Istvánfi Gyula
Széchenyi-díjas és Ybl Miklós-díjas építész, építészettörténész
Istvánfi Gyula fél évszázados oktató tevékenysége, tervezői, kutatói és szakírói munkássága is az építészettörténet, ill. a műemlékvédelem területéhez kötődik. Munkahelye szinte egész életében (mai néven) a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke volt. (Korábbi elnevezése Építészettörténeti Tanszék, majd 1972-1996 között Építészettörténeti és Elméleti Intézet volt).
Már 1962-től óraadóként, majd 1964-től tanársegédként, 1972-től adjunktusként, 1986-tól docensként, 1996-tól egyetemi tanárként majd nyugdíjba vonulás után 2010-től professor emeritusként oktatta-oktatja építészhallgatók generációit a magyar népi építészet és az ókori építészettörténet tudományára.
Oktatási tevékenységét az építészettörténet tárgyainak gyakorlatvezetőjeként kezdte, az ókori Kelettel tanára, kollégája, Hajnóczi Gyula (1920-1996) mellett kezdett el foglalkozni, majd 1975 után az Ókori építészettörténet előadója lett, eleinte csak az esti kurzuson, majd 1986-tól a nappali képzésen is. Hajnóczi Ókor tankönyvét Istvánfi Gyula által rajzolt ábrák kísérték, így a hallgatók az ő sajátos ízű, precíz ábrái alapján ismerkedhettek meg az ókori építészet alaktanával, emlékanyagával (Hajnóczi Gyula: Az építészet története. Ókor. Tankönyvkiadó, Budapest 1967. 350 ábra).
Kutatási területeként az ókor mellett rövidesen a magyar népi építészet is megjelent, aminek oktatásában úttörő szerepet vitt: 1984-ben szervezte meg az első évfolyamos hallgatók számára a bevezető jellegű Az építészet kezdetei c. tárgyat, amely kisebb részt az őskori építészettel, nagyobb részt a magyar népi építészettel foglalkozik. Megírta a tárgy tankönyvét, végigrajzolva a könyv 175 ábráját is. (Az építészet története I. Őskor, Népi építészet. Bp. 1997). A később megjelent, Az építészet kezdetei c. könyvében (Terc, Budapest 2010) az őskori és ókori építészettörténet oktatásával töltött hosszú évtizedek alatt összegyűlt tapasztalatait, az építészet kezdeteivel kapcsolatos gondolatait rendszerezte. Az elegáns kiállítású könyv tartalmát az Istvánfi Gyula által készített ábrák, szerkesztett rajzok, színes akvarellek kísérik.
A népi építészettel kapcsolatosan 2001-ben elindította a Faluépítészet című választható tárgyat, amely a falu környezeti és építészeti értékvizsgálataival, a felújítás kérdéseivel foglalkozik. A tárgy a Tanszék Műemlékvédelmi Szakmérnöki kurzusán is szerepel.
Istvánfi Gyula műemlék-felmérési tevékenysége, ill. a felmérés oktatásában végzett munkássága is kiemelkedő. Már hallgató korában végzett felméréseket Vargha László (1904-1984) és Hajnóczi Gyula tanárai vezetése mellett, akiket mestereinek is tekintett. Az építészhallgatók szervezett felmérésoktatása, a felmérés módszerének táborok keretében történő elsajátítása azonban már az ő érdeme. Az Építészmérnöki Kar II. éves nyári felmérési gyakorlatait 1981-től tizenöt éven keresztül ő szervezte vezette. A hallgatók több város (Kalocsa, Baja, Gyula, Zalaegerszeg, Kőszeg, Gyöngyös, Sárospatak, Kaposvár, Siklós, Keszthely, Szigetvár, Szécsény, Nyíregyháza, Szepsi, Tata, Tállya, Komárom Monostori erőd, Dunaföldvár, Bonyhád, Paks, Majos) vezérszintjét, utcaképeit rajzolták meg, épületeit mérték fel. 1995 után az ilyen nagyléptékű felmérések a költségek és az évfolyamok létszámának növekedése miatt befejeződtek, azonban az elkészített rajzanyag azóta is hasznos forrásként szolgál.
Műemlékfelméréssel határainkon túl is foglalkozott, az erdélyi magyar építészeti emlékek pusztulását igyekezett megállítani: erdélyi kollégákkal együtt szervezett felmérő táborokat építészhallgatók önkéntes részvételével „Veszendő templomaink felmérése" címmel. A munka eredménye több mint száz római katolikus, református és unitárius templom szakszerű felmérése és dokumentálása lett, amit két könyvben közre is adott. (Veszendő templomaink I. Erdélyi református templomok. Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest, 2001; Veszendő templomaink II. Erdélyi római katolikus templomok. Társszerző: Veöreös András. Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest, 2002.)
1980-1990 között szervezte meg, alakította ki és bonyolította le a IV. éves építészhallgatók műemlék-felmérési és műemlék-hasznosítási gyakorlatát az Országos Műemléki Felügyelőséggel együtt, aminek során több száz vidéki kastély, kúria, majorsági épület került felmérésre. E dokumentációk alapjául szolgáltak azóta többféle kastélyprogramnak is.
Istvánfi Gyula már oktatási tevékenysége kezdetétől oktatott tervezést is, diplomaterv konzulens is volt. A Tanszék profiljának megfelelően az itt készülő tervek műemlék épületek helyreállításával, vagy műemléki környezetben történő tervezéssel foglalkoztak.
Oktatási munkái között fontos helyen szerepel a hallgatókkal való személyes konzultációra épülő tudományos diákköri tevékenység is: Istvánfi Gyula TDK konzulensi munkájának eredménye 15-20 sikeres dolgozat. Kitüntetések is jelzik eredményességét: 1994-ben Tudományos Diákköri Munkáért, BME plakettet adományoztak neki, majd 1998-ban az Országos Tudományos Diákköri Tanácstól Tudással Magyarországért Emlékplakettet kapott.
1989-2003 között vezetői feladatokat látott el a Tanszéken. Jó vezetőként tekintettel volt mind a nyugdíjba vonulók érdekeire, fenntartva tanszéki kapcsolatukat, foglalkoztatva őket vagy emeritus státusszal jutalmazva, ill. sikeresen megvalósította a Tanszék fiatalítását is jó képességű, saját nevelésű, építészmérnök végzettségű kollégákkal, akik ma már PhD fokozattal is rendelkeznek. A fiatal kutatók szakmába illeszkedését terelgetve, mindig a hazai témák kutatását pártolta, főleg az építészeti felmérések alapján tett elemzéseket, a korábban jellemző külföldi (egyetemes) témák vizsgálatával szemben. Így nagyrészt neki köszönhető, hogy a Tanszék fiatalabb generációjának minden tagja a magyar építészettörténet egy-egy területének alapos kutatójává vált.
Doktorandusz témavezetői eredményességét bizonyítja, hogy több doktorandusza – Gyetvainé Balogh Ágnes (2003), Rabb Péter (2006), Veöreös András és Fekete J. Csaba (2007) – kutatásait sikerült kiváló eredménnyel a PhD fokozatig eljuttatnia.
Legfontosabb alkotásai
Az oktatás mellett tervezői munkásságában is az építészettörténet a meghatározó, számos műemlék-helyreállítás kötődik Istvánfi Gyula nevéhez. Ezek mindig tudományos kutatáson, feltáráson alapultak, az értékek minél teljesebb megőrzésére helyezve a hangsúlyt. Rombemutatásai gondos és hiteles romkonzerválások, emellett a jelzésszerű szemléltetés eszközeivel is élt. Helyreállításai eszköztára a magas színvonalú felújítástól egészen a rekonstrukcióig terjed.
Kezdetben Hajnóczi Gyulával közösen tervezte Pannónia több helyén a római kori romemlékek műemléki bemutatását. Az Aquincumi múzeum és romterület helyreállítása, bemutatása is közös munkájuk, 1967-1972 között a birkózó mozaikos fürdő, a múzeumi kiállítás, a basilica és palaestra, az új pénztár, a fórum, egyes lakóházak, valamint a harmadik közfürdő tervei készültek el. A táci (Gorsium) Nymphaeumok, a basilica maior, az üzletsor és a középkori templom maradványainak bemutatása is az ő terveik szerint valósult meg szintén 1967-72 között.
Korábbi, még hallgató korában Vargha Lászlóval végzett felméréseknek köszönhetően az 1970-es években megbízásokat kapott az épülő Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum (a Skanzen) néhány épülete áttelepítési terveinek elkészítésére, ezek a völcseji (1973) és a markotabödögei (1974), lakóház, a felsőszenterzsébeti harangláb és a kondorfai lakóház (1978) voltak.
Első fontos önálló munkája a Pusztazámori Remeteség műemlék-helyreállítási terve volt (1974), a helyreállítás azonban csak jóval később 1992-től valósult meg. A középkori falusi templom alapjain a XVIII. sz. közepén épült barokk remeteség épülete a második világháború alatt kiégett, majd romlásnak indult. 1992-ben már boltozatai is beomlottak, az épület a teljes megsemmisülés előtt állt. A meglévő szerkezetek és régi fényképek alapján teljes rekonstrukció készült új burkolatokkal, nyílászárókkal, gépészettel és bútorzattal. A templom és a lakrész használható állapotban 1994-ben került felszentelésre. Istvánfi Gyula 1995-ben a Remeteség műemléki helyreállításáért Pusztazámorért érmet kapott.
Megvalósult munkái között a legfontosabb Vésztő – Mágorhalom történelmi emlékhelye (más néven Mágor-puszta a Körös-Maros Nemzeti Park területén), ahol több történelmi korszak bemutatását is magas színvonalon tervezte, valósította meg. A sárréti síkon kiemelkedő újkőkori kettős halom hatezer év régészeti maradványait rejtette, majd e dombra épült három periódusban a Csolt nemzetség X-XII. századi monostora. A XIX. század elején az egyik halomba vágták be és építették a Wenkheim uradalom hatalmas borospincéjét. 1976-ban készült Istvánfi Gyula műemléki tanulmányterve, majd 1977-ben a műemlék-helyreállítási terv, 1979-88 között épült meg az együttes, 1985-re készült el a szoborpark, 1986-ra az őstörténeti bemutató, az ún. „régészeti kripta". Az építészeti rekonstrukcióknak és az eredeti – kő-tégla – szerkezeteknek megfelelően alakították ki a templom és a kolostor bemutató falazását, jelzésszerű eszközökkel és védőtetővel. A borospincében hely- és feltárás-történeti kiállítás készült. Az északi dombon 7 méter mélységben tárták fel a régészek (Juhász Irén, Hegedűs Katalin) az őskori kultúrrétegeket (korai újkőkor, réz- és bronzkor). A szelvények fölé, a domb belsejében épült az ún. „régészeti kripta" vasbeton födémmel (régész: Makkay János, statikus: Dr. Vámossy Ferenc). A környezet, a Sárrét világának gazdasági és szellemi értékei kínálták a Pantheonnak, a vidéki írók szoborparkjának megépítését, mellette a régi világ néprajzát idéző pákásztanya, valamint állattartó hely építését. A későbbiekben felvételi épület is épült. A történelmi emlékhely tervezéséért a Békés Megyei Tanács felterjesztésére 1985-ben Istvánfi Gyula átvehette a Szocialista Kultúráért érdemérmet.
Istvánfi Gyula nevéhez fűződik Kehida (Zala megye) középkori templomának helyreállítása is 1975-ből (ma Szent Miklós-temetőkápolna). A munka 1974-ben a templomhajó alatt a 19. században épült Deák-sírbolt felújításával kezdődött, ahol Deák Ferenc felmenőinek sírjai találhatóak. A templom újabb felújítására 2000-ben került sor.
Istvánfi Gyula 1970-es évekbeli budapesti műemléki tervezései között megemlítendő a Nemzeti Múzeum trezorjának (1975), a Városligetben a Millenniumi Földalatti Vasút Wünsch-hídjának helyreállítása (1976), ill. római emlékek bemutatása Óbudán. Ez utóbbiak tanulmányterve 1976-ban készült el, a Templom, Lajos és Vöröskereszt utcai romhelyreállítások pedig 1977-ben történtek. Szintén 1977-es munkája volt a szentendrei szerb görögkeleti püspöki Belgrád-székesegyház helyreállítása is.
1980-as években a Millenniumi Földalatti Vasút, azaz a kis földalatti rekonstrukciójával foglalkozott. Istvánfi Gyula tervezte a Bajza utcai állomás építészeti kialakítását 1987-ben, a Kodály körönd és Vörösmarty utcai állomásokat 1988-ban. E munkához kapcsolódóan készült a Brüggeman-féle lejárócsarnok rekonstrukciója is 1987-ben, ami azonban nem épült meg.
Az 1990-es, 2000-es években tanszékvezetői időszaka alatt legfontosabb munkái tanszéki kollégáival közösen tervezett, megvalósított budapesti műemlék-helyreállítások voltak. A Halászbástyán álló Szent István-emlék talapzatának rekonstrukciója 1996-7-ben készült, (munkatársak: Kalmár Miklós, Daragó László, Gyetvainé Balogh Ágnes, Rabb Péter, Sebestény Ferenc voltak). A Hősök terén álló Millenniumi Emlékmű helyreállításának 2. üteme, a két kolonnád rekonstrukciója a tervezési munkákkal együtt 1998-2002 között történt, (munkatársak: Kalmár Miklós, Gyetvainé Balogh Ágnes, Mezős Tamás, Rabb Péter voltak). Az Erzsébet téri Danubius kút rekonstrukcióját 2000-ben tervezte kollégái (Kalmár Miklós, Gyetvainé Balogh Ágnes, Mezős Tamás, Rabb Péter) részvételével. Az I. kerületben a Szentháromság téren álló Szentháromság szobor helyreállítása 2005-2007-ben készült el, (munkatársak: Kalmár Miklós, Mezős Tamás, Rabb Péter voltak).
2001-2-ben az egyiptomi Taposiris Magna Ptolemaida templom-körzet) elméleti rekonstrukcióját készítette el, amit publikált is (Gyula Istvánfi: Recontruction of the Sanctuary 2001-2002. In: Vörös Győző: Taposiris Magna 1998-2004. Budapest, 2004. 70-90.).
Kiemelkedő műemlékvédelmi, értékmegőrző tevékenységért és emellett végzett magas színvonalú oktatói munkájáért több kitüntetést is átvehetett: 1983-ban a Kiváló Munkáért-díjat, 2000-ben a Forster Gyula-díjat, 2001-ben pedig a Magyar Építőművészek Szövetségétől az Ybl Miklós-díjat is. 2008-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, 2009-ben a Rados Jenő emlékérmet, majd 2011-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki „több mint négy évtizedes oktatói tevékenysége, az egyetemes, a magyar és a népi építészettörténet terén végzett iskolateremtő tudományos és kutatói munkássága, valamint a határon túli magyar műemlékek dokumentálásáért és helyreállításáért tett erőfeszítései elismeréseként".
[Készült: 2013]