Erfán Ferenc

Erfán Ferenc az 1990-ben megalakult Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaság alapító tagja. Az MMA társadalmi szervezet tagjai sorába 2005-ben vették fel Magyar László és Tóth Lajos festőművészekkel, Horváth Anna keramikusművésszel, Vári Fábián László, Füzesi Magda, Nagy Zoltán Mihály írókkal, Vidnyánszky Attila rendezővel együtt. Festészetének egyéni stílusa, színvilága, témája a kárpátaljai magyar képzőművészetben gyökerezik. Mivel képzőművészetünk legkevésbé ismert és feldolgozott része a kárpátaljai magyar alkotók, közte a Révész Imre Társaság tagjainak munkássága, megkíséreljük, hogy nagy vonalakban képet adjunk tevékenységük specifikus vonásairól és értékeiről. Véleményünk szerint, csupán ennek tükrében érthetjük meg a kárpátaljai magyar festészet helyét és helyzetét, és egészíthetjük ki a 20. századi és a kortárs képzőművészetről alkotott tudásunkat.

A 20. századi magyar képzőművészetnek azért máig ismeretlen területe a kárpátaljai magyar művészet (festészet, grafika, szobrászat, iparművészet, fotó, építészet), mert a korszakok, az alkotók életművei, a különböző kiállítások, kritikák szinte alig feldolgozottak, s a gyéren létező helyi írások se jutottak el a legtöbbször az anyaországba. A 20. századi történelmi események miatt szinte teljesen elzárt területté vált Kárpátalja, s az ott élő magyarokról szinte semmit sem tudtunk. Csupán a kilencvenes évek rendszerváltása után vált nyilvánossá hazánkban is az ottaniak mindennapi élete, küszködései, kultúrája, múltja és jelene. „Az ember mozgásterét – egyenes és még inkább átvitt értelemben annyira beszűkítették, hogy mindnyájan valami mikrogulágokban éltünk" – mondja Szemán Ferenc (Öcsi) festőművész, a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának tagja.[1]

Ezért is hatott óriási relevációként 1992-ban, Budapesten, a Magyarok Világszövetségének rendezésében összehívott magyar képző-és iparművészek találkozója, amikor a világ összes tájáról, az egykori emigrációból, a környező országokból megjelent magyar művészek között, a Kárpátaljáról érkezett maroknyi csapatra figyelhettünk fel.[2] Létezésükről mindaddig semmit sem tudtunk –, és megjelenésükkel, bemutatkozásaikkal, valamint addig ismeretlen problémákat felvető hozzászólásaikkal még jobban figyelmeztettek elfeledett és jelen értékeinkre. Azaz művészettörténetünk egészének hatalmas hiányosságaira, az elhallgatás vétkeire. Ha csak egyet említenénk például, 1993-ban, a Műcsarnokban megrendezett Tisztelet a Szülőföldnek című kiállításon politikai okokból kihagyták a seregszemléből a Magyarország határain túl élő képzőművészeinket. Ennek a durva eljárásnak az ellentételezéseként valósult meg 1996-ban, Budapesten a Magyarok Világszövetsége Semmelweis utcai székházában a Tisztelgés a Honfoglalás 1100. évfordulója előtt című kiállítás-sorozat. A felvidéki, az erdélyi, a vajdasági és a kárpátaljai művészek bemutatását az említetett képzőművészeti világtalálkozón megalakult Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága rendezte. Az egyes kiállításokhoz megjelent katalógusok máig dokumentum értékűek, hiszen először mutatták be és „demonstrálták" a környező országokban, a szülőföldjükön élő alkotók művészetének sokszínű gazdagságát. Kárpátaljáról ekkor Balla Pál, Benkő György, Berecz Margit, Erfán Ferenc, Földessy Péter, Hidi Endre, Ilku Marion József, Iván Ambrus, Jankovics Mária, Kolozsvári László, Magyar László, Magyar Sándor, Matl Péter, Micska Zoltán, Petky Péter, Réti János, Riskó György, Szemán Ferenc (Öcsi), Tóth Lajos, Veres Péter szerepeltek először Magyarországon közös kiállításon. Alkotásaikat összehasonlítva a Felvidékről, Erdélyből és a Vajdaságból érkezőkével, a különböző témák és stílusok alapján pontosan érzékelhető volt, hogy a kárpátaljai Révész Imre Társaság tagjainál milyen erősen van jelen és fejeződik ki a szülőföldhöz, a magyar nemzethez és kultúrához való tartozás és ragaszkodás. Bebizonyosodott, hogy sajátos, számunkra eddig ismeretlen kifejezési eszközökkel bírnak, amelyek keresetlenül egyszerűek és hitelesek.

Révész Imre Társaság

Az 1990-ben megalakult Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága, deklaráltan a hivatalos állami szövetségen kívüli kárpátaljai magyar alkotókat egyesíti soraiban. Elnöke, az azóta elhunyt Tóth Lajos festőművész körültekintően és nagyon nagy felelőséggel vezette a társaságot.

Vári Fábián László író így mutatja be őket: „Mintegy tíz évvel megelőzve az ezredfordulót, a kelet-közép-európai rendszerváltások sodrásába kerülve, a kárpátaljai magyar képző-és iparművészek is létrehozták a maguk szakmai társaságát. Választhatták volna az induláshoz a legismertebb magyar festő, a szülőföldről elszármazó Munkácsy Mihály, vagy a nagybányai festőiskola megalapítójaként ismert másik művészóriás, Hollósy Simon nevét. Ők azonban, akiket a 70-80-as évek jelentősebb hazai tárlatairól a hatalompárti zsűri rendre kirekesztett, a nemzeti hagyományokat ápoló, s ugyanakkor a társadalmi konfliktusokra is rendkívül fogékonyan reagáló Révész Imre nevét tűzték zászlajukra. Nem hihetjük, hogy véletlen választás volt, s azt sem, hogy a nagy előd Nagyszőlőshöz kötődő öregkora lett volna a domináló tényező. Az inkább hihető, hogy Révész Imre neve ma is fontos üzenetet hordoz, szelleme pedig olyan összetartó ereje ennek a közösségnek, amely a szakmai színvonalhoz való feltétlen ragaszkodásokon túl a társadalmi igazságosság szakadatlan keresésére kötelez."[3]

A megalakulásuk ötödik évfordulója alkalmából megjelentetett Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995 kiadványukban, fekete-fehér reprodukciók mellett a művészek szólnak hitvallásukról, művészetükről.[4] Szavaikból kiderül, hogy ők maguk saját művészetüket a kárpátaljai művészekkel „szemben" határozzák meg. Ám ez nem jelenti sem a kárpátaljai iskola hagyományainak a megtagadását, sem a vele való szembehelyezkedést.

E kérdés megértéséhez Balla D. Károly festőművész, közíró, kritikus Az érző lélek megszólítása című előszavából idéznénk, amelyet az említett kiadványhoz írt. Az idősebb kolléga, hivatkozva az az ungvári várban akkor megrendezett addigi legteljesebb kiállításukra, a következő szavakkal értékeli munkájukat: „fél évtized elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy már e művészcsoportot pátriánk egyik meghatározó szellemi alkotóműhelyeként tartsuk számon. Olyan társaságként, melynek tagjai – megtartva egyéni vonásaikat – egymást kiegészítve, erősítve képviselik azt a művészeti felfogást, mely némileg megkerülve [kiemelés: Sz. L.] az ún. kárpátaljai festőiskola utóbbi évtizedekben elért eredményeit, visszakanyarodik [kiemelés: Sz. L.] a nemzeti hagyományokhoz, és jó közelítéssel az alföldi realista festészet megújításának, korszerű alkalmazásának tekinthető."[5]

A társaság szerepének önmeghatározásában még egy nagyon fontos tényezőre hívta fel a figyelmet Balla. Arra, miszerint „többek aggodalommal vagy legalábbis fenntartással fogadják a tényt: e művészcsoport nemzetiségi alapon jött létre, teljes nevében ott a »magyar« jelző." Nem kerüli meg a kérdést. Kifejti, miközben sokan hivatkoznak a festészet és a művészet univerzális nyelvére, és ellenzik, vagy vitatják a probléma puszta felvetését is, a kárpátaljaiak esetében komoly indokaik vannak nézeteik alátámasztására. „A nemzeti jelleg érvényre juttatásával, kimondásával, a nemzeti identitástudat meglétének vagy hiányának számbavételével e társaság tagjai egy több évtizedes elnemzettelenítő kultúrpolitikai gyakorlatra válaszolnak. Vallják: magyarságuk nem jelent semmiféle elkülönülést, s egyáltalán nem ellenkezik azon meggyőződésükkel, hogy a művészet egyetemesen emberi érték. Ám emellett, ezzel együtt hallatlanul fontosnak tartják a kifejezetten magyar nemzeti kultúrához történő csatlakozást, a magyar népi művészetnek, mint kútforrásnak az alkalmazását, és – nem utolsó sorban – Kárpátok tövében elterülő alföldi táj magyar lakosainak szolgálatát a hozzájuk közel álló, hagyományaikból (is) táplálkozó művészi nyelven."[6]

A művészekkel készült riportokban is hangsúlyosan megjelenik a nemzeti hovatartozás és az elkötelezettség. Horváth Sándor Tóth Lajos festőművésszel való beszélgetését azokkal a sorokkal indította, amelyek napjainkban, 2015-ben, az ukrán-orosz háború idején, még jobban ráébresztenek bennünket az ott élők iszonyú helyzetére. „Kárpátalján mostanság már létezni is nehéz. Alkotóként megélni mindezt a ránk kényszerített erkölcsi, anyagi, szellemi leépülést néha szinte lehetetlen. E gondolatmenetből adódik első kérdésem: mit ér az ember, ha festő, kárpátaljai és magyar?" Nem különben jellemző a korán, idő előtt elhunyt festő válasza: „Hogy mit ér egy festő, azt általában az idő dönti el. Hogy mit ér az alkotó, aki itt Kárpátalján vállalva a magyarságát kíván üzenni a kis- és nagyhazának? Egyrészt annyit, amennyit a vállalásából teljesít, másrészt nem többet és nem kevesebbet a megalkotott műnél. Én itt, Kárpátalján vagyok festő és magyar. És itt is maradok! Ezek ténykérdések. Én így vagyok alkotó, a munkáim erről szólnak, ezt vállalom." A saját stílust és szimbolikus témavilágot teremtő Tóth Lajos festőművész véleménye szerint a festmény „olyan pontosan magán hordozza az alkotó kézjegyét, jellemét, a festőre ható külső erőket, hogy ilyen szempontból talán sokkal inkább determinált a szavakból szőtt alkotásoknál.

- Ezek szerint van sajátos magyar festői nyelv? – kérdez vissza Horváth S.

- Van.

- S van sajátos kárpátaljai magyar festői nyelv is?

- Igen. Ezt annak ellenére állítom, hogy a kárpátaljai magyar kultúra egésze számára az 1945- től 1985-ig terjedő időszak a megpróbáltatások periódusa volt, s szinte mindentől megfoszttattunk. A hamu alatt, a hó alatt mégis munkált, élt, talán hatott is az akarás, s formálódott a sajátos kifejezésmód. Magyarul: ki ahogy tudta, tette a dolgát tehetsége, elhivatottsága, identitása szerint."[7]

Az ungvári tárlat nemcsak a csoport addigi legnagyobb kiállítása, hanem a kárpátaljai magyar közösség életének és kultúrájának a kibontakozása és az önmegmutatás erejének nagysága szempontjából is rendkívül jelentős esemény volt.[8]

Az egyértelműen politikai-társadalmi okokra vezethető vissza, hogy a súlyos gazdasági körülmények, a hatalmi elnyomás alatt, a megélhetés, a kulturális és nemzeti lét (szovjet és magyarországi oldalról egyaránt) perifériájára sodort művészek együttes fellépésükkor hangsúlyosan a saját, kárpátaljai alkotói nyelv kialakítását tűzték ki célként.

Csak látszólagos ellentmondás az, hogy saját kárpátaljai művészi nyelvről és annak megteremtéséről beszélnek akkor, amikor már „létezik", és évtizedek óta él a hivatalos kárpátaljai festészeti iskola és művészet kifejezés. Amit éppen két ott élő és alkotó – nemcsak e régióban, de egész Ukrajnában elismert – magyar festőművész, Boksay József és Erdélyi Béla nevével fémjeleznek.[9] Iskolateremtők lévén, tanítványaikon keresztül hatásuk napjainkig nyomon követhető.

Látszólag még ellentmondásosabb a kérdés, ha ismerjük az itteni képzőművészet aránylag szűk keresztmetszetű 19. század végi, 20. századi történetét. Ennek tükrében minden itt élő festő –, s maguk a Révész Imre Társaság tagjai (kiknek többsége az ungvári Iparművészeti Szakiskolában végzett), tanáraikon keresztül –, Erdélyi és Boksay művészetéhez köthetők. Tóth Lajos ezért is reagál árnyaltan erre a kérdésre, amikor úgy fogalmaz: „szeretnénk folytatni az Erdélyi, Boksay nevével fémjelezhető kárpátaljai festői vonalat, ezzel egyidejűleg úgy munkálkodni, hogy legyen sajátos színezetünk, és szervesen illeszkedjünk a modern magyar, illetve európai áramlatokba is."[10]

Kovács Elemér, Kolozsvári László festőművésszel folytatott beszélgetését szintén az „örökség" tárgyalásával vezeti be: „a 70-es évek közepén, tehát tanulmányai befejeztével indul egy tehetséges raj, mely tudatosan „megtagadja" a híres kárpátaljai festőiskolát. Tagjai inkább a századelő klasszikus festészeti, kulturális hagyományaira építenek. Akik a Munkácsy Mihály, Ijjász Gyula, Roskovics Ignác nevével fémjelzett vonal folytatói kívánnak lenni."[11] Illetve, tegyük hozzá, nyilvánvalóan Révész Imréét (Sátoraljaújhely, 1859 – Nagyszőlős, 1945). Névválasztásukkor érthetően két okból sem gondoltak a másik nagy mesterre, Hollósy Simonra (Máramarossziget, 1857 – Técső, 1918). Egyrészt a nagybányai festészet iskolateremtőjének neve foglalt volt. Másrészt az erdélyi és a modern magyar piktúra stílusa jól érzékelhetően más szemléletet, táj-, zsánerkép, portré felfogást képvisel, mint a kárpátaljaié.

Anakronisztikusnak tűnhet számunkra ez a tudatos „visszalépés". De nem anakronizmusról van szó, hanem egy elzárt belső fejlődésről, ami a nemzeti elfojtottság megszűntével, számtalan színnel gazdagíthatja és gazdagítja képzőművészetünket. A történelem „ottfelejtett" szegletéből megjelent Révész Imre Társaság irányvonalának és művészetének egyértelmű létjogosultsága van egész magyar kultúránkban. A magyar képzőművészet számtalan irányzatot és generációs különbséget, stílusbeli felfogást képviselő sokszínűségében, ugyanúgy jelen van és beletartozik művészetük, mint a nagybányai hagyományokat napjainkig folytató, a posztimpresszionizmus többedik változatát nyújtó alkotókénak.

A magyar képzőművészethez való specifikus kapcsolódásukat és e kérdést csak akkor ítélhetjük meg jól, ha pontosan ismerjük mindazon körülményeket és okokat, amelyek a Révész Imre Társaság különböző színvonalon és stílusban, de azonos eszmerendszerben gondolkozó és érző tagjait egybekovácsolták. (Erfán Ferenc a lvovi Állami Képző- és Iparművészeti Főiskolán, Jankovics Mária és Berecz Margit a lembergi Iparművészeti Főiskolán, Szemán Ferenc a tallinni Képzőművészeti Főiskolán fejezték be tanulmányaikat.) Politikai és művészeti okokra vezethető vissza határozott iránykijelölésük és választásuk.

A hagyományokhoz – Munkácsy és Révész művészetéhez való visszatérés számukra ars poétikájukat, a szülőföldhöz és magyarságukhoz való küldetéstudatot és a jövőbe vetett hitüket jelenti. Az őket körülvevő sivárságban ezek a gyökerek nyújtanak megtartó erőt és inspirációt az alkotáshoz. Ugyanakkor nincs éles szembenállás sem az ukrajnai, sem pedig az európai új irányzatokkal szemben. Csak – a korábbi szovjet ukrán-orosz művészeti közegtől különítik el magukat.

Az újrakezdést jelölték ki tehát választásukkal: amikor tudatosan leválasztották és elvetették a politikai és a rezsim által meghatározott művészetet és kulturális múltat. Ez egyben bírálat is a Boksay és Erdélyi által fémjelzett „kárpátaljai festőiskolával" szemben. Az iskola első, másod és harmad generációinak ismert képviselői kompromitálódtak, a mindenkori hivatalos követelményeknek kívántak megfelelni. Művészetük 1945 után kiüresedett, hiteltelen és „idegen" lett. Amiként Kolozsvári László mondta: „az általam ismert és tisztelt nagyok közül Sütő János, Glück Gábor, Kassai Antal indulásuk elejére saját kiforrott stílussal rendelkeztek, s ők talán az utolsók, akik munkásságuk révén még tudtak felmutatni újat a kárpáti tájból. Amely úgymond közel ötven esztendőn át jogosan lett a festészet tárgya, hiszen oly színes, oly gazdag, oly csodálatos."[12] Csakhogy a hivatalos szovjet-ukrán rezsim a Kárpátok vonulatát, a végtelen erdőségekkel borított hegyeket és tájat, mint az ukrán festészet fő táj-kép motívumának tekintette. A festményeken ezért is kezdett erősödni az orosz-ukrán művészet (és népművészet) jellegzetesen kék, kékes lilás színe. A hivatalos állami kiállításokhoz, elismerésekhez, megbízásokhoz csak a nomenklatúrához tartozók jutottak. Sokan mondhatták el, hogy a Hruscsov- meg a Brezsnyev-korszak a kínok kínja volt számukra. S csak azzal, hogy állandóan dolgoztak, festettek, mint például Szemán Ferenc, tudták túlélni.

A kárpátaljai képzőművészet történetének rövid áttekintése 1918-tól – a Kárpátaljai festőiskola három generációja

A fentiekből leszűrhető, hogy egyetlen periódusban sem adatott meg a folytonos kulturális fejlődés a magyarok számára.[13] A képzőművészet specifikus voltánál fogva (képzés, akadémia, tanulmányutak, költséges technikai eszközök, mint vászon, festék, képkeret, kiállítások, eladás, galériák) abszolút szűk keretek és ellehetetlenedett körülmények között vegetált a művészeti élet.

A csehszlovák időszak alatt a képzőművészeti életben két fontosabb esemény történt; 1921-ben, Munkácson megalakult a [Munkácsi] Művészklub [Ruszinszkói Festőművészek Klubja], Virágh Gyula festőművész vezetésével.[14] 1931-ben pedig létrejött a Podkarpatszka Ruszi (Kárpátaljai) Képzőművészek Szövetsége – Boksay J., Erdélyi B., valamint Bedřich Oždian, Jaroslav Kaigl cseh festők kezdeményezésével. Területi elnöke 1946-1949 között Erdélyi B. volt.

A helyi művészeti élet megerősödését jelezte, amikor 1924-ben (Ijjász Gyula kezdeményezésére), felmerült a képzőművészeti főiskola létrehozásának a gondolata. Végül 1927-ben, Ungváron, Boksay és Erdélyi megalapították az első szabad festőiskolát. Ők ketten a tanításban jól kiegészítették egymást. Erdélyi egy szabadabb művészi felfogást képviselt, Boksayra viszont egy kötöttebb, egyben magabiztosabb technika volt jellemző. Náluk tanultak többek közt: Soltész Zoltán, Petky Sándor, Koczka András, Kontratovics Ernő, Boreczky Béla, akik a kárpátaljai festőiskola második generációját képviselik Manajló Tivadar, Glück Gábor, Berecz Vilmos, Endrédy György, Rosenberg Miklós művészekkel együtt.[15]

1941 nyarán megalakult, ill. újjáalakult a Kárpátaljai Képzőművészek egyesülete. 1945 után Erdélyi megpróbálta feléleszteni és tovább vinni az 1931-ben alakult Szövetséget, de sikertelenül. Helyette a köztársasági szervezet helyi tagozatának a megszervezésével bízták meg; ahol aztán az első időkben, az elnöki funkciót töltötte be.

Nem valósult meg Erdélyi elképzelése, az Ungváron létrehozandó képzőművészeti főiskola terve sem. 1945 után az állam tudatosan visszafejlesztette és néhány hónap után bezárta a színvonalasnak ígérkező főiskolát és helyette egy középszintű iparművészeti szakiskolát (a gyakran csak „uciliste"-ként emlegetett Ungvári Iparművészeti Szakiskolát) engedélyezett. Az alakuló főiskola, majd a helyébe lépő szakiskola első növendékei jelentik a kárpátaljai festőiskola harmadik nemzedékét (Balla Pál, Garanyi József, Habda László, Horváth Anna, Kremniczky Erzsébet, Medveczky Miklós, Medveczkyné Luták Edit, Sütő János, Szőke István, Szatskó Gyula és mások).[16]

Ebből az iskolából rajzott ki a hetvenes évek derekán egy tehetséges és elhivatott raj, amely a Révész Imre Társaság életre hívója lett. (Abban az időben, amikor a Révész Imre Társaság tagjai tanultak itt, nem volt külön festészet szak, így főként az ötvös és keramikus szakon végeztek ők.) A tagok közül többen Lembergben, Kijevben, Lvovban, felsőbb fokú képző-és iparművészeti iskolákon végezték tanulmányaikat (Erfán Ferenc, Szemán Ferenc, Jankovics Mária, Berecz Margit).

Teret a kilencvenes évek változásai hoztak számukra. A Társaság debütálása megtörte az addigi hivatalosan elfogadott és érvényesített konvenciókat. A felülről érkező értékítélet ellenében saját egyéni stílusukkal, témáikkal egy újnak ható világot mutattak be. Fennállásuk szempontjából nagyon lényeges volt, hogy elfogadták és vállalták a több felől érkező műfaji, képzési szintbeli különbségeiket. Hiteles, manipuláltság nélküli tiszta művészi önkifejezésre és témák bemutatására törekedtek. Festményeiken egy addig ismeretlen témaként jelent meg az Alföld. A szülőföld, a hegyvonulatokkal körbefogott táj szépségének, hangulatának, tiszta ihletű ereje. Az ungi és beregi Tiszahát parasztjainak arca, és a kárpátaljai festészetben alig ábrázolt alföldi táj.

A szovjet időkben a Kárpátokat, a hegyeket borító erdők színességét, a jellegzetes gerenda házakat, és a bennük élő ukrán, ruszin parasztokat megörökítő képek népszerűsége és egyoldalúan nagy száma mellett joggal felmerül a kérdés, hogy szándékosan száműzték a homogenitásba nem illeszkedő és nem illő alkotásokat. A kultúrpolitikai eltervezettség dotált figyelme részére nem volt kívánatos az ott élő magyarság kultúrája és létének, fennmaradásának záloga.

A Révész Imre Társaság tagjai alkotásaikban és művészetükben a szabadságot kívánják megélni és hangsúlyozni. Hangot adni szabadon, a magyarság iránti elkötelezettségüknek és szabadon átélni, és kifejezni a szülőföld és az élet szépségét. Vállalt közösségükkel, együvé tartozásukkal az elmúlt ötven, illetve közel száz év mellőzöttségét, kirekesztését akarják „túllépni". A régi (kárpátaljai) hagyományokhoz való hirdetett visszatérésük a tiszta lapot, az új szabad indítást, az egykor megszakadt gazdag kultúrájú élet és közösség folytatását jelenti. Amiként Balla D. Károly említi: „az individuális képességek a közös fellépés révén valami magasabb, felsőbb kvalitássá emelkedve összegződtek" – egy olyan új korban, amely egy szétesett hatalom utáni világot jelent. Ebből az új világból hiányzik a humánum, és a társadalmi, nemzeti viszonyok és az értékrend teljes felbomlása közepette – önmaguk és a közösség értékeit kell megvédenie a teremtő művészeknek. E csoport tagjai a nehéz körülmények ellenére hitet tesznek a művészet mellett, mert bizonyítani akarják, hogy az alkotás képes átmenteni a valódi értékeket. (A Révész Imre Társaság tizennégy tagot számláló megalakulása óta sokan meghaltak közülük: Iván Ambrus 1929–20??, Jankovics Mária 1962–2007, Kolozsvári László 1950–2013, Riskó György 1955–2014, Szemán Ferenc (Öcsi) 1937–2004, Tóth Lajos 1948–2006, Veres Péter 1934–2004. Tragikusan nagy szám és veszteség. Pedig Zselicki József utolsó mondata az 1995-ös ungvári, majd a 2000. évi hannoveri világkiállításon való bemutatkozásuk katalógusának végén ez áll: „Baj soha ne érje őket!")

A szerző PhD művészettörténész

[1] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995. A kötet szerzői: Debreceni Mihály, Horváth Sándor, Jánki Endre, Kovács Elemér, Kulin Zoltán, Palkó István, Tárczy Andor, Varga Béla. Tárogató Lap-és Könyvszerkesztőség, Ungvár, 1995, 112.

[2] A jelenlévők számára ez legalább akkor meglepetés és felismerés volt, mint a Magyarok Világszövetségének rendszerváltás után rendezett első világtalálkozóján az Afrikából érkezett magyarábok csoportja.

[3] Honlap: http://credoalapitvany.virtualave.net/revesz/index_hu.htm A Révész Imre Társaság 1998-ban csatlakozott az akkor bejegyzett Kárpátaljai Magyar Egyházi Kulturális Újjászületési, Zene- és Képzőművészeti Credo Alapítványhoz.

[4] Az egyes képzőművészekkel folytatott beszélgetések: Benkő György festőművésszel Kulin Zoltán: Georges, az aszimmetrikus. Berecz Margit textilművésszel Tárczy Andor: Madonna – Ecsettel. Erfán Ferenc festőművésszel Debreczeni Mihály: Üvegbe vágva. Hidi Edre keramikussal Kovács Elemér: A boglyakemence lángja. Iván Ambrus festőművésszel Kovács E.: Hogy a magányban gyönyörködni lehessen. Jankovics Mária textil művésszel Palkó István: A Szín-Művész. Kolozsvári László festőművésszel Kovács E.: Akinek a „Nagy Sömmi" a Minden. Magyar László festőművésszel Debreczeni M.: A reményt sohasem szabad feladni. Magyar Sándor ötvösművésszel Jánki András: Vasvirágok. Petky Péter festő és grafikusművésszel Varga Béla: Művészet nélkül még mindig a kőkorszakban lennénk. Réti János festő és grafikusművésszel Tárczy A.: Derűn táncoló. Riskó György festőművésszel Varga B.: Az embernek szüksége van a hitre. Szemán Ferenc festőművésszel Horváth Sándor: Szeretet, szépség, békesség. Tóth Lajos festő és grafikusművésszel Horváth S.:Hosszútávfutás – akadályokkal. Veres Péter festőművésszel Jánki A.: Ha a sors ideparancsolt bennünket.

[5] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990-1995, 5.

[6] uo. 6.

[7] uo. 121.

[8] A kiállításon a Révész I. Társaság tizenöt tagja mutatkozott be. Az eredeti 14 alapító tagból 1995-re ketten elköltöztek Magyarországra, és újabb három taggal bővültek.

[9] Boksay József (1891–1975) és Erdélyi Béla (1891–1955) mindketten Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán végezték tanulmányaikat. Boksay 1910–1914 között, majd szülőföldjére visszatérve impresszionista stílusban festett tájképeiről és klasszikus kompozíciójú egyházi témájú oltár képeiről vált híressé. Ez utóbbi témájú munkássága miatt kegyvesztetté vált a szovjet korszakban. Erdélyi Béla budapesti tanulmányai (1911–1916) után hosszabb idő töltött Münchenben és Párizsban. Kárpátaljára visszatérve tanárként működött és jelentős pozíciókat töltött be a képzőművészeti közéletben.

[10] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995, 121.

[11] uo. 60.Kolozsvári László (1950–2013) festőművész, Munkácsy M. és Révész I. nevéhez kötődő realista hagyományok, és az alföldi festészet követője.

[12] Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága 1990–1995, 61.

[13] Fedinec Csilla, Magyar könyvkiadás és képzőművészet kapcsolata Kárpátalján (1918-tól napjainkig). In: „Az elsüllyedt jelek" A 20. századi magyar könyvillusztráció Magyarország határain kívül 1918-tól napjainkig. Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társasága, Budapest, 2003, 138-161.

[14] Tagjai: Boksay József, Erdélyi Béla, Virágh Gyula, Grabovszky Emil, Ijjász Gyula. (Ijjász később kiment az USA-ba, ahol hosszú éveket töltött.)

[15] Az ungvári Művészeti Szakiskola tanárai lesznek: Manajló Ferenc, Kocka András, Kontratovics Ernő.

[16] Balla László, Erdélyi Béla és kortársai. Kárpátaljai képzőművészeink három nemzedéke. Ungvár–Budapest, 1994. Az Ungvári Iparművészeti Szakiskola tanárai: 1948–75 között: Berecz Vilmos József festő, grafikus (1915–1999), tanulmányait prágai műszaki főiskolán, majd 1939–1940 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végezte. 1958-tól Balla Pál festő (1930–2008) volt.