Döbrentei Kornél

Curriculum Vitae

Döbrentei Kornél: Rázom a rácsot

Születésem előtti létem, mert parancsoló gondolatként már ott éltem szüléimben, rendkívül mozgalmasan alakult, bőviben volt tragikomikus mozzanatoknak, merthogy a II. világháború utolsó esztendejében, már menekülés közben, Ausztriában, (az akkor angol ellenőrzés alatt lévő) Karintiában fogantam. Bár a világra jöttömet követő csaknem fél évszázad történelmi eseményekben, válságos és álságos fordulatokban, politikai abszurdumokban megrendítően gazdagnak mondható, meg- és túlélését minősíthetjük megerőltető bravúrnak is. Netán csodának, amely csoda éppen harmadnapon túl tetőzik kitartóan.

Halottak napja után az első nap, az életigenlés ünnepének is nevezhetnénk, a mágikus hármas szám bűvöletében: november 3-án, 3 óra 3 perckor láttam meg a napvilágot. A családi legenda úgy tartja, nemigen akartam ,,kijönni", menet közben állítólag görcsösen megmarkoltam anyám sörényét, hogy azért sem, akkor kiáltott fel a kültelki madám, némi tót nyelvjárással: „Kornelka, Kornelka, oda már nem lehet visszamenni." Hát azóta is maradtam, visszajutási nosztalgiáimat más formák és technikák gyakorlásával igyekszem kiélni. De vissza a kezdetekhez! Olcsó mulatság volna így utólag földre érkezésemet misztikus okokkal magyarázni. Elvégre a legtöbb esetben két ember gyönyöréhségéből valósulunk meg, melyben gyakorta közreműködik a ,,felelőtlen" véletlen is; akikkel az utóbbi történt, megszületésükhöz utólag álmodják hozzá a sorsszerűséget. Az én szüléimét egészségesen szilaj életszerelemmel áldotta meg az Isten; legendásak voltak kettesben eltöltött ifjúkori vacsoráik, egy ültükben felfaltak egy sült kacsát, megittak rá valami jóféle borocskát, s aztán fergeteges nászba kezdtek, minden porcikájuk összeillett, úgy oldódtak föl egymásban, oly ,,pszichoszomatikus" örömmel, hogy még a Mindenható is gyönyörködött egyesülésükben. Valószínű, hogy a maximumot valósították meg abból az isteni idealista elgondolásból, ami a férfi és a nő kapcsolata. A magyar kir. honvédezredes lánya és a vitézségi éremmel kitüntetett magyar kir. főhadnagy szerelmi frigye valóban egy életre szólt. Kitartottak egymás mellett jóban, rosszban — főként az utóbbiból jutott ki nekik csőstül —, de túl a similis simili gaudet bizonyságán frenetikus egymásnak örülésük történelmi szövetség is volt, amelynek alapját az azonos világlátás, élmény és értékrend jelentette. Ez a szövetség 43 esztendőn át tartott, sőt apám 1987-ben bekövetkezett halálával sem szűnt meg, mert spirituálisán a mai napig tovább működik az édesanyámban. A félelmetes megpróbáltatások nemhogy kikezdeni nem tudták ezt az ,,uniót", de inkább erősítették; bármelyiküket is hívta ki a sors, mindig két egybeforrott lélekkel találta magát szemközt, s végeredményben sohasem tudta legyűrni őket. Megkísérelte pedig, de hányszor! Az idő múlásának fittyet hányva hasonló kegyetlen helyzetek sokaságát teremtve meg. íme belőlük ízelítőül: anyám Erdélyben, Székelykeresztúron született a románok előli menekülés közben, 1918-ban, egy iskola épületében, miközben a nagyapám a Székely Hadosztály tüzér tisztjeként elkeseredett és reménytelen utóvédharcokat folytatott. És rá 25 évvel hasonló a helyzet, bár a színhely más. Most a Dunántúlon vagyunk, anyám 1945 márciusában, az orosz hadsereg elől menekülve, Szakonyban szüli meg bátyámat, míg édesapám a magy. kir. honvédség hivatásos tisztjeként egységével a német csapatok közé szorítva a híres Margit-vonalban küzd. Talán ez volt az utolsó gigászi fellángolás, őrült hiedelem, hogy az óriási túlerőben áradó oroszok megállíthatók. A harcok hevességére jellemző, hogy például Zámoly, Csanádi Imre és Csoóri Sándor szülőfaluja — maga Csoóri is nemegyszer mesélt erről — legalább tizenhétszer cserélt gazdát. Édesanyám Passauba menekül a csecsemővel, aki egy ottani kórházban meghal. Pepszinhiány, mondják az orvosok, nincs rá gyógyszer, a gyerek menthetetlen. A kis halottat, valami rendelkezésre hivatkozva, már ki sem adják, anyám nem is láthatja többé, még hosszú-hosszú éveken át az a kényszerképzet gyötri, elcserélték a fiát, s talán életben van. A Margit-vonalat szétzúzza az ellenség, apámék gyilkos harcban kihátrálnak április negyedikén az országból, jobban mondva az orosz páncélos ékek iszonyú veszteséget okozva a Karavankák lábáig lökik őket, kis híján apám is elesik. Ha akkor meghal, meg sem születek, mert nemzésem előtt halt volna meg. Nekem évekkel később ezt a napot a felszabadulás napjaként kellett megünnepelnem az iskolában.

Félelmetes, olykor mily pontosan működik a génemlékezet. Egyik versemben van egy sor, mely atavisztikus erővel, az értelem számára ellenőrizhetetlenül tört föl belőlem. „A semminek nagymosás-szaga van." Egyszer, kvaterkázás közben megmutattam apámnak a költeményt. Hirtelen elfehéredett az arca, és akkor mondta el, hogy ott Ausztriában, az orosz offenzíva után, hogyan tudatosult benne, hogy minden elveszett, amiért harcolt, amiben hitt. Másnap hajnalban, kétórai ájult alvás után arra ébredtem valami parasztházban, mesélte, hogy rázogat a legényem, és hogy hatalmas csend van.

Kibotorkáltam az udvarra, ahol komisz, jeges tavaszi szél fújt; két fa közt kifeszített szárítókötélen frissen mosott, vakító lepedőket csattogtatott. Csak ez a zaj hallatszott. Közel álltam hozzá, hogy fogom a pisztolyomat, és főbe lövöm magam. Ha orosz fogságba estem volna, egy percig sem habozok. Nem hittem volna akkor, hogy húsz év múlva a fiam versében újra találkozom életem ama pillanatával. Látod, kisfiam, ezért nem szabad soha feladni.

És apám nem adta fel, valami erő átsegítette azon a kapitulációs, fehér lepedős hangulaton, és jelentkezett a vitéz Szügyi tábornok vezette Szent László Hadosztályba, amit aztán már nem vetettek be. Karintiába kerültek angol fogságba, amely viszonylag formális volt, apám szerzett valami eltávozásra jogosító papírt, és egy kerékpáron átkelve az osztrák Alpokon vagy nyolcszáz kilométert lebicajozott, míg a bajorországi Passauban rálelt kétségbeesett anyámra, aki önmaga árnyékává sorvadt a fájdalomtól. Madárnyira fogyott, mert emésztő bánat kerítette hatalmába, utána akart halni a bátyámnak. Karintiába visszakerülve a helyzet válságosra fordult, azt mondta az orvos apámnak: újra anyává kell tenned a feleséged, ha azt akarod, hogy életben maradjon, ha az anyai ösztön fölébred, megmenekül. így történt, hogy a Klopeini-tó környéki St. Kanzianban az anyám várandóssá lett velem. De nem akart kint, idegen földön megszülni. Ám a hazatérés, főként apám miatt, aki még esküt tett a bolsevizmus elleni harcra, igen kockázatosnak tűnt, félő volt, hogy a határon azonnal lefogják. Anyám mindvégig hajthatatlannak mutatkozott, s közölte, akkor egyedül jön vissza. Az indulás előtti vacsorán a tiszti étkezdében összeírták a hazakészülődők nevét, a listára természetesen az apámét nem rótták fel, miután a hangos kérdésre, hazajössz? nemmel felelt. Éjszaka még egyszer mindent alaposan átbeszéltek a szüleim, és hajnalra anyám meggyőzte apámat, mégiscsak jöjjön haza. Reggel tehát ő is csatlakozott a hazatérők csoportjához. És mit ad Isten, a határon sorban letartóztatták azokat a tiszteket, akik a lajstromban szerepeltek. Az igazoltató közeg szúrósan ránézett apámra, de mivel nevét nem lelte fel, továbbengedte; ha apa ott van a névsorban, valószínű, hogy agyonlövik. Félelmetes, hogy már akkor, hogy beépült a legzártabb társaságba is a kommunista elhárítás vagy felderítés, már készültek a perekre s egy réteg likvidálására, amit aztán később az egész magyar középosztály szétverése követett.

A Sarkcsillagra néző szobában láttam meg a napvilágot Pestszentimrén. Születésemet baljós jelek kísérték. Amikor apám kerékpárra kapott, hogy a bábáért menjen, villámlások, dörgések közepette kitört az égiháború, majd rálőttek valahonnan — a közbiztonság még nem volt valami megnyugtató 1946 novemberében —, aztán kerékpárjával nekihajtott egy téglarakásnak, és végül megrázta a bábaasszony kapucsengője. Eleinte komoly esélyem volt arra, hogy én is meghalok, mint a bátyám. Fél éves koromban úgy néztem ki, mint egy hathetes, sokáig sínylődtem élet és halál között. Volt időszak, amikor szegény szüleim nemigen hitték, hogy valamikor bebarangolom még a mellettünk elterülő határt, hogy fácántojást szedek tavasszal, dinnyét lopok nyáron, szőlőt dézsmálok ősszel, és télen végigkorizok a befagyott Szincsán patakon, amely Gyál felől Péter-major alatt kígyózott el a soroksári Duna-ág, a ,,Kis-Duna" irányába. Számomra azonban a hatalmas kert volt a csodák forrása, amelyet aztán a házzal együtt elvettek, államosítottak, idegen lakókat költöztettek oda. A négygyermekes ,,proli" házaspár végig emberséges maradt, tisztelték a családunkat, és nem voltak hajlandóak beszámolni a hatóságnak, hogy mik történnek a ,,horthysta viperafészekben". Sőt, '56 után nem jelentették föl a család férfi tagjait — ami egyenlő lett volna a halálos ítélettel — a forradalom napjaiban tanúsított viselkedésükért. Maradt hát a kommunista háztömbbizalmi, az írni-olvasni alig tudó, de nem rosszindulatú K. I. bácsi, aki hetenként átjött, hogy megmutassa az ezredes úrnak a jelentését. Látom, a sudár diófa alatti asztalnál nagyapámék tarokkoznak, amikor megjelenik K. I. zavartan gyűrögetve svájcisapkáját, és átadja az ákombákomokkal telerótt irkalapot. Nagyapó figyelmesen átfutja, arca nem árul el semmit, nem minősíti a jelentés politikai tartalmát egy árva szóval sem. Elbocsátó mozdulattal visszaadja, miközben tárgyilagos hangon megjegyzi: máskor a mely szócskát csak egy ellel, a kommunistát viszont két emmel írja, kérem! Aztán hamarosan kiszáll a

játékból, visszavonul a szobájába, s az onnan kiszűrődő iszonyú sípolásból, recsegésből tudni lehet, megkezdődött a szeánsz, bekapcsolta a Szabad Európa Rádiót. Én meg szokásom szerint beléveszek a kertbe, amely kora tavasztól késő őszig anyám káprázatos virágainak lüktetésében égett, s amely az idők során mitikussá nőtt bennem. A földből, a fákból, virágokból áradó erők áthatottak, és egy mágikus pillanatban, nyolcévesen megírtam első versemet, amelyet aztán sok követett. Negyedik elemista koromban már száz versem volt, egy spirálfüzetbe körmöltem őket. Először egy pap, a hittantanárom figyelt fel rájuk, el is jött hozzánk, emlékszem, nagyon érdekes beszélgetés volt, olyan hangon szólt hozzám s rólam, amelyből valami feszült boldogság, meglepetés és biztató elismerés sugárzott. A verseket Elvira néninek is (akibe szerelmes voltam) megmutattam egy beszélgetésórán, ő tudtomon kívül továbbadta Vécsey tanárnőnek — ötödikben ő tanította az irodalmat —, aki valami pályázatra beadta őket, de arra én már nemigen figyeltem. Aztán egyszer csak, emlékszem, tornaóra volt, mentünk volna ki focizni, az egyik csapatnak én voltam a kapitánya, bejött az igazgató, hóna alatt egy , néprádióval ". A foci elmarad, mondta, és hogy az elégedetlen zsivajgást lecsillapítsa — természetesen én tomboltam a legjobban —, még hozzátette: valami iskolánk számára is fontos dolog következik, figyeljetek! És megszólalt a rádió: ,,Az általános iskolák irodalmi versenyén a verskategóriában Döbrentei Kornél, a Szélső utcai iskola V. o. tanulója I. díjat nyert a Zörög a kukoricaszár és a Tavaszi füzek című verseivel. A verseket Gáti József előadásában hallhatják." Paff! Döbbenet, diadal, örvénylő gyönyör, valami soha nem érzett, forró öröm járt át, röpített föl, elmosódott körülöttem a világ. Jövővel, sorssal élj egyező pillanat volt, felvillanó, öntudatlan tudás, hogy mélységesen közöm van, lesz, lehet majd valamihez, ami egy kicsit több, mint az élet. Veni Sánc te, Jöjj, Szentlélek, Úristen, és akkor bennem és általam ott volt. Gazdagnak mondhatom magam, mert ez a szavakba nem foglalható érzés, jelenéslényeg további, válságokban dús életem során, nagy hitfogyatkozások idején néhányszor elemi erővel, feltámadást beteljesítőn megtörtént velem. Életem világító örökmécspontjai ezek. Energiatelepek; lélek- és erkölcsi erőt sugárzók, táplálták a küzdeni akarást, elhitették, hogy érdemes, hiszen olyan történelmi korszakba, helyzetbe születtem, amelyet, leszámítva két-három esztendőt, negligációban töltöttem el, örökké a megtűrt kategóriában. Végül is megjelenhettem, de irodalmi jelenlétemet,enyhén szólva, mérsékelten vették tudomásul, mondhatom, életem jelentős része valamiféle csak azért is dacban telt el. Már indulásom pillanatában, első verseskönyvem kapcsán leírták: Döbrentei gondolatvilága, világlátása idegen a szocialista társadalomban kívánatostól. Az ilyen és ehhez hasonló szövegek akkoriban felértek egy nyílt feljelentéssel, az azonnali ellehetetlenítéssel. Viszont büszke vagyok arra, hogy a mindenkori hivatalos kultúrhatalom hamis értékrendjének fittyet hányó szellemi, erkölcsi gigászok, mint például Weöres, Nagy László, Kormos István, Huszárik Zoltán, Latinovits, illetve az előttem járó nemzedék nem egy illusztris tagjának megbecsülését, barátságát a magaménak tudhattam, tudhatom. Máig nem feledem Kiss Ferenc biztatását, bennem való bizodalmát, sem Zalán Tibor megvilágító és formabontó tanulmányát, amit az Életünkben tett közzé, vagy Váncsa István Kortársban megjelentetett arcképvázlatát. Részükről ezek megírása, vállalása nem kis tett volt akkoriban. Nekem viszont erőt adtak a kilátástalanság elviseléséhez, és termékenyítőn kilendítettek a holtpontról. Mint ahogy megerősített az Illyéssel való találkozásom is. Amikor bemutattak neki, annyit mondott: ismerem a verseid, nagyra nőj! És ennél nagyobb, több kárpótlás nem kell. És az is elégtétellel tölt el, úgy érzem, alapkérdésekben, amelyekért íratlan belső parancs kényszerített kiállni, igazam volt, megérte a mellőztetést vállalni. Bár általában fenntartással viseltetek a direkten politizáló művészet, a „publicisztikus" vers iránt, mert többnyire feláldoztatik az aktualitás oltárán a kortalan igazságokat megkísértő többsíkúság, öntörvényű összetettség, mindaz, amiért érdemes és érdekes alkotni, ám olyan történelmi időszakokban, amikor a nemzeti és a személyi szabadságjogokat megcsonkítják, a szellemi életet ellehetetlenítik, az önkifejezés és -kiteljesedés lehetősége a minimumra csökken, akkor a ,,helyzetelemző" politikai vers, a felsorolt bénító körülmények ellen mozgósító, ,,közérthető" költemény — cselekedet! Részt vállalás a jelen idő alakításából, nyomatékosító lázadás, hogy a létezésünk nem csupán illúzió, de nem is a vattaság állapota a válltömésben. Elévülhetetlen példa erre a költészetre a Nemzeti dal vagy Illyés verse, az Egy mondat a zsarnokságról. Csak olyan környezet kell hozzá, mint a Kárpát-medence, s egy olyan történelem, mint a miénk, hogy — sajnos — valamiképp mindig aktuális maradjon. Itt a művészembernek, ha csak egy kis morális érzékenységgel is megáldatott, veretett, mindig nehéz volt és nehéz ma is arisztokratikus távolságban élnie a történelemtől. Lehetetlen függetlenednie a stigmás sorstól: itt újra meg újra gyulladásba jönnek és elharapóznak a régi, elkezelt sebek. A felejtés fényűzése nem lehet a mi luxusunk. Néhány eszmetársammal együtt magam is efféleképp éreztem kemény és lankadtabb diktatúrák idején. Az Erdélyországban dúló népirtással kapcsolatban, ostorozván a honi hatalom meghunyászkodó, bűnös tehetetlenségét, éppen úgy, mint a Duna-elterelés ügyében vagy lökés László üldöztetésekor. Mint ahogy nem mehettem el szó nélkül amellett sem, hogy 1989-ben, az első szabad március 15-én a magyar ifjúsággal azok szerettek volna közösen felvonulni, akik az előző évben még gumibotoztattak, az a nemzetiszínre játszó régi gárda, amely '88 őszén lovakkal tipratta szét a 301-es parcellát. Az Átpingált március című vers születése, megjelenésének körülményei, sorsa életem sugárzó ,,örökmécspillanatai" közé tartozik. A verset Nagy Gáspár kérte a Hitel számára (akkor még messze nem sejtettem, egyszer az a megtiszteltetés ér, hogy a folyóirat munkatársa lehetek), kicsit késve küldtem el, rendhagyó módon szorítottak neki helyet, rögtön a második oldalon. A verset Csengey Dénes — a virágjában elhunyt nagy ígéret — felvitte Bubik Istvánhoz, aki a Várban több ezer ember előtt elszavalta az első szabad március 15-én. Kívánhat költő ennél többet? Nincs az a hivatalos kitüntetés, díj, ami felérhetne ezzel az erőt, hitet adó gyönyörrel! És valahogy mindig visszaidéződik az az ötödikes korombeli meghatározó siker. Látom magam előtt a nagyapám szikár, katonás alakját, amint a repülőtérre kísér, az első díj ugyanis egy Budapest fölötti sétarepülés volt. Hallom a hangját: „Maga nem félhet." És akkor a kardra gondoltam, az apám avatási kardjára, amely, bár a háborúban minden odaveszett, valahogyan átmentődött, s végig velünk maradt a kommunista retorzió rettenetes éveiben is. A legenyhébb volt az, hogy apám sokáig nem juthatott álláshoz. Ha végre valahol fölvették, mondjuk gyárudvart söpörni, amint megtudták, ki volt, azonnal elküldték. A lelkiismeretes munkája árulta el. Ugyanis mindenkinek feltűnt az udvar áttekinthető, szokatlan rendezettsége, a kirívó tisztaság, a seprési tevékenység szisztematikus megszervezése és végrehajtása, amelyet az ápolandó terület szektorokra bontásával oldott meg egy szintén „udvaros" volt ezredes meg egy éjjeliőrként szolgáló tábornok céltudatos közreműködésével. Szóval hamar rájöttek, ki ő, és menesztették. Ám a kard maradt. Az öcsémmel rendre kicsentük a szobából, és összecsaptunk vele. Mint idősebbet, engem illetett a villogó penge a markolattal, Gábor öcsémnek a hüvely jutott, azzal hadonászott szegényke. így koptattuk, öltük a fegyvert; a markolatáról fityegő aranybojt leszakadt, és lepattogzott a penge fényes máza, mindent elkövettünk, hogy szimpla vasdarabbá züllesszük. Egyszer aztán rajtakapott apánk a kardozáson, de nem náspángolt el érte. Attól kezdve mesélt háborúról, férfibátorságról és egy, a miénknél sokkalta nagyobb kertről: a hazáról. Igen, erre a kardra gondoltam, hogy ne féljek. A kardra, amelynek legendája tovább folytatódott az időben. Apám a hatvanas évek második felére felküzdötte magát telepvezető-helyettesig. Ez volt a maximum, amit a múltjával elérhetett. Gyakorlatilag persze ő irányított mindent. Kényszeredetten, fű alatt, elismerték kiváló szervezőképességét, a sok botcsinálta vezető káder igen jól meg is élt belőle. Sorozatos nagy teljesítményeire a szalagrendszer megalkotásával tette fel a koronát. A munkafolyamat fázisokra bontása után NSZK-exportra alkalmas, kész kávéőrlők kerültek le a szalag végéről. Hatalmas dolog volt ez akkoriban, az új gazdasági mechanizmus alkonyatos hajnalán. Harc kezdődött a prémiumokért, a termeléstől teljesen elfüggetlenedett pártkáderek tülekedtek a kondér körül. Apámnak, aki az egészet megvalósította, alig volt esélye, hogy odaférjen. Az igazgató — kivételesen valódi mozgalmi múlttal rendelkező ember, családja Auschwitzban pusztult el, de nem szomjazta a bosszút — jó szemű volt, tudta, kié az érdem, becsülte a teljesítményt és a nyitottságot. Ahogy apám is, aki mint volt hivatásos tiszt, egy termelésinek induló értekezleten tárgyilagos szakszerűséggel és nem titkolt elismeréssel taglalta Dajan hadvezéri képességeit a Sínai-félsziget s a Golán megszállásával kapcsolatban. Tette ezt akkor, midőn az MSZMP izraelita tagjai is buzgón megtagadták Izraelt. Mindegy, az igazgató tudta, hogy a kávéőrlők sorozatgyártása apámnak köszönhető, ismerte az anyagiak körüli ádáz harcokat és az esetleges politikai inszinuációkat kivédendő belekarolt, és a figyelő szemek kereszttüzében átsétált vele az udvaron. Nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megkönnyítse apánknak, úgy is mint háromgyerekes családfőnek (akkor már Pálma húgom is megvolt, szikrázó szőkén, elragadó komiszsággal uralkodva fölöttünk) a kondérhoz jutást. És apám úgy vélte, hosszú évek után eljött az alkalmas pillanat, végre itt az ő ideje. És megkérte az igazgató urat — soha nem elvtársazott senkit —, hadd hozza be a gyerekei által elnyűtt régi kardját a krómozóműhelybe, mivelhogy matt nagyon. Az igazgató szeme kitágult a döbbenettől, aztán a megértés fénye költözött bele. Tudta, ez nem provokáció, agyrém, délibábos restaurációs kísérlet, nem, többről, más minőségű dologról van szó. Elmosolyodott, mintegy elismerésként. Persze, hát csak hozza be, kedves Döbrentei, hivatkozzon rám a portán, mondta, és kezet nyújtott. Az a kard most az én falamon függ, nem marja a rozsda, és ragyog, kiolthatatlanul. Elfog a félelem, vajon mi, ha majd bekövetkezik a végzetes sötét, milyen fényes fogódzkodót hagyhatunk örökül az utánunk kapaszkodóknak?

Igaza van Proustnak, az eltűnt idő nyomába eredni, ideig-óráig rabul ejtve belé visszavarázsolódni annyit jelent, mint régi ízek, illatok feltámadását megélni. Nekem az 1956-ban gyerekfővel megélt forradalmas időt nem a krizantémok illata juttatja eszembe, és nem is a lőporfüst keserű szaga. Hanem a nevében Wekerléről Szélső utcaira átkeresztelt általános iskola olajjal vastagon beeresztett fapadlójának szaga. Pontosabban annak a jellegzetes iskolaszagnak a hiánya, amely számomra a szabadság mindent betöltő, mámorító élményét jelentette. Hiszen nem kellett suliba mennünk! Elsőre a világtörténelmi pillanatból csak ennyit fogtam fel, de ezt teljes átéléssel. Szabadon kóricálhattunk, mégsem elvadulva, mert az utcákon fényes szemű felnőttek jártak, és összeölelkeztek, s ettől olyan otthonos volt minden és mindenki. Még a rendőr is, aki fegyvertelenül és szelíden álldigált őrbódéja előtt, és látható együttérzéssel szemlélte a tömeget, amely buzgó hórukkozások közepette azon munkálkodott, hogy keresztbe fordítsa a marhavagonokat, fölszedje a síneket, talpfákat, a kövezetei. Barikádépítés zajlott, melyben magam is részt vettem, nem küldött haza, nem ripakodott rám senki, sőt egy öreg overallos még biztatott is: ez az, öcsi, ne kíméld magad, most emeld meg. Az én vékonyka kezem is benne volt abban a hatalmassá összegződő erőfeszítésben, amelyből felépült a torlasz a műúton, hogy megpróbálja késleltetni a „testvéri" páncélosok felvonulását. Ennyire közösségben, közös akarásban tán azóta se, még a focipályán, a játékszenvedély inspirációjában sem tudtam föloldódni, résszé, részessé válni.

Másik emlékem ama napokról egy máig felkavaró íz, a nagyanyám maga gyúrta-nyújtotta-sütötte mákos rétesének íze, amit a rendkívüli időkre való tekintettel a más években szokásos diótorta helyett kaptam a szülinapomra. Látom, amint a fehér abrosszal leterített asztalon óvatosan nyújtja, lisztes kézzel alápaskolva ,,lebegteti" a tésztát, miközben kintről időnként géppuska-kelepelés, géppisztolysorozat hangja tör be, de őt ez, sokat megért Gracchus-mamát, nemigen zavarja a teremtés elmélyült munkájában. Az egész házat betöltötte a sülő rétes illata, bevette magát a bőröm alá, a gondolataimba, a j övömbe. Nagyanyám a máktölteléket szilvalekvárral ,,bolondította" meg, s ettől a hártyavékony tésztájú rétes máig élő ízt kapott. Megkóstolhatták azok a fegyverrel felszerelkezett fiatalok is, akik Kornél bácsit, azaz édesapámat keresték, irányozná be azt a három gazdátlan légvédelmi löveget, amelyeket a későbbiekben páncéltörőként szeretnének alkalmazni a tankok ellen. Apám el is ment, és beállította az ágyúkat, sikerült is aztán velük néhányat kilőni a Pestnek tartó harckocsik közül.

S ennek következményeként nekem megint egy illathoz társul a történelem. November vége, december eleje. Riadt, szorongó várakozás az egész tájék. Az udvar védett zugában apám egy kis sámlin ül, előtte tűz lobog, iratokat éget. Bent a szobában kis pakk, apám fölkészült rá, hogy érte jönnek. Azokat a leveleket is?, kérdezi anyám. Apa bólint. Igen. Minden szó veszélyes lehet. És anya kihozza a selyemszalaggal átkötött, a levendulás fehérneműk alján megőrzött szerelmes leveleket, amelyeket apám még a harctérről írt haza. A lángok lassan emésztik a köteget. Sorok fénylenek föl: ,,Isten óvjon, drágám, visszavárlak", s elenyésznek. Torokszorítón gomolyog föl a füst, a semmi felé tartás kietlen szaga. Anyám szemében egy szem pici könny. Igen, a füst szagát ma is az orromban érzem. Apát, bár minden szomszéd tudta a lövegek körüli szerepét, s azt is, hogy a ,,nagybarikád" építésének irányításában szintén közreműködött, nem jelentették fel, nem árulta el senki. Ha nem így történik, mint volt ludovikás főhadnagyot azonnal fölakasztják. Nekem azóta az a füst kicsit a tömjén füstje is. Ott és akkor, egy morzsa-pillanatra, elűzte az ördögöt. Amely aztán oly sokszor megjelent hitvány jellemű emberek, igazságtalan, ostoba és kártékony politikai szándékok, rendszerek képviselőinek képében, az országrontó, nemzetbutító hatalom cselédeiben, a ,,magánszorgalmú " kutyaságban. Valahogy ki kellett törni abból a távlattalan létezésből, nevezzük inkább vegetációnak, amely életlehetőségül jutott. Mindig mindenütt falak, gátak, tiltások, dogmák és hazugság és hazugság, lélek-, szellem- és jellemnyomorítás, ez volt, ami ifjúságom színteréül jutott. Nem lehettem erdész, nem lehettem bölcsész, ám lehettem kocsikísérő, raktári segédmunkás. Ki kellett törnöm abból a közegből, mint a repülőhalnak. Micsoda dinamika szükséges ahhoz, hogy ha percekre is, de legyőzze a tenger gigászi visszahúzó erejét. Nekem a tengerészet, ott és akkor, teret jelentett, a megváltást. A megváltás elmaradt, de időt nyertem, s betekintést a lét különböző síkjaiba és önmagamba. Kettős utazás volt, egy ,,kívül": végighajóztam a Levantén, bebolyonghattam tehát a mitikus görög szigetvilágot, eljutottam Törökországba, Szíriába, Libanonba, Egyiptomba, Algériába, jártam délen, Olaszországban, Spanyolországban, mint ahogy megismerhettem a Balkánt is, amelynek „szárazföldi" vonatkozásaival tisztában voltam anélkül is, hogy kitettem volna a lábam Magyarországról. És volt egy ,,belső" utazás is, amely ma sem ért véget, lehet, csupán zátonyon vesztegel a sajka. Nemrégiben akadt kezembe egy vallomásos nyilatkozatom, amit éppen negyedszázada adtam az Új Írásnak, mint fiatal író. így kezdődik: „Novemberben leszek 23 éves. Tengerész vagyok, jelenleg a Kereskedelmi Tengerésztiszti Akadémia hallgatója. Első publikációm az Éhesek; 1967-ben jelent meg az Élet és Irodalomban. Kötetem nincs!" A szöveg mellett a fényképem díszeleg, amit mostanában gyakorta elnézegetek.

A fényképről hetykén és elszántan néz farkasszemet tengerészuniformisban feszítő hajdani önmagam. Mint aki kesztyűt készül a világ arcába vágni, ahelyett, hogy a kollektív kihűlés ellenreklámjaként meleg alsót, sálat és fülvédőt szerezne be a közelítő egyetemes télre.

Hej, azóta hányszor tapasztalhattam: a világ hívja ki párbajra az embert. És nem első vérig, nem is a fair play alapján.

Végül is hosszú távon mindig minden kiderül. A megméretés könyörtelen, olykor még a kipróbált serpenyők is meghasadnak belé. A Tatárpuszta fiatal hadnagya lehetett ilyen, mint ez a fiú, aki a képről visszanézve azt a naiv hitet árasztja, hogy véle a jövő is megtörténhet, mert joga, érkezése van hozzá. A kis telhetetlen! Én már tudom, amit ő nem tudhatott, vagy nem volt hajlandó tudomásul venni: rengeteg olyan puszta akad, amelyen elszikesedik az ifjúság. Meg az igazság! – Az ám, Hazám.

De nem mosolygom meg ezt az egészségesen vakmerő, a győzelem reményével induló múzsák- kegyeltjét, aki nem titkolta, van behajtanivalója a sorson. Legalább annyi,,világbíró" akarat szükséges itt, mint amennyi őbeléje szorult, nemhogy az egyéniség kiteljesítéséhez, de a puszta megmaradáshoz is, az önmegőrzéshez, illetve az írói autonómia megteremtéséhez, ami körülményeink között még mindig rendkívüli feladat. Egy nyugati író ezt nem érti. Nem tud mit kezdeni versben bujdosásunkkal, gondolkodásunk mítoszi arányaival, jelképeink arzenáljával. Azzal a heroikus lendülettel, amivel áttételről áttételre szökkenve, oldalozva közelítünk a legalapvetőbb igazságok megfogalmazásához. Azért így, mert egyértelmű kimondásukat, súlyukat a politikai struktúra nem tűrte, nem bírta el. No és most?

Nem tagadom meg az önkipróbálás lázában égő tengerészfit, aki voltam. Remélem, ő sem engem, bármily elszánt és hetyke. A hetykeség a későbbiek folyamán jobbára fanyar öniróniává szelídült. Az ünnepélyes fontosságtudat megfakult, kifáradt. Az öntúlértékeléstől gondosan megóvtak a ,,realitások", különben is, errefelé az idő inkább a liliputiságnak kedvez. Bár a többpártiság bevezetésével adatott esély a felnövésre. Nekünk magunknak kell lódulnunk, luxus Godot-ra várni. Félek, ha el is jön, későn érkezik.

Ám az elszántság maradt. Mivel beigazolódott — számomra mindenképp —, hogy annak idején a jó, bár a rögösebb — utóbbi általában a jó egyik kritériuma nálunk — úton indultam el, ami nem a ,,percemberekhez", a könnyű sikerekhez vezetett és vezet. De ha kudarcokkal, kétségbeesésekkel kikövezve is, azért csak eljuttatott a magasrendű gyönyörhöz, aminek szellemi önrendelkezés a neve.

Igen tisztelt huszonöt évvel ezelőtti énem túlontúl hitte, hogy a szó magja lehet az igazságnak és nem csupán valahányadik héja. Naivul bízott a világ kimondhatóságának lehetőségében. Bár amit akkor még az eszével nem tekintett át egészében, azt a nyiladozó tehetségével élesen látta. Nemes pátosszal kifejtett „programja" lényegében ma is aktuális, sőt némely mozzanatában időszerűbb, mint valaha.

Például az, hogy az írók történelmi felelősségvállalására nem tart igényt a politika, legalábbis nem úgy, ahogy ezt az írók, hivatásuk törvényei szerint, megfogalmazzák és képviselik. ,,Divattá" vált, hogy aki egy hazai fórumon, élve hozzászólási jogával, finomkodástól mentesen kimondja gondolatait, szóba hozza az úgynevezett kényes kérdéseket (amik pedig állítólag nincsenek), azt a következő alkalommal már nem hívják meg. Egy időre vagy végképp persona non grata lesz.

Annak idején én, a felmenőimtől örökölt hagyományoknak köszönhetően, természetes ösztönösséggel kerültem abba a közegbe, arra a „térfélre", ahol szellemileg, erkölcsileg otthon éreztem magam. S olyan társakra leltem ott, többek közt, mint Tóth Bálint, Marsall László, Páskándi Géza, Ágh István, Lázár Ervin, Bella István, Simonffy András, Buda Ferenc, Parancs János, Utassy József, Kiss Benedek. Ez a választás ma is a hátországom, az energiaforrásom. Egykori választásomban olyan formátumú egyéniségek erősítettek meg, akik nemcsak szellemi kvalitásuk révén emelkedtek ki, hanem erkölcsi zsenik is voltak. (Hajlok arra, hogy a két képesség valójában nem választható el egymástól, bár az utóbbi harminc-negyven év szolgáltatott erre is példát.)

Kemények, tiszták, megvesztegethetetlenek voltak. Egy kicsit ebbe is haltak bele. Azt tanultam tőlük, hogy a meggyőződésünk mellett ki kell tartani, engedmények, alkuk nélkül. Nem szabad engedni a félrevezető, csábos szirénhangoknak. A rossz irányba történő öneltérítés, a jobbik én elnyomása vagy a megnyomorítás eltűrése karriernyi kurta időért — iszonyú nagy ár! Sem a hivatalos elismerés, sem az elmarasztalás nem lehet mérce, csak az önmagunkkal szembeni könyörtelen őszinteség. A költészet maratoni táv, ráadásul könnyen megeshet, hogy a végén nem a győzelem hírével érkezünk meg.

Édesanyám elbeszélése szerint másfél-két éves lehettem, már totyogtam, de még nem tudtam beszélni, amikor felfigyeltek rá, hogy a járókából rendszeresen szózatot intézek a családhoz, valami Bábel előtti, egyetemes nyelven, amit persze nem értettek. Nem a szokványos gügyögés-gajdolás volt az. Döbbenetesen célirányosnak tűnő, vehemens beszélni akarás, szónoklat vagy előadás; mindenáron el akartam mondani valamit egy olyan primer világról, szellemi-fizikai tartományról, amelyhez én nagyon közel voltam még, s ők, felnőttek, reménytelenül távol. Általában órás szónoklatokat tartottam, s közben szenvedélyes dühvei ráztam a rácsot, mert éreztem, nem tudom kellőképpen megértetni magam, és ezért mindennap újrakezdtem, erőszakos, embriónyi Troppauer Hümér, a szuggesztív szeánszot. Megrendítő volt, ahogy az akkor még elementárisán birtokolt őstudást meg akartam osztani velük: talán a világegyetem keletkezésének vagy a delfin és az Ember kapcsolatának titkaiba szerettem volna beavatni őket. Megosztani, beavatni: ez a művészet, a költészet lényege. Mint mikor hosszú tél után hirtelen meglátunk egy virágzásban tündöklő fát, ami tegnap még kopáran álldogált az ablak előtt. Az ember ösztönösen felkiált: gyertek, nézzétek, milyen gyönyörű! Hát ilyesféle a versírás kényszere. De vallani kell, ami ezzel következményként együtt jár, a benső ürességről is, amikor az ember kifogy, úgy érzi, kong belül. Okkult tudományokban járatos barátom azzal szokott vigasztalni, hogy az ember természetes állapota az üresség. Az élet átáramlik rajtunk, és ha valami megmarad, mert ki akar fejeződni, akár éppen általunk, az már kegyelmi állapot. Honnan jön, kitől, miért, mikor? Megválaszolhatatlan. Amikor üres vagyok, kiülök a diófa alá, fejem a törzsének támasztom, kutyám a lábamhoz simul, s e két delejes sarok, az állati és a növényi pólus közé ékelődve telítkezem, lassan átjár és felkereng a szívemig, az agyamig az energia.

Számomra két időszámítás létezik: a vers előtti és a vers utáni. A köztes mintha nem is az én időm lenne, nincs hatalmam felette. Lehet, amikor írok, valaki hatalmas, fölérhetetlen szellemiség súg nekem. Valószínű. De eszmélkedésem kezdetétől én csak annyit tudok, hogy el akarok mondani valamit. S azóta is rázom a rácsot.

(Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza. Bp., 1995. Kortárs Kiadó, 85–106.)

Munkahelyek

1965–1966: kocsikísérő, segédmunkás, raktáros

1966–1971: tengerész

1972–1989: újságíró

1989–1990: Ötlet munkatársa

1991–: Hitel rovatvezetője, irodalmi szerkesztője

Művészeti szervezeti tagság

1973-: Magyar Írók Szövetsége

1991-: Magyar Írók Egyesülete, rendes tag

2002-2006: Magyar Írók Szövetsége, választmányi tag

2019-2023: Magyar Írók Szövetsége, választmányi tag

2000-: Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet

2000–: MMA társadalmi szervezet tagja

2002–: Vitézi Rend, rendes tag

2011–: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag