Döbrentei Kornél
Kossuth-díjas, József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas író, költő, újságíró
Költészete
Ami először megérint Döbrentei Kornél költészetében, az verseinek párját ritkító dinamizmusa, hatalmas intenzítású, extenzív képeinek sodrása. Indázó, sokszorosan összetett versmondatai akárcsak a horror vacui poétikáját képviselnék: a megnevezés nem állhat pőrén, bővítmény nélkül, a képi kifejezés a teljesség érzékeltetésére irányul. Az alkotó kép-katedrálisai a monumentalitás vágyának engedve a mélyből a magasba törnek, ágazó-nyújtózó verbális felépítmények. Egyszerre van bennük jelen a sűrítés és a korlátokat nem ismerő tágasság. Látomásos, metaforikus alapkarakterű poézisét szürreális elemekkel színezett lírai-groteszk hangoltság teszi egyénivé. A formai sokféleség mellett alapvetően a szabadvers gondolatritmusára, a hosszúvers poétikai hagyományára épülő alkotásmódja emlékek, érzelmi-hangulati elemek, látványok, látomások, vágyképek összetett kompozícióját szólaltatja meg. Képisége felnöveszt, kiterjeszt, átdimenzionál. Korai verseiben a kép mond el mindent: a vers azonos a képek kompozíciójával. „A látomás ketrecnyi kozmoszában" (Nagyanyánk utolsó vászna előtt) a trópus nem valami mögöttes jelentésre utal, hanem maga a jelentés: „a mindenség-egyberántó pillanata a csodának" (Nagyanyánk utolsó vászna előtt). A képzuhatagok összekapcsolói a motívumok, a hangulatok, a megfeleltetések, a hasonlóságok, a logikai párhuzamok: a felfokozottságot, a látványösszetevők, a műveltségbeli tartalmak és a sorsesemények egybesűrítését szolgálják. Metaforái, képpé formálása nem hétköznapi látványvilágot mutat be, szokatlansága egyénivé formált művészi stilizáció eredménye. A versbe foglalt tárgyaknak, valóságelemeknek átlényegítése, a látvány felkavaró látomássá emelése, szimbólumok alkotása fontos feladatot lát el, hiszen a versek a heterogén elemekből összeálló egységet kívánják megsejthetővé tenni. A groteszk-barokkos pompa, a szakrális áhítat, az életvágy, a szépség festése ellentételezve naturális ábrázolásokkal, a fizikai lét esendőségével, taszító voltával, paradoxonokba foglalva tör az időtlen lényegi érzékeltetésére. Ezt az alkotásmódot hű kritikusa, Szakolczay Lajos „mindenség-parafrázisoknak" nevezi. A versek horizontális tágassága mögött az a szemlélet állhat, amely az elvont lényegit az időben történőnek látja, ezért megsejtetéséhez a beszédhez fordul, hogy aktusának idejében, folyamában megtörténhessen annak Igazsága. A kimondhatatlan lényeg ostroma a vers.
Döbrentei Kornél énközpontú költő. Jellemzően – s persze nem kizáróan – két, minden elemében összefüggő témát versel meg: saját és hazája sorsát, melyek kölcsönös feltételezettségi viszonyban állnak egymással. A sors mint a végleteket ötvöző monumentális kép jelenik meg a teljesség horizontján. A saját élet történelmi behatároltsága, külső erőszak eredményezte determináltsága, a sajátjának érzett, ethoszával azonosulni kész nemzetének balsorsa, az erkölcsi elvárásokhoz mérhető tökéletlensége, illetve a keresztény megváltástörténet misztikája közös jelentéssíkba illeszkedik. Paradoxonokon, végleteknek való kiszolgáltatottságon át vezet a kimondás útja. Az intenzív vertikális mozgás, a sárból az égbe törés, a hatalmasság és könnyedség egybejátszása, a himnikusság és ódai emelkedettség keserű-groteszk ellentételezése, a pompa és a rút anyagiság, az enyészet közös jelenléte a versben érzékelteti az egység, a teljesség, a harmónia megvalósíthatatlanságát, a kényszerű „félig-létet". Éppen a korlátok ellen magasodik fel a költemény, ledönteni akarván a kéretlen meghatározottságokat, az önkiteljesítés jegyében a nyelvi áradás eszközével tágasság, végtelenség teremtését óhajtva. Az élet kisszerűségével szemben nagy összeütközések, roppant küzdelmek színtere a vers: teremtett valóság, ahol a harc hősének és szenvedőjének egzisztenciális drámája méltóságot és értelmet kap. Az erős szubjektivitás és vallomásosság, a közösségi számonkérés és az önlefokozásig érő vizsgálat, a tetemre hívás végső soron a szent és a sátáni egymásnak feszülésében mint elvonatkoztatott végső létmagyarázatban, illetve a megtörhetetlenség, a soha meg nem adás morális imperatívuszában fogalmazza meg a remény elvét a tragikus földi élet fölöttes értelmét keresve.
Szerteágazó motívumkincsből szerveződik nyelvi valósággá a magányos létharc világa. A hétköznapi élet, a keresztény hit, az antik műveltség, az ősi magyar hit- és mondavilág, a magyar történelem számos alkotóeleme, természeti elemek, a flóra és fauna – parányitól az organikus televényig – szimbolikussá formázott létezője kap szerepet e költészetben, jellemzően egy keresztény, nemzeti elkötelezettségű polgári műveltség leképzéseként. Visszatérő jellegzetes nevek és igenevek: menny, Nap, tenger, kövek, vér, hó, fény, ég, elemi létezők, elvitorlázás, magasodás, eső, felhorzsolt rózsa, szétnyíló öl, harc, vitorlák, árbócok, zászlók; az egyedi igésítés: máglyálló, csordállunk, pokolodik – melyekből a kifejezés rendkívüli energiái, szuggesztivitása egészen a haragig, az indulatos perlekedésig terjeszkedően táplálkoznak. A világirodalomból jól ismert kifejezéseket emel szimbólummá. Az „aranylás", az emelkedettség, az ünnepélyesség, az ököl a küzdelem, a harc, a kard az őserő és remény, a drágakövek és gyémántok a tisztaság és nemesség, az anya az otthon, a befogadás, a törődés, a virágok, a növények és állatok a lét elementáris tisztaságának jelképei.
Az élet ideje meghatározóan a kiűzetésé ebben a versvilágban. A gyermekkor otthonos, szeretetteli környezetén túli valóság lefokozó, behatároló környezet. Fel-fel rémlik a nosztalgia – „egykor az Egész volt a birtokod, de mára fel sem ismered" (Búcsú a tengertől) – a tengert mint teljességképzetet segítségül hívva, ám a meghatározó tapasztalat az „átüt a romlás mindenen" (A sár taktikus hősei) általános közérzete. A felfokozott életvágy, a „mennyboltnyi szomj" (Harmincadik születésnapomra) beleütközik a felismerésbe: „tőlem mindent elvesz a történelem" (Karácsony, 1956). A gyermekkorhoz, a fiatalsághoz kapcsolódik a fiúáldozat képzetköre. Kettős eredőjű: egyrészről önkép, másrészről az élettörténet tragikus veszteségére, a költő kisfiának gyermekágyi elvesztésére utal. „Vérudvar mécses a rózsa fölöttük –: sült emberhús szaga gyötri az orrunk, / öklendve se tán, de előre fölettük / megannyi jövőbeli hősi halottunk" – olvasható a görög mitológiából, Kronosz tettéből kölcsön vett szemléltetés. A szenvedés racionalizálásáért, ésszel felfoghatóvá tételéért klasszikus magyarázathoz fordul; hasonlóan a múlt tapasztalata nyújt támaszt saját – származása okán, a diktatórikus Magyarországtól kapott rendszeridegenség bélyege miatti –társadalmi kiszorítottsága miatt is. Az áldozat szükségességébe való beletörődés helyett azonban az elrendeléssel szembeni dacot, a lázadást választja. „Vállalva tusát, töretést fénylő daccal" – írja a Válságos órán szemközt egy régi karddal című opuszában, rögzítve elszántságát és csakazértis hitét: „s elhiszem: nem történelmi félárnyék a végzetem". A fiúság misztériumával tágul még a kifejezés jelentésköre. A Fekete advent című, Antall József utolsó napjait feldolgozó versben a tiszta történelmi újrakezdés lehetősége villan fel a Feladat átadásában: „itt újrateremtéssel kezdődik minden feltámadás". A fiúság keresztényi értelmezése, az áldozatban elhozott megváltás lehetőségét a haza kétségbe ejtő állapota teszi végletesen kiélezetté: „Látom a koporsókat, / magas ravatalon, bölcsőnek lökte fel őket a föld". Az újrakezdés esélyének a kiharcolása a vállalás tétje.
„Elun minket a lét, amíg a sorsunkért engedelmesen sorban állunk" (Mondatok síron innen s túl) – ez az az alapállás, amely egy „lényeg-horzsoló létezés" lehetőségét keresi magatartásmintákat modellezve. Felmutatott létmodelljei közül az egyik az „újkori Jónások" végzete, az igétlenül, reménytelenül való elnyeletés állapota, a másik a Magyar Jób-sors című versben fogalmazódik meg. A megszólított alany, „a folytonos attak-űzte" a végleteknek van kiszolgáltatva, s válasza a kényszeres bohóclét, a harlekini maszk, „kinek e siralomvölgyi reményfutamban ripacskodva is hatalma van". E helyen fogalmazódik meg a ronthatatlan végvár szereplehetősége is, a maga „önkellető" és „önutáló" ambivalenciájában, „mindig perben és haragban", a kiállás elhivatottságában rögzítve a magatartásformát: „mert csak azért se tér ki, / attól, és ezért férfi a férfi". A Döbrentei-féle látásmódnak eredendő sajátja, hogy a csúfat, a torzat, a nevetségest is felhasználja akár a legmagasztosabb tárgyú képi építkezésében is. Kiválóan mutatja ezt szemléleti vonást a még az 1980-as években írt, Amikor a szippantók megjöttek című vers, amely a címadás dacára ars poetica-szerű, létösszegző darabnak tekinthető. Ember- és világképe nyers, kegyetlenül józan: „És / a teremtés / kiadva gebinbe: nincsen menhely, / lerobbant, koszos kis műhely az ember, / ahol otthonos a borzadály, / készül benne a halál." A többértelmű megtisztulás lehetősége ezekkel a kondíciókkal persze „szagos" és „maszatos". A mindennapos megpróbáltatások és kudarcok miatt a rendszerváltozás utáni időszak műveiben egyre többször önti panaszát – a korábbi kikacsintást, a mégoly bizonytalan derűt mellőzve – keserű-groteszk vallomásokba a lírai alany. „Ünnepélyes rothadásról" (A tó), „fertőző feltámadásról" (Celebrált idő), gigantikus törpeségünkről (Don Quijóték temetője) számol be. „És mégis csak itt, kínzatva kételytől: mint ganédombhoz a trágyaféreg, a feladathoz vajon felérek?" – teszi fel a kérdést az Istentelen színjátékban, s mintha csak nyomatékosítaná a kínzó gondot a kollektív önkép illúziótlansága: „Maradék, megnyomorított magyarok, preparált agyarú vadkanok" (Sorspannó).
Döbrentei Kornél munkásságának legismertebb részei minden bizonnyal hazafias versei. A nemzeti sorsgondokat versbe emelő, a felvilágosodás korából eredő, majd a romantikában felerősödő hagyományvonal – jeles XX. századi elődök, Ady, József Attila, Illyés Gyula, Nagy László, Nagy Gáspár, Csoóri Sándor mintáját követve – korunkban nála él a leghangsúlyosabban tovább. Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály témakezelését mint mértékadó hagyatékot követve a haza helyzete, a nemzet erkölcsi-lelki-szellemi állapota magától értetődő közügy, amellyel való foglalatoskodás „köteles jog", no és „gyötrető muszáj". A felvetés nem tűri a mellébeszélést, tétje végzetes, drámai fontosságú: élet-halál kérdése. Szemléleti öröksége a fennmaradást veszélyeztető, tragikus históriai múlt, alapélménye a nemzeti magunkra maradottság: „Nem üszkösödő vád van / a gyertyalobogásban, / kis ország nagy magánya / vacogva fészkel a lángba" (Halottak napi vers). A hányattatással, veszteséggel teli múlt egyrészről idegen ártó szándék következménye: „de nem, akkor sem, most se s ki tudja meddig / nem engedik, nem engedik, / a turulmadárnak betiltják az eget, / szárnycsonkolva a sárban megreked, / ördögien kimódolt ármány: / hol hosszabb, hol rövidebb pányván / visszarántják" (Rebellis türelem); másrészről a magyarság vétkeinek és tehetetlenségének, gyengeségének a következménye. A költő közösségi számvető, számonkérő versei képezik az utóbbi évtizedek verstermésének gerincét. A nemzeti hibák bemutatása több oldalról árnyalt. „Meghunyászodó tehetetlenek, / hagytuk, sorsunkból kirekesszenek" (Ez is a Dunánál); osztályrészünk a belső árulás, az önveszejtő belenyugvás, a túlzott alázat, a balekség, a közöny. A belső vád, a kegyetlen önvizsgálat éles hangú, sistergő indulatú: „nincsen szembesülés, megrendülés, sem bűntudat, / ily megátalkodottan, ily ostobán / tékozoljuk el maradék egyharmad ország-jussunk, / és ha már nincsen hová fussunk, / mint ki jól végezte dolgát, eltakarodunk Szent Mihály lován" (Hóvirág, a tisztaság strázsavirága). Figyelmeztet a mindennapainkra árnyékot vető történelmi közelmúltra, a rendszerváltozás felemás jellegére az egyik legismertebb művében, az Átpingált márciusban: „Uramisten, mennyi csapodár kokárda, / nemzeti színre játszik a régi gárda." A nemzeti emlékezetvesztés és önfeladás különböző példáit és módozatait mutatja be verseiben a költő. Legsúlyosabb vádja a gyávaság és az önfeladás. Kikiált a poétikus szövegből a kérdés a mártír Tóth Ilona emlékét feldolgozó Szoboravatás című, oratorikus kompozícióból: „SZOBOR csak ott lehet üdén lüktető mementó, ahol lelket belé, teremtő Istenként, a nép lehel […] ÉRDEMES VOLT ÉRTETEK?"
A harcra készség folytonos önsarkallást, megtartó példakeresést kíván. Ilyenek lehetnek a nemzeti-történelmi jelképek: a Korona, a Jogar, az Országalma, a Szent Jobb és a Turul; megtestesítheti a meg nem alkuvó kiállást az államférfi, Tisza István például, vagy felsorakoztathatók a „sudár tartású hölgyek": édesanyák, egri nők, Zrínyi Ilonák, Karády, Szeleczky, Tóth Ilona. Kiemelt helye van a dicsőségláncban a személyes élettapasztalat részének, az 1956-os forradalom és szabadságharcnak. „Vác, Márianosztra, Gyűjtőfogház – kis magyar szabadság-turizmus" ábrázolja keserűen a Gérecz Attila emlékére írt. A Medveölő halála című versében a magyar hősiesség perspektíváját. Megszólíttatnak ősapáink, Géza fejedelem és Szent István. Széchenyi István példájában azt a „fátumos önpárbajt" veszi észre, amely karakterisztikusan jellemző Döbrentei Kornélra is. A legnagyobb magyar öngyilkosságában kifejeződik a halál, az áldozat termékenyítő volta is. De felmutatható követendő magatartás a kortárs Tőkés László alakjában is: „fogy a tűrés halálos jámborsága, / a hallgatás falát le kell bontani. // Elvégeztetett, ki kellett mondani" (Elvégeztetett). A Celebrált idő himnikus fohásza az apák, a II. világháború magyar áldozatainak kiengesztelődéséért szól. A kardélre állított sors végső bizalma az otthonosság vágyképében kap nyelvi formát: „honvágyam van / részegen és józan-félszegen, ügyesen lélegezve, életben maradva / sután, / honvágyam van egy sohasem volt- lehetett Magyarország után" (Honvágy egy álom után).
A hazára találás vallásos-metafizikai síkon is domináns témája Döbrentei poézisének. Isten – a „hatalmascsöndű valaki" – elrendelése ellentétes érzéseket kelt a költőben. Az elfogadás, a fejet hajtás és a perlekedés, a fejét folytonosan felütő vita ütköznek egymásnak. Egyrészről magáévá teszi a keresztény világmagyarázatot, vállalja a megpróbáltatásokat a bűn legyőzése, a megváltás bekövetkezte érdekében. Ugyanakkor elutasítja a túlzott alázatot, a fölsőbb rendelésbe való kritikátlan belenyugvást, az eleve elrendeltséget, a „halhatatlanság próbababájának" egzisztenciáját. A Szent Margit lázadásában önmagára vonatkoztatva is érvényesen teszi fel a kérdést: „Miért fogadtad el, törődtél bele, / hogy a jelen idő csupán a szenvedés gyakorlótere?" Hiszen: „A lenti méltóság nélkül mit ér a fenti üdvösség?" A Zsoltáros ultimátum gondolati helyzete ez: „hidd, nélkülem Te is árvább leszel, / és, ha ezt megélve tudván tudod, / akkor kérek Tőled bocsánatot" – Istennek szüksége van a benne való hitre, sőt, a költő által szólalhat meg, ahogyan a Csoóri Sándorhoz írott köszöntőben, A megkerülhetetlen életben írja: „általad beszédessé lesz a hallgatag Isten". Érezhetően elválik egymástól két idősík a versekben. A történelmi idővel szemben a metafizikai értelemadás dimenziója – a szembeszegülés dacára – a lehetőséget hordozza magában: a praktikus létezésben elbizonytalanodott igazságok, értékek, magyarázatok visszanyerhetik értelmüket. Az örökös kételyre – „Szentlélek-láng emészt, vagy a kárhozat heve?" (Magyaroknak való) – követelt válasz esélye maga a vívódó hit.
A Tartsd meg a sziklát című verset választotta Döbrentei Kornél 2007-ben megjelent egybegyűjtött verseinek névadójául. A magyar Sziszifusz jelképes alakjának megteremtése önértelmező gesztus. Az örökös nekifeszülés életprogramja – ahogyan más helyen írja: a mókuskerék mint élettér fölé emelkedés – a tragikus elrendeltséggel szembeni méltóságot hivatott megjeleníteni. „A bűnhődésből már elég" – mondja ki általa a költő. „Benned bizonyosságot álmodik az Isten" – íme a sors végső reménye.
A komolyság és pátosz mellett nem szabad elfeledkezni a költő líraiságáról és humoráról sem. Az érzékeny, megejtő tisztaságú képek – „Engedj hétmérföldes meséket lépni, élet! / oldd meg bokámon a birsalma-nehezéket" (Harmincadik születésnapomra); gyémánttal fűtött mozdony; „Önnön messzeségeiből felriad a must" (A kis Dionüszosz végnapjai) – a látásmód eredendő esztétizáló költőiségét bizonyítják. A Vitézeknek való dévaj balladák pedig túllépve az intimitást övező jól nevelt pedantérián – „hol van már az ostoba szemérem" – könnyed, sikamlós humorral, élvezetes formai játékkal osztja meg tanításait az erotikáról.Döbrentei Kornélnál az intimitás is a teljességigény jegyében megverselt létmodell, a „gyötrő kéjjel való kivirágzás" (Egy körtefa erogén zónáiról) üzenetének hordozója. Az isteni tervvel való harmónia lehetőségét rejti magában: „a csoda: hogy nem kell tenni semmit, / s átjár az öröm utolsó sejtig, / s két lény egyetlen mágikus tartomány, / hol a Teremtő létét megsejtik. / Összeilleni isteni adomány" (Illeszkedő ballada).
Esszéiről, közéleti írásairól
„Maga nem félhet" – ezt a szertartásosságában és katonás kimértségében ünnepélyessé emelkedő erkölcsi parancsot kapta egykori katonatiszt nagyapjától Döbrentei Kornél gyermekkorában. „Íratlan belső parancs" a kiállás, írja önmagáról, melyet származása, családi öröksége „mért" rá. A katonaősök példája, a honvédelem hivatásként és életprogramként való elfogadása szinte predesztinálja erre a szerepre. S a kiválasztottságot erősíti a tény: az egész magyar keresztény középosztály – benne a Döbrenteiek – szétverésére szövetkezett a kommunista hatalom a második világégés után Magyarországon. „Olyan történelmi korszakban, helyzetben születtem, amelyet, leszámítva két-három esztendőt, negligációban töltöttem el, örökké a megtűrt kategóriában. […] Mindig, mindenütt falak, gátak, tiltások, dogmák és hazugság, lélek-, szellem- és jellemnyomorítás, ez volt, ami ifjúságom színteréül jutott." Innen eredeztethető a „csakazértis" dac, a valami vagy valakik ellenére felmutatott személyiség, mely gondolkodói, művészi és közéleti magatartásának karakterisztikus vonása.
Amennyiben metaforával tesszük képszerűvé az életmű az esszé-, illetve írói publicisztika-, a közéleti vagy politikai tartalmú jegyzetírás – A hadrafoghatóság ábrándja (Püski, 2000), a Vajúdó feltámadás (Püski, 2002), Helybengalopp (Püski, 2005) és Az igazság merész áhítása (2012) című kötetek tükrében megmutatkozó – magatartásbeli jellegét a bajvívás, a párbaj az a szó, mely idekívánkozik. Egy olyan ember veszi fel a verbális harcot, aki „cselekvéses dacból" kíván katedrálist emelni magának, s aki azt állítja, hogy „ki kell hívni a sorsot, másként itt sors nem adatik". Ahogyan azt A hadrafoghatóság ábrándja című könyvének bevezetőjében fejtegeti, ő nem törekszik az egyetértés „agresszív kikényszerítésére", fogalmazásmódja vállaltan sarkított és bevallottan szubjektív.
Döbrentei Kornél szerint életre-halálra szóló küzdelem folyik, mindennapi jelenünk e „háborús" állapot jegyében telik. A válságos helyzet tünetei: emberi elsilányulás, civilizációs romlás, „imitált" létezés, identitássérülés, az erkölcsi elv és az igazság elporladása, a haza és a magyarság végveszélye. Amint látható, az érzékelt krízis nem korlátozódik a nemzetre, hanem egyetemesek a távlatai. Az antropológiai szkepszis feltámadása párban jár az általános kulturális kiüresedés veszélyének tapasztalatával. Valójában egy egyetemes egzisztenciális krízis megsejtéséről, illetve kényszerű megéléséről beszélhetünk szerzőnk könyveit lapozgatván. A közösségi gond fedésbe kerül a személyes sorssal, az író saját bőrén érzi és szenvedi meg egy „vajúdó", átmenetinek tekintett kor minden emberellenes hozadékát. Egzisztenciális állapota a (morális) magány.
Kozmikussá nagyított a gond, mutatja ezt a Biblia rendszeres megidézése, a frazeológia és a hivatkozásgyakorlat kitágítása a vallásos elhivatottság, a szakralitás szellemi-érzelmi dimenziója felé. A tét maga a végső kérdés: az emberi élet metafizikai értelme. A kihívás pedig már-már krisztusi nehézségű. „Mert bűnös a világ", „a létezés abszurd", „az emberiség kifáradt, beszennyezve saját magát, környezetét, az emberi lét leminősült, érdektelenné vált". A bűn ebben az összefüggésben természetesen nem csupán a civilizációs törvények áthágását jelenti, hanem filozófiai, sőt a szentség gondolatkörével szorosan összefüggő fogalom. Személyes hatókörünk fölött álló fátum, örök emberi hajlam. Az isteni eredetű világrend szerves része, melynek nélkülözhetetlen eleme a bűnhődés is. Jézus áldozatáról való töprengése nemcsak a diadalmas megváltást, hanem annak esetenkénti kudarcát – a jobb lator, a megátalkodott példáján –, reménytelenségét is látja. Az ítélet alatt álló világban megszüntethetetlenül van jelen a megválthatatlanság, azaz a bűn, melynek legvégső foka az önárulás, „ha nem vállalod, aki vagy" kárhozata. Nyilvánvaló, hogy az önazonossághoz való ragaszkodás parancsának közösségi vonatkozása is van. A hasznosság, a szolgálat elvének, illetve a morális elkötelezettség állapotának számonkérése evidenciává válik. Különösen érzékenyen reagál erre a belátásra az író Magyarország kapcsán. „Itt büntetlenül mindent szabad", rögzíti benyomásait, s a bűnrészesség felelősségét mindazokra kiterjeszti, akik „csak fél szívvel, fél lélekkel, fél akarással, alibi közreműködéssel vállalják e hazát". Az elvárás vallásos természetű szigora, maximalizmusa miatt egyenesen az ördög képe rajzolódik ki a szövegek démonológiájában: „az országot vissza kell foglalni a sátáni erőktől", illetve „a sátántól visszafoglalható Magyarország, hiszem, tudom".
Az író időfelfogása láncszerű, kontinuus folyamatosságot mutat. Múlt, jelen, jövő egységes vonulatot képez, kauzális összetartozást feltételez. Ebben a történésben minden résztvevő felelős az utókorért is. E relációban „a halott élő példa, erkölcsi létezése nem szűnik meg, sőt felerősödik az életáldozat által" – rögzíti a háborús áldozatokra emlékezve. A történelmi, művelődésbeli és családi múlt jellegzetesen értéktelítetten mutatkozik meg, szinte előíró, normatív hatalma van. A közös hagyomány okán a nemzeti és egyéni sors összeforr: a magyarság közösségébe – a jelenre kihatóan – beletartoznak az ősök is. Ugyanakkor elementáris erővel jelentkezik az igény az évszázados, sorscsapásokkal terhes, máig ható, omlasztó történelmi örökség lezárására, a tabula rasa megteremtésére is. Mindezt oly módon, hogy a tradíció normája egyben elevennek maradjon meg, s tekintélyének mindenkori érvényességét megőrizhesse. A múlthoz, illetve annak példáihoz, morális mércéjéhez való kapcsolódás a feltétele a személyes sors jelen- és jövőbeli kiteljesítésének. Egy mondatba foglalva mindezt: „Aki emlékezik, annak múltja van, s akinek múltja van, az veszélyes, mert tanulhat." S mindez az ellentétébe fordítva: „S ott, ahol egy egész nép felejt, megállíthatatlan az erkölcsi romlás, amelyet a fizikai megsemmisülés, a kihalás követhet."
Az igazságtételezés nemcsak a szentséghez kötődően megkérdőjelezhetetlen, hanem azért is, mert „léteznek világtörténelmi helyzetek, amikor egy nép számára […] van abszolút igazság". A szakrális vonatkozású küzdelem, a jó és igaz szembeállítása a bűnnel és a hazugsággal kibékíthetetlen ellentéteket eredményez. Ebben a konstellációban a kompromisszum az igazság feladását, árulást jelent. A kizárólagosságok tételezése a morális horizont abszolutizálásához vezet. Döbrentei Kornél erkölcsi idealizmusa nem tűri a praktikus felülvizsgálatot vagy átértékelést. Ezért merül fel olyan élesen a bátorság és a gyávaság ellentéte írásaiban. Kritikája éles, semmiféle álságos akolszellemet, hamis szolidaritástudatot nem ismer, amikor ostorozza a kortárs értelmiséget, meghunyászkodással, kishitűséggel, gyengeséggel, kártékony álsemlegességgel, önfeladással vádolja őket. Tettetőkről, báránybőrbe bújt farkasokról beszél. Számonkérése kiterjed az egész nemzetre, megállapítván, hogy betegesen gyáván, alázatosan, „létimitációban" él, „rossz emberanyagot" alkot. Elveszítette méltóságát, óvatosan „sutyiban" magyarkodik. Ezzel szemben kívánatos volna a gyökerek büszke vállalása, a haza szeretete, a mellette való erkölcsi kiállás, a nemzeti méltóságtudat megőrzése és ápolása, „az önazonosságtudat egészséges erőterében való létezés", az önmagunk iránti konok igényesség fenntartása. Össztársadalmi szinten ideálképe a nemzeti önrendelkezés, az autonóm gondolkodás és cselekvés megvalósulása, a magán- és közérdek harmonikus egybeesése, a hűség ahhoz a „nagy és mély hagyományrendszerhez, amely Magyarországot jelenti".
Nemzetképéről elmondható, hogy hierarchikus struktúrát mutat. Megkülönbözteti a hagyomány autoritására támaszkodó absztrakt ideálképet mint mindenkori mintát és a tőle elváló hétköznapi empirikus valóságot. Ennek a megosztásnak megfelelően eszmei tartalmú ez a közösségi önkép, amennyiben példaképeket, ideálokat, követésre méltó modelleket emel a magasba, ugyanakkor konfliktusos, a disszenzus elvére épülő is, hiszen morális számonkérése, az „önérzeten alapuló spirituális lényeg" konok és kérlelhetetlen őrzése nem viseli el a megalkuvást. A saját és az idegen szembeállítása válik ezúton az egzisztenciális környezet, a hazai társadalmi és politikai élet megítélésének vonatkozási pontjává. A vállalt, önmagával azonosnak tudott magyarságképe erkölcsileg és emocionálisan megalapozott, karakterisztikus vonása a tehetség- és hőskultusz. A magyarság „csodaszámba menő" megmaradásának titkát a héroszi személyiségekben látja, akik okosságban, látókörben, jellemerőben, emberi minőségben kiemelkedtek környezetükből. Elsősorban az irodalomból meríti példáit. A költészet elsődleges feladatának tekintették a magyarság megmaradásának szolgálatát, az önérzet erősítését, a sorskérdések felvetését, felelősségtudatra, áldozatvállalásra neveltek, írja Janus Pannoniusról, Zrínyiről, Balassiról, Csokonairól, Berzsenyiről, Vörösmartyról, Arany Jánosról, Illyésről. „Szent baleknak" nevezi Petőfit, Adyt, József Attilát és Nagy Lászlót, akik vélekedése szerint „a tisztaság, a megtisztítás megszállottjai" voltak. Weöresnél a szellemi szuverenitást hangsúlyozza. Külön kiemeli Gérecz Attilát, aki „igazi költő volt", a jellem géniusza, mert „EGÉSZ LÉTEZÉSÉT adta aranyfedezetül a szavaknak". Sorsában „testté lőn az IGE". Alakjában gondolat és cselekvés, írás és élet egységét látja megvalósulni, ahogyan Petőfiében is. Örök mintaként a szellemi kvalitás és az erkölcsi zsenialitás szétválaszthatatlanságát keresi az elődökben.
Felmagasztosul 1956 vértanúsága. Kikezdhetetlen viszonyítási pont és hivatkozási bázis a jelen álságosnak tetsző demokráciájával való összevetésben. Az örökös magyar széthúzással, a csalással, a képmutatással, mint jellemző kortünettel, a „langyos kompromisszumokkal" szemben képvisel szilárd etikai alapot. Hagyománya örök távlat és feladat: „Nagy-nagy tisztítótűzön kéne átmennie a nemzetnek és a mindenkori vezető elitnek, hogy eljusson, el merjen jutni '56 valódi igazához, s így egy magát önvérével megváltott, független, szabad országba vetett hithez." A forradalom értékrendje megerősíti a határozott távolságteremtést erkölcsi tartás és politikai berendezkedés között. Ugyanis a demokrácia nem önérték „csak" – bár minden bizonnyal nélkülözhetetlen – eszköz a publicista számára, ha elveszíti morális méltóságát, ha tovatűnik a „legvégső dolgok szilárdsága", akkor „ez a kis ország megszűnik haza lenni; zsákmányra éhes, portyázó hordák kényére kiszolgáltatott senki földje lesz".
A magyar szenvedéstörténet és áldozattudat aktuális felerősödése, a nemzeti lét apokalipszisének megsejtése munkál Döbrentei Kornél gondolataiban. Már az államalapító Szent István művében is észreveszi az ellentmondást: a magyarság átmentését a magyarság ellen kellett megalkotnia. A pusztító testvérharc forrását látja e történelmi paradoxonban. A belső széthúzáson, mint nemzeti sorscsapáson túl, külső erők kényszere is nehéz helyzetbe sodort bennünket. Meggyőződése szerint a trianoni békediktátum óta népünk folytonos szabadságharcot vív megmaradása érdekében, s szabadságharc folyik ma is. „Ha elszigetelten, ha reménytelennek tűnőn is, azok részéről, akik nem nyugszanak bele az erkölcsi kisemmizettségbe."
Döbrentei Kornél kultúrakritikai attitűdjének XX. századi előképe Németh László. „[…] tudomásul kell vennünk a fájdalmas tényt: kisebbségben vagyunk, teljes szívvel nem tudjuk betölteni a hazát" – veti papírra a fájdalmas felismerést a ma írója. A tradicionális magyar értelmiségi szerepre való igénybejelentéssel van dolgunk, melyet Németh is oly messze hatóan képviselt. A nemzeti sorskérdések megoldási kísérletét magára vállaló, történelmi felelősségtudattal „megvert", a közösségi szolgálat terhét morális imperatívuszként hordozó magatartásról. Ám ez az eszmény jelenünkben már kényszerűen eltávolított, csak töredékesen betölthető. Mi okból? Mert – adja meg a választ Döbrentei Kornél – „az elmúlt tizenöt év »eredményeként« semmivé lett, pontosabban megalázó módon leértékelődött a művelt, az e mai korcsmán átlátó, már nyelve miatt is nemzeti elkötelezettségű értelmiség ellenőrző, meghatározó, akár felelősségébresztő szerepe, de úgy is, mint új politikai gondolatok, megközelítések ihletője". A kor amoralitásában ez az erkölcsi indíttatású világlátás esélytelenné vált. Ráadásul a humán értelmiség és általa a nemzeti kultúra hatása visszaszorult a közéleti nyilvánosság területéről.
Döbrentei Kornél írásaiban végső soron a nyugati világ szellemi-erkölcsi válságáról, illetve a magyar identitás kríziséről van szó. Munkáiban ott a magyar nemzeti romantika hagyománya: egyént, nemzetet és az emberiséget összetartozásukban látja. A történelem célelvűségét, a cselekvés morális meghatározottságát, az önelvű nemzeti lét és művelődés önállóságát vallja. Trianon végzetes fátum, isteni sorscsapás, „amikor a magyarságot a Szentlélek magára hagyta". Eszmei szinten, kívánság vagy követelés formájában fogalmazódnak meg a gondolatok, az idealizált históriai múlt etikai örökségének feltámasztására törekedve. A közvetlen befolyásolás akadályokba ütközése, a jövőformálás reménytelensége a késedelem nélküli hatáskeltés irányába tereli az elmélkedőt: „Ez a század s ezredvég nem az álmodozások kora. Nyersen haszonelvű, kopáran realista, véresen ábrándtalan, nem tűri az elvonatkoztatást." Az esszéjelleg visszaszorul, s az írói jegyzet és publicisztika válik dominánssá. A stílus pedig egészen egyedivé lesz. Poétikussá, pátosszal telivé vagy éppen poentírozóvá, illetve expresszívvé. A jelzők, fokozások, halmozások, a metaforikus és metonimikus képalkotások, a retorikus kérdések, a klasszikus szállóigék, az irodalmi idézetek, a burjánzó asszociációláncok alkotják meg a verbális felszín csillogását, s gondoskodnak a hatáskeltésről, melynek erőteljesnek és azonnalinak kell lennie.
[2015]