Jókai Anna

Életrajz

Jókai Anna 1932. november 24-én született Budapesten egy, már a középkorába érő házaspár második, késői gyermekeként. A későbbi író nővére tizennyolc évvel korábban született, már saját lábára állt, amikor húga még kisgyermek volt. A család Józsefvárosban élt, gyökerei Vas megyébe nyúltak vissza, de ez élő kapcsolatot már nem jelentett, Jókai Anna saját nagyszüleit nem is ismerte. A családot a polgárság alsó rétegébe lehetett besorolni, apja több mindennel foglalkozó, mulatós természetű „magántisztviselő" (ez az elnevezés Jókai Anna nem egy írásában megjelenik) volt, anyja pedig háztartásbeli, aki a hullámzóan befolyó jövedelmekből immáron kisebbik lányát igyekezett mindennel ellátni – és mindentől megóvni. A környék gyermektársadalmától való leválasztottság (és a belénevelt különbségtudat) magányossá tette a körülményei miatt amúgy is egyedül cseperedő kislányt. Kiútja ebből az ébredező figyelmének a lekötése lett: a képzelet és az olvasás.

Iskoláit a Mária Terézia téri elemi mintaiskolában kezdte meg, ahova 1939 és 1942 között járt, majd ezt követően a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba került 1943-ban. Ott érettségizett 1951-ben. Kamaszkorában Jókai Anna már megpróbálkozott az írással, de aztán e készségének kibontakozását megakadályozták a megváltozott életkörülményei (a magából teljesen kiforduló magyar világ – és az immár nővé érő lány megismerkedése a tőle addig szinte teljesen elzárt élettel). Éppen akkor fejezte be a középiskolát, amikor Magyarországon már teljesen kiépült a kommunisták erőszakolta diktatúra. Érettségi után színiakadémiára, egyetemre jelentkezett, de sehova sem vették föl. Édesanyjával való kapcsolata meglazult, meggyengült, az anya nem tudta elfogadni, megérteni lánya élethelyzetét. Hogy eltartsa magát, Jókai Anna munkát volt kénytelen vállalni: először, 1951 és 1953 között a Budafoki Borpalackozó Vállalatnál lett könyvelő. 1953-ban férjhez ment Bánky Róberthez, egy gyermekkori (tiltott) baráthoz. Két gyermekük született: Gábor 1955-ben és Nóra 1957-ben. 1953-tól a X. kerületi Tanács Népművelési Osztályának művészeti előadója lett egészen 1957-ig. 1956 őszén újra jelentkezett az egyetemre, ám időközben kitört a hamar szabadságharcba forduló nemzeti felkelés. A forradalom alatt Jókai Anna a hétköznapi emberek életét élte az akkori nem hétköznapi körülmények között. A történtekről alkotott és meg nem változott véleményének kinyilvánítása miatt munkahelyéről 1957-ben eltávolították. Majd a XI. kerületi Szociális Foglalkoztatónál lett vezető könyvelő, ahol már kezdte érezni a kamaszkorban elhanyagolt írói hivatás hiányát. Korábban tett sikeres felvételije következtében bekerült az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karánakra, magyar-történelem szakára. Munkája mellett tehát – pontosabban utána, este – tanult is, levelező tagozaton. Diplomáját 1961-ben kapta kézhez. Ezután egészen 1970-ig tanított a Jázmin utcai Általános Iskolában. Időközben elvált első férjétől, s 1964-ben új házasságot kötött dr. Török Endrével. 1970-től a Vörösmarty Gimnázium tanára lett.

A hatvanas évek derekán tért vissza kamaszkorban elfeledett vágyához, és újra írni kezdett. 1966-ban jelent meg első novellája, a Családi kör a Kortárs című folyóiratban, 1968-ban pedig első regénye, a 4447 a Magvető Kiadó gondozásában. Késői és mégis sikeres az indulás ez, mert ugyan nemzedéktársak nélkül, a kortárs kritikában némileg félreértve történt, az olvasóközönség részéről azonban azóta is értékelt e megszenvedett tapasztalatokat alkotássá érlelő irodalmi munkásság. A jóval harmincéves kora után indult írói pályáján aztán sorra születtek a regények – és hozzá az elismerések. 1970-ben Jókai Anna József Attila-díjat kapott, és ekkortól lett tagja a Magyar Írószövetségnek is. 1976-tól szabadúszó íróként él és alkot. Művei már az 1970-es évek eleje óta megjelennek idegen nyelven is: lengyelül, csehül, szlovákul, franciául, németül angolul – Európában és a tengeren túl. A magyarul 1972-ben megjelent Napok című regényéért (amelynek lengyel változata a cenzúra miatt csak 1983-ban láthatott napvilágot) a lengyel rendkívüli állapot idején, 1980-ban Pietržak-díjat kapott. 1983-ban újra férjhez ment, Kapocsi Sándorhoz, aki azóta is hű társa. Jókai Anna írói nemzedékektől és csoportosulásoktól független írói pályája némiképp besorolhatatlan műveket eredményezett, ő azonban nem vonta ki magát megtalált hivatásának feladatai alól. Éppen csoporton kívülisége tette alkalmassá – a már lassan széteső, de erejét még megmutatni képes diktatúra idején – arra, hogy a Magyar Írószövetségnek alelnöke 1986 és 1989 között, majd a rendszerváltozás után, 1990-től 1992-ig a szervezet elnöke legyen az egypártrendszerű (ugyan puhuló) parancsuralom után óhatatlanul táborokra töredező szellemi élet résztvevőinek egyöntetű elismerésével. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. A magyar irodalomnak azt az évszázados hagyományát, amelynek értelmében az írástudó a hazájának éppen aktuális állapotáról is köteles szót emelni, a változások után is gazdagította esszéivel, cikkeivel, megnyilatkozásaival.

1998-ban jelent meg Ne féljetek címmel nagysikerű regénye, amely összesen huszonkét kiadást ért meg. A meghalás (és egyáltalán: minden változás) folyamatát bemutató regény elkészülte után Jókai Anna úgy fogalmazott, több regényt már nem fog írni. Ám az a szellemi hagyományanyag és pozíció, amelyet élete során magáénak tudhatott és betöltött, szóra bírta mégis a világ és hazája sorsának alakulása láttán. Ennek a figyelemnek gyümölcse a Beckett-i emberiségdrámára rájátszó Godot megjött című könyve. Jókai Anna rendszeres meghívottja a világ magyarok lakta területein tartott közösségi rendezvényeknek, aktív, de kiküzdött és megszenvedett szellemi alapállását felmutatni kész résztvevője a magyar közéletnek. A több rangos állami és művészeti díjjal kitüntetett Jókai Anna a 2000-ben alapított Magyar Művészeti Akadémia tagja kezdettől fogva. 2012-ben jelent meg új regénye Éhes élet címmel.

Az életrajzot öszeállította: Csábi Domonkos [2012]

_____________________________

Életrajzi adatok

Budapest, 1932. november 24.

Budapest, 2017. június 6.

Tanulmányok

1939–1942: Mária Terézia téri Elemi Mintaiskola

1943–1951: Zrínyi Ilona Leánygimnázium

1957–1961: Eötvös Loránd Tudományegyetem, magyar-történelem szak, levelező tagozat

Munkahelyek

1951–1953: Budafoki Borpalackozó Vállalat, könyvelő

1953–1957: X. kerületi Tanács Népművelési Osztály, művészeti előadó

1957–1961: XI. kerületi Szociális Foglalkoztató, vezető könyvelő

1961–1970: Jázmin utcai Általános iskola, tanár

1970–1976: Vörösmarty Mihály Gimnázium, tanár

1976–2017: szabadúszó író

Művészeti, társadalmi szervezeti tagság

1970–2017: Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja (majd: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete), tag; 1991–1995: elnökségi tag

1970–2017: Magyar Írószövetség tagja, 1986–1989: alelnök, 1990–1992: elnök, választmányi tag

1989–2017: Írók Szakszervezete, 1997–: elnök

1992–2017: Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, rendes tag

2000–2006: Nemzeti Kegyeleti Bizottság, elnök

2000–2011: MMA társadalmi szervezet tagja

2011–2017: Magyar Művészeti Akadémia, rendes tag, 2017–: néhai tag

Jókai Anna: Töredék

Who is Who?

Alapkérdés. Senki sem felelhet rá; mégis bátran felel mindenki. Magánviszonyokban. Szakmán belül, szakmák között. Országonként, világméretekben: ki – kicsoda?

Amikor még arra sincsen pontos válaszunk, hogy mi – micsoda. Hiányzik számunkra a dolgok története; csak az eredmény, a pillanatnyi eredmény látszik. Ezt rögzítjük, gyorsan, hogy meg ne változzon, és határozottan, nehogy önmagunk is kételkedni kezdjünk. Az asztal asztal: akár le is írhatjuk egyediségében dúsan részletezve, de az, hogy mi volt valaha, és egykor mi lesz a szóban forgó oly egyszerű tárgyból: nem érzékelhető. Valamint az sem, a használatában rejlő, a létét árnyaló környezeti élet miféle. Megelégszünk a kényelmes általánosítással: fából, márványból, üvegből, műanyagból, rézből (satöbbi) készült – és majd-majd, a távoli jövőben ,,tönkremegy". És még előbb? És legeslegutoljára? Van ilyen: behatárolható kezdet és vég, egyáltalán?

...Ugyan kit érdekel ez? De vajon biztos, hogy ami minket jelenleg nem érdekel, az nem is érdekes?

Ki – kicsoda? A nagy hazugsággyűjtemény;

a közmegegyezés felszíni terméke. Mindazonáltal imitt-amott igazságelemekkel. Mert a felszín sem merő hazugság, csak éppen nem mutatja a teljes valót; még a percnyi jelenben sem, nemhogy a folyamatot illetően. Az okozatok parádéja, az okok ismerete nélkül.

Ki – kicsoda: módjával higgyük el. Egy kicsit szégyenkezve, ha a minősítés rólunk beszél; ha a tények ránk vallanak is. Csak hasonlítunk. Nem vagyunk azonosak a bemutatásainkkal.

S önéletírásunkkal még kevésbé. Igaza lehet Hamvasnak: az önéletrajz nárcisztikus műfaj. Minden ellenkező törekvésünk ellenére; s ezen csak enyhít, de nem segít a tükörbe tekintő szigorúsága. S még csak hazudnunk sem kell ahhoz, hogy mégse legyünk maradéktalanul őszinték! Az önirónia is: inkább védekezés, fogyatékosságainkat más előtt, a többiek helyett észrevenni. Ha pedig gyónásként fogjuk fel, a kisebb botlások hivalkodó megvallásával talán éppen a legnagyobb bűneinket tussoljuk el. Okosabb hát a szubjektivitást vállalni – így van egy parányi esély az objektivitásra.

Gyermekkor

A látvány és a tények

1932. november huszonnegyedikén hajnalban, Budapesten, nehéz szüléssel egy vörös hajú leánycsecsemő jön a világra. Az anya negyven éves, az apa ötven; a testvér tizennyolc. Az apa fiút várt. Az anyának a vörös haj nem tetszik: a magzat az apára hasonlít, akit nem szeret. Csalódott. Nem néz a gyerekre, amíg szoptatja. S akkor a csecsemő felsóhajt – az anya meséje szerint –, hosszan, többször. Az anya sírva fakad. „Hát neked is fáj valami?" – és én vagyok az, akit szorosan a mellére ölel. Magának szült meg, kárpótlásul a hiányzó szerelemért. Kamaszkoromig el sem is enged. Van fehér cérna- kesztyűm, csipkés kalapom, kikeményített batisztkötényem, óriási szalagom. Reggelente tojássárgája cukorral elkeverve, a tejnek a színe, csirkének csak a combja. Még tízéves koromban is befűzik a cipőmet, és felvágják a húst a tányéromon. A vörös haj hamar átvált szőkébe, majd halványbarnába. Az arcom kerek, de egyébként iszonyú a soványságom; piszkafavékony a lábam. Visszatérő betegségem: a tüdőgyulladás. Hallom az anyámat, ahogy a szomszéd szobában hangosan imádkozik: „Istenem, ne vedd el tőlem, ne hagyd, hogy meghaljon.. Tornából is felmentet: „gyenge a szervezetem". Még a széltől is óv. Két hosszú copfom van. Utálom. Az apámról alig veszek tudomást, csak a botrányokat észlelem: mulatós, iszik, és szórja a pénzt... Nincs rendes foglalkozása, „magán- tisztviselő", ezt kell mondani. Kereskedik, ügyeskedik, ügynököl; egyszer hopp, másszor kopp, de ezt nem én koplalom meg. A nővérem elköltözik, albérletbe, majd Franciaországba utazik, végül francia–német szakos tanár lesz, Újvidéken tanít 44 végéig. Anyám otthon van, „háztartásbeli", de nem nagyon töri magát. Természetes a rendetlenség. Sírások, mártíromság, nem létező szívbaj; nosztalgia a korán otthagyott vidéki élet után. ,,Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni, elmondanám néked, hogy nem érdemes élni..." A fényképeim: azsúrozott fejkötőben, hímzett kabátkával, kilenc hónaposán. Homlokba húzott kalapkával, lakkcipővel a téren, ,,picikém hároméves". Loknis frizura, keskeny száj, szomorú arc; ötéves vagyok. Első áldozó: hernyóselyem ruhában, mirtuszkoszorúval, a sarkamig érő fátyol. Szinte menyasszonyi. ,,Magyar lány": párta, buggyos ujjú blúz, pruszlik, rakott szoknya. Komor tekintet. Egyetlen mosolygós gyermekkori képem sincsen. Iskolám: a Mária Terézia téri Mintaiskola. ,,Kilógok." Mindig, mindenütt kilógok. Se szegény, se gazdag. Koravén. Szemtelen. A tanítónőim nem szeretnek. A társaim csúfolnak. A negyedik elemiben fordulat: az új tanító néni a fogalmazásaimat példának állítja, meséket mondat velem a kézimunkaórán, horgolás helyett; sokat dicsér. Év végére a keze alatt kitűnő leszek. Fölvesznek a Zrínyi Ilona Leánygimnáziumba. Már ,,verseket", ,,novellákat" írok – ezért többnyire kiröhögnek. Az anyám azonban büszke rám. Rabként tart, de cserébe belém csöpögted: én vagyok a világ közepe, a legszebb, a legokosabb, a legtehetségesebb... Ne törődjek senkivel. Ne barátkozzak, mert ezek nem hozzám valók. Az apám intelme: ingyen még egy rajzszöget se adjak senkinek.

Az elzárt Én

Rémálmok. A falról rám mutatnak vádlóan a szentek. Élve eltemettek. Csöngetnek, és zsá­ba tesznek. Magas láz. Meg kell halni. Az anyám is meg fog halni. Miért? Nem akarok egyedül maradni. Félek. Szorongás. Nem akarok elaludni, mert nem tudom, alvás közben hol vagyok Én. Ülök a sámlin. Vagy a magam készítette ,,házioltár" előtt térdepelek. Sokat imádkozom. A külsőségek – szentkép, terítőcske, gyertya – fontosak. Az unalom is gyötör. A tétlenség, a mozdulatlan semmi. Vánszorog az idő.

,,Csak a buta ember unatkozik."

,,Csak az fél, akinek rossz a lelkiismerete."

A vigasztalások! Babával nem szeretek játszani. Társasjátékot nincs kivel. A megmentőm: a képzelgés. A jövőbe vetített bonyolult és izgalmas történetek, amelyeknek mind én vagyok a főszereplője. És később a könyvek. Válogatás nélkül, főleg ,,felnőttirodalom". Együtt a ponyva és a klasszikus. Látom, tapintom a hősöket, az illatukat érzem; a zárka körül megnyílik a világ, amitől engem eltiltottak, ami rám vár, s egyszer, ha nagy leszek, az enyém lesz... A csillagokat bámulom, a vonatok után nézek, remegnek a szarkalábak, potyog az érett fekete­szeder, ,,saját" tyúkom van, velem alszik az ágyban – ez a tárnokligeti nyaraló. A diófa levelei közt átvillan a nap. Kitörni innen, de úgy, hogy azért mindig legyen a háttérben védelmezőm. Aki értem él, mint az anyám. De nem rabtartóként, hanem inkább rabszolgaként. Mert nekem ez jár.

Kamaszkor

A látvány és a tények

Ostrom és pinceélet. Az addig ismeretlen éhség meglepetése. Anyám a helyzetet nem fogta fel: csak rum és cukor van tartalékban. A spórolt pénz a bankban elvész. Beköszönt az igazi nincstelenség. Apám öreg; „egyéb elemnek" nyilvánítják. Udvart söpör, és portás, hordókat mos. Nincs divatos ruhám, a nővérem kabátjában járok, átalakított női kalapot nyomnak a fejembe, a hajamat nem szabad levágatnom: koszorúba fonva kell viselnem. A kapu alatt lopott rúzst és púdert kenek a képemre. Szavalok a tükörnek, tudok könnyre fakadni. A térdemen gyúródeszka, rajta papír, kesergő sorokat firkálok, „drámát" írok. Még mindig csontos és fejletlen vagyok. Hallom: „szép az arca, de sajnos..." A fiúk tízéves koromtól vonzanak. A szerelem és a halál: ez a kettő érdekel. S azt képzelem: értem van az Isten. A diákmozgalmak nem lelkesítenek. Sőt. A politikai frázisok taszítanak. Az iskolában különcnek bélyegeznek. Tizenhat éves koromig azt hiszem, nekem kell megváltanom a világot. Ki, ha nem én?! Lassan szembefordulok az anyámmal. Hibáit látni kezdem, kinagyítom. Ő pedig büntetni kezd: a lázadásért fokozatos szeretetmegvonással. A korholás, a pocskondiázás állandósul. Szégyellem már a környezetemet.

A hódító Én

Élvezem a légiriadót. A légópincét is szeretem. Események. Nem unalom, végre, és emberek, emberek...! Híres író leszek vagy színésznő, csak egy kicsit sikerüljön meghízni. ,,Nagy­lány" akarok lenni! És minden férfi értem bolondul majd. Ha a hajamat levágatom, ha kapok új ruhát, és nem kell patentharisnyát hordanom, ha elengednek táncolni, és a rádió közli a verseimet... Én véletlenül születtem ebbe a szerencsétlen családba. Azért közösítenek ki, mert nem ismernek fel. Mert az anyám elnyom. És a halált is le fogom győzni, mert hogy végleg eltűnjünk, az lehetetlen. És hiába mondják a kommunisták, hogy Isten nincs.

Ifjúság

A látvány és a tények

Nőformám kialakul. Féloldalas frizura, erős festék. Egy kis ,,démon". Egyre halványodó nagy tervek. Udvarlók. Hazugság. Sok-sok hazugság, hódításgyűjtemény és párhuzamosan sóvárgás a ,,nekem teremtett" emberre. A nincstelenség egyre keményebb. Anyám egyre kevésbé törő­dik a lakással, ,,rendes" fiút kockázatos meg­hívni. Apám egyre lerongyoltabb, fekélyek üt­köznek ki rajta, majd szélütést kap, és 1955-ben meghal az elfekvőben. Nincs késztetésem többé az írásra. Elkap a külső forgatag. Táncok, randevúk, Margit-sziget, Gellért-hegy. Anyámnak soha nem mondhatom meg az igazat, mindig ki kell találnom valamit. Érettségi után sem a színiakadémiára, sem az egyetemre nem vesznek fel. „A szocialista típus megelevenítésére – a fiatalság oktatására nem alkalmas." Mivel „nem fogadok szót", anyám alig ad enni. Meg kell keresnem a kenyeremet. 1950: adminisztrátor a Borforgalmi Vállalatnál. Jár a szám. 1952: Budafokra dobnak ki, anyagkönyvelőnek. Kezdek csöndesedni, ,,megjavulni". 1953-ban férjhez megyek, gyerekkori, tiltott pajtásomhoz. Anyám ,,kitagad". A családomból senki sem jön el az esküvőmre. Az egyházi esküvő titokban, kék szövetruha, a kezemben néhány szál hervadt gyöngyvirág. Egy tanácsapparátcsik kiemel: művészeti előadó, nesze semmi, fogd meg jól... Albérlet, további nyomorúság. 1955: veszélyeztetett terhesség után megszülöm a fiamat, Gábort. 1956: egy viharos, 1975-ben is visszakísértő, fájdalmas-romantikus szerelem. Forradalmi lelkesedés. 1957: kirúgnak, ,,véle­mény nyilvánítás" miatt, az állásomból. Meg­születik 57 őszén a házasságomból Nóra lányom. Egy szociális foglalkoztatónál vagyok ,,főkönyvelő", a munkámat egyáltalán nem értem. Akik itt körülvesznek: öregek, súlyos betegek, elmefogyatékosok. Egy durva főnök, akivel elhitetik, kártékony elem vagyok, s meg kell nevelni. Sok megaláztatás – de sok értékes tapasztalat. Érzékenység, most már a mások sorsa iránt is. Itt kezd fájni, hogy nem lettem író. Hogy lusta voltam, hogy föladtam. De közben ,,bent felejtenek" az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – ahova 56 őszén, a kedvező légkörben felvettek. Éjszakai tanulás, kitüntetéses magyar–történelem szakos tanári diploma, 1961-ben. „Anikó néni" tanítani megy, a Jázmin utcai Általános Iskolába. Elválok az első férjem­től, a gyerekeket magamnál tartom. 1963-ban kezdek valóban írni. 1964-ben újra férjhez megyek. 1966-ban megjelenik az első novellám, 1968-ban az első könyvem, a 4447.

Itt zárul le a fiatalság. Az első férjemet – gyerekeim apját – szőröstül-bőröstül fölfaltam. A szerelmem majdnem felemésztett engem. A későbbi társammal viszont évekig egymás húsát ettük. R. lelkileg megtámasztott Istenben – T. megmutatta Lucifer szépségét és erejét – B. a szellemi megismeréshez vitt közelebb. A szenvedések nem voltak hiábavalók. R. meghalt már szegény T.-ről nem tudom, él-e, hal-e, B., hála Istennek, még dolgozik a világon.

A sóvárgó Én

Sokan forgolódnak körülöttem, de senki sem ért meg. Az anyám már nem szeret, s már én sem vagyok képes őt annyira szeretni. De kell, hogy valaki értem legyen – enélkül nem érzem magam biztonságban. R. ilyen. Maradéktalanul. Mégis: az élet üres, szürke. Akarom a gyereket... De az élet gyerekkel együtt is unalmas! Hétköznapi. Jöjjön a nagy szenvedély! De csak néhány hónap, a vége kényszerű elválás, tépő fájdalom. Lelkifurdalás. R. nem érdemelte ezt a hűtlenséget. A második gyerek mintegy jóvátételül. De hiába. A hiányérzetet nem tölti be semmi. Ideig-óráig a tanulás sikerélménye és a robot. De végül döntés: válóper, sok könny, önvád és félelem. Bizonytalanság. Remény az új házasságban. De csapdahelyzet. Az előzmények könyörtelenek, az alkatok ütköznek. A szerelem nem megoldás. Nyomaszt a társadalmi atmoszféra. Vagy gondolkodom és írok, vagy elmerülök és megbolondulok... Semmi sem fontos, csak az írás sikerüljön, csak a hang, az a gyerekkori hang igaz legyen...!

Felnőttkor

A látvány és a tények

Az irodalomba „berobbant", sikeres író. Az általános iskolában, majd a Vörösmarty Gimnáz­umban. 1974-től „szabadon". Szinte évente egy könyv. Külföldi kiadások.

Szőkére festett haj, barnára sült bőr. Ellentét a külső megjelenés és a megjelenített életanyag között. Országjárás; megismerem a hazámat. Rendkívüli népszerűség. Hívnak, olvasnak. Beszélek, és hallgatnak rám. Sajátos küzdelem a sötétségbe süllyedt tudat ellen. Megnyílik a külföldi utazás lehetősége. Lengyelország, Olaszország, Franciaország, tengerpart, havasok, Egyiptom – sehol se érzem jól magam, mindenünnen visszavágyom. De persze itt sem jó; ólmos bánat, tehetetlenség; mindenütt ott vagyok és valahogy mégsem. A gyors felfutás után a „tűrt" kategória, „népszerűségem" természetes irigységet vált ki, a hatalom pedig igyekszik az eredményeimet eljelentékteleníteni. Az 1972-es Napok című regényem után velem mindent szabad – a táborokból kilógok, tehát meg sem véd senki. Ennek ellenére gyönyörűket is írnak a munkáimról, de amikor az irán­zatokat, „vonulatokat" vagy éppen elődöket sorolják, az én nevem mindenünnen kimarad. Generációm sincs, az a bizonyos „akolmeleg". Akikkel együtt indultam, tíz-tizenöt évvel fiatalabbak, a velem egyidősek pedig már régen a pályán küszködnek. 1970-ben József Attila-díj, 1974-ben a közművelő tevékenységért SZOT-díj – első írói korszakom véget ér. Ami a hivatalos „visszajelzést" illeti: csaknem két évtizedes csend. Szándékomat ismerve: valójában nem csodálkozom. Mintha más síkról beszélnék, egy másik Magyarországnak.

1972-től újra egyedül. Ez a szétválás az elsőnél is nehezebb. Az elhatározás megvisel, a gyermeki „támaszigény" még kísért, és mintha az írás öröme is cserbenhagyna. 1975: a válság mélypontja, „kígyóverem". Nem túlzás: a halál szélén. A külvilág ebből semmit vagy a felszínből alig valamit vesz észre, csak a gyerekeim és a fél kezemen megszámolható „bizalmasaim". Lassan-lassan kigyógyulok. Ebben – szeretteim mellett – két tulajdonságom – egy jó és egy rossz – segít: az akaraterőm és a hiúságom. Katabázis után katarzis. Valami kiég belőlem: nem kár érte. Valami életre kel: ezért történt minden. Jönnek a magány évei. A „választott" magány.

A megkínzott Én

Tévedtem. Az írás sem „megoldás". Ha éppen nem írok, és nem vagyok „hirdetőúton" – gyötör a fájdalom. A gyerekeim megnőttek. Nincs igazi otthonom, nincs hova, nincs mibe visszavonulni, töltekezni. „Ki vagyok csukva", „senkinek sem vagyok igazán fontos", József Attila tudta, „a semmi ágán ül szívem", és nem felel az Isten, hamarosan meghalok, anélkül, hogy megtaláltam volna, a mélységből kiáltok Hozzád....

Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.

Érettkor

A látvány és a tények

Egy kellemes, nyugodt, barna hajú, szomorú szemű asszony Már nem fiatal – de nem is öreg még. Tevékeny. Úgy mondják, ,,új dimenziók­kal bővült írásművészete". Magamban éldegélek. Keresem, kinek miben lehetek a hasznára. A magánmúltamból sok mindent, őszintén megbántam. De a magam írói útját ,,csak azért is" követem. A közhangulat minél jobban igényli a ,,szórakoztatást", a fordulatos cselekményt, a napi aktualitást, a szakma pedig a ,,teljes széttörtség" világérzetéből következő csapongó stílusmodort, az írói személyem annál eltökéltebben ellenműködik. Egyre „elvontabb" leszek, s valamiféle szellemi közléshez ragaszkodom. Persze minél makacsabb vagyok, annál jobban kiszorulok. 1980-ban az addig ott cenzúra alatt álló Napokért lengyel nemzetközi díjat kapok; nem engedik átvenni. S minél mélyebben megtanulok szeretni, annál kiszolgáltatottabbá válók. A testvéri barátnőm elárul, szellemi partnerem feláldoz. Legalábbis így élem meg. Kibírom. Bosszúvágy és gyűlölet nélkül. Kisgyermekek (az unokák) vesznek körül. Törlesztek azért, mert fiatal anyának bizony nem voltam tökéletes.

Az ötvenéves Jókai Anna nem az többé, aki negyvenéves korában volt. Vágyait és sorsát az Isten kötényébe tette. 1982-től megint új szakasz az írói pályán.

A táguló Én

Mindent, ami engem ért – s amit bizonyára megérdemeltem –, mások javára kell fordítanom. Az írás nem eszköz – de a legmagasabb rendű eszközként is használható. Ki kell törnöm önmagam bűvöletéből. Egy jottányit sem szabad engednem abból a meggyőződésből, hogy – az esztétika törvényei szerint ugyan – az irodalom hír-adás; az érvényes lét lehetősé­gének hívása, a látszatéletek ébresztése. Ha nem fogadják be, hát nem. Ha soha, semmi értő visszajelzés nem érkezik a jövőben: akkor is. Ha lemosolyognak a többiek: mégis.

Mi az én buta gyötrődésem – amibe végül is szerencsés sorsom ágyazódott – mások temérdek kínjához, elvetélt sorsához képest? A katasztrófába hanyatló világ állapotához képest?

Megtalált a kegyelem. A Te akaratod legyen meg bennem.

Az öregség küszöbén

A látvány és a tények

,,Harmonikus, derűt sugárzó egyéniség" – ezt írják. Egy kissé meghízom. 1983-ban újra férjhez megyek. S. a lánykoromból, a „kalandos" éveimből bukkan fel, harmincnégy éven át lappangó ifjúkori érzelmekkel. Áldozatos szerelmű társ. A gyakorlati gondokat átveszi. Élete központjába helyez, s mint eledelt, önmagát önzetlenül nekem odakínálja. De én „nem falom fel", hálás vagyok, ezt megtanultam. Az anyám kilencvenegy éves korában meghal – szegénnyel már régen megbékéltem.

Az „irodalmi élet" – teljesen váratlanul – igényt tart rám. 1986: a párthatalom fenyegeti az írószövetséget. A függetlenségem hirtelen fontossá válik: legyen alelnöki A kockázatvállalás erkölcsi kérdés, a gyávaság jellemhiba! 1990-ben azután a Magyar írószövetség elnökévé választanak. Csaknem három esztendőt töltök ebben a tisztségben. Keveset foglalkozom önmagammal; elégedettséggel tölt el, hogy amit szellemileg próbálok képviselni, a gyakorlatban is megvalósíthatom. A további három év azonban a szolgálatban már nem feladat lenne; inkább kelepce, talán még tetszelgés is, hogy ,,hű, milyen ügyes vagyok...". Mindennek megvan a mértéke: tudni kell visszavonulni a csöndbe, a merőben másként működő alkotói létformába.

… A rendszerváltásnak örültem-örülök, de az írói alkatomat nem befolyásolja. Rálátni, átlátni; fölmutatni. Sok minden megváltozott, de az emberi ostobaság, rosszindulat, hataloméhség, mohóság, hazugság velünk maradt. Nem gyökerében új az új. Pusztít a zabla nélkül sz­badon eresztett, mértékvesztett indulat. A hazafogalom kiirtása vagy éppen földuzzasztása istenséggé. Az egymás iránti könyörület helyett fölényes okosságok; gyakran erőszak az erő helyén. Az a bátor, aki vérig sért, s aki a kölcsönt visszaadja: az a bátrabb.

Erre se mondhatom: ,,ez az én világom". De azt sem mondom: „semmi közöm hozzá". Szüntelen, csöndes működés a matériában – nem belesüllyedve, de nem is lebegve előkelően fölötte. Soha nem szólni mást – tekintet nélkül az aktuálpolitikai körülményekre –, mint ami a megküzdött, az általam vélt igazságból következik.

…Visszasoványodtam. A kövérkés, szétmálló öregséget kerülöm – inkább az elszáradás.

Megindult az életműsorozatom. 1992-ben ki­tüntettek a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével. 1994-ben Kossuth-díjat kaptam.

Dolgozom. Elsősorban a saját lelkemen; minden más – az írás is! – ebből követke­zik. „Azzal sosem volt baj, amit tudok, csak azzal, ami vagyok" – vallja még Hamvas is. Az új könyvem címe: Három. A három a két véglet, a billegő serpenyők fölött a mérleg nyelve. A végső egyensúly. Ki az, aki azt meri állítani, hogy ő egyszer s mindenkorra megtalálta?

Az elsimuló Én

…Folyamatban. Nehéz odaadni magunkat. Nehéz a magnak önmaga árán csírává lennie.

Kíváncsi vagyok: mi lehet még? Bennem, körülöttem. Milyen lesz és mikor a halálom? Mi­lyen országot, milyen Földet hagyok itt; bármily soká, nem oly soká?

Ha az utolsó percig le tudnám jegyezni „életem folyását" – ez az utolsó percben akkor is megszakadna. A leglényegesebb történés és felismerés – meglehet – így sosem lesz leírható.

Minden önéletrajz befejezetlen; és ott áll a magasabb ítélet alatt.

In: Curriculum vitae, 30 kortárs magyar író önéletrajza. Bp., 1995, Kortárs Kiadó. 187–202.

Életmű - mű élet helyett - Jókai Annával beszélget Tarján Tamás

Hosszú ideig lakott a főváros szívében, viszonylag közel azokhoz a kiadókhoz és intézm­nyekhez, amelyekbe munkássága és roppant szerteágazó irodalmi-közéleti tevékenysége gyakorta szólította. Néhány éve Pest egyik kedves, csendes külső kertvárosába költözött, de ez a tény nem rendezte át mindennapjait. Amikor új műve készül, a délelőtti, déli órákat tölti az íróasztal mellett. Érdekképviseleti, jószolgálati feladataiból sem engedett. A beszélgetésünk előtti napon például egy - már nem fiatal, ám kevéssé ismert - faragóművész kiállítását nyitotta meg, teljesítve kérését, egyszerűen azért, mert az alkotások tetszettek neki. író-olvasó találkozókra is nagyon sokszor hívják, és ha nem is mindegyiknek, de sok invitálásnak eleget tesz, ezeket az alkalmakat - tanúsíthatom - a meghittebb, nyitott eszmecserébe oldva. Jókai Annát tavaly novemberben, hetvenedik születésnapja alkalmából az irodalmi céh és a sok tízezres olvasótábor ünnepségsorozattal, bensőségesen köszöntötte. Egy esztendővel korábban, amikor hatvankilenc volt, egyik fő művéről, a Napokról tartottak tudományos konferenciát, melynek anyaga kötetben is napvilágot látott (Nagyregény - nagy regény, 2002). Most, amikor a lakályosan és leleményesen berendezett családi ház nappalijában beszélgetünk, az apropó megint ünnepi. Nem elsősorban a hetvenegyedik születésnap - ter­mészetesen az is inkább az író által is fontosnak, beteljesítőnek tartott mozzanat: a tizenket­tedik kötettel, a tanulmányt, esszét, vallomást, interjút, imaverset egyként tartalmazó gyűjteménnyel (A mérleg nyelve II.) végéhez érkezett a Széphalom Könyvműhelynél gondozott életműsorozata. Jókai Anna készséges figyelemmel várja a kérdéseket, de előrebocsátja:

Ha lehet, ne egészen szokványos interjú le­gyen! Nagyon sokszor nyilatkoztam életemben. Ezeknek a java a legutóbbi könyvemben elol­vasható. Ha én olvasok interjút, legkevésbé a szakmai, a tisztán irodalmi része szokott érdekelni, mert nekem az alapművekhez, magukhoz az eredeti szövegekhez képest ezek az értelmezések keveset mondanak. Azt a szellemi hátteret érdemes feltárni, megrajzolni, amely előtt plasztikusabban áll az író személye. Az a törekvésem, hogy műélet helyett életművet tudhassak magam mögött. Úgy gondolom, hogy az életműsorozatom lezárulása s a pályámon most végbemenő, egészében még általam sem átlátott váltás, változás - a versszerűség előtér­be kerülése, prózám fantasztikus-vizionárius elmozdulása, a spirituális realizmus képzeté­nek következetes érvényesítése - valóban meg­okolhatja beszélgetésünket.

Olvasóid nem csupán íróként ismernek és szeretnek: tudnak tanári múltadról, különféle tárgyalási, irodalomdiplomáciai helyzetekben is megmutatkozó pedagógiai érzékenységedről. író és tanár: gyermekként, fiatalként milyen más életutat, hivatást képzeltél el még magadnak?

Gyerekkori álmaimban színésznőnek láttam magam. És apácának.

Voltak-e olyan foglalkozások, amelyekhez viszont semmiféle vonzódást nem éreztél?

Látod, ezen még nem is nagyon gondolkodtam. Talán az érettségim ideje villan fel. Akkor különféle munkahelyekre vittek el minkét, hogy alaposabban felmérhessük a lehetőségeket. Futó tájékozódás is elegendő volt, hogy egy életre elrettenjek a jogtól. Ráéreztem, hogy a törvény betűje és az én ítéleteim aligha esnének sűrűn egybe. Az én tett-elemző filoz­fiám az, hogy minél több enyhítő körülményt kell figyelembe venni. Remélem, az alakjaimat és sorsukat formálva igaz bíró vagyok; a bírósági pulpituson, a jog szellemében viszont nem lennék az. Persze ha meggondoljuk, ez valójában individualizmus...

Tehát engedékeny ítélkező vagy?

Az, ha engedékenység az emberi szenvedéseket, kudarcokat szolidárisán mérlegelő, egyértelmű és világos megítélés. Amint valami egy ember javára szól, hajlok az irgalmasságra. A halálbüntetést pedig teljességgel elfogadhatatlannak tartom. Ember nem mondhat ki ember felett ilyen ítéletet! Jogos és igazságos viszont a legsúlyosabb esetekben az életfogytiglani fogva tartás, hogy a legsötétebb bűnözők ne szabadulhassanak rá a társadalomra.

Osztod-e azt a régi-régi nézetet, hogy a próza, akárhogy is forgatjuk, voltaképp a történeten alapszik? Mennyire fontos számodra a történet?

Történet... Minden emberi élet, maga a lét: történet. Megszületünk, felnőtté válunk, meghalunk. Ennek van eleje, közepe, vége. És nem ez a fontos. Nem a „külső" történet. A belső történet a lényeges, amely „az arc mögött" zaj­lik. Ahogy például A láthatatlan emberben Gárdonyi Géza megírta. Kár, hogy manapság őt nem divat olvasni.

Foglalkoztat az olvasási divat, az irodalmi kánon?

Kánon: nem szeretem még a szót sem. A kánon folyton változik, nehezen megragadható. A kanonizálási buzgalom sokszor még maguknak a kanonizálóknak is árt. De ne kánonról és ne divatról beszéljünk. Egyszerűen vannak olyan, manapság nem eléggé fénybe vont írók, akik számomra fontosak. Néhány nevet említve: Németh László, Pap Károly, Füst Milán, Rónay György, Török Sándor. Ők vala­mennyien - más-más módon - a lét lényegéről tudtak maradandót mondani, és soha nem vesztek bele a „szóbűvészetbe". Az az irodalom, amely úgymond „tisztán a nyelvre koncentrál", engem két oldal után untat. Viszont ne keres­sünk és kreáljunk mesterségesen ellentéteket ott, ahol esetleg nincsenek is. A látványosan stílusmegújító írásmód, másfelől a tradíciókra építő új tartalmak új irodalma jól megférhet egymással. Szimbiózisba is kerülhetnek. Nem vagyok megrögzött konzervatív, nem vagyok kísérlet- és újításellenes. Ahogy egyik véglet­ként elvetem a csillogó üresség szómágiáját, ugyanúgy nem kérek a lapidáris panelrealiz­musból sem. Egyébként is a közlendő szabja meg, milyen legyen a forma. Azt talán monda­nom sem kell, hiszen most már műveim sora tanúskodik róla, hogy az én „kánonomban" a három géniusz, akikre felnézek: Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Kodolányi János.

Írói pályád fordulatai, a tudatos művészi építkezés jól követhető életművedben. Önismeret és beavatás című, rólad írott 2002-es könyvében Bárdos László is rávilágít ezekre a meghatározó állomásokra.

A véletlen folytán ezek a fordulatok tízévenként érkeztek el. Az első, indulásom szűk évtizedét követően, a Napok 1972-ben történt publikálása volt. Ekkor tudtam véglegesen elemelkedni az intenzitásában élő, mégis korlátozott és korlátozó kisrealizmustól. Nagyon bántott a regény részben méltatlan fogadtatása, az irányított, politikai hátterű averziók hangoztatása. Ezért is elégtétel, hogy az életműsorozatba már cenzúrázatlan szöveggel illesztett könyv alapos és őszinte szakmai tanácskozás tárgya lett két esztendeje, mint valóban nagy regény, nemcsak terjedelme szerint. 1982 a második fordulat. A Jákob lajtorjája lapjain már teljes világossággal megjelent a később túlsúlyra jutó, addig burkolt - némiképp öntudatlan - spirituális elem. Korábban még nem érett meg bennem az a szükséges belső erő, amely az apró emberi cselekedetekben is képes láttatni a spirituális, az isteni lényeget. Valójában még ebben a művemben is megosztás történt: részben külön került a földi emberpár küzdelme, küszködése, és külön a spirituális, a transzcendens szféra. Számos visszajelzést kaptam arról, hogy volt, aki a magasabb tartalmak beavató szövegét, és volt, aki csak a két hősöm mindennapjainak realitását feltáró szöveghelyeket olvasta el; de ezt így is gondoltam, így is terveztem. Ha írói „lajtorjámon" az évtizedenkénti fokokhoz akarnánk ragaszkodni, az 1991-ben kiadott A töve és a gallya a valamivel korábbi, 1989-es Szegény Sudár Anna című regényemmel vezetett el a tényleges és legfontosabb for­dulathoz: az 1998-as Ne féljetek eddig tizenhárom kiadásával, hatalmas példányszámával is igazolta, hogy amit spirituális realizmusnak, az isteni és az emberi szint találkozásának nevezek, erkölcsi és írói programként is beérett.

Szereplőid nevei sokszor részben előrevetítik a figurák sorsát. Névadási gyakorlatod érzékenységére és változatosságára nem egy, a pályáddal foglalkozó tanulmány kitért.

A névadás az írói munka egyik élvezetes és felelősségteljes része. Zamatokat, illatokat, sorsokat keresek, amikor neveket választok. Irodalmi áthallás, közvetett utalás ritkán ját­szik bele mindebbe.

Tehát például a Jákob lajtorjája nem azért forgatja a Kantár Hajnal és a Kazakovits Kornél neveket, mert közvetve kapcsolódni akarsz a kis- epikáddal néha összefüggésbe hozott Kosztolányi Dezsőhöz, az ő Esti Kornéljához?

Nem. Ha ezeknek a neveknek mindkét elemét szemlélem, a Kantár név a béklyózottságot, az én-központúságot, a történet első részében kordába kényszerített ember szabadsághiányát sugalmazza. A Hajnal személynév a szépséget, a megvilágosodást, a változást. A Kazakovits Kornél az én fülemnek egyértelműen színpadias, romantikus név. A labda hősnőjének, Jajcza Melindának a nevéből a sikertelen vidéki élet vergődése, jaja szól, s a keresztnévből az álmatagság, az elomlás. A „név­lajtorjának" is vannak fokozatai, hiszen a Ne féljetekben a négy centrális alak közül Villő nyilvánvalóan jóakaratú kobold, alacsony intellektussal; Richárd megbízható, masszív evilági férfi, csekély spirituális elhivatottsággal;

Mária és Márió névríme pedig a regényből jól kivehető „ikerítettségüket" szolgálja. Szegény Sudár Anna meg egyszerűen azonos a nevével (és ha ő, az erdélyi magyar sors megszenvedője, erdélyi magyar költőktől idéz, nem én „játszódom el" a versekkel, nem én citálok, hanem ő - mert a papíron mindig az jelenjen meg, ami az alak életében fontos, és ne az, ami az íróéban).

Általában is el tudod választani - már amennyire ez szükséges és lehetséges - az életet az irodalomtól? A saját mindennapjaidat az írásaidtól?

Bizonyos értelemben „túl normális" vagyok, és „túl normális" életet is élek. Nem engedem meg, hogy az éppen alakuló művem, az éppen legfontosabb mondanivalóm befolyásolja a hétköznapjaimat, az időbeosztásomat, a programjaimat. Pedig nem vagyok az a telefonkikapcsolós író, aki a szent ihlete közepette nem veszi fel a kagylót. Már reggel hét-nyolc óra körül is felveszem. Valamely rejtélyes okból számos kedves olvasóm ekkor szeret rám csengetni, holott ha valamivel kényeztetem magam, akkor az a hosszú reggeli alvás (persze amikor dolgozom, kilenc körül az íróasztalomnál vagyok, és a fél kettő körüli ebédidőig akkor is odakényszerítem magam, ha épp egy sor sem akar sikeredni). Telefonálnak? Felveszem, köszönök, figyelek, válaszolok, csicsergek - aztán alszom tovább, mintha mi sem történt volna...

A nevektől kanyarodtunk el. Egy értő kritikusod azt írta: „klasszikusok kalózlobogója alatt" indultál, hiszen Jókai a családneved, és Családi kör volt az egyik első írásod címe. Bemutatkozó regényednek miért 4447 - egy hely­rajzi szám - lett a neve, azaz a címe?

Tévedésből. Akkoriban kezdtem antropozófiával foglalkozni, ám még nem egészen láttam át Rudolf Steiner tanait. Az antropozófia felosztja és számokkal jelöli a földtörténeti és az azon belüli kultúrkorszakokat. A hetes a legvégső szellemi állapot szimbólumaként helyesen került a számsor végére, a kezdő né­gyes is a helyén van, figyelmetlenségem folytán viszont a számjegy belsejébe a mostani 5./5. kultúrkorszak számai helyett két négyest ékeltem. Tehát ha már járatosabb vagyok az antropozófiában, akkor ezt a regényemet ma 4557 címen ismernék. Jellemző egyébként, hogy noha pályám elején egyértelműen, sőt túlságosan is az evilági szféra foglalkoztatott, s a kallódások, konfliktusok, vétkek, megaláztatások közeire hajló ábrázolása még nem engedte, hogy átlelkesítsem, spiritualizáljam a materiális közeget, az elemi létszférát, mégis már magában a címben ott rejlik a magasabb igény: a lepusztult emberek által lakott lepusztult ház helyrajzi számában a metafizikai kód. Valamelyik hősöm, a földszintes sorba kényszerülők egyike - talán Nusi néni vagy Józsi bácsi - mond is olyasmit a könyvben, hogy az öntudatlan növénybe is bele van írva a sorsa, és a leggyarlóbb teremtményből is felszakadhatnak tudatalatti sejtelmek, bár ezeket sok­szor elfojtja, sőt agyonveri a valóság. A 4447 szokatlan címnek számított, sokan és sokszor hitték azt, hogy esetleg egy nevét vesztett börtön- vagy lágerlakó azonosító száma. Hallottam nemegyszer azt is, hogy „az a kölni-című regény": összecserélték a piperemárkával, a 4711-essel. (Amíg tanár voltam, az iskolai és az írói nyilvánosságot elválasztottam, de ez persze nem akadályozta meg a diákjaimat abban, hogy vicceljenek velem, például amikor már idegen nyelvekre fordítottak tőlem, és szlovákul - meg a tréfás kedvű gyerekeknek is - Jókaiová lettem.)

Mennyiben melengeti a szívedet, hogy könyveidből mintegy harminc fordítás készült?

Jólesik, noha nem elsődlegesen fontos. A 4447 nyitotta az utat, Lengyelország felé - ott összesen hat kötetemet adták ki eddig. (Egy mulatságos és tanulságos esetet gyakran el is szoktam mesélni. A fordító tanácstalanul telefonált: „Miért ad Nusi néni vizet az egereknek?" Az „itatja az egereket" abban a nyelvi tudatban nem idézi fel azonnal a sírás képzetét.) Idegen nyelvű kiadásaimtól elzár a nyelvi kor­át: igazából egyiknek a színvonalát sem tudhatom megítélni. A visszhangból következtet­ ve: hatottak az olvasókra. Különösen örülök annak, hogy a Ne féljetek mostanáig öt különböző nyelven látott napvilágot. Azonban én magyar író vagyok, a magyar nyelvben lélegzem, a magyar olvasóknak és Magyarországnak írok, vagyis nekem a hazai visszajelzés a mérce.

Az életműsorozat közreadása milyen tennivalókkal és milyen tanulságokkal járt?

A legfontosabb a megnyugvás, hogy újra kiadott műveim az idő teltével is igazat beszélnek. A sorozat majdhogynem önmagát szerkesztette, hiszen tükröződhetett benne az életműépítkezésnek az a hite és logikája, amelyet már felvázoltam. Természetesen nem mind­egyik alkotásom egyformán kedves ma számomra. Amelyiknek viszont a remélhetőnél mostohább fogadtatás jutott, azt igyekeztem most egy kicsit előrébb tolni, ahogy társaság­ban is szokták az elhanyagoltabb gyereket, így az 1985-ös Jöjjön Lilliputba! szövegei sorából köteteimmé emeléssel is kiugrattam egy kicsit a Vörös és vöröst. Amikor ez először megjelent, valamiféle senkiföldjére érkezett. Éreztem, hogy a „hatalom" nehezen tolerálja a működésemet. A politikacsinálók amolyan irodalmi csodabogárnak próbáltak nézni, lehetőleg ügyet sem vetve a provokatív címre. Úgy vélem, sem az életműsorozatban történt újrakiadás 1994-es állomásán, se ma nem késő meghallani a „nincs választás" tanulságát. Abban az értelemben nincs választás, ahogy a Vörös és fekete Julién Soreljének - papság és katonaság között - még volt. Szomjas Juli, a főhősöm sorsa a teljes devalválódás lenne a vörös és vörös közötti választás-képtelenségben, ha vesszőfutása után nem érné az a megvilágosodás, amelynek révén elhagyhatja a kettősen baljós vörös tartományt. Érdekes volt a novelláim újraolvasása, újrarendezése is Az ifjú halász és a tó című gyűjtemény részére kötetbe sűrítve. Ettől eleinte egy kicsit tartottam. Indulásomkor - a Magyaróra, a Családi kör után - engem vérbeli novellistának hittek. Csupa biztatást kaptam, csupa jó kritikát. Az elbeszélés az a műfaj, amelyért hiteles szavú kritikus sohasem bántott. Magam is nagyon szerettem novellában gondolkodni, novellavilágot teremteni. Főleg az 1975-ös A reimsi angyalra emlékszem szívesen, s szerencsére más kisprózáim is időtállónak bizonyultak. Ám abban a meggyőződésben szembesültem velük, hogy szabályos novellakorszakom véglegesen lezárult. Úgy töb­bet nem nyúlok ehhez a műformához, ahogy korábban.

Hangsúlyozottan fordulópont-stációnak fo­god fel az életműkiadás befejeződését. Hogyan pillantasz vissza, hogyan előre?

Ami bevégződött, azt nyilván tisztábban látom. Húsz könyv, most tizenkét kötetben. Egyes számokhoz a tudás, tapasztalat és teória fontos és igazolható teljességtartalmakat kapcsol. A tizenkettes is ilyen. Vagy a hetes, ahogy már a 4447-nél is említettem (keresztény ünnepünk is éppen hét van). Az esztendő tizenkét hónapra tagozódva adja ki önmagát. Tizenkét csillagjegyet különböztetünk meg. Tizenketten voltak Jézus Krisztus tanítványai. A nem keresztény vallásokban és létértelmezésekben is meghatározó a tizenkettes. Távol áll tőlem a babona, de ezekben az iménti jelekben és jelentésekben hiszek. Ezért is tekintem eddigi életművem tizenkét kötetét funkcionális és teljes egésznek. Szemügyre vehettem, amit mostanáig írtam. Megelégedettséget érzek: az „ez megvan" megelégedettségét. Hatvanéves voltam, amikor a sorozat elindult; hetvenegy lettem, mire befejeződött. Ami következik, abban már jócskán benne járok, a felmérésével, a megnevezésével azonban még önmagamnak is adó­sa vagyok. A verseimmel mintha az életmű utolsó kötete is átnyitna a múlt terméből a jövő termébe. Versek? Ha tanárként, esztétaként mérném fel, valószínűleg még a gondolatritmus sem volna bennük szabályos. Közlésritmusra íródik minden versszerű szövegem. Mindegyik az, ami. Isten, világ, embertársaim és a magam megszólítása, szabálytalanul szabályozott, leginkább imaszerű keretek között.

Imáidat sokan azért is nagyon szeretik, mert - akár belső beszéd, akár a fennhangon való olvasás vagy művészi tolmácsolás formájá­ban - jól és hatásosan mondhatók, amint az imákhoz illik is. Mások - és ugyancsak sokan - viszont „féltik" az epikus Jókai Annát ezektől a dramatikusan lírizáló szövegektől Nem titok előtted, hogy magam is ezek közé tartozom. Keserűen - és a remény egy-két mondatnyi ellenszegülését megfogalmazva - hallottam, hogy nagyszámú olvasód előtt jelented ki: többé nem írsz regényt.

Szeretem a jól mondható verseket. Azokat, amelyekbe bele lehet bújni. Amelyeknek az élőszó által is van mozdító, munkáló hatásuk. Tudom, hogy akadnak, akik idegenkednek furcsa verseimtől. De például az Ima a könnyű búcsúért elolvasása után a kényes ízlésű Nemes Nagy Ágnes is azzal gratulált, hogy páratlan írást hoztam létre. Az imaversek egymást hívták elő. A kötetem belőlük már csaknem készen van. Amikor a regényműfajtól elbúcsúztam, nem azt mondtam, hogy részben epikai természetű hosszabb szöveget a későbbiekben már nem írok. De immár a műfajok közöttói átjárhatóság foglalkoztat. A dráma és a próza, a drámaszerűség és a prózaszerűség egyszerre, egymásban. Az a belső, rejtett dialogikusság, amely nem a névvel jelölt szereplők párbeszédeiből bukik ki - és az az epikum, amely nem a cselekményében él. Készülő munkámban e kettő fantasztikus-látomásos módon keveredik. Bizonyára még e két utóbbi szó se fedi pontosan a leírtakat.

Új műveidet az életműsorozat köteteihez hasonló külsővel kívánod megjelentetni, ezzel is kifejezve, hogy munkásságod az állandó változás lényegi, elvi egyanyagúságában építi magát tovább?

Nem. Ami most keletkezik, abban az újdonság legyen a nyomatékos. Az írószövetség elnöki székéből tisztességes és kemény szolgálat után álltam fel hatvanéves koromban. Épnek, egészségesnek tudhattam magam, nem volt vakmerőség azt remélni, hogy az induló életmű­kiadásnak a végét is megérem. 2007-ben, amikor hetvenöt leszek, jöhet el majd egy újabb - a friss műveket is magába foglaló - életműfolyam ideje. Ha valóban így lesz, abban majd előre veszem a nekem legkedvesebbeket, legfontosabbakat, mivel az már nem rajtam, hanem a kegyelmen múlik, hogy meddig lehetek együtt a könyveim sorozatával... Ajándék lenne, ha annak a kiteljesedését is megérhetném, persze ép elmével.

Öt esztendő feszül a befejezett és a majd indítandó Jókai Anna-összes között. Elképzelésed szerint írói műhelyedben miként telik ez a már el is kezdett, fél évtizednyi időszak?

Őszinte vagy nagyképű, szerény vagy ál- szerény-e a feleletem, csak azt válaszolhatom: töprengek, dolgozom, új kötetre készülök - de nincs bennem lázas „írhatnék". Nem vonz a „színpad közepén meghalás" teatralitása, az „utolsó pillanatáig dolgozott". Közlés, mondandó legyen, ne szerepszerű sors. Nekrológokban gyakran írják, hogy ez vagy az a művész „teli bőrönddel távozott". Ez rám nem lenne igaz. Akarok még írni, hogyne akarnék, de ha holnap meghalnék, nyugodt szívvel mondhatnám: a rám bízott talentumot fényesítettem és megőriztem, Uram. Erőm szerint gyarapítottam is. Az irodalom világában a napi sikerű közszereplés irányába nem nyújtózkodtam, ahogy a hivatásszerű politizálást is elkerültem, minden csábítás ellenére. Az nem nekem való, viszont a véleményemet, szimpátiámat, remé­nyeimet soha nem rejtettem véka alá - az egyre szaporodó hívásoknak, közösségeknek eleget téve. Nem őrölt fel a literátus robot, nem taszított a gondolat és betű nélküli üresség poklába. Ha azért, amit írtam, díjakat kaptam - a rendszerváltozásig szinte egyáltalán nem kaptam, utána sokat -, megköszöntem, örültem, az érmet, plakettet a könyvespolcomon egy fából faragott tenyér öblébe tettem. Boldogít a legtöbb, amit elnyerhettem: a felém áradó szeretet.

Megköszönve a beszélgetést, bizakodhatom-e abban, hogy olvasóid ezután is oly sűrűn találkozhatnak Veled, mint eddig?

Soha nem fordítottam hátat sem az írótársaimnak, sem az olvasóknak. Nagyon örülök, ha a kollégáim különféle írószervezetekben megbíznak az érdekképviseletükkel. Szeretettel, igazságosan, a teljesítményt élesztve próbálok eljárni az ügyes-bajos dolgokban. Ebben segít a beleérző készségem, amelyet az esetleges rokon- vagy ellenszenv szakmai ügyekben, remélem, nem tompít. Úgynevezett író-olvasó találkozókra ne várjanak - én ugyanis emberi találkozásokra megyek el (igencsak sűrűn). Régebben „burkolt istentiszteleteknek" neveztem a megmutatkozás, a felolvasás, a kérdezz-felelek ilyen óráit. Ma „lelkigyakorlatoknak". Ha hívnak, erőm szerint lehetőleg nem hárítom el az invitálást. Mindig azzal indulok neki: hátha senki nem olvasott tőlem egyetlen sort sem. Az ő számukra is emlékezetessé, inspirálóvá, irodalmi eseménnyé kell avatni a találkozást. Nem arra vágyom, hogy a „dicsfény" sugározzon vissza rám. Minden alkalommal adni szeretnék. Nem is adni: vetni.

(2003. november, Nyitott Műhely I. 100 interjú a mai magyar irodalomból)