Buda Ferenc

Buda Ferenc 1936. november 3-án született, azon az éjszakán, amelyiken Kosztolányi Dezső meghalt. Szinte napra pontosan húszéves volt, amikor az 1956-os forradalmat az orosz tankok eltaposták. A két tudatosított hagyomány közül ez a második határozta meg erősebben az életútját, annál is inkább, mert a forradalom eltaposása után írott verseiért perbe fogták és elítélték. „1956-ban voltunk húszévesek. A harmadik félévet jártam a debreceni egyetemen. Néhány vers miatt perbe fogtak, egy esztendőre ítéltek el, ezt letöltöttem. Fiatal voltam, erős, a börtönnel nem tört bennem ketté semmi, de újra kellett kezdenem mindent" – mondta erről. Költészetének alakulására is hatással volt a börtönben töltött egy év. Olyan világba került, ahol a külsővel szemben mindenképpen egy belsőt kellett kialakítania, s azt felmutatnia. A hatalmat, a mindenkori hatalmat valójában ekkor tanulta meg gyűlölni. '56 aztán végigkíséri a pályáján, Állampusztán kötetterjedelmű ciklust írt: a Falak könyve a teljességvágy és a megalázottság, leszorítottság feszültségét mutatja meg, a József Attila-i teljességigényt a kényszerű realitásokkal ütközteti, miközben történelmi érvényű ítéletet fogalmaz meg a bontakozó új rendről. Példát idézve előbb, mintegy József Attila verseinek világát újrateremtve állította szembe a maga világát a hataloméval: „Te nem lehetsz okos, / így vádjaidat vesd el, / s mert ember vagy, jogos / vétkeidet ne kövesd el", majd a mindenséggel mérd magad parancsát szembesítette az állampusztai valósággal: „Dolgozz, igyál, egyél / s feküdj le este tízre. / Nyelved hegyéig ér / a félelem vasíze."

Buda börtönversei csak 1989-ben jelenhettek meg, költői indulása, a személyes útkeresés terheit is megmutató, 1963-ban megjelent Füvek példája című kötethez kapcsolódik. Ennek versei jelzik, hogy a klasszikus magyar irodalmi hagyomány mellett az avantgárd hatása is meghatározta Buda Ferenc költői világát, ugyanakkor a vállalás etikai parancsát is megfogalmazta: „nékem a füvek példája erőt ád, / s az égig épülő láthatárok között / én már csak dolgozni akarok, álmomban is / dolgozni felnőtt felelősséggel, / földnek támaszkodó vaslétra-akarattal, / fejemet fölemelem, mint a füvek, a zöld katonák" – írta, ugyancsak József Attilára visszautalva a Füvek példája című versében. Eszmény és valóság ütközése figyelhető meg az Ébresszen aranysíp (1970) című kötetben is. Az öntanúsítás formái már ekkor jelen voltak költészetében, ahogy az állandó feszültségek, küzdelmek is, az életből a versbe költöző küzdelmek: „Jó lelkiismerettel és elkészült elmével, / állok ide, fegyvertelen. Meg nem puhultam, / meg sem lágyultam, alku ma sincs. / Szakadék életünk örökös küzdelem az / örömért, maradék ifjúságunkért. / Konok hit nélkül nem megy. Nélkülünk ki / hajtaná végre a virradatot? Füvek, levelek / hatalmára esküszöm. // Virulj fel, szabadulás" – a Roham című vers vallomásos, önjellemző sorai akár egy Buda Ferenc verseit tartalmazó antológia mottójaként is állhatnának.

Buda Ferenc életútját 1956 és a hozzá való ragaszkodás a félbehagyott, csak később elvégzett egyetemmel, az útkeresésekkel, a kései letelepedéssel (Kecskeméten), az állandó szembenállással erősen meghatározta. Az ötvenhatos verseihez írott jegyzetében mondja: „Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy – ha egyáltalán tápláltam magamban effélét – azon nyomban kihunyt belőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várom azóta is." Kényszerek, gondok, vállalások az egyik oldalon – a másikon viszont ott volt-van az ezekből való kilépés vágya is: A Zöld ág című versében olvashatjuk: „Szárnyon szállani? / Merre? /Hová? / Fát vágok begyújtani, / itt a tél nemsoká." A repülés vágya egyik haikujában is feltűnik: „Repülni – hová? / Riadt madár kuporog / repedt tojáson." A kilépésnek ez a vágya mintha a Kosztolányi-hagyományra utalna vissza, ezt erősíti a Lennék kisgyermek című versben felszakadt vágy is:

Valami mégis megszakadt félbe.

Egy évben egyszer játszani kéne. –

Szánkázni télben, fürödni nyáron,

Csücsülni hajlós cseresznye ágon.

Leggyakrabban használt kifejezése, „kulcsszava": a szív. Nem abban a vonatkozásban, ahogyan annyian használták, például József Attila az Áldalak búval, vigalommal… kezdetű versében, tehát a szerelem kifejezőjeként – abban is természetesen, gondoljunk Buda mindenki által ismert nagy versének, a Ne rejtőzz el címűnek a példájára („Benn zörömbölsz a szivemben, / s elsimulsz a tenyeremben") –, de más vonatkozásban is, Buda a teljes ember képviselőjeként, a teljes emberség vállalásaként használja ezt a kifejezést. Két példát említek a tucatnyinál többől: „Emlékezéssel szívig megrakodva / a kinti gerlezúgást hallgatom" (Az ember olykor); „Hó hull hazámra, / bokáig, térdig, övig / szívig fölérő." (Havazás). A szívvel, a szív jelentette teljességgel szemben a művi világ képviselőjeként pedig feltűnik a műszív: „Műkő. Műselyem: / Műszív. Műméz. Művirág. / Műtét és műtett." (Civilizáció) Innét érthetjük meg az örökös számvető hajlamot is, ami abból fakad, hogy az ember és a természet, az ember és a történelem kapcsolatába mindig belelép valami, ahogy Buda mondja: „…itt valaki / mindig mindent összekuszál, / összebeszél", közöttük természetes kapcsolat nem jöhet létre. Nem véletlenül említem a természetet és a történelmet: Buda még mindig a természetben és a történelemben él.

Nagyobb kompozíciói, így a Tanya-hazám című verse, az Árvaföld című vers, aztán a Himnusz haza a tájhoz kötődnek. Ez így túl általánosan hangzik, ezért pontosítani kell a kijelentést: valamennyi az Alföldhöz, azon belül is a Kiskunsághoz kötődik. Beszélt erről is: „biztos vagyok benne, hogy a Legfőbb Hatalom, akiben én hiszek, nekem is szánt egy szerepet – következésképpen szánt egy helyet is, egy színteret, ahol a történet, az én történetem lejátszódhat - mondotta egy interjúban. - Tagadhatatlan, hogy az Alföldhöz való elementáris kötődésben óriási része van annak, hogy Debrecenben születtem, itt nőttem fel - azzal együtt, hogy mindig volt elvágyódásom domborúbb tájakra -, hogy az életünk legjava Kecskeméten telt el. Gazdag emberi kapcsolataim alakultak itt ki, kezdettől szívesen befogadtak, s én is magamba fogadtam ezt a tájékot. Persze, ez így még nem elégséges magyarázat, hisz számos ember éli le ott az életét, ahonnét folyton elvágyódik, ahol nem érzi otthon magát. Akkor hát miért, miért... Kell mögötte lennie valami korábban keletkezettnek, valami olyannak, ami az én életemet akár korszakokkal megelőzte..." Mi lehet az, ami az életünk kezdete előtt is kötődést biztosít egy tájjal? Ne gondoljon senki sem holmi irracionális, természetfölötti magyarázatra, ha valamiről szó lehet, akkor a múlt megéléséről, a múlthoz való kötődés tudatosításáról lehet szó. S ha elolvassuk újra a verseket, akkor látjuk, hogy nem csak „tájversekről" van szó, másról is: a Tanya-hazám a tájban élő emberekről beszél, az Árvaföld az elbizonytalanodásról, a Himnusz haza a történelemről. S közben képek, kijelentések, példaként álljon itt kettő a Tanya-hazámból. „Szótlan föld, mindent kibírsz", hangzik a vers „összefoglalója". Meddig, kérdezhetjük. A másik idézendő kép: „Kishúgom, vérrel beszöktetett / kökénybokor/ mi lesz velünk? / Mi vész el velünk?". Buda egyik legszebb természeti képe ez, értelmezése során számos irányba elindulhatunk. Az embert és a természetet egylényegűnek tekinti, azonosulása a mindenkori kiszolgáltatottakkal történik meg, ezért mondhatjuk, ha nem lett volna az „ötvenhatos" kötődés, akkor sem lett volna más hangoltságú ez a költészet, hiszen a kiszolgáltatottság ezen a tájon mindig újratermeli magát.

Buda Ferenc vállalásai és azonosulásai mögött nagy küzdelmek zajlanak. A kijelentések mögött tűnődéseket és kételyeket találunk. A felkiáltások mögött kérdéseket, a magyar költők közül talán Buda Ferenc verseiben leljük meg a legtöbb kérdést. Erről igy beszélt: „Az ember maga is választ keres dolgokra, és kínok-keservek közepette jó esetben eljuthat odáig, hogy a kérdést fel tudja tenni. Talán ez sem kis dolog. Ezek egyszerű, elemi kérdések: Ki látogat meg tarló arcú öreg? Vagy: kié a nyűg? kié a konc? Vagy kicsit transzcendentálisnak tűnik, de hát ez is egyszerű kérdés: Ki űzi el az ördögöt? Vagy: kell rá hitel? van rá hitel? ki dönti el? mi dönti el? Ennyire egyszerűek a kérdések, mint ahogy az életünk is pár alapkérdésre egyszerűsödik le" – mondta. Lássunk még néhány éles, a jelenségek közepébe hatoló kérdést: „A szó magában mit ér?", „Szó, szó, de mit ér?" „Mit sző a pók, miféle szálat, / hogy az a sírig szétszakíthatatlan?" „Ki válaszol? / Ki válaszol nekem?" „Nyár lett a tél? Tél lesz a nyár?"

Buda Ferenc lírájában az élet és a költészet szoros összekapcsolódására figyelhetünk fel. Buda a költészetet az élet mércéjével méri, máig őrzi a költői szó erejébe, vagy inkább a fontosságába vetett hitet, mert hiszen a kételyek az elmúlt évtizedekben mégiscsak megjelentek költészetében. Verseinek megformáltsága mögött az anyaggal küzdő ember mesterségtiszteletét érezzük. Buda ugyanazt a küzdelmet vívja a nyelvvel, a költői mesterség anyagával, mint a szobrász a kővel vagy a fával: formálja, csiszolja, alakítja, amíg a végleges formára rá nem lel, a verseknek ezt a formálódását, csiszolódását számos példával lehetne bizonyítani. De maradjunk még a költői világ jellemzésénél: a több mint negyven évvel ezelőtt megjelent Füvek példája című kötetet még a többszólamúság jellemezte, később a költői hang tragikusabb hangvételűre változott, miközben a költő magatartáseszménye nem változott meg. Ezt Nagy Lászlót búcsúztatva fogalmazta meg:

Hagyatékod: a Mű, a megbonthatatlan, felülmúlhatatlan.

Hagyatékod: a fejünk fölött összeroppanó mennyboltozat - a ránkszakadt felelősség.

Kortársak, utódok, kezdő és leendő pennaforgatók, nem tollat temetünk ma itt, de kardot.

A toll és a kard összekapcsolása egyértelműen a magyar költészet hagyományaira utal vissza, az pedig, hogy Nagy Lászlót ehhez a hagyományhoz kapcsolta, a koronként átalakuló, de az átalakulásban a folyamatosságot s ezzel a társadalmi küzdelmet is vállaló költőeszmény megfogalmazását jelentette.

Az eszményért folytatott küzdelmek hívták életre Buda Ferenc ún. öntanúsító verseit. A Legenda című az egyedül virrasztó bibliai József képével éppúgy az elhagyatottságra, a magányra utal, mint például a Szél fúj című vers a bezártság képével. Mellettük több más műben is uralkodó szerepet tölt be az öntanúsítás gesztusa. Buda versvilága végsőkig letisztult. Azt hihetnénk, már csak a megbékélés állapotának tiszta kijelentéseit olvashatjuk nála, például az Élünk hát kezdetű versben: „Élünk hát, / élünk, / elődül s örökösül. / Arcra az arc, sors a sorsra / kormokkal ráüszkösül." Ettől a végsőkig redukált világtól vezetett az út a vállalás és az azonosulás nagy verseiig. „Röst nem leszek vérrel fizetni, / hússal, csonttal csak itt adózom. /Itthon vagyok, öledbe fekszem. / Holt számból búzaszál kizöldül." (Holt számból búzaszál)

Nagy kompozíciói közül a Roham volt az első, ezt követte a már említett Tanya-hazám című verse. A közösséggel való azonosulásra mutatnak rá az Árvaföld és a Himnusz haza címűek. Az Árvaföld a távlatvesztés költeménye („Árvaföld deres mezején / Állok a világ legközepén. / Távol s közel / kemény szik, porhanyó homok"), ez a távlatvesztés a társadalom átalakulása közepette eltűnő közösségi célokra is vonatkozik: „Megvirrad, bealkonyul. / Éjbe, az éji égbe hatol / a vadliba-ék / feltarthatatlanul. / Leszáll-e valahol? / Ha vízre lel, / bizton leszáll. / Ám itt valaki / mindig mindent összekuszál, / összebeszél." A Himnusz haza című vers a számára otthont adó Homok-hazától való elszakadás állapotában született, ha a Tanya-hazám a táj jelenével való azonosulás verse volt, akkor a Himnusz haza a homokvilág múltjával való azonosulás nagy, összefoglaló érvényű verse.

A nagyobb terjedelmű kompozíciók mellett a rövid versek is feltűntek Buda Ferenc költészetében, jól mutatják ezt újabban írott haikui. Ezt a tizenhét szótagos japán versformát Buda teljesen a maga világához asszimilálta, költészetének nyelvi gazdagsága, ereje, tudatossága roppant erővel mutatkozik meg a lélek rezdüléseit vagy éppen a világ abszurditását kifejező haikukban. Újabb verseiben, írásaiban, interjúiban Buda Ferenc gyakran szólt a rendszerváltást kísérő folyamatok ellentmondásosságáról, egy helyütt, az írás megteremtette szabadságból kiindulva írta: „határtalan a szabadság, elveszni benne". Máskor, egy interjúban a következőket mondotta: „Az embernek magába kell 'süppednie' és körül kell néznie, hogy mi minden is történt velünk. A tágabb világ változásait úgy kellett megtapasztalnom, hogy egymással ellentétes tendenciák érvényesültek. A szabadság - jobb szó híján nevezem így - bizonyos megnyilvánulási formái kiteljesedtek, vadhajtásokat is növesztettek, a szabadság más formái pedig - számomra legalábbis - végletesen korlátozódtak".

Buda újabb „félhosszú" versei, így a Rigmusok századra, századvégre, az Össztánc és a Malom címűek a 20. századból a 21. századba átforduló ember világáról beszélnek. „Ez a század ilyen század – / mint egy nyúlbogyót, lerázhat" – áll a Rigmusokban, a 20. századra vonatkoztatva a sorokat, az Össztánc pedig lehangoló társadalmi képet mutat be. Ugyanakkor Buda korábbi teljesen zárt, s társadalmi kérdésekre hangolt, feszültségektől terhes versvilága nyitottabbá vált, a keserűség mellett ott van benne a játékosság is, az irónia, néha a derű is fölsejlik – igaz, ebbe a világba néha szinte belehasít egy-egy „negatív" dal, mint például a Farkasok lehangoló látomása: „Ordasok bár a farkasok, / hozzánk képest irgalmasok, / egymáshoz jók, hűségesek, / okosak, illedelmesek, / nem ölnek, csak ha éhesek." Budát az új formák keresése jellemzi, így jelentek meg a már említett haikuk és anagrammák, versvilágának egésze jóval összetettebbé vált a korábbiakhoz képest, miközben továbbra is megfigyelhető a nagyobb kompozíciók iránti igény, ezzel együtt ismét csak a számvetésre és az összefoglalásra való hajlam érvényesülése. Néha pedig a teljes élmény fedezetével megjelenik a dal, ismét csak a dal, azzal a tisztasággal, mint ötven évvel ezelőtt, a Ne rejtőzz el és a Szürkeszemű írásakor: „Gömbre írt szivárvány – / Egykor az valék: / Isten szalmaszálán / Szappanbuborék." (Isten szalmaszálán)

A műfordítás Buda világában szinte azonos értékű az „eredeti" versekkel. Emberi-történeti tájékozódása azonos gyökerű, így érthető az is, hogy figyelme miért fordult a közép-ázsiai török nyelvű népek, vagy éppen a finnugor nyelvű népek története és költészete felé. A műfordítás és „önvallomás" azonosságát egyetlen példa bizonyíthatja itt, a mariból fordított népköltészeti alkotás fordítása:

Tett engem apám tuskóra, mondván:

»Tuskó égtével égjen meg ő is!«

Tett engem anyám folyóba, mondván:

»Folyóvíz folytával folyjék el ő is!«

Tett engem ángyom tornác elébe:

»Kijövők, bejárók rúgják föl!« – mondta.

Tett engem bátyám asztal elébe:

»Hadd lesse, mások hogy esznek!« – mondta.

Tuskó elégett – én meg nem égtem,

Folyóvíz sodra dehogy sodort el,

Kijövők, bejárók belém nem rúgtak,

Falnom bár nincs mit, nem haltam éhen!

[2013]