Haris László

„… szerintem az útkeresésnek nincs végállomása. Egy művész számára a legbiztosabb helyes út: az út keresése. Remélem, hogy számomra ma sem ért véget ez a keresés."1

Az interjúban elmondott ars poetica az érett művésztől való, de igazából egész alkotói pályáját ez az attitűd jellemezi. A még nagyon fiatal Haris László éppen ezért érzett keserű csalódást a kor legendásnak számító szakmai helyszínén, a budapesti Belgrád rakparton működő fotóklubban, a MADOME-ban, amikor barátjával együtt ellátogattak az előadásokra és klubnapokra. Amit ott Haris a fotótechnikáról hallott, azt jobbára már maga is tudta2: amit pedig nem, az nem érdekelte az alkotómunka szempontjából. Nem talált lehetőséget az útkeresésre, kísérletezésre, nem talált szellemi izgalmat. Az avíttas ízlés pedig, ami még az ötvenes évek végén is jellemezte ezt a műhelyt, kifejezetten taszította.

Bár Haris László művészi munkájában mindig a kamera – fényképező és filmfelvevő – maradt a meghatározó eszköz, s egy idő után a fotóművészetről bátrabban gondolkodók látókörébe került, mint „fotós," pályájának első szakaszában kifejezetten képzőművészek között forgott. Velük együtt alkotva és együtt gondolkodva, csatlakozva különböző alkotócsoportjaikhoz találta meg önmaga számára a megfelelő művészi közeget.

Első fontos képeit már korábban, 1956-ban, 13 évesen készítette a nyugodtnak látszó józsefvárosi utcákon, november 2-án. Igyekezett a lakásukhoz közeli fontos helyszíneket végigjárni, és több tucatnyi felvételt készíteni. A nem sokkal később fenyegetővé váló politikai légkör hatására eldöntötte, hogy megsemmisíti ezeket a dokumentumokat. Úgy hitte ő maga is, hogy minden képét, filmjét elégette. Mégis, csodálatos módon, évtizedek múltán megtalált két felvételt, s amikor ennek híre ment, egy régi barát jóvoltából még 15 fotója előkerült.

Egy-egy ouevre története önmagában is mesebeli história a háborúk, forradalmak, felkelések és mélyreható politikai átrendeződések szabdalta Magyarországon. Harisé különösen. Az 50-es évek végétől, a 60-as évek elejétől pezsgésnek indult a hazai művészeti élet, s az egyetemista Haris számára az új olasz film, Fellini Édes élete, a lengyel Wajda Hamu és gyémántja vagy Kuroszava klasszikusa, A vihar kapujában jelentettek igazi inspirációt. Ekkoriban került kapcsolatba képzőművészekkel, Csáji Attilával, Csutoros Sándorral, Demeter Istvánnal, Korniss Dezsővel és Molnár V. Józseffel. Izgalmas kiállítások, új képi világot és narratívát teremtő filmdarabok sorjáztak az őket érdeklő kínálatban. Annyira fontosnak tetszett számára mindez, hogy még a (műszaki) egyetemet is odahagyta két évre. Közben megismerkedett a neoavantgárd fotográfiai törekvések két hazai képviselője, Lőrinczy György és Koncz Csaba munkásságával. S ez az ismeretség meghatározó lett a saját műneme megválasztása szempontjából. Bár képzőművész barátai voltak, ő kitartott a fotográfia mellett. De az új, az avantgárd érdekelte.

Első komoly sorozatát, a különleges rejtett világokat mutató öntvényekről készült mikroszkopikus felvételeket még ezekben az években készítette el. Megindult a világ megismerésének mélységei és magasságai felé. Ahogy P. Szabó Ernő írja róla3, valóban absztrakt felvételei nemcsak Lőrinczy és Koncz műveivel rokonítják ezt a korszakát, de az organikus világ képzőművészeti leképezéseivel is, az akciófestészettől a tasizmuson át a fotogramokig.

Abban a szűk, de aktív körben, amelyikben a magyar neoavantgárd képzőművészei forogtak a '60-as években, Haris egyre inkább szellemi társakra talált. Különösen Csáji Attila munkássága foglalkoztatta. Az akkoriban erőteljes, durva ecsetvonásokkal dolgozó festő vásznainak felületi struktúrája megragadta fotográfusként. Az öntvények titkait mikrofelvételekkel kutatta, Csáji vásznainak részleteit viszont hatalmasra kinagyította. A néhány négyzetcentiméteres felületeknek olyan rejtett részleteit tárta föl, amelyek szinte önálló életre kelve az alkotói folyamat szabad szemmel nem látható mélységeibe engedtek bepillantást. A sorozat Molnár V. néhány munkájával, majd Demeter István, illetve Korniss Dezső műveivel egészült ki. A gyakran több százszoros felnagyítás komoly fotótechnikai felkészülést igényelt. Haris a nagyon is praktikus mesterségbeli tudást és a keleti bölcseleten alapuló filozofikus megközelítést a lehető legtermészetesebb módon szintetizálta alkotói munkája során. Egyébként nemcsak ebben a sorozatában, de egész pályafutása során is.

A '60-as évek végétől aktívan vett részt az új utakat járó képzőművészek ellenzékinek számító akcióin, kiállításain. Bár amit művelt, fotóművészet volt, a hivatalos fotóművészeti közvélemény nem tekintette annak. A Szürenon csoportban és a balatonboglári kápolnatárlatokon viszont nagyon is megtalálta a helyét. Aktív szerepet vállalt a szervezésben is. Egyre többeket, többféle művészeti ágban alkotókat vonzottak ezek az események. Hamarosan megkezdődtek a központilag irányított hivatalos támadások is a „törvénytelen" művészek ellen. Ekkor készült Haris mára már ikonikus felvétele, a Törvénytelen avantgárd, amelyik a korszak szimbolikus képe lett. Hasonlóan szimbolikus jelentésű az 1973-as kiállított Kettős portré. Barátja, Csutoros Sándor és a koholt vádakkal koncepciós perben elítélt feleségének ujjlenyomatát ábrázoló fotó a '70-es évek elején újra megmerevedő kádári politikai miliőt modellezte plasztikusan.

Az 1972. december 21-i művészeti akció, a Jel Csutorossal és Molnár V. Józseffel közösen újabb korszakot nyitott Haris pályáján is. A kötelező zsűriztetés elleni tiltakozás egyben nyílt kivonulást jelentett a hivatalos művészeti életből. Ugyanakkor izgalmas a kölcsönhatás fotóművész, festő és szobrász munkái között. Az első performansz nem maradt folytatás nélkül. Haris művészeti alapállása a koncept art felé látszott elmozdulni. Az 1973-as újabb közös akciót szeptemberben – a boglári kápolna erőszakos felszámolása után – még egy fontos megmozdulás követte. Ennek eredményeként született a Felülről szemlélem az emberszabású ketrecet című műve. Majd az év végén újabb konceptet állított ki a Műszaki Egyetemen, négy képes szekvenciát Ember címmel. A következő kísérletre 1975-ben került sor a Mátyás hegyi kőfejtőnél, ahol a korábbi4 Jel szimbolikája került elő, és egy teljes napon át készült a sok képes szekvencia a természeti környezetbe helyezett „jelről".

A fotószekvencia Harist továbbra is foglalkoztatta, s ezúttal már képzőművész társai nélkül készítette el talán legérdekesebb képegyüttesét. Címe a készítés napja: 1975.VI.5. Huszonnégy órán át három percenként exponált ugyanonnan. S így 480 képet készített a Mázsa tér egyetlen pontjáról. Majd a kapott képekből kétféle tablót készített, egy éles és egy életlen felvételeket tartalmazót. Megismerést, ábrázolást, a változások megragadásnak igényét egyaránt sűrítve ebben a különleges, egyébként Andy Warhol által inspirált műbe. A '70-es évek végén még két avantgárd akciót jegyzett, az ironikus Vernissage-t és a Föld című „sci-fi" felvételt a fiktív Magyar Avantgárd Múzeum5 számára.

A '80-as években alkotói útja másfelé fordul, s ebben a Nagyító magazinnál töltött korábbi évei is szerepet játszhattak. A lap számára tervezett kreatív címlapjai és a fotográfusi munka is termékenyen hatottak rá. Így aztán, amikor a Pannónia Filmstúdióba került, nemcsak kivételes fotótechnikai felkészültsége, hanem a legkülönfélébb képi kifejezésmódok iránti fogékonysága is segíthette abban, hogy önállóan is belekóstolhatott az animáció és a mozgókép műfajába.

Fotóanimációs eljárása nemcsak főcímekben, hanem például az Orosz Istvánnal közösen készített Apokrif című művészi kisfilmben is megmutatkozott. De nemcsak a mozgókép, hanem a plakátművészet is vonzotta. A '80-as évek végétől és a rendszerváltozás idején is számos emlékezetes plakát készítésében vett részt, mint az alkotó csapat fotográfus tagja.6 Ugyanakkor a rendszerváltozáskor megélénkült politikai eseményeken mint hűséges dokumentátor szerepelt a kamerájával. Ezekről készült anyagát „…és mégis mozog a nép" címmel mutatta be. Bár dokumentátori munkásságát ő maga sem sorolja alkotói pályája fősodrába, ám a fölhalmozott értékes képanyagok7 mellett szó nélkül nem mehetünk el.

A '90-es években Haris visszatér – vagy folytatja inkább? – az absztrakt képformáláshoz. Ő maga nevezi Új Kalandnak ezt a korszakot. Megint műrészletek – Demeter Istvánéi – hatalmasra felnagyított részleteit mutatja meg. De a nagyítás is nagyobbodik az idők folyamán, s ahogyan korábban is tapasztalhattuk Haris vonzalmát a sorozatok iránt, ezek az újabb művek is szekvenciákba rendeződnek. Két vonulat alakul ki a képekből, az E és a K jelűek, s az ezekből nyílt kiállítás, mondhatni, mérnöki szabatossággal megjelölve viselte az E-től K-ig címet. Az Új Kalandban és a következő kísérletében, a körpanorámák esetén is ugyanaz a teljesség iránti igény, az analízis és szintézis egysége mutatkozik meg.

Haris folyton szétbontja az egészeket, szinte az elemeire szedi, de ebben az „elemi világban" új teljességet szintetizál. A 2008 óta készülő panorámái a tér és idő teljességét akarják megragadni. S tán a mozgást, a folyton elmozduló képet és a vele mozduló életet „szögezné le" az egyetlen nagy összegző fotográfiára. Nem látszik véletlennek, hogy kiszínesedik a képi világa, hiszen a szín adja ki a látott világ teljességét.

S az sem véletlen, hogy ő maga is fölbukkan a művein, hiszen mint analitikus szemlélőnek kívül kell ugyan lennie a vizsgált világán, ám a mindeneket átérző alkotóként nagyon is résztvevője a közös emberi univerzumnak.

[2015]

Jegyzetek

1. Részlet Bacskai Sándor: A képzőművészetben otthon éreztem magam in.: Fotóművészet, 2002/3-4.

2. Már hatéves korában a bátyjától megtanult fényképezni, és hamarosan biztos kézzel exponált, hívott elő és kontaktolt.

3. P. Szabó Ernő: Haris László, Hungart, Budapest, 2013

4. Az 1972-es első akció címe is Jel volt, utalva a Molnár V. József által készített mértani jelre.

5. Bán András ötleteként valósult meg a művekre és akciókra motiváló, de valójában nem létező, viszont dokumentációjával mégis csak egzisztáló MA múzeum.

6. Pócs Péterrel, Ducki Kristóffal, Orosz Istvánnal, Romvári Jánossal és Horváth Máriával is dolgozott közösen.

7. Többek között a csángókról, a csíksomlyói búcsúról, a romániai forradalom utáni hetekről vagy Kós Károly épületeiről készített anyagait említhetjük