen korán, már az 1970-es évek közepén kialakult az egyedi módon értelmezett műemlék-fogalma: a passzív értékvédelem helyett kortárs használatban megőrzött épített örökség koncepciója. Húsz éven keresztül dolgozott a kecskeméti BÁCSTERV tervezőjeként, majd vállalati főépítészként.

Településközpontokat tervezett, városrész-rendezési koncepciókat készített az Alföld települései számára, lakóházakat és középületeket tervezett, emlékművek építészeti környezetének kialakítását végezte. Megtapasztalta a hagyományos alföldi építészet környezethez igazodó egyszerű, racionális, gazdaságos módszereit és ráérzett a komplex környezeti tervezés legfontosabb összefüggéseire, amelyek egymáshoz rendelik az épített és a természeti környezet, az éghajlat, a benapozási jellemzők, a belső tér kihasználása és az ökonómia szempontjait. Meglátta a vidéki építészetben a sok nemzedék alatt felhalmozódó tapasztalat továbbélését és integrálta azt saját kora építészetébe. Kerényi ismerte föl elsőként a Kecskemét központjában álló szecessziós középületek és magánházak kimagasló kvalitását, a kecskeméti főtér együttesének európai mércével nézve is unikális karakterét, az alföldi építészet értékeit. Felfedezte a főtéren álló templomok tornyainak sajátos sziluettjét, az összképben elfoglalt szerepüket, s ezzel a komplex városkép mint vizuálisan összefüggő rendszer értékeit. Éveken keresztül küzdött a város régi, gyakran használaton kívüli épületeinek megtartásáért, a bontások elkerüléséért. Kecskemét modernizálódása építészeti értelemben az ő nevéhez fűződik, és mindenekelőtt az ő szemléletének köszönhető számos korábbi épület átalakítása, továbbhasznosítása kulturális, oktatási vagy vegyes funkcióval. Értékmentő tevékenységének köszönhetően már a hetvenes években kialakult a régit és újat harmonikus egységben ötvöző városi környezet.

Amikor Boros Pál a BÁCSTERV-hez került, Kerényi már félig-meddig köztudottan félreállítva dolgozott egy külön irodában, afféle egyszemélyes ellenállóként. Boros hosszú és termékeny beszélgetések során szívta be magába mindazt, amit Kerényi számára az építészet jelentett. 1984-ben Kerényi József Budapestre költözött, a közvetlen mindennapos kapcsolat megszakadt, de termékenyítő hatása Boros egész életművén kimutatható. Jóval később, 2000-ben a Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé magyar kiállításán, amelyen mindkettőjük munkáit bemutatták, Kerényi így fogalmazta meg az általa felhalmozott tudás esszenciáját: „Élő városaink még láthatóan, tapinthatóan jelenítik meg az építő ember történelmét, kultúráját. Ahogyan az embert fölépítő sejtrendszer az ember élete folyamán többször kicserélődik és mégsem beszélhetünk új emberről, mert az új sejtek őrzik a régiek tudását, emlékezetét, városaink szüntelen változása, átépülése is akkor egészséges, organikus folyamat, ha közben megőrizzük a történelem folyamán kialakult karakterét, emlékezetét. Csak így védekezhetünk a globalizáció pusztítása ellen. Kecskeméten, ebben az alföldi homoksivatagból kinőtt, a Nyugat és Kelet ütközőpontjában a történelem során sokat szenvedett és pusztított, de mindig újraszülető városban tanultam meg még a hatvanas években, jó évtizeddel megelőzve a nagyvilág olajválság utáni gyakorlatát: úgy kell építenünk, hogy se bánatot, se nosztalgiát ne ébresszünk az emberekben a múlt iránt. Ne bontsunk feleslegesen! A városra jellemző, de rosszul használt – ezért pusztuló – épületeinknek, környezetüknek keressünk új, korszerű tartalmat. Viszont az újat a hely kultúrájának ismeretében korszerűen építsük meg!"[2]

Ennek a „se bánatot, se nosztalgiát" elvnek a jegyében készültek Boros Pál első jelentős munkái. 1982-ben Szalkszentmártonon a régi iskola épületének átalakításával bízták meg – csak a helyszíni bejáráson derült ki, hogy valójában a bontást várják el tőle, és egy új művelődési ház „tervezését", ami Jurcsik Károly orgoványi épületének kópiája lett volna. Boros azonban ragaszkodott a régi épület megtartásához az amúgy műemléki területen, a falu középületeinek sorában, és a szomszédos mészárszék udvarán lévő kocsiszínt hozzákapcsolta a régiből kialakított művelődési házhoz, így a ház egy jól használható fedett-nyitott teret is kapott, aminek fehérre vakolt fél-falai és fagerendás fedélszéke megkapó látványt nyújtanak. A homlokzati falak egy részének megtartása s faluképben ebben az időszakban kifejezetten merész gesztus volt; ott érezzük mögötte a Kerényi József által már elindított megtartó, új életre keltő szándékot.

Közben Boros 1982-ben felvételt nyert a MÉSZ Mesteriskolájának VII. ciklusába, olyan pályatársakkal együtt, mint Dévényi Tamás, Ferkai András, Ekler Dezső, Nagy Ervin, Pazár Béla, vagy Rudolf Mihály. A mesterek között ott voltak a régi „nagyok – Janáky István, Jánossy György, Rimanóczy Jenő –, mellettük pedig az újat hozók: Makovecz Imre, Kévés György, Virág Csaba, valamint a miskolci fiatal építészcsoportot útjára indító Plesz Antal és Bodonyi Csaba. A kétéves képzési program előadói között pedig olyan neveket találhatunk, mint Konrád György, Paulhans Peters, vagy Balczó András.

A színház vonzásában

A Mesteriskola után megérkezett az első olyan feladat, ahol Boros Pál már a maga teljességében alkalmazhatta addig megszerzett tudását, és hozzátehette a Kerényi József által járt útnak a maga számára leszűrt tanulságait is. A kecskeméti Katona József Színház Fellner és Helmer tervezte épületének rekonstrukciójára készülve fölmerült az igény, hogy a mögötte lévő üzemházat is átalakítsák. Az eredeti programban öltözők, próbaterem és színházi szabóság szerepelt, de Boros és munkatársai a próbateremben egy új típusú játszóhelynek, egy szobaszínháznak is megteremtették a lehetőségét. (Ez volt a színház egyik nagy kísérletező korszaka, Jancsó Miklós jelenlétével újfajta színházi formák meghonosodására lehetett számítani, ez is indokolta a műfaji korszerűsítést.) Az eklektikus utcai homlokzatot meghagyták, így az átalakítás nyomai csak az udvari oldalakon jelentek meg. Hátul egy emeletet elbontottak és a földszintre három szintet húztak föl, melyet egy üvegtetős előcsarnok választott el a dongakupolával fedett eredeti épületrésztől. A kettőt Boros lebegő hidakkal kapcsolta össze, az előcsarnokot pedig tükrökkel, illetve díszletszerű részletekkel emelte át a mindennapi munka színhelyéből a színházi élmény világába. Ezekkel a gesztusokkal a ház belső terét egyrészt „városi térré" alakította, aminek eleven része a színház csodája is. Az üzemház átlényegülése mind a város, mind az építész szakma közegében egyértelmű sikert hozott, a BÁCSTERV az „Év legjobb terve" címmel honorálta.

Ebben az időben egy értékes, de akkor még intermezzónak tűnő „mellékvágány" iktatódott be Boros pályájába: BÁCSTERV-es kollégájával és barátjával, Vas Tiborral együtt elvállalta a Kecskeméti Levéltár történeti tervanyagának rendezését. Ennek révén mélyebb és alapos ismereteket szerzett a város épületanyagának történeti gyökereiről, és megerősödött benne a már ekkor is erős szemlélete: valójában nem a stílus alakítja az épületet, hanem a kontextus, az élő város szellemisége, a használat gyakorlati oldala. Erről így ír a már idézett DLA-dolgozatában: „A terveken (…) az érződött, hogy maga a feladat és annak a kor eszközeivel konstruált megoldásai sokkal erőteljesebben határozták meg – kortól függetlenül érvényes módon – az adott épületet, mint a stílus felszíni jelenségei. Ugyanakkor a felhalmozott tapasztalat végtelenül racionálissá is teszi a házaikat. Mindez különösen élesen mutatkozott meg a történeti gazdaság épületeinél, mint olyanoknál, amik viszonylag stílus-nélküliek. Így érdeklődésem a levéltári érdekességeken túl ezek felé is fordult: a pusztákon álló magtárépületek, iker szárazmalmok, monumentális górék, de az ipar 19. századi maradványai, sőt olyan, azóta eltűnt »szocialista« épületegyüttesek, mint a tatabányai iparterület. Úgy érzékeltem, hogy ezeket jobban meghatározza valami időtlenebb, átfogóbb tudás, ami erőteljesebben alakít, mint a stílus."

Ezzel a tudással felvértezve fogott neki a Katona József Színház Farkas Gáborral közösen végigvitt rekonstrukciójához. Voltaképpen a levéltárban végzett munkának volt köszönhető ez a megbízás, mivel Borosék a tervanyagban fellelték a Fellner és Helmer-féle eredeti beruházási programtervet és a kiviteli terveket is, a kőműves főlapokkal, a tetők acélszerkezeti terveivel és egyes ajtók, ablakok részletterveivel, így bele mertek vágni a nagyszabású rekonstrukcióba. A neobarokk díszítések helyreállítása, a műszaki és színháztechnikai korszerűsítés mellett az épület kontúrjain belül meg kellett növelni a hasznos területet, elsősorban a pince szintjének bevonásával, és a történeti stílus dominanciája mellett az átalakítás korát is meg kellett jeleníteni. Az eredmény országos sikert aratott. Az újranyitás első előadásának méltatását Tarján Tamás színikritikus ezekkel a mondatokkal kezdte: „Nemcsak a lokálpatrióták, de minden magyar színházbarát őszinte örömére káprázatosán újjávarázsolva nyitotta meg ismét kapuit a kecskeméti teátrum. A karzati állóhelyek történelmi hangulatot őrző kis szigete éppúgy gyönyörködteti a szemet, mint egy-egy szeglet, díszítés patinája, vagy az épület alsó szintjén nyitott, stílusos társalgó berendezése."[3]

Nem sokkal a színház átadása után, 1988-ban kezdett foglalkozni Boros Pál az egykori kecskeméti ortodox zsinagóga újrahasznosítását célzó tervekkel. Az első elképzelés szerint a város nemzetközi hírű Ciróka Bábegyüttes kapta volna végleges otthonául az épületet. A tervező a lehető legtöbb elem megtartásában gondolkodott, ehhez a terven egy faburkolatú színpad-raktár szárny csatlakozott, az oldalsó telekhatárra egy vakolt tömb fogadta be az öltözőket és a technikai helyiségeket, a telek hátsó vonal ára pedig egy téglaépület a műhelyek számára. Elkészült a tanulmányterv – majd a tervezőtől azt kérték, hogy költségkímélő céllal 30%-kal csökkentse a területet. A következő években a hasznosítható terület egyre fogyott, és a program is átalakult, már csak „rendezvényterem" címen futott. A rendszerváltozás körül kifulladt a bábszínházi hasznosítás ötlete, a többször is átdolgozott terv program-átigazításra várt. Végül Kecskemét felvállalta a Magyar Fotográfiai Múzeum befogadását, és itt, ebben az épületben valósították meg. Boros elképzelése szerint a rossz állagú, 1944 óta üresen álló épületet előbb lebontották, majd visszaépítették, a szecessziós stílusú, hullámzó attikafallal együtt (ez az épület eredeti, 1890-vendéglőnek és táncteremnek készült eredeti változatára utal). Mögötte átsejlik a három körablakkal díszített, az utca vonalához igazodó, trapéz alaprajzú, egyszintes zsinagóga és a rézlemezzel fedett, alacsonyabb előépítmény. Az utcaképbe tehát lényegében visszakerült az 1918 utáni látvány, csak a felirat utal a funkcióváltozásra. A bejárat és a mellette nyíló két ajtó, illetve a hullámvonallal záródó attikafal tetején végigfutó cserépdíszítés türkiz színe a szecesszió eszköztárából való. Belül rekonstruálták a díszítőfestéseket, és a szakrális, négyzetes tér megőrzésével létrejött a földszinti kiállítóterem, fölötte a karzaton a könyvtár és kutatóhely, a bejárat melletti terekben pedig egy kis könyvesbolt. A városkép egy rég elfeledett, de a képeslapokról még ismerős látvánnyal gazdagodott, a közönség egy múzeummal, és az ortodox zsidóság temploma is úgy maradt meg, hogy a benne zajló tevékenység nem sérti a közösség emlékezetét. A kiállítótár fölötti mennyezet közepét ismét a színes Dávid-csillag díszíti. Az építésznek sikerült elkerülnie mind a szirupos-nosztalgikus múltidézést, mind a múlt kizárását a jelenből. De az egymást követő tervváltozatok ismeretében a kritikusnak némi keserű szájíze maradt: ha az első elképzelés megvalósulhat, azzal még a telkeken belül szervesen növekedő, izgalmas térkapcsolatokat és változatos homlokzati anyagokat sűrítő komplexum olyan magától értetődően kecskeméti lett volna, mint Kerényi József legnagyobb elismerést arató épületei a városban.

A városszövet értéke

A komplexitásra való törekvés végül egy másik középületben hozott remek eredményt. 1993-ban a város meghívásos pályázatot írt ki a Kodály Zoltán ének-zenei iskola megtervezésére. Az iskola korábban a Mende Valér tervezte Újkollégiumban működött, amelyet az egyház visszakapott. Új helyszínként a Pártos-Lechner irodájában készült gyalogsági laktanyát jelölték ki, ezt 1990-ig a szovjet katonaság használta. A monumentális épület sok szempontból ellentmondott az 1990-es évek elején gyorsan terjedő reformpedagógiai elveknek. Boros ezt a helyzetet úgy oldotta fel, hogy az U alakú beépítés negyedik oldalát befordította, és a teresedésbe egy íves új szárnyat és egy földszintes fogadórészt telepített. Ez az additív szerkesztésmód építészettörténeti idézetekkel, városszerte felbukkanó lépcsők, kolonnádok, tetőformák idecitálásával és bátor színhasználattal egészül ki, amit tovább folytatnak olyan részletek, amelyeket hagyományosan az épületek külsején alkalmaznak, de itt a belső térben jelennek meg. A pályatárs és egykori diplomatervi korrektor, Turányi Gábor ezt így foglalta össze: „Boros Pál az épület külsejét és belsejét egyenrangúan kezeli. Ugyanaz a gondolatsor, ugyanaz a gondosság mutatkozik kívül és belül. Szellemi kiegyensúlyozottság, anyagi megfontoltság. Igényesség, szakszerűség és mesterségbeli tudás, a jó gazda gondossága köszön vissza mindenütt."[4] Ha az épület metszetét nézzük, mintha egy kisebb város belső titkai tárulnának fel a kutató tekintet előtt. Tudatosan vállalt ez a komplexitás: a diákoknak szabadságot ad, egy funkcióját vesztett, hatalmas épületet megment a lebontástól, a város pedig az iskola falain belül még egy 350 fős közönséget befogadó, egyszerre ünnepélyes és jól használható koncerttermet is kapott.

Nehéz lenne a teljességre törekedni, ha szeretnénk áttekinteni, mit is kapott Kecskemét Boros Pál szelíd, de állhatatosan és konzekvensen képviselt szakmai szemléletétől. Beszélnünk kellene azokról a helyreállítási és rehabilitációs munkákról, amelyeket Farkas Gáborral közösen végzett – köztük a régi, már jó ideje használaton kívüli Városi Mozi megújításáról, amiben színházterem és kiállítótér jött létre, a Rákóczi út revitalizációjának terveiről, a téglába öltöztetett Kisfaludy-házról, vagy olyan – tervlapokon maradt – elgondolásokról, mint a csongrádi és a kiskunfélegyházi rendőrségi épületek, illetve a budaörsi színház épülete. Zárásként mégis két olyan épületről szeretnék röviden szólni, amelyeket az életmű kulcsfontosságú darabjainak tartok.

A Kecskemét belvárosában lévő Bocskai utca tömbrehabilitációja során Boros Pál keze alatt egy olyan példa értékű társasház született, amelyre országszerte felfigyeltek. Vargha Mihály így írt róla: „Kicsi, de erős – mégsem magamutogató, hanem inkább vizuális játékkal, egyfajta építészi humorral telített kis ház. Közvetlen a közelében jellegzetes mezővárosi beépítés, vegyes kép, amit már régen megszoktunk. Ezért is örömmel vesszük észre, ha egy-egy régi épületet tataroznak benne, s persze a legfeltűnőbb, ha valami új épül. Itt pedig átellenben is újdonság van, egy lassan befejezéséhez közeledő, nagyobb területű új beépítés, szintén Boros Pál és munkatársai, az Építészműhely tervezésében. A telepítés »előre megfontoltan« idézi a történeti, hosszú idő alatt kialakult kisvárosi utcaszövetet, az új épületekben vegyesen vannak lakások, irodák, üzletek. Megfontolt, nem harsány, a városba jól illő igazi színfolt, éppen ilyesmivel kéne találkozni úton-útfélen máshol is. Amikor nem a formák és a részletképzés számít elsősorban, hanem a viselkedés, az arányok, a település hangulatának szerves folytatása, amellett, hogy a házakon határozottan láthatók a tervező kézjegyei. (...) rögtön érzékelhető, hogy Boros Pál jól ismeri Kecskemétet, természetes módon lép vele viszonyba, akár többféleképpen is, mindig a helyzetnek megfelelően. (…) A kilenclakásos ház tiszta, egyszerű képlet, de jellegzetes homlokzatával mégis bátran egyedi, méltó utóda a 60-as, 70-es évekből például Jurcsik Károly, Jánossy György, Molnár Péter vagy Szrogh György építészetének. "[5] A kilenclakásos ház építészeti nyelve olyan magától értetődően egyszerű és játékos, hogy a kritikus a legjobb hazai előképek mellé állítja: „...tiszta, egyszerű képlet, de jellegzetes homlokzatával mégis bátran egyedi, méltó utóda a 60-as, 70-es évekből például Jurcsik Károly, Jánossy György, Molnár Péter vagy Szrogh György építészetének."[6] Homlokzata aszimmetrikus játékkal hívja fel magára a figyelmet. Két szintjén vertikális sávokban vakolt és tégla felületek váltják egymást, bele-belelépve egymás terébe, illetve az oldal felé közelítve kissé kilépve a síkból, mintegy pengeként zárva a teret. Manierista gegnek tűnhet, de mégsem az: itt, ebben az eklektikus miliőben a mezőváros spontán alakulását, a fésűként egymásba kapaszkodó felületekkel a fésületlenséget, és az ebben rejlő bájt jeleníti meg – magát a karakteres városi szövetet jeleníti meg a homlokzaton.

Végül az utolsó megemlített épület a maga puritán eszköztárával is mintegy esszenciaként vonultatja fel a pályát meghatározó elveket: az a helyből és funkcióból kiinduló, komplex szemléletmód, ami Boros Pál munkásságának legfontosabb jegye, talán a 2018 végén felszentelt kiskunfélegyházi ravatalozóban ragyog fel a legtisztábban. A régóta elhanyagolt állapotú temetőrészbe végtelenül finom eszközökkel ültette oda a gyász ősi színébe, hófehérbe öltöztetett „holtak városát": egy egyszerű, magastetős épületet, benne két ravatalozó teremmel, a hozzátapadó kolumbárium-falakat és a gyülekezésre, várakozásra, az elhunyttal való utolsó találkozásra méltó külső tereket. Az épület, a falak, a kerítés hófehér, ezt egészíti ki a tető és a kapu világosszürke árnyalata. Boros egészen finom eszközökkel jelenítette meg a földi és az azon túli élet metszéspontját azáltal, hogy a külső és a belső terek határvonalán egészen keskeny rést hagyott: az előreugró magastető bütüje alatt húzódó, alig észrevehető üvegsáv kiragyogtatja a benti fényt, és hasonlóan emelte el a torony tetejét a toronytesttől. Anyag és anyagtalan találkozását alig érzékelhetően fejezi ki ez a leheletnyi eltávolodás. A „holtak városában" mégis ez a kulcsszó. A külső térben ugyanezt a zárt, tömör falak és az áttört felületek váltakozása szimbolizálja. A tető fémlemez fedésének bordázata folytatódik a tömör kerítésfal pálcákkal megnyitott felső részén, a világosszürke fém kapu rácsain és a külső teret tagoló pillérsorokon. A következetes és jól átgondolt, puritán megoldásokkal elcsendesült, mélyen átélhető spirituális terek születtek.

Ha minden városnak lenne legalább egy olyan építésze, mint Kecskemétnek – és vonzáskörzetének – Boros Pál, a kortárs hazai építészetet kevés jogos kritika érhetné.

[1] www.epiteszmuhely.hu/boros/irasok/dla_tanulmany/

[2] Új Atlantisz felé. A VII. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé katalógusa, Műcsarnok, Budapest, 2000.

[3] Tarján Tamás: Kecskemét Katonája. Színház, 1988/3.

[4] Turányi Gábor: Kirándulás Kecskemétre, Magyar Építőművészet 1999/1.

[5] Vargha Mihály: Kicsi, de erős. Magyar Hírlap, 2004. február 7-8.

[6] Uo.