Buda Ferenc

Életrajz

Buda Ferenc Debrecenben született 1936. november 3-án. Édesapja és édesanyja is szegény családban nőtt fel, apja Szabolcsból származott Debrecenbe, anyja Debrecenben született. Szegény körülmények között éltek, apja a debreceni elsőfokú szociális ügyosztályon dolgozott hivatalsegédként. A hivataltól kapott szolgálati pincelakásban laktak Debrecenben. Később a mai Bem térre költöztek (akkori nevén Magos György tér), egy földszintes lakásba főbérlőként. Itt élték át a háború alatti bombázások egy részét, később anyja nővéréhez költöztek Józsára. Lakásukat szétbombázták, ezért a ház udvarán egy másikba költöztek, itt laktak 1945 nyarától 1959-ig.

Ötéves korában egy unokatestvérétől ráhagyott olvasókönyvből megtanult olvasni. 1945-46 körül írja meg első verseit. Az általános iskolát hétévesen az Eötvös Utcai Elemi Iskolában kezdte 1943-ban, majd 1947-ben íratták szülei a Református Gimnáziumba. Az iskolát egy évre rá államosították, megszüntették a cserkészmozgalmat, amihez Buda Ferencet nagy vonzalom fűzte. 1951-ben a Fazekas Mihály Gimnáziumban tanult tovább, ahol egyre több verset kezdett írni, és megtanult oroszul. Egyik tanára, Kiss Tamás támogatta költészeti törekvéseit: megjelentette verseit az Alföld című folyóiratban, és az ő biztatására látogatta a debreceni írócsoport rendezvényeit. (Buda Ferenc több interjúban is kitért arra, hogy tőle kapta ezt az egész életére, költészetére kiható tanácsot: „úgy kell megírni a verset, hogy egyetlen felesleges szó se legyen benne.") Nagy hatással volt rá József Attila, Tóth Árpád és Arany János költészete.

1955-ben érettségizett, és rögtön felvették a Kossuth Lajos Tudományegyetem nappali tagozatára, magyar-orosz szakra. Ebben az évben jelennek meg nyomtatásban első versei is az Alföld folyóirat hasábjain. 1956 késő őszén kézről-kézre jártak írásai, többek között Vass László barátjával is megosztotta ezeket, aki gyanútlanul az őt megfigyelő besúgóknak szavalta el három versét. A Rend, a Tizenöt-húszéves halottak és Pesten esik a hó című költeményeit „Égető" álnéven írta alá, mégis keresték először az egyetemen, majd otthonukban. Buda Ferenc végül apja tanácsára önként jelentkezett a rendőrségen. Államrend elleni izgatás miatt egy év börtönre ítélték, és az állampusztai rabgazdaságba került kényszermunkára 1957. június 30-tól. Innen 1958. február 21-én szabadult. Tanulmányait nem folytathatta, csak később levelező tagozaton, miután kérelmére mentesítették a büntetett előéletből származó joghátránytól. Ötvenhatos verseinek kéziratát Für Lajosnak adta, aki akkor a debreceni kollégium könyvtárosa volt. Később az ő levelesládájából kerültek elő a művek. A forradalommal, megtorlással foglalkozó lírája csak a rendszerváltás után jelenhetett meg (Csöndország, 1991).

Az állampusztai kényszermunka után a Vasipari Vállalatnál és az Épületburkoló Vállalat debreceni munkahelyén helyezkedett el. Ezalatt végig szüleinél lakott.

1959-ben vette feleségül Csiker Mártát. Az év elején Somogyba mentek, ahol felesége szerzett munkát számára a karádi erdészetnél. Itt mint erdei rakodókezelő dolgozik. Nagycsepelyen albérletben, később Szóládon felesége nagymamájánál laktak. 1960-ban vetődött fel benne a Pestre költözés lehetősége, hiszen Debrecenben nem látott esélyt az irodalmi előbbre jutásra. Barátaik segítségével jutottak el a fővárosba, ahol se lakásuk, se állásuk nem volt. Kislányukat később felesége édesanyja Pestről Kaposvárra vitte. Juhász Ferenchez fordultak segítségért, aki rövid időre befogadta őket, majd egy hét után sikerült albérletet szerezniük és Júlia lányukat is visszavehették maguk mellé.

1963 augusztusában négyéves kislányukkal Pusztavacsra költöztek egy szolgálati lakásba a Hunyadi térre. Pár hónappal később felesége a helyi óvodában kapott munkát, ő pedig képesítés nélküli tanítóként helyezkedett el, és újrakezdte egyetemi tanulmányait levelező tagozaton. 1963-ban jelent meg első verseskötete, a Füvek példája, melynek kiadásában Juhász Ferenc segített a költőnek a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként.

Heltai Nándor meghívására részt vett egy kecskeméti irodalmi esten, ahol Jankovich Ferenccel és Maróti Lajossal szerepelt együtt. Nem sokkal a rendezvény után újabb levelet kapott Kecskemétről, most már azzal az ajánlattal, hogy telepedjenek le a városban. 1965-ben költöztek Kecskemétre, ahol a „Sárga Iskolában", az 1. számú Általános Iskolában (később Petőfi Sándor Általános Iskola) tanított történelmet, oroszt, földrajzot, magyart. Közben levelezőn végezte tovább az egyetemet, felesége ekkor várta második gyermeküket, Ádámot.

Kecskemétre költözésük sem volt zökkenőmentes, számos helyen laktak, mielőtt megtalálták végleges otthonukat. Éltek a Táncsics utcai volt színészotthonban, a zeneiskola volt Erkel utcai épületében. (Felesége egy időre még visszatért Pusztavacsra is, a még meglévő szoba-konyhás lakásukba, míg ő Hernádi Gyula bírósági fogalmazó irodájában lakott.) Amikor megszületett Ádám, az iskola igazgatója a szertárépület egyik helyiségében adott nekik szállást. Innen a Rávágy térre költöztek, majd 1972-ben a Hunyadivárosban találtak megfelelő otthonra. Legkisebb lányuk már ide született.

Buda Ferenc az 1969/70-es tanévet saját kérésére a kerekegyházi-alsópusztai általános iskolában töltötte, ahová családja is vele költözött. 1970 és 1986 között a Bács-Kiskun Megyei Levéltár munkatársa volt, emellett folyamatosan írt, fordított, és ekkor teljesedett ki mint fa- és kőfaragó mester is – legtöbb alkotását elajándékozta. A kecskeméti Forrás folyóirat megalapításától részt vett annak munkájában, de 1986-tól lett állandó munkatársa a lapnak.

1979-ben a Lakiteleki Írókonferencián őt kérték fel a nyitó beszéd megtartására.

1994-ben eladták a kecskeméti lakást, és felesége egészségi állapota miatt Sopronba költöztek. Itt, a Németh László Közép-Európai Népi Akadémián egy bentlakásos kurzus keretében tartott órákat a kulturális rokonság-ismeret témakörében, és vezetett kézműves foglalkozásokat is. Szolgálati lakást azonban nem kaptak, ezért az eladott kecskeméti házukból származó pénzt élték fel, és végül Fertőrákoson találtak maguknak megfelelő otthont.

1997 októberében költöztek vissza Bács-Kiskun megyébe, Tiszakécskére, ahol Buda Ferenc ma nyugdíjasként él. A Hetek költőcsoport tagja, melyet Kabdebó Lóránt hozott létre és ő adott nevet is a lazán szerveződő irodalmi társaságnak. (Tagjai voltak még Ágh István, Bella István, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon.) 2002 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Buda Ferencnek műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább a közép-ázsiai török nyelvek foglalkoztatják. Többször járt Kazahsztánban, Kirgiziában, Mongóliában, Azerbajdzsánban. A török népek iránti érdeklődését Mándoki István turkológus keltette fel. Első utazására az Írószövetség delegáltjaként került sor 1976-ban, a finnugor írók nemzetközi kongresszusára. Baskír, finn, kirgiz, lapp, mari, mordvin, török, udmurt fordításai is megjelentek. Varázsének (Kecskemét, 1973) című kötetébe török, mordvin, lapp, finn, mari népköltészeti alkotásokat válogatott be. Kazak és kirgiz népmesék olvashatók 1988-ban közreadott köteteiben: A láthatatlan tolvaj, A szürke héja.

Fafaragással, bőr- és csonttárgyak készítésével is foglalkozik. Első generációs értelmiségiként felmenői még kétkezi munkából éltek, a kézművesség szeretetét tőlük örökölte. A néprajzhoz is vonzódott már diák korától kezdve.

Ötvenedik születésnapja alkalmából tisztelői és barátai megjelentették a Csönd, ének, csönd... című kötetet (Kecskemét, 1986), melyben addig még közöletlen írásai és műveinek bibliográfiája is megjelent.

A Forrás folyóirat 1996 novemberében ünnepi számmal köszöntötte a hatvan éves költőt. Ugyanebből az alkalomból jelent meg Szekér Endre irodalomtörténész Buda Ferencről szóló monográfiája (Kecskemét, Forrás Könyv- és Lapkiadó, 1996).

Hetvenedik születésnapján Tiszakécske és Kecskemét városa mellett a Katona József Könyvtár a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzattal és a Magyar Versmondók Egyesületével közösen Országos szavalóversenyt rendezett.

2007-ben Isten szalmaszálán címmel magyar portréfilm készült a költőről. Közreműködője volt a Kaleidoszkóp Versfesztiválnak.

Műveit a kecskeméti Ciróka Bábszínház, a debreceni Vojtina Bábszínház, a budapesti Holdvilág Kamaraszínház és a nagyváradi Állami Színház is bemutatta.

Az életrajzot összeállította: Labancz Edit [2013]

_____________________________________

Művészeti, szervezeti tagság

Magyar Írószövetség tagja; Magyar Írószövetség Duna-Tisza közi csoportjának titkára

Buda Ferenc: Néhány szó az életemről

Árva cselédlány Anyám és nincstelen falusi ivadék Apám egyetlen fiaként Kosztolányi halála napjának hajnalán születtem Debrecenben. Életem kezdetén különféle pince-albérletekben laktunk. Anyám szavaiból tudom, hogy járni is így tanultam meg: a pincelépcsőn fölfelé kapaszkodva. Nagyszüleimet – a szabolcsi Rohodon lakó apai nagyanyámon kívül – nem ismerhettem. A Debrecenben s környékén élő kiterjedt anyai rokonsággal meghitt s gyakori volt a kapcsolat. Jó visszaemlékezni reájuk.

Sohasem látott anyai nagyapámat s azt a bizonyos pincelépcsőt egy-egy korai versem idézi föl.

Legelső maradandó emlékem nem kép, nem is hang – egy alak­talan, szavakba foglalhatatlan, kietlen hiányérzet: amidőn Anyám hosszú időre kórházba kerül, s én ezt úgy élem meg, mintha kívül rekedtem volna a lakható világon. Másféléves lehettem ekkoriban.

Egyik unokatestvérem rámhagyott olvasókönyvét lapozgatva öt­esztendős koromra merő kíváncsiságból megtanulok olvasni. Ekkoriban volt az is, hogy Anyám egy napon bemutatta nekem Csokonait: ott állt a költő a Nagytemplom meg a Kollégium között egy testes kőoszlop tetején zsinóros ruhában, kezében citerával.

Rá egy évre közeli ismeretségbe kerülök a másik költővel is: húsvétra megkapom Anyámtól Petőfi Összes Költeményeit piros kötésben. A következő esztendő őszén már iskolás vagyok, ám addigra túljutok a kötet nagyrészén; a János vitézt s a Nemzeti dalt többször is elolvasom.

Közben – egyelőre még a határokon kívül – folyik a háború. Apámat behívják katonának, hosszú-hosszú időn át nem láthatjuk. Negyvennégy június másodikán lezajlik az első bombázás Debrecenben, a Nagyállomás környéki utcákat szétveri az angolszász légierő. A légitámadások mind gyakoribbak, ketten Anyámmal kihúzódunk a városból a józsai atyafisághoz. Nyár végefelé Apám hazalátogat szabadságra. A család nem engedi vissza. Közeledik, majd átcsörtet rajtunk a front. A kapkodva visszavonuló németek után beözönlenek az oroszok. Megszállás, szorongattatás. Aztán: vége a háborúnak, a romokat eltakarítják, átlépünk két korszak határán. Új szavakat kell megtanulni, pl. demokrácia, felszabadulás. Tapasztalatainkkal nem mindenben vágnak egybe, ám azért csak mondják, mondják – jelzővel felcicomázva ill. anélkül – negyven hosszú esztendőn át.

Sokat olvasok. Valamikor 45-46 fordulója táján megírom első – négysoros – versemet. Ezt az idők folyamán több is követi, költő azonban még nem akarnék lenni. Rajzolni szeretek inkább, s a messzi tájak vonzanak. Koptatom hát szorgosan színes ceruzáimat, jobb híján térképeken utazgatok, s bújom a Nagyerdőt.

Szüleimnek az a vágya, hogy tanult ember váljék belőlem. Ez megegyezik az én szándékaimmal is. Beíratnak hát 1947-ben az akkor még nyolcosztályos Református Gimnázium első osztályá­ba. (Máig emlékszem a csütörtöki órarendre: latin, magyar, földrajz, számtan.) A tanévet már az ötödik általánosban fejezem be, közbejön ugyanis az iskolareform s az államosítás. Családi zűrök, serdülőkori válság, a valóság s a hangoztatott eszmék közötti összhang hiánya. Meg-megcsappan a tanulás iránti kedvem, lázadozom. A nyolcadikat úgy fejezem be, hogy háromévi orosz oktatás után a cirill betűk jónéhányának a hangértékével sem vagyok tisztában.

1951 szeptemberétől a Fazekas Mihály Gimnázium diákja va­gyok. Kiváló tanárok keze alá kerülök, megemberelem magam. Az orosz nyelvvel is összebarátkozom. Harmadiktól a történelmet Kiss Tamás tanítja, költészetben az első mesterem. („Versbe egy fölösleges szót se!")

55-ben az Alföld először ad közre néhányat a verseimből. Aztán érettségi, s még azon évben fölvesznek magyar-orosz szakra Debrecenben. Jeles professzorok közelségén kívül még egy alapvető változás: eddig 12 éven át csak fiúiskolákba jártam, itt viszont lányokkal együtt tanulok. Mintha mézbe csöppentem volna. Szerelem, szerelem, a maga édes és keserű ízeivel.

1956. Tavasszal árvíz, földrengés.

Ősszel forradalom.

Október 23 és november 4 között se időm, se türelmem a vershez. Utána nekilátok. Verseim kézről-kézre terjednek egyetemi társaim között.

Utolsó, máig kitartó szerelem.

57 februárjában újraindul a tanítás az egyetemen. Tizenkilencedikén keresnek a rendőrök. Másnap jelentkezem. Letartóztatnak s három versem miatt bűnvádi eljárás indul ellenem. Ítélet: 1 év börtön. Letöltöm.

Szabadulásom után öt évig segédmunkás vagyok hol itt, hol ott. 59-ben összeházasodunk. Házunk s egyebünk ugyan nincs, de ez nem számít. Még azévben megszületik első gyermekünk. Őt aztán 65-ben, 67-ben, 70-ben, 71-ben és 78-ban követik a többiek, összesen 3 lány és 3 fiú. Velünk együtt valamennyien múltszázad­beliek.

Tengődés, bolyongás ide-oda az országban: Somogy, Debrecen, Budapest. A hatvanas évek elejétől fogva a verseim újra megjelenhetnek.

1963 az újabb stáció: folytathatom (levelezőn) egyetemi tanulmányaimat, taníthatok képesítés nélküli nevelőként Pusztavacson, s a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelenik első verskötetem, a Füvek példája.

1965-ben szíves hívásra Kecskemétre költöztünk. Azóta – bár időközben négy évet távol kellett töltenünk – ezt a Duna-Tiszaközi tájat második: befogadó szülőföldemnek tekintem, s öröm számomra, hogy az immár negyedik évtizedét megérő Forrás-nak megalapítása óta a munkatársa lehetek.

Életem, életünk sem rögökben, sem virágokban nem szűkölködött. Dolgoztam, írtam, fordítottam, időnként meg-megjelent egy-egy könyvem, negyvenéves korom után néhányszor a kölyökként térképen elképzelt tájak egynémelyikére is eljutottam. Gyermekeink szinte máról-holnapra felcseperedtek. Hála Annak, akit megillet: becsületes ember vált mindnyájukból.

Időről-időre el-eltöprengtem rajta: ki vagyok, mi vagyok én, s vajon mi értelme mindannak, amit művelek? Ma úgy gondolom: nem több, s talán nem kevesebb – afféle rezgő húr vagy membrán vagyok ég és föld, ember és világ, ember és ember között. Ezért ha magamban beszélek is, szavaimat úgy alakítom, mintha mások is hallgatnák, mintha mások is hallanák, hisz a hangszer teste, a rezonanciaszekrény nem egyéb, mint a közösség, álljon bár hat-nyolc főből, tízmillióból – vagy hatmilliárdból.

Sokáig abban a hiszemben éltem, hogy csak a magam erejéből jutottam előbbre.

Ma már tudom: magasba mindenkor a mások szíve és karja emelt: Szüleimé, szeretteimé, felebarátaimé, anyanyelvem távoztuk után is élő apostolaié.

Olykori vissza-visszahulltomért pedig egyedül magamat okolhatom.