Galánfi András

Galánfi András tanár, előadóművész, fafaragó népi iparművész, a Népművészet Mestere 1945. március 25-én született Hajdúszoboszlón. Édesapja és édesanyja pedagógusok voltak. Apai nagyapja kőműves mesterember volt, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem főépületét díszítő stukkók nagy részét ő készítette. Szakmája mellett sokat olvasott és a helyi újságokban versei is megjelentek. Anyai ágról a család valamikor Erdélyből, Csíkcsekefalváról érkezett az Alföldre. Anyai nagyapja hentes és mészárosként a hajdúszoboszlói Ipartestület elnöke volt és a református egyházkerület főgondnoki teendőit is ellátta.

Édesapja francia fogságból szabadult ki a II. világháború végén Attól kezdve az anya András és bátyja nevelésének szentelte életét, míg az apa három állást is vállalva tartotta el a családot.

Galánfi András gyermekkorában találkozott a művészetekkel, a kántortanító-zenetanár apa a többi iskolás között saját fiait is nevelte a zene, a tánc, a költészet szeretetére, de mindezek ellenére őt sokáig a sportok, a labdajátékok érdekelték leginkább. A hajdúszoboszlói gimnáziumi évek után a Debreceni Tanítóképző Főiskolára jelentkezett. A főiskolás évek alatt a cívisvárosban működő irodalmi körök tagja lett, de segédszínészként a Csokonai Színház előadásaiban is szerepeket kapott. 1966-ban diplomázott és Hajdúszováton lett falusi tanító.

1967-ben Baján kezdte meg katonai szolgálatát, ahol egy háromnapos magányos őrszolgálat alatt felfigyelt az aknatölcsérekben a földből kiforduló szőlőgyökerek változatos alakjára. Hol egy madarat ismert fel bennük, hol egy lófejet, hol egy öregembert. Még ott helyben elkezdte ezeket bicskával faragni, formálni. Itt döntötte el, hogy kétkezi alkotómunkával kíván foglalkozni és a fát választja kifejezőeszközének. A laktanyába már három hátizsáknyi „szobrot" vitt vissza, melyeket a művészeteket kedvelő ezredorvos javaslatára ki is állítottak, illetve engedték alkotni a katonaság hátralevő idejében.

Hazatérve a Korpád-dűlő tanyasi iskolájában oktatta a reggelente kilométerekről begyalogoló gyerekeket. A tanyára járás közben elvarázsolta az alföldi táj szépsége és már mint a fával dolgozó ember fedezte fel a hagyományos életmódhoz kötődő, azt funkcióban tökéletesen kiszolgáló, néha díszített, néhol dísztelenségében tökéletes tárgyak értékét. Gyűjteni és értelmezni kezdte ezeket, érdeklődése végleg a népi kultúra, a tárgyalkotó népművészet felé fordult.

***

Miközben a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán 1970-ben testnevelő tanári diplomát kapott és 10 éven át főfoglalkozásként tanár és edző volt, csatlakozott az ekkor szerveződő, a népművészetet és a művészet különböző ágait egységben látó és láttató fiatal alkotók köréhez.

Az 1970-es évek elején a kultúrpolitika szóhoz engedte jutni az 1956-os forradalom után lassan szabadabb levegőt kapó értelmiségnek azokat a képviselőit is, akik az eltűnőben lévő hagyományos és magyar kultúrát nem csak a múzeumok falai között akarták látni, hanem még élő elemeiért Erdélyig, Gömörig, Beregig, Vasig utaztak el, majd a falvakban tanult fogásokat, szokásokat, dalokat, zenéket, táncokat saját alkotómunkájuk során fel is dolgozták. Mindegy, hogy az építész Makovecz Imréről, Csete Györgyről, a költő Csoóri Sándorról, Nagy Lászlóról, Ratkó Józsefről, Buda Ferencről, a művészettörténész Bánszky Pálról vagy a néprajzos Borbély Jolánról, Füzes Endréről van szó, előadásaik, iránymutatásuk, filozófiájuk meghatározta a hasonló gondolkodású fiatalokból összeálló közösségek tudását, világlátását.

Előbb Fadd-Domboriban, még a KISZ által szervezett népművészeti táborokban találkoztak ennek a szubkultúrának a képviselői: nem egy helyről jöttek, nem voltak azonosan képzettek, de tanulni akartak és érteni a szakmához, érteni a népművészet nyelvét.

Galánfi András alapító tagja volt a később Nomád Nemzedéknek nevezett alkotó-művész csoport tagjaiból létrejött Fiatal Népművészek Stúdiójának. A Stúdió tagjai a Bánszky Pál és Zelnik József által létrehozott tokaji alkotótáborokban találkoztak évről évre, ahol építettek, faragtak, rajzoltak, előadták egymásnak az előző találkozás óta összegyűjtött dalokat, táncokat. Itt kötött életre szóló barátságot Nagy Kristóffal, Nagy Marival, Vidák Istvánnal, Gál Jánossal és másokkal – ők mind a régi közösségi kultúrát tanulmányozták és új közösségi kultúrát hoztak létre.

A közös alkotásra azután sor került a faragótáborokban, Sárospatakon, Miskolcon, később a velemi alkotóház építésénél, majd Zalában a Gébárti tó melletti kézművesház létrehozásakor. Magyarlukafán Andrásfalvy Bertalan és Tarjáni Gábor vezetésével a népművészek maguk építették újjá azt a talpas-vázas házat, ami évekig a Néprajzi Műhelynek adott helyet. Később a tiszavárkonyi alkotótelepen oktatta a fafaragást, de a nádudvari, majd a kisgyőri fafaragótáborokban is átadta tudását a fiataloknak.

***

Ha a Galánfi-műhelyből az elmúlt évtizedekben kikerült alkotásai sorára tekintünk, kijelenthető, hogy a fa anyagával sokat kísérletező művészről van szó. Nincs kedvenc fafajtája, vallja, hogy mindig abból kell kihozni a lehető legtöbbet, amelyikkel éppen dolgozik, legyen szó akár szerszámnyélről vagy nagykapuról.

Az első évek kisebb méretű munkáiban pontosan visszaköszönnek az önellátó gazdálkodás szerszámainak, használati eszközeinek, a lakáskultúra tárgyainak időtálló formái és díszei.

A parasztemberek, a pásztorok által ácsolt egyszerűbb bútorok, padok, kisszékek, dikók, a már specialista által készített festett ládák, fonottlapú székek, ágyak olyan közösségi kontroll alatt létező és változó ízlésvilágot tükröztek, melyben a funkció-forma-dísz „szentháromsága" nem bomolhatott fel. Előbb tökéletesen meg kellett felelnie a funkció állította követelményeknek, utána lehetett formáját és díszét a készítő-alkotó gondolatainak megfelelően kialakítani. Ez a sorrendiség néhol sok száz évre konzervált, néhol lehetőséget biztosított változatok létrehozására. Galánfi András funkcionális famunkái ehhez a rendhez igazodtak, és ennek tudatában komponálta szobormunkáit is, mondanivalóját e szabályrendszer keretezi.

Minden anyagnak megvan a motívumkincse, tehát az anyagidegen forma és dísz a tárgy súlytalanságához vezet. A tárgyalkotó népművészetnek ez az egyik olyan alapvetése, ami a 21. században a legtöbb magyarázatot és kiállást igényli. Galánfi András ezen alapvetés igazságában úgy bizonyosodott meg, hogy nem csak a fa motívumkincsét ismerte meg, hanem minden olyan anyagét, ami a népművészetünkben feltűnt. A szarutárgyak spanyolozott mintái nem állnak jól népi cserépedények oldalán, a keresztszemes hímzés figurái karikatúrának tűnnek egy vastárgyon.

Ahogyan haladt a tárgyalkotó hagyományok, illetve a népi építészet organikus alapokra épülő arányrendszerének megismerésében, úgy nyúlt egyre biztosabban a nagyobb méretű, már ácsmunkát követelő témák felé.

Nagy Kristóf szobrásszal 1973-ban elkészítették az első organikus építészeti elemekkel, a népművészet formarendjével szerkesztett játszóterüket. Ez a munka már egyszerre volt a népit idéző, ugyanakkor a képzőművész szobrász gondolatiságát igénylő vállalás. E munkáik, kapcsolódva-reflektálva Szatyor Győző hasonló pécsi munkáihoz gyakorlatilag új műfajt teremtettek: a művészi-esztétikai értékkel bíró játszóteret.

Kifejezetten az alapanyagnak kiválasztott fa tulajdonságait figyelembevevő készültek rönk játszótéri csúszdái, mászókái, illetve kültéri és beltéri bútorai. Itt is visszanyúlt a régi szemlélethez, ami szerint az ember csak szükség esetén avatkozzon be a természet adta formákba, azaz ha egy gamó (horgas bot), egy szerszámnyélnek való ág nem igényelt nagyobb megmunkálást, csak levágta azt és máris használta. A formából következett a funkció, ha tovább gondolta, díszítette is azt.

***

Galánfi András nem csak a technikákat, a faművesség táji jellemzőit, a szakmákhoz tartozó néprajzi anyagot tartotta fontosnak megismerni, hanem a pedagógiai munka hozadékaként az is érdekelte, miként öröklődik a tudás a hagyományos közösségekben. Tapasztalatai alapján rendkívül fontosnak tartotta, hogy a tudás közvetítésénél meglegyen az a generációs lépcső, ami az öreg kor tapasztalatait átadja a középgenerációnak, ami pedig a fiatalokat tudja megszólítani. Ha ebből a sorból kiesik valaki, akkor a hagyományos tudás vagy torzul, vagy eltűnik. Oktatói programjában mindig kiemelte: a tanárnak és diáknak éppen úgy meg kell tudnia határozni, mi a feladata, az átadásban mi a szerepe és mi a célja az alkotó munkával. Hangsúlyozta azt is, nem csak egy szakmát kíván megtanítani, hanem szemléletmódot, illetve olyan elhivatottságot, amihez legközelebb a hit fogalma áll.

Az iskolák legtöbbjében azt látta, hogy felesleges adatokat halmoznak fel tananyag gyanánt, miközben életképességre és problémamegoldó képességre senki sem neveli a gyerekeket.

Nádudvaron, a rendszerváltás után létrejött szakiskolában – mint a művészeti oktatás vezetője és faműves szakoktató – e filozófiával s a mögötte álló huszonöt év tapasztalatával kezdett bele a kézművesek nevelésébe 1992-ben. A nádudvari évek alatt a semmiből felépített rendszer példaadó lett hazánkban. A különböző szakágak (faműves, fazekas, nemezkészítő, szövő-szőnyegszövő, bőrműves) működését több országból jöttek tanulmányozni Új-Zélandtól Ausztriáig, Hollandiától Finnországig. Az iskolai és az iskolán túli foglalkozások, a nyári munkák és táborok összetartó csoportokat hoztak létre. Elmélet és gyakorlat összekapcsolódott, ahogy egykor a tokaji táborokban, nem csak a véső és a vonókés fogását sajátították el a középiskolás korú és idősebb diákok, hanem hallottak eredeti magyar népdalokat, előadtak nekik a Kárpát-medencei magyarok és nemzetiségek kultúrájáról és bebizonyították számukra, hogy a régi tárgy nem csak múzeumi vitrinbe való, hanem az új elvárásoknak megfelelő eszköznek is mintája lehet.

Galánfi András tanítványaiból tizenketten kaptak Népművészet Ifjú Mestere címet, heten a Népművészet Mesterei lettek, és talán ami még nagyobb elismerés, fél tucat oktató kollégát is kinevelt az évek alatt.

***

A nádudvari évek alatt is folyamatosan alkotó, saját útját járó népművész-szobrász több olyan munkája is elkészült, amely már egy érettebb korba lépő művész látásmódját tükrözi. Egyre többször jelentek meg munkáin, illetve önálló alkotások formájában is egyre gyakrabban dolgozta fel a magyar, a szkíta, a keleti mitológia alakjait, a Nap, a Hold, a teremtéstörténetek állatait, a pogány bálványokat és keresztény kultúrkör szimbólumait.

Fejfa-sorozatában az egyszerű virágmotívumtól a rajzosabb képekig többféle megközelítésben utal a halál és halál utáni létezés népi lélektanára. Külön tárgycsoportot alkotnak sámánhit, a táltostisztelet szimbólumtárgyai és kellékei.

Színei a természetes fáéból indulnak ki, kékjei, zöldjei, sárgái, barnái mindig visszatöröltek vagy a kontrasztokra erősítenek csak rá, látni engedik a természetes rajzolatot, a vésővel, csiszolóval, gyaluval kialakított textúrát.

***

Az a Hajdú Bihar Megyei Népművészeti egyesület fafaragó szakosztályának vezetője volt, majd a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti Egyesületben töltött be hasonló szerepet. A népi iparművészeti zsűrik és pályázatok állandó zsűritagjaként bírálta, korrigálta és biztatta a faműves társakat.

Az Nádudvari Népi Kézműves Iskolában eltöltött időszak után, 2004-ben hivatalosan nyugdíjba vonult, ami azt jelentette, hogy más kihívások után nézett. A Hortobágyi Nemzeti Parkban megépülő Kézművesudvar művészeti vezetője lett és 14 különböző mesterségműhelyt töltött meg élettel.

A kétkezi alkotómunka mellett folyamatosan ott volt és ott vannak a versek, a prózai művek, a népköltészet, a dal, a tánc: feltöltődésnek, művelődésnek és előadóművészként az irodalmi estek, felolvasások anyagának. Más szerepben, a szakértő és a riporter-néprajzi gyűjtő szerepében 17 ismertterjesztő film elkészítésben vett részt, melyek a néprajz, népművészet témaköréből mutatnak be témákat, kiemelkedő alkotókat.

Hajdúszoboszlóhoz hűséges maradt, házában, melyet maga tervezett és épített fel, valamint a kert végében lévő műhelyében van otthon. Feleségével, a szövő-takács népi iparművész Galánfiné Schmidt Terézzel úgy rendezték be a tereket, hogy látszódjon, a régi formák, bútorok is tökéletesen beilleszthetők egy modern házba.

Ember, hova tartozol? – kérdezi Galánfi András egyik önálló estjének címében. Esetében aligha lehet egy választ adni, hiszen a Vajdaságban éppen úgy otthon van, mint a Gyimesben, ismerősként köszöntik a karcagi pusztán, de az odatartozás érzése meglehet benne a főváros legnagyobb kiállítási csarnokaiban is, mert amit csinál, azt mindenhol értik.

[2016]