Eigel István

Eigel István művészetére saját bevallása szerint Dante Divina Commediája volt legnagyobb hatással, melyet még gyermekkorában talált egy gyár udvarán. A könyvet sok éven át tartogatta magánál és mikor megtanult olaszul, elolvasta azt.

Festészetét, ugyanakkor életszemléletét is befolyásolta Bernáth Aurél, aki tanítványait – legalábbis Eigelt és Tassy Klárát - szellemi partnernek tekintette. Gyurkovics Tibor egyik Eigellel készített interjújában megállapította, hogy Eigel képei sokszor, „rejtetten vagy nyíltabban, Bernáth-inspirációkat hordoznak". Tisztelte Rudnayt, szerette Bernáthot, sokat foglalkozott Szőnyi Istvánnal, mesterének pedig Szalay Lajost nevezte – írja Feledy Balázs egy cikkében. Eigel sokra becsülte a „folyamatos önépítkezést", nem kedvelte viszont azokat a képzőművészeket, akik pályafutásuk során csapongtak az irányzatok között.

Sokáig reménykedett abban, hogy a háború után jóra fordulnak a dolgok itthon, mint mondta, „Hantainak két esztendő elegendő volt az újrasötétedés felismeréséhez, én évtizedeken át biztatgattam magam". A körülményekhez képest gyakran utazhatott, de végleg sosem akart soha külföldre távozni, sőt emigráns barátait a hazatérés szükségességéről igyekezett meggyőzni, többek közt Hantai Simont is. Konstruktív természet lévén igyekezett környezetében az értéket, a szépet észrevenni és úgy érezte, hogy a változásért helyben kell tennie valamit.

A tápiószelei művésztelep - ahogy ő nevezte: „Barbison a Tápió mentén" – művészi fejlődésének fontos állomása, de a természetelvűség irányából az impresszionisztikus hatásokon át a szigorú formarendet mutató, „szürrealisztikus-organikus formákkal teli" festői világ felé közeledett.

A balatoni vidéket fiatalkora óta szerette. Az ötvenes évek végén három nyarat is együtt töltött feleségével Bernáth badacsonyörsi nyaralójában. Később a balatonboglári kápolnatárlat működését is támogatta: „A csoporthoz tartozó tehetséges emberek tevékenysége valóban megérdemli, hogy ne elnézzünk a mozgalom felett, hanem tiszteletben tartsuk és figyelemmel kísérjük." Ha tehette, 1978-ban vett, balatonfüredi, nádtetős házukban töltötte a nyarakat feleségével - sokkal inkább balatonpartinak érezte magát, mint budapestinek. „A nyár a Balatoné, az eszmélésé, a szemlélődésé, a meditációé, a nagy elhatározásoké, és mindig a szív nyugtatásáé…" – írta egy kiállítása kapcsán.

Képei azonban sokszor drámai hangulatúak, kompozícióit humanizmus hatja át: „Őt az ember érdekli. Az ember arca. Az ember gazdag arca. A jellem érdekli, kutat a személyiség titkai után; egy grimasz mögé rejtett sors, egy mosollyal elfedni kívánt tragédia, egy fennkölt fejtartással eltussolni akart kudarc felderítése érdekli. Festészetében is, de kiváltképp rajzaiban. A rajzai mindig és mindig az emberről szólnak, embereket teremt, s főleg emberarcokat – jellemzi a festőt Szakonyi Károly Emberarcok című írásában.

Színkezelése jellemét tükrözte - nem kontrasztokban és harsány színekben gondolkozott - kompozícióinak drámai hatását harmonikus színek használatával is képes volt fenntartani. „Mesterien rajzol, ihletetten, nagyszerű légkört képes teremteni néhány vonással, árnyékolással, sejtető rajzolattal." Ugyanolyan biztonsággal dolgozott tollal, tussal, vagy ecsettel, mint a nagy méretű, dekoratív funkciójú köztéri munkáin, melyekben sosem az „aktuálpolitikai üzenet" volt az uralkodó, hanem a műalkotás formaképzésében felmerülő problémák megoldása.

Ezt az ideológiai áramlatoktól mentes -, vagy épp ellenkezőleg: a legkülönbözőbb áramlatokra fogékony – művészetszemléletet példázza, hogy már 1977-ben elkészítette a velencei San Marcót ábrázoló kollázsát, a kilencvenes évek közepén pedig a csávolyi kápolna Mennybemenetel című olajképét is megfestette.

Sokoldalúságát jelzi, hogy huszonnégy megvalósult murális műve között találunk szekkó, pannó, üveg, mozaik és intarzia technikával készült iparművészeti alkotásokat is. Mozaikjai közül az 1968-as Négy évszak című a Debreceni Agrártudományi Egyetemen falát díszíti, Flóra címet viselő műve a szentesi városközpontban, A születés pedig a Budapesti Orvostudományi Egyetemen látható. Századunk című, két darabból álló sgrafittója egy egri bérház falán, A hang című nagy méretű, 300 x 800 cm-es üvegplasztikája a Magyar Rádióban látható.

A produkció és a Homo ludens című 1982-ben készült gobelinjei a Budapesti Operaház falain kapott helyet, 1987-es Kiskunsági hajnalok című, feleségével együtt készített népies-ornamentikus, virág-motívumos intarziái pedig a Mezőtúri Agrártudományi Főiskola falait díszítik.

1966-os, Ernst Múzeum-beli kiállítása kapcsán művészetéről a következőket írta Szabó György, kritikus: „Saját határait és lehetőségeit jól ismerő művészet, olyan, amely a mai ugyancsak felbolydult esztétikai életben sem zavarodik meg, nem enged a látványos (ám megalapozatlan) kalandok csábításainak, nem vállal erején felüli feladatokat; de nem hátrál meg a fejlődés parancsolta újabb követelmények teljesítése elől sem." Majd így folytatja: „Szervesen épül tehát, legsajátabb állandóit – a humánumot, derűt, kiegyensúlyozottságot – folyamatosan megőrizve: a néző szimpátiáját mindenekelőtt ez a minden alkotáson fellelhető és soha nem mesterkélt harmónia kelti fel. S mindjárt megragadja az a tudatosság is, mely ugyancsak szembeötlő és arról tanúskodik, hogy a két művész nemcsak önnön erőivel, hanem eddigi útjával is tisztában van."

1981-es, feleségével együtt rendezett Műcsarnok-beli kiállítása kapcsán viszont több lesújtó, sokszor igazságtalan kritikát kapott. „Azokkal a képekkel fogad a kiállítás, amelyek hétévtizedes késéssel dolgozzák fel a kubizmus felfedezéseit. S ami még ennél is meglepőbb: értetlenül. (…) Eigelnél térszemléletről és valóságértelmezésről szó sincs (…) festészete modernkedő gesztusoktól hangos és modorosságoktól hemzseg" – írja Vadas József az Élet és Irodalom április 4-én megjelent számában. Rózsa Gyula szerint pedig: Eigel István mostani képei csak használják a neorealista modort. Használják, azaz koptatják, azaz kiüresítik."

Eigel a 60-as évek elejétől tanulmányozhatta a svájci és francia kiállításokat, s azok tanulságait megismertette kortársaival. Ezzel fontos közvetítő szerepet játszott. Konstruktív irányban indult festészete, de kamatoztatta a szürrealizmus stílusjegyeit is. Gyakran mutatott be művein abszurd, irracionális helyzeteket. Több műve kép a képben; remekművek részleteit mai figurákkal vesz körül. Más képek klasszikus művek parafrázisai (pl. Majális).

Gyurkovics Tibor 50 kérdés Eigel Istvánhoz című 1991-es riportjában megállapította, hogy a festő „nem kötelezte el magát egyetlen újabb kori irányzatnak sem, sőt, a handabandázások következtében a festészetben a széthullás veszélyét érzi fenyegetőnek. Eigel meg akarja őrizni a kép grandiózus egységét – ugyanakkor bele akarja foglalni az érzelmek vibrálásának, a szellemi reflexióknak, a hangulati rezdüléseknek ezernyi elemét. S mindenek fölött vallja, hogy a művészet etikus."

Fecske András szerint Eigel stílusában Holdfogyatkozás című 1965-ös képével változás állt be. A kép elvont, „a hold és a hozzá kapcsolódó geometrikus struktúra tovább súlyosbítja az amúgy sem könnyű kompozíció formarendjét és itt érezhető először az a színvilág, amely később a zöldektől a sárgáig bezáróan, a barnákkal a középpontjában festészetének jellegzetessége lesz, a kivágatként ható, mégis plasztikus alakítás, s végül a tériségnek ha nem is biztos, de kétségtelen jelenléte".

Az 1970-es Gyár című olajkollázs konstruktivista stílusjegyeket mutat, az ugyanebből az évből származó Kékszakállú című, merev struktúrájú olajképe a futurizmus és konstruktivizmus szintézisének látszik erőteljes Barcsay-hatással. Nem sokkal később festett Zsámbék című művén konstruktív szemléletét már az op-art látványvilágával ötvözi.

Az 1973-as Kállákat viszont Fecske a nonfiguratív festészettől való távolodásként értelmezi. A gyűlés „becserélhető egyenfejeivel, forgószékről katapultálható figuráival nyilván egy pártgyűlés görbe tükre akar lenni, s nem kis merészséggel, az abszurd helyzet örve alatt szatirikus helyzetet is teremt" – írja Fecske.

A fekete asztal csendéletén a kép a képben kompozíciós megoldását választja: a tányéron látható halakat ábrázoló kompozíció a háttérben megismétlődik, ugyanúgy, mint az Állatbarát címűn. A Mester című képén Eigel egykori tanára, Rudnay Gyula emléke előtt tiszteleg. A kép nézőjével szembeforduló, kedves tekintetű, idős férfi alakja mögött meztelen modell áll a műteremben.

Az asszony meg a lánya elnevezését Alberto Moravia világhírű regényéből kölcsönözte, mely egyben utalás is a festmény helyszínére. Gyakran reprodukált műve, az 1982-ben készült, kollázsszerű Búcsúzik a cirkusz is a tengerpart homokjában játszódik, a Vihar előtt pedig tájképeinek kiforrott darabja.

A Primavera Boticelli Vénusza mellett a reneszánsz kompozíció több alakját is megszemélyesíti, mely tipikus transzavantgárd fogás. Akárcsak a Majális parafrázisa, mely Szinyei művét értelmezi újra. Ez a festmény azonban megosztotta a szakmát, Rózsa Gyula például a következőket írja a képről: „a műcsarnoki »Majális« az ismert Szinyei-pozíciókba szupermotorkerékpárt, félmeztelen nőket, tisztátalan rétet és fejetlen antik Nikét rakott. Választékos olvasószerkesztő tárcát ilyen ízlésszínvonalról nemigen adna nyomdába."

A Majálist követően Eigel saját gyermekkora felé fordult. Előbb megfestette saját szobáját, benne önmagát járókában és az Anonymus utca című, szüleit fiatalkorukban ábrázoló kompozíciót. A kelengye című képével nővérének állít emléket, aki felkeltette érdeklődését a művészetek iránt. Két évvel később édesapja képmását is megfestette. Ez utóbbi kompozíciója erősen emlékeztet a Rudnayt ábrázoló portréra.

Honfoglalás című 1995-ös pannója nem a téma tradicionális ábrázolásait követi, ehelyett történelmi arcképcsarnokot látunk, melyen a magyarság olyan nagy alakjait ismerhetjük fel, mint Zrínyi, Rákóczi, Deák, Liszt, vagy József Attila.

Fecske András monográfiájában Eigel fojtott hangulatú, ezoterikus világú - olykor tragédia és a humor közti keskeny ösvényen vezető - táblaképeit olyan irodalmi példákkal veti össze, mint Mann és Moravia prózája.

Eigel maga is gyakran publikált. Különböző témájú tanulmányai, cikkei közül a legtöbb az Új időkben és a Lyukasórában jelentek meg. Egyik Új Írásban megjelent publikációja szerint például a magyar képzőművészet nyugat-európai tendenciáktól való elszigetelődése már a II. világháború előtt kezdődött, nem pedig a szocreál idézte elő azt.

Művészeti enciklopédia írását is tervezte, Ionesco és Anouilh drámáinak magyarra fordításával kísérletezett, de írt kisregényeket, naplót amerikai tartózkodásáról és más utazásokról szóló visszaemlékezéseket.

A túlsó partról című, 1993-ban kiadott kisregénye Amerikába emigrált házaspárról szól, akik életét egy véletlen folytán a múltból előkerülő levél végzetesen megváltoztatja. Élethelyzeteik, félelmeik, harcaik és megalkuvásaik a babitsi gyémántszóró asszony idegenbe gurult drágaköveinek elhalványodását, a múlt tüzében egyszer-egyszer újra megmártózó, felragyogó, majd végleg kihunyó történetét folytatják.

1994-es Amerikai naplója „az ezoterikus világ fiktív kötöttségeitől mentes, gyors észjárású, állandóan új analógiákban gondolkodó, friss benyomások után kutató pikarót állít elénk. A napló soraiból áradó rezignáció abból a fájdalmas felismerésből fakad, hogy a régi társak nagy része az új környezetben új szellemi kötődésekre lelt, ezért számukra a magyar kultúra már csak léggyökeret jelent, igazi kapaszkodókat már az Újvilágban találnak" – írja Fecske a monográfiában. Útja során lehetősége nyílt megismerni a New York-i múzeumok gyűjteményeit is, de az utóbbi évtizedek amerikai képzőművészetéről nem volt jó véleménnyel. Sokkal többre becsülte tágabb hazája, Európa kultúráját és képzőművészetét.

Eigel festészete „olyan különös világot varázsolt, amelyben a gyerekkor és a felnőttkor emlékei emberbaráti filozófiát, melengető érzést, görögös kultúrát árasztottak" – írta D. Nagy Imre az Új Horizontban (2000/5.) Eigel István halálát követően. Jó barátja, Szakonyi Károly szerint talán Csehovnál lehetett megtalálni azt az életszeretetet, amit az ő megnyilvánulásaiban és ez látszott rajzain is: az élet teljes elfogadása minden tragikumával és groteszkségével egyetemben. „Mindig embert akart idézni, tragikus, örökéletű embert, akit nem bír elsodorni a történelem" - állt a Magyar Nemzet gyászjelentésében.

[2015]