Jókai Anna
Kossuth-nagydíjas és József Attila-díjas író, a Nemzet Művésze
Spirituális realizmus. A Jókai Anna, majd a kritikusok és irodalomtörténészek által az általa képviselt, műveiben megmutatkozó szellemi irányultság (vagy inkább: érzékenység) leírására irányuló fogalom magjában látszólag két dolog feszül egymásnak: szellem és anyag. Mindenesetre az tényként megállapítható – a későbbiek ismeretében –, hogy egymástól elválasztott valóságok újra történő összeillesztését jelzi e terminus technicus.
Amikor nemzedéktársaktól elmaradva, az addigi életében és megélhetést biztosító munkájában valami hiányt érzékelő Jókai Anna a kamaszkori álmot újra felfedezve tollat fogott, akkor valami megszokott és mégis új történt: az 1960-as évek derekáig befutott pálya és az annak során megszerzett tapasztalatok utat találtak a papír felé. (Ki tudja, hány olyan írásmű létezik a világon, amelyből nem született írói pálya és életmű? Sokan próbálják megélt élményeiket papírra vetni, mégsem lesz belőle irodalom.) Ezúttal azonban a bravúr sikerült (talán véletlenül?). Jókai Anna első nyomtatásban megjelent írása az 1966-ban, a Kortársban közölt Családi kör című novella. Két évvel később pedig az első regénye is olvasható már, az 4447. A kortárs kritika az első írásokat a már akkor is avíttas (és Magyarországon az erőltetett szocialista realizmus nevű kiméra után rossz emlékeket ébresztő) realizmus fogalmával próbálta értelmezni. A másik, műveivel kapcsolatban forgalomba került (a már akkor is elévült) fogalom a naturalizmus volt. Kétségtelen: az első Jókai Anna-írásokban szinte könyörtelen nyerseséggel tárulkozik ki a mindennapi emberi világ. A szikár, feszült dialógusokra épült első írások (nem véletlenül lett például a 4447-ből is színdarab) kíméletlen nyíltsággal mutatják meg, miféle erők lakoznak az emberben (ez a felszínen csak „lélektani irányként" jelent meg a kritikában), az összegabalyodott emberi sorsok pedig éppen miféle, a társadalmi berendezkedés anomáliáinak kisméretű leképeződései (ezt pedig a „társadalomkritikus" irány a recepcióban). Az első művek, noha valóban szinte tapintható indulattal képeznek le félrecsúszott emberi viszonylatokat (és áttételesen utalnak a tágabb környezetre), mégsem a fennálló viszonyok külső megváltoztatását indítványozták (ahogy egyébként az akkor hivatalos ideológia – csak szavakban – elvárhatta volna; hiszen a szocializmus a létező világok legjobbikaként írta le magát, ahol pusztán „hibák" történhetnek), hanem az egyén felelősségére és önismeretére hívták föl a figyelmet.
Az irodalomban amúgy sincsen semmi új, már ha csak a témát tekinti az ember, a mód és az irány az, amellyel a szerző művében valami lényegesre tapinthat. Jókai Anna írói pályájának megindulása óta is ugyanazokat a problémákat taglalja, amelyeket létezése óta maga az irodalom is: élet, szerelem, halál – nagy általánosságban. Irányzatosság (másképpen: programosság) nem érzékelhető Jókai Anna műveiben, de az az érzékenység mindenképpen, amely az éppen aktuális mögé mutat. Amely tartományban – mint Bolyai geometriájában a párhuzamosok – az egyenesek a végtelenben találkoznak. A Tartozik és követel Ildikója és Miklósa ugyanúgy – mint minden ember – saját esendőségének, vágyainak és családi kapcsolatrendszerének szövevényében él. A köztük – és Jókai Anna műveinek megannyi szereplője között – létrejövő harmónia és önmegvalósítás csak fájdalmakon és csalódásokon át vezet. A felsejlő boldogság szertefoszlik, hogy a hiányokon és sebzettségeken keresztül mutatkozzék meg az értelem: nincs kibúvó, a kétségbeesésen mindenkinek át kell mennie. Csak az a kérdés, hogy az ember a pályája befutásakor mennyire bírja átvilágítani magát ahhoz, hogy tudja: ő sem kivétel. A feladat: bevégezni dolgainkat. Jókai Anna műveiben a legtöbbször van egy szereplő (egy valóban részt vevő), aki a maga csetlő-botló, emberi módján éppen erre a magasabb (de bármily meglepő: nem túlvilági) szempontra próbálja meg fölhívni a körülötte élők figyelmét (ahogy a Tartozik és követel Öreg Miklósa). A művek perspektívájába fogott magasabb nézőpont azonban nem szorítja ki, hogy az éppen aktuális, a megélni adatott a maga valóságában mutatkozzék meg. Ez az oka, hogy a szocializmusban a kortárs kritika nem egyszer a realizmus-naturalizmus fogalmaival próbálta meg lemérni e műveket. Pedig az éppen létező érzékeltetése az olvasó érdekében történik, a hitelesség (hihetőség) kedvéért. Erre való a korabeli tárgyi környezet, az indulók és slágerek beépítése a szövegbe, a manapság – a még fennálló posztmodern idején – lenézett referencia fontossága. Annak bevallása – bármily banális –, hogy a dolgoknak (az irodalomnak is) tétje van.
Jókai Anna írói pályájának indulásától fogva a hetvenes évek közepéig évente-kétévente jelentkezett új regénnyel. Újra és újra ugyanazokkal a problémákkal találkozunk sorjázó műveiben (4447, Tartozik és követel, A labda, Napok, Mindhalálig, A feladat), csak mintegy egy fokkal nagyobb látószögből pillantunk rá mindarra, ami a szemünk elé tárul. (Mintha egy spirálon haladnánk keresztül, amely mindig ugyanoda tér vissza, csak egy magasabb ponton.) Az 1972-es megjelenésű Napok című regényben egy egész életút rajzolódik ki az olvasó előtt a nyelv előtti állapottól a nyelv utániig – más szavakkal: a születéstől a halálig. A főalak, Oláh Viktor történetében belülről látunk alakulni egy külső eseményekben változatos életutat. A harmincas éveket gyermekként, a második világháborút kamaszként, a kiépülő diktatúra idejét fiatal felnőttként, az 1956-os forradalmat ifjú családapaként, majd az azt követő „konszolidáció" éveit egyre fásultabban megélő, magát egyre világosabban látó főszereplő sorsán keresztül belátható lesz Magyarország majdnem fél évszázada is (a harmincas évektől a regény megjelenésének idejéig, a hetvenes évekig). E műben 1956 nem ellenforradalomként neveződik, hanem a maga valójában. A Napokban már érzékelhetővé válik mindaz, ami később Jókai Anna prózáját jellemzi: a néha nominális stílusig lecsupaszuló közlésmód, az éppen megnyilatkozó szereplő belső látásmódjának és a korhangulatnak az érzékeltetése, a közmondások (mint egy valamikor létezett közös tudás az utókorban közhellyé váló) idézései, a férfi-nő viszony törékenységének megjelenítése, valamint a többnyire a történet mellékszereplőiben meglévő magasabb tudás (vagy inkább érzékenység), amelynek fényében világosabbá válik mindaz, ami a főalakokkal a mű cselekményében (előterében) történik.
Az a fajta irányultság, amely később a recepcióban a „spirituális realizmus" elnevezést kapta, egyre jobban érzékelhető az egymást követő Jókai Anna-regényekben. A Jákob lajtorjája című regényében a transzcendens világ felé nyitottabb szöveggel találkozunk, ahol – mint a misztériumdrámákban – a főhősök sorsát figyelő felsőbb erők közvetlenül is szólnak az olvasóhoz. Az együttlét című regény pedig egy egyszerű utazás leírása, amelynek célja, hogy a középponti figura, Ameli Aladár Krisztián a budapesti 28-as villamossal elérjen barátja temetésére. Az út közben egyszerre jelenítődnek meg a villamosra föl- és leszálló utasok belső tudatfolyamataik, monológjaiban véleményük egymásról és Ameli Aladárról. A két egységből álló mű második fele egy személyét, létezését is bizonytalanságban tartott (elképzelt) nagynéni levelei alkotják, amelyekben unokaöccsének számol be életéről, gondolatairól, bölcselkedéseiről. Jókai Annának ez a könyve áll a legközelebb a később a magyar irodalomban oly nagy rangra emeltetett posztmodern irodalmi eszményéhez. Az együttlétben megjelenő töredezett világ összeilleszthetetlen darabokban létezik, megismerhetetlennek látszik, ahol a nyelv jelentésének biztonsága is megkérdőjelezhető. Ez utóbbi műben mutatkozik meg először a legerőteljesebben az a – Jókai Anna regényeiben később többször alkalmazott – megoldás, hogy a mű szövege a figurák tudatfolyamatainak montázsszerű egymás mellé helyezéséből épül föl.
Az 1989-es Szegény Sudár Anna, amelyben egy erdélyi magyar asszony vegyesházasságból származó unokájáért, annak – és a maga – magyarságáért küzd a kettős (nemzetiségi és politikai) elnyomás alatt, a nyolcvanas évek kietlen Ceaușescu diktatúrájában. Posztmodern jellegzetességek e regényben is tetten érhetők, például a naplóformában: az egyes szám első személyben írott szöveg tele van – akár az olvashatatlanságig – kihúzott bejegyzésekkel. Ám látható, itt e megoldásoknak céljuk és értelmük van, nem pusztán céltalan, a reménytelenséget is sugalló formai megoldások. A mű megjelenése után majd egy évtizedet kellett várni ahhoz, hogy az olvasó újabb Jókai Anna-regényt vehessen a kezébe. A közben eltelt időt mégsem lehet csöndesnek nevezni, hiszen ekkor állt a szerző a Magyar Írószövetség élén. 1998-ban publikálta következő regényét, az első közlésével együtt huszonkét kiadást megért Ne féljetek címűt. E műben teljes kiforrottságában érzékelhető Jókai Anna prózai művészete. A regény négy ember párbeszédeiből és az azokkal párhuzamosan futó belső monológokból épül föl, a folyamat pedig, amely az egymás sorsát valamikor keresztező főalakok beszédeiben megrajzolódik, az öregedés, a meghalás – egyáltalán minden, az élettel együtt járó változás. A történet folyamatában a szereplők eljutnak addig a magasabb szempontig, ahol beláthatóvá, elfogadhatóvá válik maguk számára saját sorsuk, sőt a halál is. Már maga az Újszövetségben olvasható jézusi mondásra utaló cím is vigaszt sugall, ahogy az élet nehézségeit nem eltakaró, hanem azokat a maguk súlyával érzékeltető, a változás mikéntjét megrajzoló regény is. Nem véletlen a könyv népszerűsége. Jókai Anna a Ne féljetek megjelenése után úgy nyilatkozott, több regényt már nem fog írni.
Mégsem tette le a tollat. Az immáron a harmadik évezredbe lépett emberiség és hazája sorsa foglalkoztatta és megírta a 2007-ben megjelent Godot megjött című művét. Az újabb kötet tulajdonképpen műfaji határokat lép át, címében visszautal az Istentől elhagyott világot és embert témaként állító Samuel Beckett Godotra várva című drámájára. Jókai Anna műve válasz Beckettnek: azonban míg az ír szerző a hiába való várakozásban az Isten-hiányt (az Ő nemlétét) sugalmazza, addig a Godot megjött szerzője nézőpontot vált. Azt mutatja meg e misztériumdrámára hasonlító művében, hogy a várakozás nem hiábavaló, csak lehet, hogy a szereplők látásmódja túl földhözragadt: nem képesek meglátni Azt, aki már el is jött. A globalizmus koraként leírt jelenünk (mely az egész földi berendezkedést csupán annak részeként, a gazdaság felől képzeli el) az emberi történelemből korábbról már ismert problémákat gerjeszt, csak hullámverésük nagyobb. Jókai Anna az ezeknek leginkább kitett közösségeknek a családot érzi. 2012-ben publikált legújabb regényében, az Éhes életben ennek a már a 20. században is megpróbáltatásokkal terhelt közegnek az újabb rajzát mutatja föl. Az emberi lélek a világgal találkozva, abban eszmélkedve olyan vágyakkal (éhségekkel) telítődik, amelyek szétverhetik az őt fölnevelő és megtartó közeget is. E mű is tipográfiailag világosan elkülönített tudatfolyamokkal dolgozik, amelyekkel egy jelenkori, válások és szakítások során alakult (csonka) családokban élő személyek sorsát írja le, a megvilágosító, rendező erejű magasabb szempont felbukkanásáig. Happy end egyetlen Jókai Anna-regényben sincs, csupán az alászállás (katabázis) utáni felemelkedés, mely a problémákat nem oldja meg (vagy föl), hanem a magaslati pont felé mutat, ahonnan minden történés áttekinthetővé válik.
Jókai Anna nemcsak novellákban, regényekben és drámákban foglakozik az emberi élet kérdéseivel, hanem esszékben, nyilatkozatokban, interjúkban, az 1980-as évektől pedig egy újabb, maga alkotta műformában, az apokrif imában is közli gondolatait. Bár az életmű mögött meghúzódó világkép az anyagi valóságon túlmutat, mégis azon belül nyújt szempontokat az írásokban tárgyalt kérdések végiggondolásához. Ez a szépirodalmi művekben és esszékben háttérként érzékelhető világkép rokon (és nem is letagadott) vonásokat mutat a keresztény hagyomány világ- és emberképével. Felelős írástudóként Jókai Anna feladatának érzi, hogy a mindenkori, az éppen aktuális jelenről is kifejtse véleményét. Ez esszé- és interjúköteteinek mozgatórugója, mellyel egy több évszázados magyar irodalmi hagyomány, a közösség, a haza problémáit megnevező irodalom örökségét építi tovább. Ezek a kötetekbe (mint pl. a Mi ez az álom? az A töve és a gallya és a Percemberkék dáridója című) összegyűjtött írások a magyar nyelvről és irodalomról, a magyar társadalom egyes megoldatlan feladatairól, a mindenkori magyar jelen feszítő kérdéseiről, legfőképpen: az elfelejtett mértékről szólnak, olyan gondolkodásbeli csapdákról, amelyek tévútra vihetik még a legtisztább szándékú embert is. (Egybegyűjtve A mérleg nyelve című háromkötetes kiadványban jelentek meg.) A megnyilatkozások mögött érzékelhető hagyományanyagból pedig mindig kiemelkedik három név a magyar irodalom- és gondolkodástörténetből: Hamvas Béláé, Kodolányi Jánosé és Várkonyi Nándoré. Jókai Anna többször megnevezi őket, mint szellemi tájékozódási pontokat, hozzátéve – minden olcsó miszticizmus ellenére –, hogy nem lehetett véletlen, hogy e három szerző szinte ugyanabban az évben született és halt meg, átélve azt az időszakot, amely Magyarországot fenekestül felfordította, s amely az ő éltük alkonyáig csupán az anyagi világban kereste az emberi élet értelmét, letagadva minden tágabb látószöget. E három alkotó egy sötét korban gyújtott jelzőfényeket, Jókai Anna szerint máig sugárzóan.
Körön kívüliséget, egy nemzedék közös húzóerejének hiányát jeleztük Jókai Anna írói pályája indulásának megrajzolásakor. Az azóta fölépült életmű mintha mindig szembement volna az aktuálisan éppen elvárt korszellemmel (vagy ahogy Jókai Anna írja: korlidérccel). Az egypártrendszerű, materialista szemszögű diktatúra idején a kollektívum volt megjelölve, mint vezérlő eszme. Jókai Anna műveiben azonban odaállította a személyt is. A rendszerváltozás után az egyén, az individuum lépett trónra, a Ne féljetek, a Godot megjött és az Éhes élet szerzője azonban kimondja: az ember közösségi, társas lény is. Egyedül nem boldogul. Az üzenet, mondanivaló (ez a posztmodern idején szinte szitokszó az irodalomról szót ejtve) ugyanaz, csak a környezet árnyai engednek át más-más fénycsóvát belőle. Az esztétikailag felépített mű megoldást nem kínál, csak gondolkodásra késztet. A jelentés az olvasóban épül föl, az ő részvételével körvonalazódik.
A bevezetőben szó esett arról, hogy a „spirituális realizmus" kifejezésében egy (látszólagos) ellentét feszül. Szellem és anyag – erősen lesarkítva. Ha viszont változtatunk az optikán, és nem egymást kizáró valóságokként, hanem egymást kiegészítő elemekként értelmezzük őket, amelyek együtt alkotnak egy egészet, akkor az említett ellentét el is tűnik. Ahogy a gondolat a nyelvben, a szándék tettben, a lélek a testben, az örök az időbeliben, az isteni pedig az emberek közt tud megnyilatkozni, úgy rögtön érthetővé is válik a spirituális realizmus kifejezés tartalma is. Úgy fölmutatni egy, az anyagi viszonyokon túli szempontot, hogy az éppen azokon keresztül váljék nyilvánvalóvá. A Jókai Anna életművében megvalósult alkotások formája szükséges, éppen megfelelő, a mondanivaló számára fontos és attól el nem választható eszköz. (E ponton is különbözik a posztmodern irodalomfelfogásától: a nyelv számára eszköz is. Itt kell megjegyezni azt is, hogy Jókai Anna szerint a posztmodern valami után létezik, de nem valami fölött.) A tartalom és a forma kiegészítik és feltételezik egymást. Ahogy a műnek az olvasóra is szüksége van, hogy valóban létezzen. Az olvasó feladata pedig, hogy saját magán szűrje át azt. Egy Baka Istvántól vett idézettel alátámasztva azt, hogyan működik irodalmi mű és olvasó viszonya (Jókai Anna életművére is vonatkoztathatóan): „Ne rám, hanem önmagára ismerjen az, aki olvas." A következmények pedig már egy másik, de nem élesen elváló szférába tartoznak, a tanulságuk levonása már személyes ügy. Hogy Jókai Anna egyik apokrif imájából idézzünk: „Uram, szeressek az lenni, de a legteljesebben, ami éppen vagyok!"
[2012]