Jánossy György

Amikor Jánossy György 1948-ban, friss diplomás építészként megkezdte pályáját, már komoly útravalót hordozott. Ennek része volt a családtól kapott klasszikus műveltség, valamint a fasori Evangélikus Gimnázium szabad és korszerű, tudományos szellemisége, európai színvonalú oktatása. De része volt az 1945–1947 között Dániában és Svédországban megismert északi modernizmus puritán formakincse, józan funkcionalizmusa is. Ráadásul az első pillanatban jó helyre került: az akkor alakult nagy állami tervezőirodában, a MATI-ból lett KÖZTI-ben Janáky István műtermébe, aki 1949-től elsősorban a budai Vár rekonstrukciójával és a Miskolci Nehézipari Egyetem tervezésével foglalkozott.

Jánossy első önálló munkája, a miskolci egyetem hat fűrészfogasan eltolt kollégiumi épülete már karakteres építészeti gondolkodásról tanúskodik. És noha a szocreálba kényszerülő magyar építészet kevés szabadságot tett lehetővé, tervein és megvalósult épületein még jó ideig ott érezhető a skandináv hatás. De Jánossy – aki tehetséges képzőművész is volt – rendkívül érzékenyen reagált az új művészi kifejezőeszközökre, hamar megtalált egy olyan utat, amelyen úttörőnek bizonyult. A klasszikus formatanon csiszolódott arányérzéke mellett a 20. századi építészet őszinteségét, a nyers felületek és nagy tömegek hatását szinte plasztikai minőséggé emelte. Ennek köszönhető, hogy amikor a tervei nyomán Magyarországon először megjelentek a nyersbeton felületek, az nem egy nemzetközi divat követését hozta, hanem önálló karaktert mutató, érett alkotásokat eredményezett.

A sajátos magyar szocreál klasszicista átirata Jánossy számára járható kezdetnek bizonyult. Az 1951-es csepeli kultúrpalota vagy az 1953-as miskolci irodaház tervén monumentális homlokzatok, árkádsorok, masszív saroktornyok láthatók. De készített formai variációkat az akkor kezdődő panel-korszak előregyártott panelház-típusaihoz is. Ám igen korán, alig néhány évvel a pályakezdés után már megépült az első olyan mű, amely kiáltó ellentétben áll a kor tipizáló törekvéseinek, és teljes tisztaságában megmutatja Jánossy szemléletét. Ez a Gödöllői Agrártudományi Egyetem víztornya, az ötvenes évek talán legszebb hazai épülete. Ipari funkciója ellenére mind tömegében, mind arányaiban és részleteiben inkább szakrális épületnek látjuk. Egy fiatal, európai műveltségű és a modernizmus tiszta formáira érzékeny építész összegző műve abban a korban, amikor templomépítészet nem volt lehetséges Magyarországon. Klasszikus formálása inkább időtlen, mint korszerű, ezért tud ma is ugyanolyan frissen hatni, mint a keletkezésekor. Egy domb legmagasabb pontján magasodik, éppen a Duna és a Tisza vízválasztójának vonalában. Maga a víztorony két koncentrikus hengerből áll, a belső tárolja a víztömeget. A kettő között, két bejáratból indulva, két külön lépcső vezet fölfelé, „ördöglépcső" módjára elkerülik egymást. Az egyik a vízmedencéhez, a másik a torony tetejére visz. A torony hengeres, festett nyerstégla felületén szigorú rendszerben helyezkednek el az apró, lőrésszerű, keretbe foglalt ablaknyílások, a kiugró párkányprofil alatt egy sor nagyobb méretű, négyzetes ablak vonul végig. A párkány fölött visszahúzott, áttört kerítés veszi körbe az acélszerkezetű, üvegfalú kilátóteraszt, ami eredetileg meteorológiai állomásnak és csillagászati megfigyelőhelynek készült. A kilátó tetejét fémlemez borítja, csúcsán egy nagyméretű szélkakassal, amelynek árnyéka napóraként járja körül a torony kertjét. Zárt alsó és könnyed, fénnyel átjárt felső test, kiegyensúlyozottság és egyszerűség határozza meg az épületet. Ettől a harmóniától képes a funkcióján túl szimbolikus tartalmakat megjeleníteni. Jánossy Skandináviából hozott építészeti tapasztalatai talán ezen az épületén érzékelhetők a legtisztábban.

Az életmű másik csúcsának a szakma szinte egyhangúan a budai Várnegyed egyik foghíjára 1962-ben épült lakóházat tartja. Itt fogalmazódik meg 1948 után először – ráadásul igen egyedi módon – az illeszkedés mint városépítészeti szempont. A Tóth Árpád sétányon álló ház belső udvarára függőfolyosó néz, innen nyíló kétszintes és garzonlakásokkal, kifelé festett nyerstégla homlokzattal, beton lábazattal, négyzetes ablakokkal és franciaerkélyekkel, utóbbiak alsó sávja előtt plexi mellvéddel. A kompozíció kulcsa a nyersen hagyott, szabálytalan felületek szépsége és a homlokzati nyílások klasszikus aránya, illetve az oldalhomlokzaton a magastető gerincéig felfutó sávokkal megmozgatott, zárt oromfal a Várnegyed házainak történeti atmoszféráját közvetíti. Jánossy egy interjúban így vallott az épületről: „Az építészeti mondanivalónkat vonósnégyes finomságú hangszerelésben közöltük. Használtuk a modern eszközöket és anyagokat, de tulajdonképpen szintetizálva, a régivel összehangolva." A ház máig szerepel az építészoktatók példatárában, mint egy komplex műemléki környezetben ritkán megvalósult, a formai és történeti kérdésekre megfelelő választ adó, egyéni utat felmutató, harmonikus építészeti műalkotás.

Jóval később, 1979-ben készült a Vár másik kiemelt pontján – szintén egy foghíjtelken –, a Mátyás-templom szomszédságában, a Szentháromság tér sarkán Jánossy tervei szerint a diplomata-lakóház. Itt is festett téglát használt a homlokzaton, de itt a nyílások aránya és ritmusa a sarok felé megváltozik: a lépcsőző téglapillérekkel vertikálisan tagolt homlokzatokon a keskeny ablaknyílások a sarok felé nyújtottabb, fekvő formát öltenek, ettől a homlokzat lüktetése tempót vált, lelassul. Izgalmas formai játék, amely a kontúrokkal, a ritmussal kapcsolódik a környező középkori házakhoz.

Jánossy 1965-ben első Ybl-díját a két évvel korábban megépült salgótarjáni Karancs Szállóért kapta. 1957 óta foglalkozott a szocialista iparosítási programban hirtelen felduzzadt bányásztelepülés városközpontjának beépítésével, tervezett ide kórházat, mentőállomást és lakótelepet, javaslatokkal járult hozzá a teljes rendezési tervhez. A Karancs Szálló a városközpont első fontos elemeként valósult meg. A földszintes lepényépületre emelt hétszintes, tetőteraszos hotelszárny toronyszerű jel a főtér sarkán, de öt masszív vasbeton kereten áll, kissé elemelkedve a vízszintes tömbtől. A két oldalhomlokzatot a szintenként változó kiosztású, különböző szélességű vasbeton elemek játéka teszi izgalmassá. Az épület mérföldkő: itt jelent meg először Magyarországon a nyers vasbeton mint homlokzati anyag. Jánossy a város szennyezett levegőjére hivatkozva választotta ezt a vakolat helyett, de az épület keletkezése időben nagyjából egybeesik az európai vasbeton építészetnek a brutalizmusnak nevezett irányzat kibontakozásával, a tömör, masszív tömegek nyers vasbeton felületeinek megjelenésével. Jánossy a fény-árnyék hatásokkal ellensúlyozta az anyag keménységét és szépen használta ki annak plasztikus formálási lehetőségeit. Az oldalhomlokzaton színes, mázas kerámiabetétekkel kombinálta a betont, a vízszintes tömeget nagy üvegfelületekkel, a bejárat fölött kiugró vasbeton gerendákkal és kecses lépcsővel oldotta.

Ez a könnyedség néhány évvel korábban, még a monumentális jelleg nélkül nyilvánult meg a Római-parton a Sport csónakház (1958), illetve a Lido Szálló és Csónakház (1960) kompozícióiban. A Sport csónakház monolit vasbeton keretszerkezetbe ültetett, vörösre festett nyerstégla kitöltőfalai, szélesen kiugró tetőhéja és színes homlokzati betétje még csak könnyed, játékos összhatást ér el. A Lido főbejáratához vezető, karcsú betonoszlopokkal megemelt előtetője, a négy épület összefűzött kompozíciója és különösen a hátsó homlokzat dísze, a vasbeton kazánkéményhez kapcsolt nyitott lépcső már változatos tömegek izgalmas egységét alkotó épületszobor.

A hatvanas évek hazai építészetében a legjelentősebb esemény a Dózsa György úti helyszínre kiírt Nemzeti Színház pályázat volt. Jánossy tervjavaslata nem szerepelt a díjazottak között, mégis meg kell említeni. Szimbólumteremtő ereje talán ebben a tervben jutott a csúcsra. Jánossy szoborszerű, monumentális formát fogalmazott meg: a színpad és a nézőtér fölé boruló hatalmas, aszimmetrikus függesztett tető ugyanakkor organikus hatású. A műleírásban így írt: „A nagy szerkezeti formából adódó karakteres épület sok asszociációt indíthat meg. A talajból nőttség, a hegyhez hasonlóság, gyökérhez való hasonlatosság, a bronzburkolat lepelszerűsége gondolatébresztő szándékú, mert tökéletes egységet alkot a Liget vegetációs hátterével..." A szándék, hogy a városi táj és a kulturális funkció egységet alkosson, messze megelőzte a kort, amelyben megfogalmazódott.

Az életmű korán lezárult, az 1980-ban Mányi Istvánnal közösen tervezett ELTE TTK lágymányosi tömbje Jánossy utolsó műve. Még 60 éves sem volt. Kevés igazán méltó feladatot kapott, de az oktatásban még hasznosítani tudta alkotó energiáit. Nagy formátumú építész volt, jelentős nyomot hagyott maga után. A kor- és pályatársak egyike, Kubinszky Mihály így emlékezett vissza rá:

„Tudott rajzolni, mégpedig jól. Térben gondolkodott, ami épületeinek javára szolgált. Fantáziája mindig egybeötvözte a célszerűséget és egy divatmentes, értékálló megjelenést. Épületei egyszerű, kézenfekvő megoldásai magas művészi szintet jelentenek. Nem csökkenti érdemeit, hogy nem volt egyedül ezekkel a képességekkel, és az eredménnyel sem. Egy tehetséges nemzedék kiváló alkotói között az élvonalban állt – emberi magatartásával is."

[2017]