Juhász Sándor

Mivel is kezdhetném Juhász Sándor festőművészről írandó soraimat, mint Mártéllyal. Azzal a Hódmezővásárhelytől nyolc kilométerre északnyugatra, a Tisza holt-ága mellett fekvő községgel, ahová három évtizeden át nyaranta rendszeresen visszatért. Ahol házat vásárolt, otthont teremtett magának, és utoljára, de egyáltalán nem utolsó sorban, ahol megújult, kiteljesedett és csúcsára emelkedett alkotói pályájának.

Érdemes azonban néhány mondat erejéig elidőznünk ennél a helynél, mert nincs még egy magyar falu, amelyik olyan hangsúlyosan beírta a nevét a magyar művészettörténetbe, mint Mártély. Tornyai János festőművész itt építette meg 1910 körül „hóttignyögöm" házát. Művésztársának és barátjának, Endre Bélának egész életművében kitüntetett helyet kapott a Tisza, az ártér, és életét is a Tisza melletti gátőrházban fejezte be. A magyar expresszionizmus jelese, Frank Frigyes, a harmincas években egy évtizeden át járt Mártélyra. Barcsay Jenő főiskolásként, Medgyessy Ferenc a huszas években, nyugalmuk keresése idején alkották mártélyi műveiket, de festmények sorát hozták létre e korszak „kismesterei", Darvassy István, Pogány Ferenc és Barkász Lajos is.

Szétfeszítené az adott keretet, ha a negyvenöt utáni korszak ide kapcsolódó alkotóiról akárcsak mákszemnyi jellemzést is adnék, Csak néhány villanás: Juhász Sándor jó barátja és Mártély egyik leghűségesebb szerelmese volt Novotny Emil Róbert. Egyszer a Tisza gáton találkozva így tett vallomást: „Már tizedszer vagyok Mártélyon, és mégis mindig annyi újat fedezek fel benne". És szólni kell a már három évtizede birtokos, és nyugdíjba vonulása óta állandó mártélyi lakossá vált Szalay Ferenc festőművészről is, aki itteni alkotómunkája mellett rendszeresen hangversenyeket is rendez szélmalmában. Vannak ház - és üdülőtulajdonos vagy bérlő festőművészek is (Fodor József, Hézső Ferenc, Fülöp Erzsébet). Legtöbben persze, mint a Művészeti Alap alkotóházába beutaltak, ismerik és szeretik meg Mártélyt, válik ihlető forrássá számukra ez a szűkebb környezet. A Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskola pedig már három évtizede neveli a mártélyi művészet utánpótlását.

Mindez nem véletlen, hiszen az Alföld legizgalmasabb táji adottságát nyújtja a holtág vizének nyugalma, az öreg fűzfák göcsörtös törzsei, az ártéri tisztások, a vízparti szalag-erdők zárt formációja. Másrészt e mellett, mintegy ellenpontozásul, a gáton kívül a szikrázó szikes Alföldet találjuk, elszórt és legtöbbször fátlan tanyáival. Nem feledkezhetünk azonban meg a nyíltszívű, barátságos, őszinte emberekről sem, akik évtizedeken át megszokták és meg is szerették az itt megforduló művészeket. Nem tekintették őket soha csodabogaraknak, hanem a társadalom hasznos tagjainak, olyanoknak, akik nem kaszával-kapával, hanem ecsettel, krétával, mintázófával végzik a maguk hasznos tevékenységét.

Mindez indokolja Juhász Sándor három évtizedes vissza-visszatérését, de nem magyarázza az utolsó néhány év alkotói felizzását. Saját vallomása szerint nagyon elgondolkoztatta az évfolyamtárs és barát, Kovásznai György korai halála. Természetesen annak az emberi, érzelmi motivációnak is jelentős szerepe van, amelyet felesége, Nyírő Erzsébet nyújtott számára. A tradíció, a táj, az emberek korábban is adottak voltak, de nem inspirálták igazán alkotásra. A közös érzelmi, emberi hullámhossz, a bizalom, a szeretet és a lelkesítés kellettek a pálya utolsó néhány évének váratlan és páratlanul gazdag felíveléséhez.

Én is Mártélyon találkoztam először Juhász Sándorral. Meglátogattam a művésztelepet, és ott ismerkedtünk össze. A nem magas, de nagyon arányos, izmos, bronzbarna test, a nyílt, mosolygós és egyben határozott tekintet első benyomásra is a görögök erdőistenét, Pánt idézte elém. Fokozta ezt az impressziót az oldalán viselt nemes veretű tőr. A természetszeretet, mely áthatotta, már az első beszélgetéskor is nyilvánvalóvá vált. Különös szeretettel beszélt a vizimadarakról, gémekről, bakcsókról, szárcsákról, de még a sulymot sem a talpak felsebzőjeként, hanem érdekes táji elemként minősítette. Önkéntelenül vetettem fel neki az Őszi Tárlat kérdését, kife­jezve abbeli reményemet, hogy szerepelni fog a kiállításon. Könnyedén hárította el az invitációt, mondván, hogy „majd, ha oda való munkám lesz, biztosan be fogom adni."

Ezek után ismerkedjünk meg közelebbről is Juhász Sándor életútjával. 1934. február 14-én született Pesterzsébeten. Apja vasutas és természetjáró volt. (Az utóbbinak nyilván jelentősége van a fiú természetszeretetében.) Gyakran vitte családját kirándulásokra. Leginkább gyalogos túrákat tettek, hogy minél közelebbről megismerhessék a fákat, bokrokat, növényeket, virágokat és az erdő-mező állatait. A pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumban tett érettségi után 1952 és 57 között a Képzőművészeti Főiskola következett, ahol Kmetty János, Bán Béla, Bencze László és Fónyi Géza voltak a tanárai. Öt boldog évként emlékezett vissza főiskolás korszakára. A szakmai ismeretek elsajátítása nem jelentett komolyabb megterhelést számára, közben barátságok is alakultak. A legnagyobb élményt mégis a művészettörténettel való ismerkedés, és benne a posztimpresszionistákkal való szerelembe esés jelentette. így vallott erről: „Ifjúságunk kobaltkék egén diadalmas napként ragyogott az általunk újra felfedezett impresszionizmus és a pogány szentháromság: Van Gogh, Gauguin és Cezanne." Igen, nekik kellett újra felfedezni az impresszionizmust, hiszen a zsdanovi dogmatizmus már azt is a hanyatló polgárság megnyilvánulásának tartotta. így tehát az esztétikai élmény mellé még a „tiltott gyümölcs" édessége is társult. Élvezte szabadságát és ifjúságát, melynek elvesztését így élte meg: „amikor annyira vittem, hogy lecserélhettem a szobabútort, minden összedőlt. Éreztem, oda az ifjúságom!" A bútor lecserélésének lehetőségét égetett zománcművekkel, rézkarcokkal teremtette meg. Mint szakmai szervezetnek, tagja lett a Művészeti Alapnak, és az Actual Art Alkotói közösségnek is. Sokkal fontosabb volt azonban ennél, hogy saját önirónikus besorolása szerint „tagja" volt ez időben az „Évekig Érlelődök, a Terebélyes Fák Árnyékában Elheverők, a Nyeles Horoggal Halat Fogók, a Komolyabb Dolgokkal Nem Törődök Társaságának." Egyre erőteljesebben jelentkezett azonban benne a természet és a rajz utáni vágy. A természet utáni vágyát olykor csavargással, a rajzolási kényszert a Pannónia Filmstúdióban elégítette ki. Ezen túl, amúgy mellékesen, verseket is írt. Nem is akármilyeneket, Garay Gábor és Nagy László, mint az ÉS szerkesztői, bíztatták is, de csak az antológiákig jutott el életében. (Csak posztumusz műként jelent meg Károly utca címmel önálló verseskötete.) A nyolcvanas években dalszövegeket is írt Zalatnay Saroltának, Szűcs Juditnak és Komár Lászlónak. Az Áldozat című film Presser Gábor által megzenésített dala, az „Ó, csak a hajnal jönne már" hetekig a slágerlisták élén állt.

Szabadságélményéhez tartozott az is, hogy egy ideig a Hűvösvölgy egy félig kész, félig rom templomában lakott. Szerencsére léteztek mellette álló segítő barátok, (Kovásznai György, Veszprémi Imre és Rátkai Endre) akik egy-egy látogatás alkalmával étellel-itallal ellátták. Ezek a változatos, „csavargásos" évek indokolták azt, hogy verseskötetének méltatója, Kovács Júlia "villoni legény"-nek nevezte. A barátság mindig is fontos volt számára. Rokonszenves egyénisége, vidámsága, humora, empatikus készsége elősegítette emberi kap­csolatai kialakulását és tartósságát.

Bár ez a kötet Juhász Sándort, mint festőművészt hivatott bemutatni, mégis indokolt néhány mondat erejéig elidőznünk a köl­teményei válogatását tartalmazó Károly utcánál is, mert sokirányú tehetségének ez is egyik ága. Versei hagyományból táplálkozóan mo­dernek. A jelképiség olykor egyértelmű, máskor szürrealisztikusan összetettebb. A címadó Károly utca gondolatiságában, ritmusában, nyelvi leleményében a hétköznapi világunkra való rácsodálkozás szuggesztív remeke. Nagyon helyhez kötött, és egyben nagyon általánosan emberi és egyetemes. Sodró lendülettel bíztat bennünket arra, hogy fedezzük fel mindnyájan a saját Károly utcánkat.

Rendkívül erőteljesen fogalmazta meg azt a különállást, amely a Végh László baráti körébe tartozó fiatal alkotó értelmiségieket jellemezte:

Ha felverik a lázamat

ha felgyújtják a házamat

ha négyezer tél fú felém

ha négyszáz rendőr lő belém

hegyek vesznek körül, vállukon fellegekkel.

Ez a közösség nem politizált közvetlenül. Közvetve annyiban, hogy nem vállalta a hivatalos kultúrpolitikával az együtténeklést. Egy alkalommal önálló esten olvasta fel verseit. Az ott jelenlévő Alain Robbe-Grillet írónak rendkívül tetszettek a nyersfordításban tolmácsolt versek, sőt, vállalkozott azok francia fordítására is. Nem volt azonban tőle idegen a lágyabb, líraibb gondolat és hang sem. Fantáziagazdagon fogalmazta meg a jövő gondját, a biztonság óhajtását a Télire tegyetek el című költeményében. Versei nagy részében érzékelhető a festői véna; merész, szabad asszociációs, de gondolati töltésű képek sorából építi költeményeit.

Juhász Sándor alkotói világát, az utolsó biblikus témáktól eltekintve, szűkebb-tágabb környezete képezte. Az a világ, amelyet ismert, amellyel gyakran találkozott, amely élményteljesen hatott rá és amelyet évszakonkénti változásában, vagy saját lelkivilága változásában eltérő módon jelenített meg alkotásaiban. Ez az eddigiekből következően is Mártélyt, a környéki tájat és tanyákat, a Frankéi Leó utcai otthona melletti Újlakot, Felhévízt, Óbudát jelentette. Olykor egy-egy távolabbi kirándulás, utazás (Pilis, Szlovákia) élménye is alkotásra késztette. Ezen kívül nem volt idegen számára az ember sem. Az emberi világból egyformán érdekelte az egyéniség, a karakter és a női test szépsége. Ezt a világot a képzőművészet klasszikus hagyományaiból táplálkozva, tradicionális műfajban, táblaképben jelenítette meg. Mélységes humanizmusából fakadt, hogy soha sem feledkezett meg művei címzettjeiről, a befogadókról. Erről szinte ars picturaként maga így vallott: „Neked valakik helyett nézni kell az égre... Mondjuk tízmillió ember helyett."

A látott világ jelenségeiből indult ki, de nem másolta azt a foncsor szenvtelenségével, a fényképezőgép lencséjének objek­tivitásával, hanem újjá teremtette, átköltötte egyéni alkotóerejének, életérzésének, világfelfogásának, lelkiállapotának megfelelően. Ebben az újjá teremtésben merített főiskolai éveinek szentháromságából. Elsősorban Van Gogh szellemisége, belső nyugtalansága és ezt kife­jező, az expresszionizmusba hajló megjelenítési módja érződik reminiszcenciaként művei, elsősorban tájképei egy részében. Ez a hatás azonban a tradíció vállalása ellenére nála nem olyan mértékűén dinamikus és feszültségteljes, mint a nagy példaképnél. Egyetlen kiragadott, de az azonos motívum miatt jellemző példa: Van Gogh Aversi temploma nyugtalan mozgásban vibrál minden részletében, Juhász Sándor Pacsirtai templomának megoldásában is helyet kapnak a hullámvonalak, de nála e gondolatkörben maradva, nem a Van Goghi sziklára csapódó, erőteljes, „haragos" formában, hanem a parti föveny hullámainak lágy egymásba simulásában jelennek meg. Az utak kompozíciós rendje, a fák és figurák együttese által létrejött térképzés az egyébként nem monumentális épület spirituális funkcióját emeli ki. Ideillő hasonlatként az állapítható meg, hogy azonos téglából súlyos, komor várbástyát és lakályos, csinos családi házat egyaránt lehet építeni.

A nem megkerülhető Van Gogh problematika után indokolt visszatérni a legbővebb forráshoz, Mártélyhoz. A barátok, ismerősök körében elég általánosan elterjedt, hogy Juhász Sándor Mártélyra egészen 1987-ig csak kikapcsolódni, a természettel együtt élni, horgászni és főzőcskézni járt. Ez lényegében igaz, csak nem egészen pontos, némi árnyalásra szorul. Mártélyi barátjánál, Ludányi Istvánnál függ a falon egy érzékeny, vékony vonalakból építkező, részletgazdag, Virágzó körtefa című rézkarc, 1969-es dátummal. Az ezer virággal teljes magányos fa a folyó Tisza magas partján áll, lenyűgöző tavaszt idézőként. Ugyanott található még néhány friss, eleven, oldott festőiségű táj, akvarell is a 70-es évekből. És ugyancsak a korai mártélyi korszak termése a művelődési ház részére, felkérésre, saját anyaggal, nemes adományként festett két, ajtónagyságú panno. A házvásárlás utáni egyik első alkotása az ember és ter­mészet együttélésének festői himnusza. Napfény fürdet mindent, a kert fáit, a háttér zárt erdőrészletét, a zöldek változatos üdeségébe szinte beleolvad a munkálkodó ember. Ennél a csupa derűnél súlyosabb a Fák alatt, melyen az előtér horizontális nyugalma kiemeli a göcsörtös fűzfák antropomorf szimbolikáját. A föld nyitott, tekintetünk szabadon szárnyaló tere felett erőteljes faktúra és dinamikus mozgás nyújt élményt a Felhők-ben. Ugyancsak szerepet kapnak a felhők a Vásárhely felé című műben, játékos, változatos formájukkal. Az építőelemek részletgazdagok, mégis a Mindszenti út a szélfútta fákkal, az út széles, lendületes ívével összhatásában nagyvonalú alkotás. Az unalmas kis mártélyi vasútállomás Juhász Sándor ecsetje nyomán, Vagonok című munkája által, új minőséget kapott. A 19. század közepétől máig, Pettenkoffentől Szalay Ferencig, nagyon sokan és sokféleképpen festették meg az Alföldet. Juhász Sándor mind­ezek után is, a Van Gogh-i örökségből indulva ugyan, de új módon látta és láttatja velünk hazánk e sajátos természeti és települési for­mációját.

Alkotói fantáziáját természetesen Mártélyon kívül más színterek is megmozgatták. így a lakásához közeli újlaki templom, azonos című festményén felkiáltójelként felmagasodva hordozza a motívum transzcendenciáját. Nagy, dinamikus, összefüggő vörös és sárga foltokból alkotta meg Óbuda című művét. Szemléletmódjában egyedül álló a Dunakorzó; a századeleji figurákat, a gyerekkocsikat humorba mártottan, karikaturisztikus ízzel jelenítette meg.

Vannak művei, amelyek alig vagy egyáltalán nem kötődnek konkrét tájhoz vagy helyszínhez. A látott világ tájelemei elvont részletekkel ötvöződnek az Október-ben. A Szeptember monokrómiáját finom, bujkáló színek gazdagítják. A Februári alkony nyers ereje expresszív értéket hordoz. Remek kompozíciós rend, áradó színzuhatag a sajátja A nagy sziklának. Az Éjszaka súlyos, sötét, kiismerhetetlen, veszélyt rejtő környezetében az egyetlen ablak világló, sugárzó fénye az otthon óvó, védő melegéről vall. Szűkebb környezetéből néhány virágcsokrot is megfestett. Az íriszek esetében a természeti formáció barokkos lendületű megoldásra késztette. A Kis virágcsendélet kettéosztott háttere fokozza a mű esztétikai hatását.

Alkotói etikájából, művészi magatartásából következően közel áll hozzá maga az ember. Érvényes ez az egyéniségre, a karak­terre és a testi szépségre egyaránt. A fiatal arcok karakteres megjelenítése különleges alkotói feladat, amelyet Juhász Sándor Dávid, a festő fia portréjában bensőségesen, de érzelgősség nélkül, kellő távolságtartással oldott meg. Fruzsi című arcképében a háttér lendülete, a drapéria dinamikája készíti elő, emeli ki az arc érzékeny kibontását. Az egyéniség további árnyalását szolgálja a kézmozdulat gyöngédsége is. Hatott rá, és ezt festőként is vállalta, a női test szépsége, erotikája. Aktjainak érzékisége azonban nem a végzetes, pusztító szenvedélyé, hanem az egészséges testiség, a szerelem kölcsönös örömének élménye. Bár női aktok vannak a Teraszon című festményén is, ez esetben azonban nem az erős, hanem a homo fáberi örömben fogant fények, színek, formák játékos együttese az elsődleges.

Éveken át egyedül vívta az alattomos, de bizonyos idő után már védhetetlen kór, a rák elleni küzdelmet. Sokat szenvedett, de reménykedett is. Bízott életerejében és kikezdhetetlennek hitt egészségében. Közrejátszott azonban szemérmessége is abban, hogy hosszú ideig nem fordult orvoshoz. Amikor pedig mégis ráállt a műtétre, már késő volt.

Az alkotói pálya záró művei betegségének előrehaladásával, az emberi sors végső állomásával foglalkoznak. Ilyen a Sírbatétel (Félelem a haláltól), melyen a kettős boltív a sejtelmes fény forrása. A központi figura nem individualizált arca drámai szuggesztivitással fejezi ki az ismeretlen tartomány miatti félelmet. Az arc maszkszerűsége a középkori misztériumjátékok Jedermann-i (akárki, bárki) mementójának általános emberi üzenetével azonos jelentésű. Az utolsó, kiállításra beadott művének címéül bibliai idézetet választott: „és ruháit eloszták egymás közt és köpenyére sorsot vetének". A háttérben magasodó kereszt és korpusz, valamint a középen lebegő angyal egyértelműen utal a történet forrására. Az előtér jobboldali csoportja, átérezve annak rendkívüliségét, fájdalmas felindultsággal reagál az eseményre. A baloldali csoport kicsinyes önzéssel, közönnyel húz hasznot a halálból. Az alkotó a hamleti problematika társadalmi vetületére helyezte a hangsúlyt.

Figurális munkáinak megjelenítési módbeli sajátossága, hogy eltérően tájai többségétől, nem apró részletekből, hanem összefo­gott, summázó formákból építkezik. Ezzel, és színei intenzitásával a „pogány szentháromság"-ból Gauguin és Cezanne felé mozdult el. Alkotásai szaporodtával vállalkozott azok önálló kiállítási bemutatására. Budapest, Antwerpen, Hódmezővásárhely, Szeged voltak ezek állomásai.

Utolsó életszakaszának néhány elismerése még átmeneti vigaszt, örömet nyújtott számára. 1993-ban megkapta a Vásárhelyi Őszi Tárlat legnagyobb kitüntetését, a Tornyai Plakettet. Országos elismerésként tagjai sorába választotta a Magyar Művészeti Akadémia. Ennek diplomáját a jeles író, igaz jóbarát, Gyurkovics Tibor ugyancsak ekkor, a tárlat megnyitóünnepségén adta át részére. Szintén a tragikus vég előtti fontos történésként, tettként kell értékelnünk azt, hogy a Magyar Televízió Kisfaludy András rendezésében közel egy órás megrázó portréfilmet készített róla.

Az alkotói szakasz öt éve időben rövid, alkotásokban azonban igen gazdag. Nem érdemes meditálni azon, hogy „mi lett volna, ha...!", mert Juhász Sándor számára maga az élet volt a mű. Az, hogy ezen belül maradandó értéket is alkotott, a magyar képzőművészet és minden művészetszerető külön nagy nyeresége.

Ötvenkilenc évesen, 1993 november 10-én távozva hagyta árván ecsetjét. Az óbudai temetőben immár örökre nyugszik az örök nyughatatlan.

[2017]