Karátson Gábor

Karátson Gábor festőművész, író, pedagógus, környezetvédelmi aktivista és bölcselő, a kínai irodalmat eredetiben olvasó, afféle „magyar mandarin". Sokoldalúsága és művészettörténeti felkészültsége képzőművészeti tevékenységén is tükröződött, különleges életműve azonban nehezen illeszthető korunk áramlatai közé.

Festészetének fejlődését olyan művészek segítették, mint Maurer Dóra, Keserű Ilona és Major János, korai éveiben ugyanakkor – saját bevallása szerint – Vajda Lajos, Bálint Endre és Paul Klee művei álltak hozzá legközelebb. Kezdetben elsősorban portrékat, csendéleteket és tájképeket festett. „Meditatív természetű, a lírai alakítás felé hajlik. Lassú, gondos munka jellemzi. Képei Klee színeiben derengenek. […] Geológiai, botanikai elemek, emberi, állati lények, kavicsok stb. szőnyegszerű halmazai alkotják képeit, mindezt filozófiai vonatkozásokkal fűszerezi."[1] Klee mellett Rudolf Steiner, Paracelsus, Jakob Böhme írásait is ismerte, alkotásaiban az utóbb említettek formai gondolatainak felhasználására törekedett, de a bizánci mozaikokat, az indiai Adzsanta barlangtemplomainak évezredes buddhista festményeit, vagy Goethe, Runge és Steiner színteóriáit is beépítette művészetébe, Faust-illusztrációin pedig William Blake, Leonardo, Cimabue és Matthias Grünewald hatása is felfedezhető. „Fantasztikus mítoszvilágából font gyönyörű színű festménykompozícióin"[2] rendszerint hosszú ideig, sokszor hónapokon keresztül dolgozott.

Eredetileg az irodalom jobban érdekelte, a forradalom nyomán azonban egy időre elfordult az írástól: „Rossz volt hazajönni a börtönből '58-ban, és látni, hogy közben mi lett Magyarországból. Nagyon nyomasztó volt. Az a szörnyű érzés fogott el, hogy magyarul már csak hazudni lehet. És ez így is volt. Viszont akkor mitévő legyen az ember? Hogy én nem leszek magyar költő, azt már akkor biztosra vettem. Miről írjon az ember verseket, amikor mindenki hazudik?" Ekkoriban úgy gondolta, hogy inkább a képzőművészet felé fordul: „Elkezdtem rajzolni meg festeni, és teljesen elzárkóztam minden más dolog elől. Elhatároztam, nem fogok a saját síromon ülni, mint egy virág, mint egy krizantém. Most egy másik élet kezdődik, festeni fogok…"[3]

Az 1968-as, a Fényes Adolf teremben tartott „önvallomásszerű" kiállításán láthatók voltak korai, aprólékosan megfestett, de szürreális hangulatú, „szürnaturalista" felfogásban készült képei. E munkái általában portrék, önarcképek, tájképek és csendéletek voltak. A tárlaton az 1963 utáni néhány évben készült művek is szerepeltek. Itt „a lírai hangulatok, a tompán fénylő, álomszerű színekkel épített motívumokból összeálló, sajátos kifejezési rendszer előtérbe kerülését tarthatjuk fő jellemzőjének".[4] Ezt követően – 1964 és 1967 között készült munkáiban – a festői forma kérdését új oldalról közelítette meg és az absztrakció szerepét hangsúlyozta. „A kompozíciók gerincét, a formákat összekötő erőt itt már csaknem teljesen a színek adják, dinamikájuk fogja össze és súlyozza a motívumok bőven kiömlő felvonulását."[5] Ebben az időszakban talált rá arra a festői technikára, amit évtizedeken keresztül folytatott: a fára ragasztott vászonra temperával és olajjal festett.

Művészetében lényeges szerepet kapott a Biblia, mely gyermekkora óta foglalkoztatta: „ifjú koromban és a börtönévek előtt évekig napi olvasmányom volt." – mondta egy interjúban. Számára a Károli-féle Biblia az ihletett forrás; „óriási kettős tükör, amely nagy hatást gyakorolt rám. A Biblia erőt ad a káoszban. Mint egy öreg fa, olyan a Károli-féle szöveg."

Már a hatvanas évek végétől festett nagyméretű bibliai tárgyú olaj- és temperaképeket. Az 1968-as prágai események ihlették a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményében található Jelenet Nappal, Holddal, csillagokkal, a két megfeszített latorral, virágokkal, állatokkal és egy gyermekeket rémisztgető ollós alakkal című nagyméretű képét, melyről később egy interjúban elmondta, hogy gonosz szereplőjében a prágai tavaszt leverő erőket személyesítette meg. Mélyen elítélte az erőszakot, irányuljon az konkrét élőlény, vagy akár a természet egésze felé.

Nem sokkal később, elsősorban a Föld ökológiai helyzete miatt érzett aggodalomból származó alkotói válsága nyomán „újságképek" festésébe kezdett, mondván: „a jelenkor Bibliája az újság". „A nagyvilágot, vagyis a rikító és zajló külsőt a legbanálisabb, egyúttal a legemblematikusabb eseteket termelő politika, bűntan, vagy sport szcénáinak vizuális törmelékein keresztül engedi magához Karátson – az újságok fényképein át, vagyis azok tükrében és értelmezésében."[6] Módszerének alapja – a különböző napihíreket leíró újságcikkeket illusztráló fotók újrafestése, más kontextusban való felhasználása – a pop-artban is megjelenik, filozófiai indíttatású festészete ugyanakkor a transzavantgárd művészet metódusával is rokonítható. Karátson Gábor alkotói folyamata során azonban a sokszor naturalista fekete-fehér kompozíciók jelentése – beszínezésük és átformálásuk következtében – teljesen átértékelődött. „Jólesik nézni ezeket a festményeket, mert rajtuk […] átláthatóvá válik sok minden, amit már régen csak az elidegenedettség távlatából szemlélünk. Előtérbe lép a hatalmában is szánandó ember, és háttérbe kerül a lényegesen értéktelenebb esemény" (Fábri Péter).

Az első ilyen felfogásban készült festmény a Recovering the body [7] címet viselte, melyen egy bostoni gyilkosságot örökített meg – a képen egy véres holttest körül álló, bibliai kompozíciót idéző társaságot látunk. E periódusában számos zsúfoltnak ható csoportképet festett, ilyen A tizenkétéves Jézus a templomban a Doktorok között című képe, melynek „Doktor"-figuráiban Lao-ce, Szent Péter, Jakob Böhme és Marx Károly alakját ismerjük fel, de ilyen a Turisták Etiópiában, vagy a nyolcvanas évekből származó Cicciolina kampánykörúton, csodálói között és a Nádpálcát suhogtató rendőrök tüntetőkkel is. „Tömegjeleneteket fest, de őnála még a portré is tömegjelenet, az elkülönülő, mégis összetartó színfolt-mozaikok együttesében"(Frank János).

Az e korszakának késői, redukált formavilágú darabjain látható figurák arcvonásai sokszor kivehetetlenek, alakjuk csak az erős kontúrvonalaknak köszönhetően felismerhető. Némelyik kompozíció ábrázolása az absztraktba hajlik. Ennek megfelelően a térábrázolás is hiányzik a képekről. Karátson „összegzi mindazt a napihírt, azt az információ áradatot, ami őt és mindnyájunkat ér, és bizonyos szempontból kicsit bagatellizálja is ezeknek jelentőségét. Mondhatnám azt is, hogy ironikusan kezeli, groteszkül látja őket, és a figurái mondhatnók talán, hogy bábfigurák. Azért teszem ilyen feltételes módba, mert ezek a figurák nem olyan határozottan kidolgozottak, a festői bravúr megvan Karácson művészetében is, nagyon szépen fest, nagyon szépeket fest, nem szép tartalmakkal" – mondta képeiről Bojár Iván a Kossuth Rádió Láttuk, hallottuk… című műsorában még 1979-ben.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején festett képeinek koloritja gazdag, ugyanakkor grafikailag is magas színvonalúak, „régiesen követték a flamandok, M. S. mester és Paul Klee színharmóniáit"[8], későbbi festményein „a rajzosságot valami furcsa mozaikszerűség, egyben tartott töredezettség váltotta föl". Karátson álomszínekben pompázó, gyöngyházfényű fátylon át derengő képeit a világsajtó szürke fotói nyomán festette; […] olyasmit fejezve ki, hogy közönséges újságfotókban is lehet annyi költészet, szellemi izgalom, meg groteszkség, mint az élő természet annyiszor modellként választott részleteiben – írja egy helyütt Székely András.

Az „újságképek-sorozatot" Karátson 1996-ig folytatta, az utolsó években formavilága ismét az absztrakt felé közelített.[9]

Ezt követően inkább a távol-kelet felé fordult, és a kínai kultúrát tanulmányozta. Sokat foglalkozott a taoizmussal, a konfucianizmussal, a kínai buddhizmussal. A kínai szövegek fordítása által – saját bevallása szerint - a Bibliához is közelebb került. „A Kínai írás fogalmak és képek együttese, és másképp olvassa az ember, mint a latin betűs szöveget. […] Rájöttem, hogy számomra a képek-fogalmak együttese hiányzott a Bibliából. Erre van szükségem ahhoz, hogy kimozduljak az elidegenedésből. A vizsolyi Biblia hihetetlen szabadulás-élményt jelentett." A konfucionizmus egyik szent iratában, a Változások könyvében és a Bibliában számos benső párhuzamot talált: „Ezek nem különböző dolgok, hanem egyről szólnak: Istenről, a bölcsesség Istenéről, az emberiség szeretetéről, az emberi tévedésekről és az emberi bölcsességről."

Hosszabb kihagyás után 1992-től újra festett bibliai témájú képeket – általában akvarelleket –, melyeket kínai módszerrel élve, térden állva hozott létre. „Az egészen vékony fehér papírt az ágyra fektetem, olvasom a vizsolyi bibliát és rajzolgatom, hogy mi jön elő magától. Tartom magam a szöveghez. A kiállításon betűhíven jelzem, hogy az egyes jelenetek mely könyvekhez készültek, például »Szent Ianosnac mennyei jelenésekről való könyve«. Valamennyi művön szembeötlő a rengeteg ceruzavonal, a sok változás. Egyszerre rajzolok és festek, és ha elkészültem, kivasalom a vékony lapot, kivasalom újra meg újra így a kép különleges textúrát kap."

Életének utolsó évtizedében többnyire bibliai akvarelleken dolgozott, ezeket állította ki 2004-ben a Szent János írása szerint való evangélium címmel badacsonyi tárlatán és a Parti Galériában Pécsett.

Halálával a magyar kultúra egyik legsokoldalúbb képviselőjét vesztettük el, egy olyan polihisztort, akinek minden megnyilvánulása a jó irányába mutató törekvés kifejeződése volt.

[2016]

[1] Perneczky Géza: A líraiság és a konstruktivizmus új útjai a magyar festészetben. Képzőművészeti Almanach 1. Corvina, 1969

[2] Perneczky Géza: Ellenpólusok. Élet és Irodalom, 1969

[3] Beszélő hetilap, 6. szám, Évfolyam 6, Szám 7

[4] Magyar Nemzet, 1968. március 16.

[5] Magyar Nemzet, 1968. március 16.

[6] Hajdu István: Két kiállítás – Kontempláció a zajban. Beszélő, 1991. december 21.

[7] A holttest megtalálása

[8] Hajdu István: Két kiállítás – Kontempláció a zajban. Beszélő, 1991. december 21.

[9] Karátson Gábor író, festőművész önéletrajza, http://www.keresztenymuzeum.hu/content/karatsononeletrajz.pdf